A TITKOS TOBORZÓK.

Közelítsük meg Cziblest, a regényes Erdély ezen ősz hegybálványát, mely vállain emeli az ég boltjait s zúzos homlokán, mint granit-táblán, századok mohos számai vannak följegyezve.

Nem tudom, mikép van: de e havasokra mindenki némileg regényes hangulattal megy. Úgy tetszik, mintha a nemes, gyakran életveszélylyel járó vadászüzlet visszabűvölné a hajdani középkor lovagias szellemét.

Ha este hó és fagy közt, a hevenyészett tanyán, sátrak vagy az ég csillagos ívei alatt összegyűl a vidor vadászsereg: a tüzek föllobognak s ezer csudás kaland száll ki az ajkakra.

Kedvtelve beszéli egyik e merész Nimródok közől csatáját farkassal vagy medvével; s mikép hajszálon függött élete, míg ereje, segély vagy véletlen, megóvták az agg életkaszás sarlójától.

Mások - régi hagyományok nyomán - elregélik, hogy itt, századok hosszú során át, nem egy koronás fő ejtett el belényt, medvét vagy farkast.

Hunyadiak, Zápolyák, Báthoriak, az erdélyi fejedelmek mindannyian, gyakran fordultak meg fényes vadászkisérettel e magasokon.

Ott egy kiálló szirtorom, mely alatt talán az ifjú Hunyadi Mátyás - a bálványozott király - állt; amott agg fatörzsök, hol egykor Vesselényi István az utolsó belényt elejtette, azután egy hétig borús ege volt a sibóiaknak, mert tudva lőn, hogy a pompás belénytehénnel, két kiképezett példányban, az ifjuló faj kiirtatott. Itt Apafy Mihály rejtődzött lesben medvékre, míg a nélkülözhetlen csikóbőrös kulacs, ékesen ezüstszegélytől, kézügyben függött egy ágon.

A máglyák elhamvadtak; föntartva láthatlan kezektől függ a hold; az álom mákjait hintegeti már, s a félittas hajtók agyában mámorosan kelnek föl az agg mondák képletei.

Decebal s a dákok korából elárnyadt regék szövődnek elméjében; míg a hallgatók száma mindig fogy, s az élet tündérletei álmak honába derengenek át.

* * *

Tél van, zúz födi a rengeteget; az erdők megőszültek: nem leng zölden és ifjan a remény tavasza lombjaikon.

Alant a szakadások mélyeiben, elévült hórétegek, avartól barna vonalakkal, melyek az évek számait tanusítják, hevernek egymáson.

Ki tudná, hányszor látták irigyen a tőlök pár ölnyire fölifjuló tavaszt: míg jeges bordáikra - mint a kit a végzet üldöző kereke sujt - tél télre tornyosult.

E halottias tekintetű, néma tájkép nincsen minden élet nélkül.

Honunk legtöbbjei előtt egészen ismeretlen jellemével találkozunk itt azon nyájőröknek, kik magányosan, sátor s kunyhó nélkül zord teleken át néhány juh vagy kecske fölött őrködnek.

Valóban e keskeny hegyi völgy egyik halántékán magas, vaskos ifjút pillantunk meg. Arcza a dermesztő hidegtől kékes színt váltott, ajkai felcserepesedtek, dús hajzatán, mely mint erdő hever vállain, s bozontos szemöldein zúz és dér csillámlanak.

Kérges bundáját a hóra vetette; csúcsos süveg, mely fejét födi, s a dákok korából öröklött szabású szűr és nadrág, eléggé tanusítják, mennyire edzettek az idő viszontagságai ellen idegei.

Közelében csekély juh- és kecske-falkát látunk, összebujva a havon, míg egy gyönyörű juhászeb, földet söprő selyemgyapjával, okos, merész szemekkel őrködik fölöttök.

A nyájőr kezeibe alig kinagyolt falapát szorul, melylyel a gyér moha s fűszeres havasi növények borékát hárítja el, hogy kisded nyájának eldaczolja a mostoha tápot az irigy természettől.

Miután fáradságos munkájával elkészült, intett ebének, s a hű állat, elemelvén szemeit a falkáról, juhok és kecskék - mintegy igézettől szabadulva - rohantak a gyepkarajra, melyet hóvánkosok köröztek.

A nyájőr e hókeret torlatába szúrta lapátját, s vállára vetvén merev bundáját, a kék légbe tekintett.

A nap most érte el a havas gerinczeit. Szűz sugárai rózsapárázatok közt főttek a csúcsok élein; míg a magas fenyvek csipkefödött lombjai felszikráztak, s az egész vidék álmából felmosolyogni látszott.

Közel e kis tanyához redves fatörzsök emelkedik, melynek százados sudarát tűz és idő öblözték ki.

Ily idősenyvedt törzs e vadonban nagy fényűzési czikk: a havasok palotája, a kényelem tetőpontja; s csak midőn az idő szeszélye, jegesztő fagy helyett, vízterítőkben szakad a fellegekből, vonul a cziblesi kecskeőr ily menhelyekbe.

Az ifjúban, ki előttünk áll, feltünő példányával találkozánk e sajátos emberfajnak, melyről bátran állíthatjuk, hogy mesével határos, a mit tűrni s mennyit nélkülözni képes.

Pár évvel ezelőtt, ugyanazon törzsök odvában, melynek közelében most állni látjuk, roppant medve rejtődzött, talán vadméhek búvhelyét sejtve.

Emberünk az éjt sík havon, födve csillagtakarótól, s lehelve a tél fagyos légét, bundájában töltötte el. Ébredtekor első tekintete az agg törzs vendégének téli öltönyével találkozott.

E nép nem fél; mondanók, a bátorságot sem ismeri. Érzékei annyira edzettek, bőrfelülete oly elkérgesedett, hogy reá, lélekben s testileg, kevés hat. Ő az ösztön embere; csak az érdekli, mi legközelebb hozzá, s reá minden esemény a pillanat egyszerű hatásával működik.

Nem rossz; mert a természet ezen ős fia, ki mindent nélkülözhet, mit irigyelne mástól? Legyen ezer darabból álló nyája, vagy öt hat kecskéje, - ez sorsán keveset változtat.

Öltözete ugyanaz, mely századok előtt e dák s római vegyű fajt födte. Élelme szintoly egyszerű, mint könnyen előszerezhető: tengeriliszt, tej s azon szegényes étkek, melyeknek anyaga e kettő; néha - mint vendégség - vad-, juh- és kecskehús, étvágyát tökéletesen kielégítik.

Ha nyáját jól eladja, több kényelemre alig számít, sőt gondja növekedik; mert minden előnye nyereményének, nyája szaporítása.

Hideg és meleg, izzó forróság s dermesztő fagy, érzetlenül vonulnak el körüle; s e magasokon a hévmérsék s légváltozás oly gyakoriak, mikép nem koczkáztatunk valószinűtlenséget, ha mondjuk, hogy folytonosan hasonló, bár a legszebb időjárás e népet néhány élvétől fosztandná meg.

Ah, miként örül meleg bundájának, ha csípősen s élesen rohant a szél e vadon torkolatokból; minő jól esik a hevítő mozgás, ha kemény téli napokon havat s jeget kell széthánynia, hogy nyája a keskeny fűréteget harapdálhassa; mennyire vidító a lángban felcsapó tűz, ha lanyha esős napok után, elázott öltönyét lobogó máglya előtt száríthatja; s olykor, ha heteken át házat, kunyhót nem látott, minő csarnok egy kis barlang vagy fatörzsnek odva!

A kecskeőr meg nem félemlett, sőt meglepetése sem volt kedvetlen, mikor medve komát megpillantotta. Ő rögtön kész volt tervével.

Minden habozás nélkül erős baltájával megtámadta a rengeteg barátságtalan szörnyét: hosszú küzdés után a medve halva hevert s az ifjú irtózatosan összekarczolva tört karral s vérben forgó szemekkel nézett martalékjára.[i]

Gondoljuk-e, hogy e borzasztó állapotban hazament, idegen segélyt keresett? Oh nem! a kecskeőr - ő s Isten tudja mikép - összekötözte tört karját, s daczára az erejében növekedő télnek, orvos s vén asszonyok segélye nélkül, ifjú vére s romlatlan nedvei meggyógyíták őt.

Ne higyje valaki, hogy ez túlzás, s mi itt meséket regélünk: él a Czibles, élnek szörnyei, s ama csudás faja a nyájőröknek ki nem halt még. A kételkedő előtt minden évben szép alkalom nyilik, a szokásos medvevadászatokon, a mondottakról meggyőződni. Menjen oda s tapasztalandja amaz igazságot: hogy a mi valószinűtlen, az nem mindig nemvaló.

* * *

A nyájőr e kalandjának beékelése után térjünk vissza történetünkhöz.

Míg emberünk - mikép mondtuk - a kék égbe bámult, addig a völgyecske keleti vége felől két lovast látunk, szakadásokon, jég és hótorlaszokon át közeledni.

Mindketten zömök, apró, úgynevezett mokány lovakon ülnek. Egyike e férfiaknak igen fiatalnak látszik: állát, ajkát nem födi szakáll, s haja, az akkori divat ellenére rövidre van nyirva. Arcza élénk és jelentő; nagy, sötétszürke szemek, összenőtt szemöldöktől ernyezve, őrködnek sajátos vonásai fölött, melyek a keleti fajnak jellegét viselik. Termete - mennyire azt ki lehete venni - inkább magas mint középszerű, s erőre, edzettségre mutat.

A másik első tekintetre koros, nem elaggott férfiúra gyaníttat; de közelebbről vizsgálva, a lovag barna képén félreismerhetlenek a hosszú életidő nyomai; homlokát sürű redők szántották át; bozontos szemöldei mélyen fekvő, tiszta tüzű fekete szemeket árnyékolnak; míg hosszú bajúsza alól beszédközben a legépebb fogak világítnak ki.

Ezen ember korát nehéz leende a legrészletesb vizsgálat után is meghatározni. Bágyadt, szenvedő kifejezéssel s kissé elüvegült szemekkel nem adhatandnánk neki kevesebbet, mint nyolczvan évet; de a vén ficzkó széles vállai, egyenes tartása, s vonásainak feltünőleg daczos, vidor kifejezése mutaták, hogy előtte sokkal hosszabb élet áll, mint nem egy előtt mostani fiatalan-elévült, életunt s kimerült serdülőink közől.

Mindenesetre azonnal látjuk, hogy itt nem mindennapi emberekkel találkozánk.

A két lovas öltönye s fegyverzete - csekély különbséggel - ugyanaz volt, mely akkortájban a legtöbb hevenyészett életű s alkalom szerint - béke s had korában - urat, gazdát cserélő kalandoroké.

Mikor itt, a keskeny, de kanyarodásaiban elég hosszú völgyben e lovasokkal találkoztunk, mintegy száz lépésnyire lehettek a kecskeőrtől.

- Bátya! - szólt az ifjabb - nem csalatkozol-e? valóban ő az?

- Kétségen kívül, uram; - felelt a kérdett - első tekintetre ráismertem; egyébiránt tudom, hogy e tájon tartózkodik.

- Jó, - mond a másik - meglátjuk, mire mehetünk vele.

- Ez más kérdés! - viszonzá az öreg - de megérdemli a kisérletet; megveszszük kecskéit, juhait, s gondolom, az alkú kész.

- Legyen; - szólt az ifjú - elválik, megfelel-e várakozásunknak. Hej bátya! nagy különbség van a kecskék s labanczok közt, bár mindkettőnek elég hegyes a szakálla, s a sónak sem ellensége egyik is.

- Nincs a világnak oly labancza, ki a cziblesi medvéknél vakmerőbb legyen; ezen ember pedig csak úgy elbánik a medvékkel, mintha egy barlangban növekedett volna velök.

Így beszélgetve, a két utas oly közel volt már a kecskeőrhöz, hogy ez beszédüket hallhatá, bár annak értelmét ki nem tudta venni.

Őt azonban a jövők közeledése ki nem zavarta egykedvüségéből. Valóban nem csekély feladat lenne kitalálni, miről gondolkozott ezen ember egész nap hosszában.

Midőn arczát a két kalandor felé fordítá, annak hideg daczos vonásain legkisebb meglepetés sem mutatkozott.

Most már csak néhány lépésnyire voltak egymástól. A két lovas kiszállt nyergéből, s a kantárakat karjaikra öltvén, az ifjú kecskeőr előtt megálltak.

A ficzkó szemmel tartotta vendégeit, s a nélkül, hogy egy lépést tenne előre, várta, mi fog tovább történni.

Az öreg lovas süvegén emelintett s oláh szokás szerint üdvözletül jó szerencsét és egészséget kivánt, mit az ifjabb is, igen kiváncsi tekintettel jártatván fürkésző szemeit a kecskeőrön, ismételt.

Az egyszerű, természetes jóindulat, mondanók udvariasság, műveltebb tartományokban is alig van oly napirenden, mint honunkban a legalsóbb pórnép közt is.

A nyájőr komolyan, de jóindulatú arczkifejezéssel emelintett süvegén, de nem szólt.

- Jó szerencsét, Vaszil öcsém! - mond még egyszer a vén kalandor.

A kecskeőr ujra leemelte süvegét; azután kissé kidülyesztvén szemeit, a jöttékre bámult, nem igen sok kedvet mutatván az ismeretség s társalgás további folytatására.

Az eddigiekből kétségtelen, mikép itt az öreg kalandor volt a szóvivő s az, ki az ifjabb lovassal, előttünk ismeretlen okokból, a legcsikorgóbb téli napok egyikén, e nyaktörő utat teteté, hogy egy cziblesi kecskeőrrel őt megismertesse.

Az öreg, látván, minő nehéz e vadon fiával folytatott párbeszéd megkezdése, kissé összevonta szemöldeit, azután kérdé:

- Mondd meg nekem, Vaszil öcsém, hány éves vagy?

- Hány éves? - mormogta a suhancz, majdnem gúnyosan vigyorogva - ki tudná azt! három éve, hogy bajúszom serked s négy, mióta a hosszú teleken át kecskéimet őrzöm a havason.

- Nem unod-e magadat? - veté most közbe az ifjabb lovag.

- Unni? miért? - volt a felelet - itt is csak estig tart a nap s az éj hajnalig, mint otthon falun.

- Igaz; - nevetett az öreg, ki most a kecskék fölött tarta rövid szemlét; azután folytatá: - Mondd csak, öcsém, mivel töltöd az időt, így egész nap hosszában egyedül, mint a bagoly?

- Az időt!? - kiáltott fel a nyájőr bámulva - miért azt eltölteni, bágye Ursza? eltelik az magától is, még egyszer sem akadt el.

A mint látjuk, a kecskeőr s az agg kalandor ismerték egymást.

Az ifjabb lovas jóizűen elnevette magát a cziblesi remete egyszerű filozófiáján. - Isten engem! - szólt - eltelik biz az, s ha nincs mit tenni, gondolkozik az ember fia. Gondolkozol-e aztán valamiről?

- Nem biz én, uram, - felelt Vaszil.

- Ej dehogy nem! hajnaltól éjig csak fordul meg valami eszedben?

Vaszil, az ifjú lovasnak ezen új eszméjére talán mióta él, most gondolkozott először arról, ha gondolkozik-e valamiről? Pár pillanatig bambán s kétkedve tekintett a két lovasra, azután felelt: - Ha megfordul-e valami eszemben? nem fordult biz ott még semmi ki helyéből, minden a maga rendén van.

- Megállj csak, fiú; - szólt most az öreg - valamit - már azt a mit, csak gondolsz mégis?

- Tyár nyimnyik! - mond a kecskeőr, s röhögött.

E kitételt semmi nyelven nem lehet valódi erélyében s mondanók, semmiségében visszaadni. A nép, mely e tyár szót feltalálta, nagy tökélyre vitte a semmittevést s a nélkülözés minden nemeit; mert e szó a semmi eszméjének a legtúlcsigázottabb fogalmát, mondanók, eszményesítését képviseli. Jelentő kitételekben gazdag nyelvünkön is alig tudjuk jobban magyarázni, mint így: pusztán semmit!

- Már ez nevezetes! - kiáltott fel az ifjabb utas. - Mondd, barátom Vaszil: fel tudnád-e cserélni mostani életnemedet mással? feltéve, hogy ez hasznodra s előnyödre lenne.

- Gondolkozzál kissé, öcsém; - tevé hozzá az öreg, kit bágye Ursza néven hallánk nevezni, mi magyarul annyit tesz, mint medve bátya. Mert tudva volt e régi lakójáról a Czibles tövének, hogy sajátkezűleg negyven medvét ejtett el s számtalant megsebesített; vadászkalandjai pedig közmondásos hírre emelkedtek.

- Hm, - mond Vaszil - miért nem? Emlékezem: egykor, jól eladván kecskéimet, valami vidéki úrnak sertéseit hajtottam makkra, félévig pedig teheneket őriztem. Aztán ha fű s moha szükülnek Istennek e fehér bundája alatt, tovább megyek.

- Patvar vigye, - mormogta az ifjabb lovag - ez a suhancz ki nem lép közvetlen keretéből. Kecske, juh, tehén, ebből áll az egész világa, túl ezen semmi. - E félig susogott, félig gondolt szavak után fönhangon folytatá: Tovább tekints egy araszszal, fiú! Mit lök az sorsodon, jámbor, ha itt hányod-e a havat el, vagy pár hajtásnyival messzibb? Nem jól értettél: azt szeretném tudni - de vigyázz jól! - ha kecskéidre újra vevő akadna, s valaki - például én - másnemű szolgálattal kinálna meg, mint a minőt ez ideig megkisértettél, el tudnád-e hideg tanyádat hagyni, s barmok helyett, meg tudnál-e emberek közt élni?

Az oláh vigyorgott.

- Ezt így ki nem szedjük sodrából, - jegyzé meg halkan Ursza, ki most a hóba heveredett s őszszakállas állát nyugasztá kezére.

- No hát felelj valamit! - unszolá az ifjabb lovas a nehéz fogalmú mokányt.

- Ki venné meg kecskéimet most? - szólt ez végre duzzadtan.

- Én, - mond az ifjabb.

- Mi, - tevé az öreg hozzá.

Vaszil újra vigyorgott.

- Mit nevetsz mindig? - kérdé a fiatalabb kalandor békétlenül.

- Hi-hi-hi! - röhögött az oláh - még az volna egyszer a nyáj! embereket őrizni, vagy a makkra hajtani! he-he-he! Vagy azt értik kelmetek, hogy valami jó szolgálatot keressek azoknál a gazdag uraknál, kik kastélyokban laknak? Nem; mitsem vágyom én arra; tudom, hogy jól eszik és sokat dőzsöl ott az ember! de aztán meg is döngetik a hátát, s míg észreveszi, kalodába kerül lába, vagy tán nyaka is. Jobb itt, hol én parancsolok még farkas- és medvének is; de azoktól sem ijedek meg, kiknek kedvök van belém bakafántoskodni, vagy velem csúfot űzni. - Ezen utóbbi szavakat az oláh daczos, kihivó tekintettel adá.

- Épen ily legény kell nekünk! - kiáltott fel az ifjú lovas, kinek, a mint látszott, a suhancz nagyon megtetszett, bár szeretett volna jó négy lovat fogni elméje kenetlen kereke elé. Egy szó mint száz! - tört ki végre - szabd árát kecskéidnek, én azokat kifizetem. De jól megértsük egymást: te aztán velünk jöszsz.

- Hová? - kérdé Vaszil.

- Oda, öcsém, - mond Ursza - hová én is megyek. - Lásd, ismertem én még nagyapádat is, mint ily fiatalt, minő magad vagy, pedig már akkor második nőm volt. Ennyit tudok; bár - Isten bocsássa bünömet! - minő volt első nőm, meg nem mondhatnám.[ii] Öreg vagyok, mint e vén hegy. Előtted, Vaszil, még az egész élet terjed; szükségből király is lehetsz.

Vaszil röhögött.

- Ha soká élsz tudniillik; - folytatá az öreg. - Az én életem mától holnapig tart, mégis kilépek a síkra, mint egykor tevém jó uraim, négy Rákóczi alatt. Te azt sem tudod, hogy áll a világ túl a havon, s minő víg élet csoszszan, ha az urak összevesznek, s német magyar egymás szakállába kapnak. Lásd, Vaszil: akkor van ám vásár! minden ház egy bolt, s ajtó, ablak nyitva állnak a szemesnek: hamarább megtelik aztán - erszény s kulacs pár óra alatt, mint itt, ha évig mekeg és béget ezen ostoba falka körüled. Gondolj egyet, ficzkó! jer velünk.

- Jó fizetésért, szabad zsákmányért s még sok egyéb jóért, miről nem is álmodol, - egészíté ki az ifjabb toborzó.

- Ohó! - rikkantott Vaszil! - kelmetek rablók! - ezzel kiemelte nehéz baltáját bundája alól, - értem az ily kecskevásárt. - E szavak után sajátosan füttyentett, s komondora oly rögtön nyakába ugrott a havon guggoló Urszának, mikép ezt csak lélekjelenléte óvta meg igen gonosz tréfától. De a vén medvevadász szintoly rögtön aczélujjai közé szorította a lábait négyfelé nyujtó komondor torkát s felkiáltott: - Megbolondultál-e? - azzal az ebet pár ölnyire vetette magától, mely némi hempergés után felvánszorogván, megszégyenülve vonta be lompos zászlóját, s a kecskék mögé sompolyodott.

Az ifjú lovas pisztolyt húzott ki övéből, sárkányát megtekintette s jókedvűen szólt: - Haramiák mi? A mint veszszük, Vaszil. Hallottad-e valaha Caprara, Strasoldo s Cobbnak nevét? Tudod-e ki volt Atilla s Mátyás király?

- Nem én, - felelt az oláh, haragos szemeket vetvén Urszára - nem ismertem őket.

- Hát Tökölyi hírét hallottad-e valaha?

- Nem; - szólt haragosan Vaszil - nem járt erre soha.

- Na - folytatá az előbb szóló - úgy keveset hallottál még; de az mit sem tesz. Lásd, ezek vezérek, fejedelmek, királyok, kik onnan is elvették s veszik, hova nem tettek semmit.

- Úgy ám, - erősíté Ursza.

- Hallgass rám, - kezdé újra az ifjabb kalandor. - Mikor aztán így a máséból megtelik a punga, azt háborúnak nevezik, te fajankó! - - A ki kecskét lop, annak neve tolvaj; de a ki házadat felgyújtja, nődet, hugodat elrabolja s földönfutóvá tesz: annak neve vezér, fejedelem néha király.

Vaszil kidülyesztette szemeit s tátott szájjal bámult a beszélőre.

- Hát a szentirásnak hírét hallottad-e valaha? - folytatá amaz - s tudod-e, mi az evangéliom?

- Nem én, uram, hírét sem hallottam őkelmeknek.

- Vigyázz hát jól: azok szentséges könyvek és iratok, minőkből a beszerikában a pópa olvas; s melyeket Isten maga küldött az emberekhez, ezekben világosan meg van írva: Add meg a királynak, mi a királyé s Istennek mi Istené. Már pedig, Vaszil koma, a királyé, s a vezéreké, kiknek a király parancsol, s az oly ficzkóké, minő én vagyok s e vén czimborám, kik a vezéreknek szolgálnak, minden övék háború idején, mire kezöket teszik. Ebből világosan látható, hogy nem vagyunk haramiák és tolvajok, hanem csak ahhoz nyulunk, mi a szentirás parancsából a mienk. Érted-e már?

- Én? egy kukkot sem, - felelt Vaszil.

- Bízza rám őt, uram! - vágott közbe Ursza igen békétlenül s felkelve ülőhelyéből. - Ha kegyelmed a szentirásból beszél vele, egészen befenekli agyát; mert a minő vakmerő az ily tuskó, szintoly ostoba. - Ezen észrevételt az öreg magyarul tevé; mert alig szükség mondanunk, hogy a társalgás eddig oláhul folyt; azután Vaszil által érthetőn kérdé: - Akarsz-e velünk jőni?

A ficzkó kissé gondolkozott, végre mérgesen felelt: Nem!

- Teringettét! - kurjantott Ursza haragra lobbanva - üssön meg hát a mennykő! E derék hadi embert, kinek minden zsebe tömve aranynyal, ide bolondítottam, abban a reményben, hogy benned emberünkre találunk, ki meg nem ijed árnyékától, s rá tudja adni fejét valamire, ha hasznát sejti; de te gyávább s ostobább vagy a komondornál.

- Jól van, - mond Vaszil mérgesen - üsse meg hát kelmeteket is a mennykő!

Ursza magába fojtotta mérgét s mintegy új eszmétől megkapatva érthetetlenül mormogta: - Várj oktondi, ott végzem, hol kezdeni kellett volna. - Ezzel kulacsot vett elő, mely keskeny szíjjon válláról csüggött, s oda nyujtván azt Vaszilnak, békítőleg szólt: - Minden nemzetségedet ismertem, öcsém Vaszil. Nem egyszer tartott jól apád s nagyapád juhhússal, s üde ordával, haraggal ne váljunk el egymástól: itt ízleld ezt! ilyet szépapád sem ivott.

A kecskeőr vad szíve csudásan megszelidült, mihelyt a kulacsot megpillantotta; az öreg kinálására kikapta azt annak kezéből, nagyot ivott, azután vigyorogva kérdé: - Nem tréfálnak kelmetek? igazán megveszik kecskéimet?

Ursza, mielőtt felelne, lovához ment, s leemelvén a nyeregkápán függő tarisznyát, abból kalácsot és sódart vett ki, s mindkettőből jókora darabot nyújtott az oláhnak, ki azokat nagy készséggel fogadta el, s széles tüszőjéből rossz bicskát vevén ki, a hóba ült, s a lehető legnagyobb kényelemmel fogott a lakomához.

Az egyszerű vadon fiát alig lehetende hatósabb szerrel megkisérteni, mint a minő okfőkkel őt az eszélyes vén kalandor ellátta.

- Vaszil, - szólalt meg most az ifjú lovas, ki darabig összevont szemöldökkel, de fölingerlett kiváncsisággal volt a párbeszéd néma tanúja, - nézd ezen erszényt, - ezzel bőrzacskót mutatott elő - markodba ürítem, ha nyájadat idehagyod s velünk jöszsz.

A suhancz sovárgón pislogott a pénzre; darabig érthetlen szavakat mormogott; végre felkiáltott: - Isten neki! a nyájat lehajtom anyámhoz a faluba; ott van öcsém Lup, ki rég vágyik nyájat kapni keze közé. Ha kelmetek foglalónak adják, a mit nyájamért igértek: eladom lelkemet pár hónapra kisérletül.

- Jó, - mond az ifjú lovas, kinek mindeddig nem hallók nevét - attól sem irtózom: olyan nálunk a pénz, mint nyárban a legelő; mi erdőn, réten ingyen jutunk hozzá.

Vaszil egy tekintetet vetett végig nyáján; közel hozzá óriási hófehér kecskebak állt, nem csekély hajlamot mutatván, homloka domborával megismertetni a jövevények térdeit s e legkiválóbb egyéniségét a falkának nyájasan czirógatta; úgy tetszett, mintha megbánás késlelné elhatározását; de e költőisége kedélyének hamar elmúlt; nagyot kurjantott, mintha az agg Czibles szunnyadó visszhangját akarná mámoros szendergéseiből felkölteni.

Nehány percz mulva a kis nyáj hosszú sorrá kigomolyodva haladott a keskeny torkolat nyilása felé, míg Vaszil a lovasok mellett sietett bunkós botjára vetett bőrtarisznyájával.

MATER HONORIA.

Három hét telt el e jelenetek óta. Mi végre szegődött Vaszil az ifjabb kalandorhoz, ki ez ügyben kétségtelenül a főszemély volt, azt talán később sikerülend megtudnunk, mikor valószinűleg alkalmunk leend e vállalkozó egyéniséggel többször találkozni. Most történetünk megváltoztatta színhelyét: Bécsben vagyunk, az agg Vindobonában, s nem távol a Schotten-Thor nevet viselő kapú közelébeni zárdához.

A magány s szemlélődő élet e békehelyén mater Honoria - agg német család ivadéka - a fejedelemnő.

E hölgy majdnem szentség hírében volt s a zárdában szigorú rendet tartott: de ezt szelid, anyai bánással tudta kiengesztelni.

Lépjünk e csendes falak közé s édesen meglepetve az orgona mély s megkapó zengésétől, mely az apáczák ihletteljes énekét kisérte, vessünk egy tekintetet az egyházba.

A rend szüzei, a szerzet egyszerű öltönyében, e pillanatban keltek föl ülhelyeikről s közeledtek, az egyház szentélyén keresztül, a tágas sekrestye boltozataihoz.

E gótalakú ívek alatt, a hézag közepén állt mater Honoria.

Lehetlen leende tiszteletet s vonzalmat nem érezni annak, ki e kedves, méltóságteljes s mégis oly bájoló szelidségű hölgyet látandá.

E feltünő némber, ki alig harminczhat éves, a rend fekete öltönyében s az egyszerű gyolcs főékkel, mely hajzatát egészen eltakarta, nyájas mosolylyal tarta szemlét a párosan előtte elvonulókon.

A többi szüzektől őt csak nehéz aranyláncza s azon függő jókora zafir-kereszt különböztették meg.

Tartása, a feltünő vonások, búskomolyság szenvedő árnyától körüllengve, s a nagy ihletteljes kék szemek mutaták, mikép e junói alak, egykor élte tavaszán, arany ifjúságában, alig álmodta, hogy mielőtt az élet ősze beköszönne, már a világról lemondva, örök bucsút veend annak minden dicsőségétől s örömeitől.

A haladók sorának közepe táján két fiatal hölgy lejtett; midőn mater Honoria közelében valának, egyikéhez szólt:

- Julia! mielőtt a refectoriumba mennénk, elvárlak szállásomon, szükséges beszédem van veled.

E szavak alig tizenhét évű, barna hölgyhöz valának intézve, ki, mikép látszott, meglepetve, de szende fönséggel emelte fekete szemeit a fejedelemnőre, némán fogadván a parancsot. A mellette menő szőke hölgy szép szemöldívei összevonultak, s a hosszú selyemernyek alól két világosbarna szem merész, éles sugára lövelt a fejedelemnőre, míg keze Juliáét szorította meg hirtelen.

Észrevehető volt, hogy üde ajkain pár szó küzd fel, de elfojtá azokat, s némán tűnt el társnőjével a sekrestye tulsó ajtaján át.

Néhány percz mulva a két fiatal szüzet - kik, a sekrestyéből kiérvén, gyorsíták lépteiket - hosszú folyosón látjuk haladni.

A szőke hölgy hátra tekintett, s látván, hogy senki sem követi őket, lassítá lépteit, s élénken, a harag reszkető hangján felkiáltott: - Hallotta-e nagyságod, parancs kérés helyett! Eddig mater Honoria jónak látta illedelmesen s kérelem hangján nyilvánítni kivánságait, most...

- Béketűrés, Amadil! - nyugtatá a másik - a sors oly helyzetbe tőn, hol ily elmulasztások ellen szót emelni szégyenítőbb, mint azokat észre sem venni.

- Nekem merne így szólani, ha Rákóczi Julia volnék![vi] - mond Amadil hévvel.

E szavak közben egy ajtóhoz értek, s ezen át középnagyságú szobába léptek, honnan balra egy más ajtó felé fordulván, a fiatal herczegnő számára rendelt tágas, világos szobába nyitottak.

A két hölgy imakönyveit s olvasóját kerek asztalkára helyezé, s Julia szótlan merengésben megállt a keményen rostélyozott egyik ablak előtt.

Amadil keresztbe fonta gömbölyű karjait, s egy tekintettel, melyben harag, szánalom s csudálat olvadtak össze, nézett a herczegnő szép vonásaira.

Rákóczi Julia magas, könnyedén emelt alak volt; arczának római éle a Rákócziak családi jellegét viselé. Nagy fénylő szemeiben, bársonyernyek alatt, fönség és szelidség sugároztak, míg finom metszésű ajkai körül az elszántságnak búskomoly kifejezése lebegett.

Alig lehete szebb s nemesebb termetet látni, s keskeny, gyermekded lábacskái oly könnyen, mondanók, lebegve hordák e kedves alakot, mintha a hajdani mythosz népesült légében nemtők szárnyain emelkednék.

Ha a két Magyarhon egyik legérdekesb teremtésének külsőjéről pár szót mondánk, lehetlen Amadilról, mint talán a maga nemében még ritkább jelenetről, néhány sort nem mondanunk, fenntartván magunknak, e történet folyamában gyakran visszatérni hozzá.

Amadil, kinek külsejét röviden érintettük már, sajátos lény volt. Talán sorsának talányos volta s nevelés okozták, hogy szelleme, mint kedélye egészen eredeti irányt vőnek. A mi benne első tekintetre büszkeségnek látszott, az sorsa igazságtalanságának - ha szabad így kifejezni magunkat - visszahatása volt. Hirtelen lobbanó heve egyikévé tevé őt azon lényeknek, kikben az átmenet gondolatról tettre, mindig inkább a pillanat, mint megfontolás eredménye.

Szívjóság volt e hölgyben, s óhajtjuk, hogy sorsa oly utakon vezesse őt, hol kedélyének e szentélyében ellenséges szellemek léptei ne juthassanak; mert a lélek házában nem hiányoznak a kirugó erkélyek, melyeknek védő boltjai alól egy lépés elég - ki a zord és sivár életbe.

Vannak indulataink, melyek mint őrszemek, érzéseink határán állanak, közvetlen érintkezésben ellenséges rohamokkal; s már helyzetünkből megfejthető, hogy ha egyrészt legelébb várhatnak figyelmeztetést az értelemtől: úgy másrészt épen e végindulatok - kedélyünk e szélsőségei - vannak a megrohanás s meglepetés veszélyeinek legtöbbször kitéve.

Hatalmasb volt Amadilban jó szivének túlforrongó sugalmainál valami éber, ingerlékeny igazságérzet. Ezen indulat, úgyszólván, egész lénye fölött uralkodott, s távol attól, hogy csak saját személyére vonatkozzék, merészen s meggondolatlanul felkarolta mindazok érdekét, kik iránt rokonszenvet érzett.

Ha itt, jellemrajzunkat közepett ketté metszszük, ez azért történik, mivel fogalmaink szerint, azon nevezetes rész, mely e körvonalításból hiányzik, élesebben s megkapóbban fog az események fejlesztéseiből kiválni.

* * *

A két hölgy néhány szótlan percz után, tágas pamlagon foglalt helyet.

A szoba, melyben voltak, kevés fényre mutatott, s bútorzata egyszerű s zárdai volt. Két ablaka nyilt az utczára, s e kettő közt nyult el a kényelmes bútor, a melyen ültek.

A festetlen falakon egyetlen kép függött: a herczegnő anyjának, a híres Zrinyi Ilonának, Tökölyi Imre nejének remekmívű képmása; a többi bútorzatot az egyszerű ágy, néhány szék, pár falszekrény, s egy roppant ezüstveretes s kagyló-czifrázatokkal elárasztott, rózsafa-láda egészíték ki. Ezen utóbbit Julia a munkácsi várból hozta Bécsbe magával.

A herczegnő himzőmunkát vett kezébe; Amadil ékes szövetdarabkákat különböző alakokra metszett, s előtte kis asztalkán egy azon festvények közől hevert, melyeket drága szövetdarabkákkal, vékony aranylemezekkel s gyöngyökkel felruházni, századok óta a zárdahölgyek mulatságai közé tartozik.

Lehetlen a békétlenség s elfojtott indulatosságnak élénkebb rajzát adnunk, mint ha Amadil sajátosan érdekes, makacs vonásainak jelen kifejezésire utalunk.

Látszott, hogy szólni akarna, s hogy valami felküzd kedélyéből; de azon tisztelet s ragaszkodás, párosulva regényes rokonszenvvel, melylyel Amadil a kedves, de szelidségében is erélyes herczegnő iránt viseltetett, nem engedék, hogy a hallgatást ő szakítsa félbe. Természetes volt tehát öröme, midőn Julia, barátnéja munkájára tekintvén, közönyös megjegyzéssel vetett annak véget.

- A kép sikerülend; - ezt viszonzá Amadil a herczegnő szavaira - mikép végre is minden sikerül vagy megtörik, mit erősen akarunk.

E felelet után sohaj birkózott fel kebléből s nagy szemeit kérdőleg emelte Juliára.

- Sikerül vagy megtörik, jó Amadil, minden akarat a földön, legyen az erős vagy lanyha, - mond Julia csendesen.

- Nem, nem! - kiáltott fel élénken Amadil - az erős akarat olyan, mint a kevély folyó: medret tör s föltartózhatlanul halad előre, míg tengert ér - tág országát, vagy egy meredek szélét, melyen habjai megszakadnak s azokat örvény nyeli el. A lanyha félakarat, mint ama rest erek, melyek láp- s iszapmélyedésekből szivárognak elő, vánszorog, nem halad s homokrétegekben, vagy nád és káka közt enyészik el. Nem ismeri sem az apály szégyenét, sem a túláradás diadalát. - Óh, higyje nekem nagyságod: az emberi akaratban isteni erő rejlik. S midőn az Üdvezítő így szólt: Mondd a hegyeknek: mozdulj ki helyedből! s ha hited erős, ki fog mozdulni: akkor az akaratról is szólt; mert bár akaratlan a hit s önkényes az akarat: egyik a másik nélkül fenn nem állhat.

Julia szeliden mosolygott. - Az akaratot fékezni kell, - jegyzé meg - mert hol közelebb a megtörés, mint a diadal: ott okosság, mondanám becsületesség, béketürést parancsolnak.

- Rákóczi Julia s ezen emberek! - kiáltott föl keserűn Amadil. - Nem volt-e béketürő nagyságod? Én, a szegény árva leány, pirulok, ha eszembe jut azon óra, melyben nagyságod anyjával e mogorva zárdába hurczoltatott. Ama vén büszke bibornok, ki a szép Rákóczi-jószágokat kezeli, s gyámnoki részben oroszláni osztalékot vesz; amaz utálatos Kolonics - -

- Hallgass! nem akarok erről hallani, - szakítá őt Julia félbe.

- Midőn nagyságod borzadva vonakodott ez unalmas börtönbe lépni, azon ember lábaival rugdosta; - folytatá, a félbeszakításra nem ügyelve, hirtelen s hevesen a szőke hölgy.

- Parancsolom, hallgass! - ismétlé a másik. - Nem érzed-e, mikép ily megszégyeníttetés említése maga is sértés?

Amadil Julia kezeit vonta ajkaihoz. - Nem! - így szólt mély megindulással - én! és nagyságodat sérteni? - én! ki minden perczben kész volnék életemet adni nyugalmáért; de szívemnek fáj ama szomorú sejtelem, hogy a jövő nem sok örömmel ajánlkozik nagyságodnak.

- Miért nem? - kérdé Julia szeliden. - Gondolod-e, hogy a jó Isten oly magasra aggatta a boldogság gyümölcseit, mikép azok, kiknek számára érlelé, hozzá ne juthassanak?

- Azt nem gondolom, - felelt Amadil - de igen azt, hogy kevesek számára érnek meg a Hesperidák almái. - - Gróf Aspermont majdnem 20 évvel idősb nagyságodnál, s e háborgós időkben élete minden perczben veszélynek van kitéve: ki felel róla, hogy a dühös bibornok, felényire kijátszatva látván magát, nem követ-e el mindent a kivitel akadályára?

- Mikor határoztunk, - szólt Julia, komolyan szakítván félbe Amadil beszédárját - akkor agyrémekről le kell mondanunk. Aspermont harminczöt-harminczhat éves férfiú, a császár hadainak főparancsnoka Magyarországon;[x] mindazoktól, kik néha a fejedelemnőt s minket meglátogatnak, sőt az udvarnál is magasztalni hallám lovagiasságát s igazi német őszinteségét. Életem azon keserű pillanatában, melynek szégyenét ismételni, úgyszólván, fölidézesz, ő kiséretünkben volt, a mint tudod, s védelmemre szót emelt, férfiasan s nyiltan megfeddvén a durva bibornokot, így több szégyeníttetéstől megóvott. - Oh Amadil! gyermek-éveim, háború s örökös nyugtalanságok zaja közt, kevés örömben részesültek: azon férfiú emlékezetével, ki, védő mentőm lőn, kapcsolatban áll ifjúságom legfájdalmasb perczei egyikének enyhülése, - ki tudná ezt feledni! - a kor ily érzésben változtatást nem tehet, s gyermekemlékezeteink olthatlanok.

- Adja Isten, - rebegte Amadil - hogy a lények legszeretetreméltóbbikának minden szép álmai teljesüljenek! de legyünk vigyázók az utolsó perczig.

- Vigyázók s béketürők; - felelt a fiatal herczegnő - a bibornok távol van, de ezer szem ügyel reánk.

- A föld ég alattam; - tört ki Amadil. - E jámbor szüzek megfoghatlan vidámsága, e koldulása a mindennapi kenyérnek reggeltől estig, e kifárasztása a jó Isten kegyének fogyhatatlan rimánkodásokkal és könyörgésekkel, s e kényelmes zárdai élet - valami iszonyú! mit tűrni nem tudok. A szabadba! - ez minden vágyam, minden ohajtásom.

- Én is ohajtom a szabadságot; - szólt Julia békítő tekintettel - de szeretem a csendes imát, mely a hajnallal, mint a szárnyasok éneke, fölébred; szeretem a szelid vidámságot, mely e jámbor szüzek arczán mosolyog, s néha szemrehányást teszek magamnak, hogy mater Honoria s a bibornok ismételt tanácsaira, nem tudok hajlamot érezni ily boldogságra. - Hidd: méltányos vagyok ezen ihletett lények szent hivatása iránt, bár sok bánt és keserít.

- Bánt? - szólt Amadil hévvel. - Oh mi ne bántana börtönben s zárt falak közt! Itt a boldogság is sért, s olykor a tavasz egyetlen fuvalmát, mely rózsaillatot lenget szárnyain, nem adnám a mártirkoronáért, melyet itt kivívhatni. Én szegény leány vagyok; nagyságod ezen ősz hézagokból fényes palotába költözendik, ha Isten úgy akarja. Csillogó aranytól körözve, száz szolga sürög majd körüle: de én, számkivettetve azoktól, kiket nem ismerek s kik zsenge gyermekéveimet véletlenre bizták, - mi vár reám? Mégis, higyje nagyságod, szabadabbnak érzendem magamat mint Rákóczi Ferencz dicső leánya!

- Különös teremtés! - mond Julia vegyítékével a szánalom- s meglepetésnek.

- Különös? - szólt Amadil, komolyabbá válva. - Ne bámuljon engem nagyságod. Ha a gyémánt fénye s világa szirtek sötét keblében érik meg: miért ne gyúlna föl bennem is, ki zárak s függés alatt nevekedtem, a szabadság istenszikrája? miért ne lehetnék büszke azon gondolatra, ha én, ki eddig minden falatot mások irgalmának köszönhettem, lerázom az alárendeltetés nemtelen bilincseit, s ezután szerencsémet vagy vesztemet magamból szövöm ki?

- Én ezt értem, Amadil, s becsüllek lelked azon nemességeért, mely e szavakat függeszté ajkaidra; de remélem, hogy mi soha el nem hagyjuk egymást.

- S mégis, drága herczegnő, utaink elválnak. Nagyságod nem leend oly szabad, mint én, s helyzete, ha e zárda családi egyenlőségéből kiemeltetünk, magas korlátokat vonand közénk. Nagyságod a Rákóczi-családnak fényes utóda; élne atyja, s ülne fejedelmi széken mint egykor: talán koronás fők nyujtanák kezeiket birtoka után; - én, az egyszerű lény, név, birtok nélkül, a nagy számnak tengerébe fogok elenyészni. A világ Rákóczi Julia érdemem fölötti barátságát leereszkedésnek, rokonszenvét szánalomnak nevezendi, s mit tehetek én róla, hogy Isten úgy teremtett, mikép sem szánalmat, sem leereszkedést nem tűrhetek?!

- Hibázol, Amadil; - mond Julia megilletődve, - az arany keret, melynek fényét említed, csak gyenge sziveket választ el; én keveset tartok régi nevek előnyeiről. Az agg fáknak gyökerei korhadtak, gyümölcseik érés előtt hullanak el, s minden tavasz pár ággal többet lát az agg törzsökön száradozni. Én s öcsém Ferencz a Rákóczi-ház utolsó ivadékai vagyunk. Előttünk a sír s az agg család fordított paizsa! Ki tudja, nem mi vonjuk-e be a kripta ajtaját, mely egy családot zár sötét aknáiba? E gondolatban, jó Amadil, valami megdöbbentő van, mi szivemet nem egyszer megrázkódtatta! S mert őseim nevét feljegyezte a véletlen, s a történetek lapjai tanuságot tesznek a jóról s rosszról, mit elkövettek: ok-e ez arra, hogy sziveink elkülönözzenek?

- Sziveink! - sohajtott fel Amadil - nem, nem, csak utaink, kedves, kedves herczegnőm! mert én senkinek terhére nem tudnék lenni.

- Terhemre!?

- Ne értsen nagyságod balra. Rákóczi Julia csak magáról felelhet, nem viszonyairól, s én e viszonyoknak lehetnék terhökre.

- Hogyan? - kiáltott fel a másik - így eloszlanának ifjú éveink álmai? Emlékezel-e még, fonótermünk tág kandallója előtt, közel ülve egymáshoz orsókerekeinkkel, - mennyi csendes vágy s szeszélyépítette fellegvár édesíté esti álmainkat? hányszor sírtunk s néha nevettünk együtt? Oh, Amadil, ama rövid, de szép órák emlékére esküszöm: nincs viszony a világon, mely szivemet irántad meghűthetné, s választó falat emelhetne oly barátság közé, mint a mienk!?

Amadil darabig hallgatott, míg Julia utánozhatlan szivélylyel nyujtá neki kezét; azután szólt:

- Nekünk nem kell soha igéretekre esküdnünk. Nem tudom, igazság-e vagy nem, de tőlünk a sors s talán az erősb nemnek féltékenysége s büszkesége, az önállóság erényét tagadta meg! nekünk nem kell igérni! mert igéreteinket ritkán teljesíthetjük. Emlékezik-e nagyságod azon időkre, midőn egymásnak igéreteket tevénk? Mi teljesedett ezekből?

- Kevés.

- Semmi!

- De teljesületlen remények is érnek valamit, - felelt Julia. - Egyáltalában mi az, mit ember teljes biztossággal igérhet, egyen kívül: hogy egykor meg fog halni? Ne vitatkozzunk szavak fölött, Amadil. Te nálam maradsz; álmodjunk együtt, reméljünk együtt, s ha akarod, hiusult légpalotáink romjai fölött sírjunk vagy nevessünk.

- Lélekben mindig nagyságodnál leszek.

- Hogyan érted azt?

- Ha innen kiszabadulok, nem akarom, hogy e menekülés - szabadság híján - értelemnélküli eszmévé váljék. Itt, hol közös börtönben sínlünk, Isten legnemesebb teremtményének alázatos, engedelmes szolgálója valék - -

- Barátnéja! - szakítá őt félbe Julia.

- Igen; - felelt rögtön Amadil - de nem Aspermont grófnéé, kinek férje ellen- és rokonszenvekkel birhat, mint én! Oh, ne tiltson el a hölgy, ki barátnémnak nevezi magát, remélni s hinni magamban. Künn a szabad ég alatt - folytatá hevesebben Amadil - lelkem kitágul, s ifjú keblembe tíz élet szorul; nem gondolok egyébbel! terveim nincsenek; egyet tudok, hogy a föld szűk leend nekem.

- Hogyan? - kiáltott fel Julia - te magányosan a világ zajába akarsz rohanni? te az élet sivár üzelmeibe veted sajkádat kormányvitorla nélkül? - lehetetlen!

- Mégis - felelt Amadil szenvedélyes ihletséggel - meg kell lenni! Látta-e nagyságod azon szegény, foszlányokba burkolt leánykát, azzal a csendes, okos arczczal, melyet látni oly jól esik a szemnek? Látta-e őt nagyságod reggelenkint ablakunk alatt állni? Mellette gyakran e pohos nyárspolgárok fülig téli öltönyeikbe podgyászolva haladnak el s dideregnek: a kis leányka, körüllengve - nem födve - szegényes lemezétől, nem látszatik észrevenni, hogy könnye, míg a földet éri, megfagyott esésében. Kedves arcza szeliden s elszántan várja az adományt, melyből mindennapi kenyere telik! mikép ha pénzem volna, tenyerébe üríteném erszényemet. Nem tudom, hogyan történik, de e gyermeket szeretem, mintha testvérem volna. Olykor, ha e meleg szobában sétálva, olvasómat mondom el, s a mindennapi kenyeret, melyet Isten nekünk oly bőven adott, folytonosan sürgetem: szégyen borítja arczomat, mikor e gyermekre tekintek, s azután gondolom, hogy nem ártana, ha Isten szemtelen zaklatásom miatt elvonná kenyeremet, s e bátor, hitteljes angyalnak adná, ki nem kér, s a hidegtől szemeibe facsart könnyekkel oly elszántan tekint a szép égbe föl, mintha a szent könyv tárva volna előtte s olvasná, mit Isten szólt: Ne gondoskodjatok a holnapi napról. - Oh, higyje nekem nagyságod: a gondolat, hogy gyávább tudnék lenni e gyermeknél, őrültté tehetne!

- Ismerem e leánykát, - mond Julia - kinek mindketten nem egyszer eresztettük le reggelink egy részét; de nála - úgy hiszem - sokat tesz a megszokás. - Ki tudja, ha a napot lézengve az utczákon töltötte, nem várja-e este egy meleg szugoly, s nem pihen-e a selyemborított szőke fejecske szegény, de szerető anya ölében? Te egyedül állsz a világban, gyámatyád meghalt: mit tehetsz pénz, védelem nélkül?

- Én gazdag vagyok! - kiáltott fel Amadil - tizennyolcz arany évet számítok; reményeim kincses aknák, mert igéreteikből még egy fillért sem adának kezembe; szemem éles, mint a hiuzé, s a gyámnokom neje, míg élt, ha olykor rekedt szavát a harmadik szobában meghallám, nem egyszer mondá: Amadil, füled élesb a vakandénál. Emlékezem, Munkácson a várudvaron, ha gyámnokom távol volt, kiszöktem szobáiból s a térdig érő hóból torzalakokat gyúrtam, ijesztő szemekkel szénből, s mikor szerit tehettem, valamelyik lovász süvegét raktam fejökre. A falak kirugásain az őrhelyekig kúsztam, mint a vadmacska, s ha csínjaimon utoléretve, üzőbe vétettem, lábam oly gyors volt, mint az őzé, s biztos, mint a zergéé. Tudok éhezni ha kell, mint a teve, s ha amúgy igazán jóllakom Isten áldásából, az sem bánt nagyon. Nem vagyok-e gazdag? s mitől félhetnék?

- Elijesztesz! - mond növekedő meglepetéssel a herczegnő. - Ábrándok ezek, barátném, s elbizottság, mit az élet megczáfoland. - - Azt mondád: terveid nincsenek, - mit akarsz tehát?

- Mit akarok? - viszonzá a szőke hölgy, vegyítékével a szenvedélynek s búskomolyságnak. Nem tudom! Künn boltozva kék égtől, majd a tavasz hűs szellői s a nyár zengései közt lelkem felmutatja vágyait Istennek, ki e földre helyzett. Miért a hit, ha az ég szárnyasai megélnek s az ember eszével s két egészséges kézzel kétségbeesik? Hallott-e nagyságod valaha sorsomon sopánkodni? - Soha! - pedig terhemre van; hallott-e búsulni, hogy szegény vagyok, s többet tudok, mint a mennyit a szegénység megbir? - élek! - Isten így akarta? - - élni fogok, ő úgy akarandja!

- Tehát elvesztelek örökre, ha e falakat elhagyom?

- Örökre? Mit nevez nagyságod öröknek? nem mondja-e a példabeszéd, hogy hegy és völgy találkoznak, s nem vonulnak-e szellők karjain a föld párázati a fellegekhez, mert ott rokon elemekre találnak? nem lejt vagy rohan a csendes ér s a csattanó zuhatag ezer uton s ezer akadályon át, de mindig a tenger felé? Miért ne találkoznánk mi az élet tengerén, napfény s vihar közben?

Julia arczán elegye mutatkozott a részvét s rosszalásnak. Női gyöngédségét sérté a szabados és férfias, mi e fiatal hölgynek nyilatkozatiban lehellett. Úgy tetszett neki, mintha e könnyelmű elszántság, e tökéletes ismeretlenség a világgal, barátnéját ezer veszélynek s fájdalmas kiábrándulásnak vetendné martalékul.

Történetileg tudva van Rákóczi Juliáról, hogy korán érett esze s ritka tapintata mindazoknak figyelmét fölgerjesztette, kik vele közelebbi érintkezésbe jövének. Maga Eleonora császárné óvhatlan rokonszenvet érzett e ritka teremtés iránt, s gyakran meglátogatta őt. Julia az udvarnál is megjelent, s a szelid császár nagy kedvet talált a serdülő hölgy eszélyes feleleteiben s vidám társalgásában.

Julia kissé elhallgatott; úgy tetszett, mintha azon gondolkoznék, mit feleljen Amadilnak, midőn egy fiatal apácza benyitott s emlékeztette őt a fejedelemnő parancsára.

A herczegnő - bár szerénység s alázat jelleme fővonásai valának - sokkal több önérzettel birt, mint hogy a fiatal apáczának hetykén s tiszteletlenül adott figyelmeztetése őt ne sértené.

Lelkes, kiváló vonásai szigorú kifejezést nyertek.

- Mióta - így szólt szelid fönséggel - nem lehet szerencsém a fejedelemnőt szállásomon tisztelni, ha közlendői vannak?

- Azt méltóztassék nagyságod magától a tisztelt fejedelemnőtől megkérdeni, - viszonzá élesen az apácza. - Mi, kiknek azon boldog sors jutott, szárnyai alatt lehetni, csak engedelmeskedni tanultunk.

- Nem tudakozta a herczegnő kegyedtől, Ágnes soror, - szólt közbe Amadil hasonló éllel s csipőséggel - zárdai szokásaikat s egyéni nézeteit; egyébiránt természetesnek találandja, hogy egy uralkodó unokája, s kinek eszében sincsen, kegyetek ékes öltönyébe burkolódzni, azon házban, hol lakik, legyen az kastély vagy zárda, fogadni szokta a látogatásokat, nem adni.

- Csendesen, Amadil, - szakítá őt Julia feddő hangon félbe. - Mondja meg kegyed a tisztelt fejedelemnőnek szives köszöntésemet, nem jól érzem magamat, s ma el nem fogom szobámat hagyni; kérem kegyedet, az ebédet nekem s Amadilnak ide küldeni.

Ágnes soror, kisded gömbölyű hölgy, a homlokszorító gyolcs alól hófehéren kidagadó kövér arczczal, nem kevéssé ütközött meg Julia feleletén; tömött ajkait összeszorította, s szembetünő nehezteléssel s feddő hangon felelt: - Jó, meg fogom jelenteni nagyságod tagadó válaszát. Kegyednek pedig, Amadil, legyen ezennel tudtára adva, hogy akkor feleljen, ha kérdeztetik. - Ezzel az apácza megfordult s a nélkül, hogy csak fejét billentené, odahagyta a szobát.

Természetében fekszik az alárendelt lényeknek, hogy párvonalban követik parancsolóik kegyének s mellőzéseinek hévmérsékét. A kegyvesztett, s a ki, bármi okon, kevesebb figyelem tárgya lőn, tapasztalandja, hogy e kegyvesztés kijelentéseiben a legnyomorúbb mellékszemély is osztalékot követel.

A mondottakból világos, hogy a deli herczegnővel egyelőre tisztelettel s figyelemmel bánt a ház parancsnoka, mater Honoria; de miután látta, hogy növeltje a legkisebb hajlamot sem mutat a fátyol fölvételére, helyesnek találta, irányában több szigort alkalmazni.

Nemcsak az öreg apáczák, hanem - mikép tanui valánk - a fiatalabbak is feljogosítva érzék magukat a herczegnővel azon nevetséges, émelyítő felsőséggel bánni, mely főleg honunkban, kisebb hivatalnokok s közép-méltóságokra vergődöttek ismeretes sajátja.

Mikor a kis kövér soror becsapta az ajtót maga után, s léptei elcsoszogtak a folyosó kövezetén, Amadil hahotára fakadt, s felkiáltott: - Ezt kifizettük!

- Szerettem volna, - viszonzá Julia szigorú hangon - ha ez nem történik. Csak magunkat alázzuk le, ha ily apró egyéniségek hetykeségeit figyelemre veszszük.

- De hát mit is mondott neki nagyságod illetlent?

- Meggyőződésem szerint, - felelt a herczegnő - semmit; de neked illőbb leende leküzdeni túlbuzgó részvétedet irántam s hallgatni, jó Amadil; ez legalább megkímélende a kis kövér soror leczkézésétől.

- Uram, ne hagyj el! - lépteket hallok a folyosón; - sikoltott fel a szőke hölgy. - Istenre kérem nagyságodat, ne hagyja magát! Ha egyszer felülkerekedtünk, maradjunk is felül.

Julia mosolygott, azután maga is figyelmezvén a mindig közeledő léptekre, szeliden szólt: - Bizd ezt reám, jó Amadil; gondolom, tapintatom nem engedendi a mértéket elhibáznom.

Majdnem azon időben, mikor Rákóczi Julia s barátnéja együtt beszélgettek, a zárda más szárnyában, szép világos teremben, amattól különböző nemű társalgás folyt. Mater Honoriát a sekrestyében láttuk. Midőn az apáczák s növendékek hosszú sora elvonult előtte, s ő nem egyhez ezek közől azon bájos szelidséggel szólt, melytől csekély árnyalatban tért el, mikor Rákóczi Juliát idézte magához, a fejedelemnő, pár éltes apácza kiséretében, saját lakosztálya felé ment. Valami megkapó volt azon ihletesen félő tiszteletben, melylyel őt az éltes szüzek kisérték. Így haladva a hideg, félhomályos folyosókon, a nemes apátnő bibliai alakokra emlékeztetett.

Ajtajánál búcsut vőn kiséretétől, s midőn előszobájába lépett, egy fiatal apácza, ki ott szolgálatára időzött, jelenté, hogy vendég vár reá.

Mater Honoria az oldalszobába tért be, s miután olvasóját s imakönyvét letette, elfogadó termébe nyitott, hol őt szivélyes őszinteséggel erőteljes, magas férfiú üdvözlé.

Egy tekintet elég, e férfias alakban a hadi emberre ismerni. Öltönyét ezuttal nem födözé a szokásos mellvas, kezében is a lovagi sisak helyett nagy karamú, aranynyal szegélyzett s pompásan hajlangó strucztollakkal ékes kalap volt. Egyébiránt egyszerű öltözéke az akkori szabás és ízlés előnyeit tünteté ki a mostani nevetséges öltönyök fölött.

E férfiú Aspermont Reckheim Ferdinánd Gobert volt, mikép már említettük, I. Leopold felső-magyarhoni hadi kormányzója.

Kora mintegy harmincz évre mutatott, bár ennél jóval idősbnek mondatott. Szép, bársonysima fekete hajzat hullámzott hófehér csipkegallérán; s az érdekteljes vonások, világíttatva erélyes sugárú kék szemektől, egyre gyaníttatának azon férfiak közől, kiknek kevés némber áll ellen.

Mielőtt a párbeszédet adnók, mely a két feltünő személyiség találkozása okait feltárandja: vessünk futó tekintetet a világos terem körül, hol velök találkozánk.

A falakat remek olajfestményekben szentirási képek borítják; a négyszeg egyik oldalán, néhány aranyozott szegélyű szekrényben, jól rendezett könyvtárt látunk; míg az egyik ablak közelében széles dolgozó asztal áll veres márványból, s előtte tágas bőrkarosszék. A másik falnak hosszában egy pamlag, székek s nagy asztal, szőnyeggel borítva, tűnnek föl. Elhallgatván kifárasztó részleteit a teremben létező órák s egyéb becses holmiknak: azon két személyt közelítjük meg, kik most, néhány percznyi beszélgetés után, egy ablakmélyedésben folytaták társalgásukat.

Már a néhány szó után, melyeket Aspermont, az első üdvözléseket végezve, mondott, félreismerhetlen volt valami ingerültség mindkettőjük vonásain s a tekintet azon éle, mely hevesb vagy legalább érdekesb beszélgetési tárgyra gyaníttat.

- Honoria, - szólt Aspermont - én bizodalommal jöttem hozzád; mindazon ellenokok, melyeket egykor-máskor hallottam tőled, alaptalanok, s a részrehajlás s hozzád illetlen meghunyászkodás jellegét viselik. Ne kényszeríts erőszakra, míg veled egyetértve, a dolog zaj nélkül kivihető.

- Lehetetlen! - kiáltott fel az apátnő kedvetlenül. - Nem akarok semmit e merényről hallani. Nagyon sajnálom, hogy eszelős, botrányos terveidből ennyit is tudok. Azon házra, mely gondviselésem alá bizatott, csak homály áradhat ily tettből. S mit mondana a bibornok, ki iránti tiszteletemet s tartozó engedelmességemet szégyenítő meghunyászkodásnak merted nevezni?

- Oh, bizonyosan, - szakítá őt Aspermont félbe - neheztelni fog ő eminentiája, a nagyontisztelendő gyámnok úr, miután atyai gondoskodása a fiatal herczegnő mennyei osztálya fölött arra birta a szent férfiút, hogy kezét egy Eszterházy, egy herczeg Waldeck s többektől megtagadja.

- Méltán tehette ezt, - viszonzá a fejedelemnő neheztelő hangon - mert Juliának Prágában, honnan soha vissza nem kellett volna őt hozni, szembetünő hajlama volt a zárdai életre. Egyébiránt - tevé szigorral hozzá - nem csudálom, hogy ti, világi férfiak, oly kevés fontosságot helyeztek a mennyei osztalékba, s oly készek vagytok azokat kárhoztatni, kik mulandó földi kincsek helyett örökké tartandókat kivánnak biztosítni hiveiknek.

Aspermont összevonta szemöldeit, s éles gúny kifejezésével viszonzá: - Igen, hogy e megbecsülhetlen javakért maguk számára a megvetendő földi kincsek csekély osztalékát megtarthassák.

- Gobert! komolyan kérlek, szüntesd meg e beszélgetést.

- Az igazság szava keserű; - felelt Aspermont - de vigasztald azzal magadat, hogy a vád nem téged, hanem oly férfiút ér, kinek fösvénysége közmondásos, s ki nem egyszer feddetett meg az ősz, derék Széchenyi Pál által, egyházi férfiúhoz nem illő haszonlesése miatt.

- Rágalom; - erősíté Honoria - mert hiszen kétségtelen, hogy ha az ifjú Rákóczi nagykorúságot ér, a gyámnok átadandja neki jószágát; s mi nyereség háramolna rá abból, ha Isten malasztját nyujtaná Juliának, s a fátylat elfogadná - míg öcscse Ferencz él?

- Megbocsáss, Honoria, ha álokaid czáfolatába nem ereszkedem, s elhallgatom, hogy buzgóságod a bibornok iránt, a jövedelmeket Rákóczi nagykorúságaig kihagyta számításaiból. Te ártatlanságodban nem tudod, minő nyereség a haszonvágyó előtt, ha két követelő közül egyik elnémíttatik.

- Elég! elég! - kiáltott fel a fejedelemnő.

- Nem, nem elég és soha sem elég! - mond Aspermont erélylyel. - Gondoljátok-e ti, hogy Isten előtt kedves az ily ármánynyal fogott fátyolvétel? de apácza-e Julia? nem nagykorúságot ért hajadon, s ki arra van teremtve, hogy csendes házikörben boldogságot áraszszon maga körül? Feledtétek-e, hogy saját czéljaitok elérhetése közelíttetik az által, a mit én akarok?

A fejedelemnő feddő tekintetet vetett Aspermontra.

- Németté akarjátok őt tenni! mered-e ezt tagadni? - szólt a tábornok. - Egyedül vagyunk, - folytatá - s közel rokonok, unokák; tudhatod, Honoria, hogy én, bár családunk franczia eredetű, Némethonban születtem, s német vagyok szívvel, lélekkel. De szentségtörésnek tartom e legelső magyar család két nagyreményű sarjának ezen erőszakos, kábító elnémetesítését. A honszeretet s nemzetiség gyúlpontja ezer nemes és nagyszerű erénynek: kitől e kettőt elragadtátok, azt erkölcsileg megöltétek.

Honoria békétlenül rázta fejét, várva, hogy Aspermont elhallgasson.

- Julia nemes természete, - folytatá ez - s pár évvel elébb haladt kora lehetlenné tevék vele nagy nevéhez kapcsolt visszaemlékezéseit s egykori rokonszenveit egészen feledtetni; de a mit tehettetek, nem lőn elmulasztva, hogy a legszentebbet, mit nemesen született szív érezhet: honszeretetét elfojtsátok. Igen, ez nem sikerült, mert szive hónáért ver, s tud még sorsán könnyeket ejteni; de mostohaatyja Tökölyi s számos férfiak ellen, kiket nem ismer s kiket védeni nem akarok, megtanították őt, kihallgatás nélkül pálczát törni.

- Igazságtalan vagy, Gobert; - szakítá őt hevülve félbe a hölgy - azoknak irtózatos tettei, kik felülúszva a nép kegyén, lángba borították az országot, önkénytelenül fejleszték ki Julia, mint Ferencz sziveikben az ellenszenvet.

- Önkénytelenül! - kiáltott föl Aspermont fönséggel - s ezt te állítod, a fejedelemnő, ki titkos utasítások nélkül nem vetted szárnyaid alá e gyöngéden nemes csemetét? Én nyiltan kimondom, hogy ezen álnok lélekmérgezés gyalázatos! - - Mivé tették ama jó bécsi urak a hősök fiát, az ifjú Rákóczit, ezen utolsó sarját egy nagyszerű, történeti családnak? elfojtották benne a magyart, a nélkül, hogy németté tudták volna tenni. Nem bir egyikének is, a két dicső nemzet közől, erényeivel: nem magyar, nem német - gyáva korcs! - Az udvari lég mirigyes övében szolgai lelkek szolgává törpítették! Mentsen Isten ily némettől! s óvja a magyart ily magyartól!

Honoria kissé megdöbbenve, de nem hanyatlott meggyőződéssel szólt: - Rosszul vagy értesítve: én úgy tudom, hogy ő szívvel lélekkel német, s azt hiszem, ez által csak nyerhet. Iszonyúság, mit e magyar nép elkövet! A csendes egyházak, a zárda magánya s az oltár szentélye nem biztosok tőlök. Mit tett csak nem régiben Julia mostohaatyja, amaz ifjú tigris Tökölyi Imre, ki Drugeth Zsigmondot, a két Barkóczit, Senyeit s a derék Mácsait a népek s a had törvénye ellen Kassán a vérpadon végeztette ki, s a hű és ügyes Melczer Jánost felakasztatta?

- Igaz; - kiáltott fel Aspermont eltitkolhatlan borzadással - de ki idézte fel az Eumenidákat Eperjesen s annyi számtalan helyen! Ki írta föl véres betűkkel a történetek lapjaira a Caraffa, Caprara, Strasoldo és Cobb neveket? Mit tett Lobkovitz egykor, míg az igazságos császár szemei felnyiltak, s ezen esküdt ellenségét a magyarnak megsemmisítette?

- Hogyan! - szólt Honoria szigorúan - te, Aspermont Reckheim, a császár vezére, kit a kegyes uralkodó hadseregei kormányára méltatott, ő fölsége hű s erélyes vezéreit kárhoztatod és kisebbíted? s feledni látszatol, hogy a maroknyi magyar nép s egy-két eszeveszett olygarcha vakmerőségét nem lehete szelidebb uton megakadályozni? s nem bűnhődött-e Lobkovitz, ki többre ment, vagy inkább menni akart, mint kelle?

- Mit akadályoztak meg ezen emberek? - viszonzá hevülve a tábornok. - Innen is, túl is, patakokban foly a vér! Ha e gyalázatos Caprara, Caraffa, Strasoldo, a vérengző Cobb s többen saját testvéreim volnának, nem nevezhetném őket egyebeknek, mint gaz hóhéroknak. Hol a trón széles e világon, melyen szelidebb s igazságosabb és becsületesebb uralkodó ül, mint császárunk, I. Leopold! de hétszeres érczfallal keríté a jámbor fejedelmet az ármány, nemzeti gyűlölség s az alkotmányos lét elleni szánalmas irigység körül. Oda jutottunk e nehéz időkben, hogy a magyarban megismerni, a mi szép és dicső, annyit tesz, mint rossz németnek lenni: s mely üldözöttek védelmére kel, az egyenes, nyilt szó, árulásnak és fölségsértésnek neveztetik: ellenben minden törvény s igazság elgázolása helyes büntetés nevét viseli. A derék császár csak álnok vezérei s rossz tanácsosai látcsövén tekinti az eseményeket, s minő fekete szinben festetnek azon iszonyok, melyek a kuruczok által elkövettetnek: annyira a szükség s kénytelenség keretében tüntetnek föl a császári vezérek hóhérlásai s szentségtörő rablásai. Azonban vessünk leplet ezen iszonyokra, időm rövidre van szabva, akarom végre tudni: ellenem, mellettem vagy-e?

- Melletted, Gobert, mindenesetre, - felelt Honoria - de a maga rendén. - Semmi sem birand arra, hogy zajtütő, homályos merényre segédkezet nyujtsak. Kérd meg Julia kezét annak rendi szerint a császári pártól s Kolonics bibornoktól mint gyámjától, s én távol attól, hogy a dolgot ellenezzem, magam vezetem őt karjaid közé.

- Más szavakkal, Honoria, - szakítá őt a tábornok félbe, - mellőzve Julia anyját, s őt magát: Kolonics bibornokot, ki most távol van,[xx] várjam be, s nyerjem azt, mit mindazok, kik Julia kezét megkérték. Értelek, - folytatá Aspermont indulatosan - te Kolonics visszhangja vagy: mi ha nem igaz, igérj legalább semlegességet.

- Nem tehetem, - felelt Honoria némi elfogultsággal - hogy szemet húnyjak ott, hol eskü kötelez őrködésre.

- Nem?! - kiáltott fel kifakadva, Aspermont. - Oh, az egyoldalú buzgalom vaksága! mely zsarnoknak hiszi a jó Istent, s azt véli, hogy a minden jóknak szerzője egész életboldogság odaáldozásával lekenyerezhető! - Ti visszadobjátok póriasan büszke megvetéssel, mit az Úr ingyenkegyelméből árasztott e szép világra. Vakok ti! kik imáitokkal káromoltok; s gyámnokoskodhatni vélvén a gondviselés fölött, türelmetlenek vagytok a fénylő nap alatt, melynek sugáraival jóra s gonoszra világít a türelmes Isten!

A fejedelemnő majdnem reszketett felindulásában.

- Pulya, kisszerű szenvedélyeiteket ruházzátok a magasság urára, - folytatá Aspermont - s Istent teremtetek a magatok képére.

- Ne tovább! - sikoltott fel az apácza; azután önkénytelen mozdulattal imazsámolyához sietett, s a nagy feszület fáján átfonván jobb karját, mintegy védelme alatt az Üdvözítőnek felkiáltott: - Ez kárhozatos eretnekség! melynek ördögi cselszavait hallani nem akarom, hallanom nem szabad!

- Több vallási érzelem s igaz hit van e katonai szívben, - szólt Aspermont, nyilt s nemes őszinteségű tekintetet vetvén Honoriára - igen, több, mint minden farizeusaitokban együtt. De látom, siket füleknek szólok, s valóban szégyenlenék egy hanggal többet veszteni! Harag nélkül távozom, Honoria, s hálával Isten iránt, ki bátyámnak drága életét jókor vette el; te őt boldoggá soha se teendéd!

Az apátnő egy székbe hanyatlott, s hófehér kezébe födte el arczát, talán könnyeit.

Aspermont árnyalatával a szánalomnak tekintett a hölgyre, azután folytatá: - Emlékezel-e még, te büszke hölgy! azon órákra, hol hasonló ürügy alatt, két vérző szív lőn elszakítva egymástól? - Akkor is fiatalság, közeli rokonság, vágy a zárdai életre, s ehez hasonlók hozattak föl.

- Szűnj! - rebegte a fejedelemnő tört hangon, míg szép vonásait halál szine önté el.

- Igaz, - szólt Aspermont keserűen - ezek mult dolgok! - - s ki gyaníthatná, hogy bátyám fiatalon s életteljesen e zsarnokság vértanuja leend?

- Miért - kiáltott fel Honoria kérveparancsoló hangon - előidézni azon iszonyú órákat!?

- Bátyám megőrült - folytatá Aspermont mély felindulással - mert inkább szeretett tégedet, mint hogy ép észszel nélkülözhessen... a jó Isten elvette őt! Őrülete óráiban egy apácza képét szorította kebléhez - s emlékezetében, négy gazdag nyelvből, melyeket beszélt, egyetlen szó maradott: a te neved, Honoria!

- Oh Isten! - kiáltott fel a fejedelemnő fuldokolva.

Mély s iszonyú volt a seb, melyet a hevétől túlkapott hadfinak szavai ejtettek a hölgy szivén. Őt nem bűntudat s nem vágy, imával lekenyerezni az igazságos birót fönn a felhők fölött, vitték e zárda magányába: halálos sebbel keblében, azon erélylyel s hősiséggel, melyre csak hölgyek szive képes, elvált a világtól, hogy jobb életre készülve, míg lehellete tart, szent czéloknak áldozhassa óráit; reményeinek tört árbocza volt a hid, mely őt a világtól elrekeszté. A vad csaták fia nem számlálta meg álmatlan éjeit, s nem ismerte a nőkedély örvényét, melyről az alig behegedt hártyát kíméletlenül leszakítá. Hosszú szünet lőn. Aspermont folytatá: - Látom, Honoria, meg vagy hatva, de jusson eszedbe, hogy ugyanez áll Julia s előttem.

A fejedelemnő magához tért, minden erejét összeszedte, s fölkelvén ülőhelyéből, még mindig reszketeg, de méltóságteljes hangon szólt: Gobert! mikor megegyeztem abban, hogy téged, legközelebbi rokonomat s ifjuságom barátját, itt elfogadjalak, azt hittem, hogy oly eredménynél állapodunk meg, mely ellen sem kötelességemnek, sem érzéseimnek szava nem leend. A mit te kivánsz, - nőragadás, elorzása egy hölgynek az ima s áhitat menhelyéből, botrány tehát! S mivel e szent falak őre, én a fejedelemnő, e bűnös tettbe beleegyezni nem akarok, szenvedélyedtől elragadtatva, nemcsak engemet sértettél szivem legmélyeiben, hanem a vallás elveit s hű szolgáinak egész testületét nem pirulsz bántani s aljas földi vágyakkal gyanusítani.

- Egyedül a hibásokat vádolom, Honoria, s ne feledd, hogy azon tévutban vagy, melybe egyoldalú vakbuzgóság vettetik, s épen botrányoktóli rettegése által idézi föl a botrányt!

- Ne itélj, hogy meg ne itéltessél! - viszonzá a hölgy szigorú hangon. - Én megmosom kezeimet, s e tárgyról nem akarok többé hallani. Nem kelle nekünk e végre soha találkozni, Gobert. Isten veled! mi ez életben utolszor láttuk egymást.

Aspermont tanuja volt a hatásnak, melyet bátyjának emlékezete gyakorlott Honoria szivére, s érezte, mikép őt heve túlragadta a helyes korlátokon, megbánta, hogy a hölgynek, kit bensőleg tisztelt, szivét sértette. Úgy tetszett neki, mintha gyöngédtelenül túllépte volna az illem azon sorompóit, melyeket férfiúnak hölgyek ellenében mellőzni soha sem szabad. Aspermontnak nemes szive volt, s mint minden heves és szenvedélyes férfiú, ha a pillanat rohama elmult, megbánta, mi rokonára nézve sebző volt szavaiban. - Honoria! így szólt békítő gyöngédséggel - ne állítsd élre szavaimat.

- Hagyj végeznem; - folytatá a fejedelemnő. - E falak a világtól elválasztanak, a szív földi vágyai, fájdalma s öröme kivül maradtak, a lélek nyugalma, mely végmenhelyet keres, még a visszaemlékezés varázsképeit is elodázza magától. Te mély sebet szakítál föl, s a kéz, mely ezt irgalom nélkül tevé, évek lassú hegedését repeszté szét. Szavaid méregként cseppentek beteg szivembe s el nem hibázandják hatásukat! Én az Isten ezen újabb kisértetét elszántsággal fogadom; mert az önfeláldozás e révében a gondolatvétek is bűnhödést érdemel. Zúgolódás nélkül ki akarom szenvedni, mi reám talán azért méretett, mivel ennyi évek során át még egy erecske maradt szivemben, mely ifjúkori emlékezeteimre s álmaimra megrezzen.

Honoria e szavakat oly mélyen-bús s egyszersmind oly méltósággal mondá, hogy Aspermont meg volt rázkódtatva. A részvét szelidült, békítő hangján kiáltott fel: - Honoria, bocsánat!

- Megbocsátottam neked, Gobert, - viszonzá a hölgy jámbor nyugalommal, s kezét nyújtá a férfiúnak, ki szerepet látszott vele cserélni s megszégyenülve állt előtte.

- Itt barátom, - folytatá a fejedelemnő - utaink elválnak. Ne vádolj hidegséggel, ne igazságtalansággal, őszintén s Istennek pirulva nyújtván áldozatul vallomásomat, kimondom előtted: hogy saját szivem edzetlensége, melyet ez óra felfödözött, teszi szent és siető kötelességgé, végkép elszakadni a világtól. Nem hiúság, de vétkes gyöngeség volt tőlem, a nagy felelőséggel járó fejedelemnői tisztet elfogadni; holnap lemondásom indul innen az illető helyekre s Honoria balfogását mint egyszerű apácza siratandja szűk magányos cellában.

- Te nekem soha meg nem bocsátasz! - szólt növekedő szánalommal Aspermont.

- Megbocsátottam, ismétlem, Gobert. Ti férfiak mindig tévutban vagytok, mikor hölgyek érzelmei fölött hoztok itéletet. A nőszív az engesztelés békehona: szenvedni s megbocsátani osztályrésze. Eredj, hős! neked nyitva a tágas, szép világ diadalkoszorúival; én tövises pályámon folytatom magányos utamat a nyugalom réve felé. Az ég áldjon meg téged barátom! - talán Isten úgy akarta, hogy ez óra üssön, s a fejedelemnő lássa, mikép gyönge szive több nyugalmat lel a magányos cellában s odaengedő függésben, mint e fényes czímmel s e ragyogó kereszttel keblén.

Ezzel gyönyörű kezével könnyedén érinté Aspermont homlokát, s a mellékszobába távozott.

* * *

A tábornok meghatva tekintett utána. Nehéz volna azon ellenkező indulatok csatáját leírni, melyek keblében vívtak. De a megbánás s szánalom kifejezésén át, tekintetében a dacz merev éles sugára sem hiányzott. Darabig kétkedve állt, ha visszaszólítsa-e Honoriát; azután azon élénkséggel, melyről ismeretes volt, a békétlenség egy kézmozdulatával odahagyta a szobát. Mikor a zárdakapu őrnőjéhez ért s a kapu kinyittatott, Aspermont valamit adott az őrnő kezébe, mit ez sajátosan jelentő tekintettel fogadott.

Néhány percz mulva a tábornok a zárda előtt állt. Mintegy húsz-harmincz lépésnyire haladott, midőn egy meglepő tekintetű férfiúval találkozott, kitől pár pillanat előtt egy köpenybe burkolt ifjú vált el.

A férfiú, kit most szemközt látunk Aspermonttal, egyszerű polgári öltönyének daczára oly vonásokkal bir, melyeket nehéz feledni; főleg nagy sötétszürke s összenőtt barna szemöldöktől árnyékolt szemei nem könnyen tűntek el annak emlékéből, ki őt csak egyszer látta életében. Ezen ember mintegy negyven évesnek látszott, s állát, ajkait tömött fekete szakáll födé.

- Soká vártál-e, Brenkovics? - kérdé hirtelen Aspermont.[xxi]

- Nem hevertem e kis időzés közben; - felelt szárazan a kérdett - a szem, mely nyitva van, sokat lát és tapasztal egy rövid téli napon is.

- Ki volt azon ember, kivel beszéltél?

- Bercsényi Miklós, - felelt Brenkovics - egy azon drágalátos őszinte hódolók közől, kik Lotharingi Károly s a szelid Abele kezeibe rakták nyelvöket, míg sziveik Tökölyi markában vannak.

- Mit akarhat e szilaj ifjú itt, kiről már sokat hallottam? tudakolá odavetve, s Brenkovicscsal sietve távozván, Aspermont. - Megfejthetlenek e magyar urak előttem, - folytatá menésközben - mihelyt kissé fordul a koczka, seregestül látta az ember őket Bécsbe sietni.

Brenkovics a megvetés kifejezésével kemény, velős vonásain, szólt: Ettől nincs mit tartani! a jámbor azon gerjengők sorába tartozik, kik minden csomót ketté vágni akarnak, s ha ez - mivel nem Nagy Sándorok - a vágásra épen marad: maguk ellen fordítják a fegyvert. Vitéz tábornok úr! alig találná ki nagyságod, mi hozta őt Bécsbe. - E szavak közben már meglehetős távolban valának a zárdától.

- Nos? - szólt Aspermont - vágyom tudni.

- Őt - felelt Brenkovics félmosolylyal - kegyelet emelte szárnyain ide!

- Hogyan?

- Mikép mondja, a hősök utódát, a híres, férfias-lelkű Zrinyi Ilona fiát, s a két hadias, nyugtalan György unokáját akarja látni.

- S aztán?

- S aztán, gondolom, haza megy; ártatlan mulatság! nem árt senkinek vele, s gyanítom, a hősök ama nagyszerű csemetéje lehűtendi magasztos eszméit a szendergő oroszlánok felől. - Ez utóbbi szavakat Brenkovics oly kinyomásával a megvetésnek mondá, miből világos, mennyire le volt Bécsben is a vélemény az ifjú Rákócziról hangolva.

Néhány percz mulva a két beszélő egy utczába tért be s eltűnt a szem elől.

A FIATAL LELKÉSZ.

Mig Aspermont Brenkovicscsal folytatja útját, addig történetünk más felé irányozza röptét.

* * *

Mennyi befolyással voltak eseményeink korában a Jézus-rendén levő atyák, alig szükség mondanunk, a jó- s gonoszról, mit e fekete legiója a gondviselésnek véghezvitt, egykorú s későbbi történetirók kimondották véleményeiket, s a világ a sok ellentétesből rég levonta itéletét.

Hála az előhaladott kornak, nem áll a műveltebb osztály szelleme ott, hol rettegnie kellene a hibást és gonoszt nyiltan kimondani; vagy a jót és dicséretest, egyesek vagy egész testületekről, egyoldalú ellenszenvvel elhallgatni. S ez főleg honunkra nézve áll; mert valóban a nemzet nem félhet a multtali összehasonlítástól. Sőt épen ezen összehasonlításokból kitünő ellentétek emelik ki a békés haladás előnyeit minden törvényellenes erőszak fölött; s a méltányos értelmiségben a hála érzetét élesztik föl azok iránt, kik a nemzetet a balsors ennyi vészei közől, bármennyi áldozattal, az alkotmányos rév megközelíthetésére vezetni akarják.

* * *

Azon zárdába lépünk, hol jelenben a jezsuita atyák felügyelete alatt az ifjú Rákóczi Ferencz lakott.

Kolonics bibornok a herczeg jószágait Klobusiczki Ferencz közvetlen kormánya alá helyzé, kitől mindig szoros számadásokat vőn, s a jövedelmekből Rákóczi Ferenczet, nővérét Juliát, s Zrinyi Ilonát, Tökölyi Imre nejét, a fiatal herczeg anyját, illendően, de távol sem fejedelmi módon tartotta.[xxv] Tökölyi Imréné egy külvárosi kolostorban négy szobát birt lakosztályul; Julia igénytelen szállását láttuk; s ha ehhez hozzá teszszük, hogy a híres történeti család egyetlen férfiutóda a jezsuiták házában, komornyikával s két apróddal együtt, mindössze négy szoba fölött rendelkezhetett: könnyen megfejthető, hogy Kolonics a nagyszerű Rákóczi-birtokok bármelyik fillengjéből födözheté az általa bőven elégségeseknek itélt költségeket.

* * *

Délutáni két óra van, s a nap, melynek súgarai békésen világítottak az apácza-zárda fölött, honnan csak most távozánk, még magasan őrködtek a tükörtiszta égen, midőn a fiatal herczeg lakosztályába léptünk.

A tágas előszobában, mely elég lakályos bútorzattal birt, a szöglet-kandallóban csekély tűz lobog, s előtte egyszerű széken egy férfiú ül.

Fejét szöszvilágos szőke hajzat födi, az akkori divat szerint vállig fodrozva; öltözete egészen németes. Simára borotvált arcza ezen embernek, ki mintegy negyven éves, tökéletes jellegével bir azon hetykén-komor inasi képeknek, melyek birtokosa vonásait alkalom szerint a leghunyászkodottabb ebalázat s a legpaczkázóbb és sértőbb büszkeség kifejezésére tudja átváltoztatni. Neve Ridinger Tamás; hivatala a komornyiki a fiatal herczegnél.

Bár Ridinger igen kevély volt annak öntudatában, hogy egy herczeg szolgálatában van, mégsem tartá méltósága alattinak a kémkedés szerepét; sőt e zugbizodalmában azoknak, kiknek érdekében állt Rákóczi Ferencz minden hangját s minden mozdulatát jegyzőkönyvbe iktatni - büszke volt.

Kevéssel azután, hogy e kettős hivatalt viselő egyénnel itt találkoztunk, az ajtó felnyilt, s azon magas, szikár férfiú lépett be.

Fekete öltönye azonnal lelkészre ismertetett; s tekintete a felsőségi öntudat jellemét viselé. Arcza egy volt azok közől, melyek látása azon gondolatot ébreszti; e képet még soha sem láttam! más szavakkal: sajátos, nem mindennapi volt az. A keskeny, de magas homlok alatt két sürű, a halántékok felé majdnem egyenes vonalt képező szemöld setét, hálózott kifejezésű szemek fölött ivezett. A finom vágású orr egyenesen nyult ki arczából, s keskeny, majdnem fehér ajkai epés természetre mutatának. Kora jóval többre gyaníttatott ötven évnél, de tartása díszes, fiatal könnyűségű volt.

Mihelyt az ajtón benyitott, Ridinger gymnastikai könnyűséggel pattant fel székéről, s oly mélyen meghajtotta magát, hogy lelóggó karjaival támlátlan székhez hasonlított.

- Magában van-e a herczeg? - kérdé a lelkész.

- Olasz mestere van ő fönségénél, - felelt, igen lassan fölegyenesedve, a komornyik, míg kerek arcza, gömbölyű vonásaival, leírhatlan hunyászkodás kifejezését mutatá.

- Régen van-e itt?

A komornyik egy széles ezüst órát vont ki zsebéből s szólt: - Öt percz mulva vége az órának, méltóztassék, drága főtisztelendő úr, besétálni.

- Már megmondtam kegyednek, hogy czímem nem főtisztelendő, hanem egyszerűen tisztelendő.

- Nem fog soká elmaradni a nagyobb czímzet is, - mond hízelgő hangon a másik.

A jezsuita megvető tekintettel méregette őt tetőtől talpig, azután vállat vonítva benyitott a másik szobába.

E hézag valamivel kisebb volt az elébbinél, s a herczeg apródjai foglalták azt el néhány óráig napjában. Ezek előkelő családokbóli ifjak voltak, kik a Jézus-rendén levők tantermeibe jártak, s leginkább azért lőnek változtatva Rákóczi mellé rendelve, hogy folytonosan német körözetben tartassék. Jelenben tanulási óráik levén, a csinosan bútorolt szoba üres volt.

A lelkész most a herczeg szobáiba nyitott.

Az ifjú Rákóczi Ferencz szállása az akkori ízlésnek megfelelő, csinos, sőt fényes bútorzattal volt kikészítve. Úgy látszott, hogy a szent atyák meg akarták vele a kolostori életet kedveltetni. Pamlagok, székek utrechti szőrbársonynyal valának borítva; egy gyönyörű mívű négyszegű zongora s festő lépcze mutaták, hogy a szépművészetnek is jutottak órák. S ha egy gót mívű támfogason vivó fegyvereket, mellvánkosokat, arczrostélyokat s védkesztyűket látunk függeni, ez azt bizonyítja, hogy a herczeg hadias szellemének is óvatos hódolat jutott részére. De a fiúi s családi kegyelet sem lőn korlátozva: mert a falra feszített párduczbőrökön a Rákócziak fénykorából maradt kardok, elárasztva drágakövekkel, csillogva aranytól vagy ezüsttől, néhány szépmívű sisak s több véd- s támadó fegyverek függöttek.

De mindez, úgy szólván, a mucetum s camorából tekintett ki, s az egésznek sajátos elrendezését kellene aprólékosan előadnunk, hogy azon szerzeties keretet kijelölhessük, mely e hadias és világi tárgyakat befoglalá.

Valóban oly keresettség, oly nőileg aprólékos gondosság volt e szinházias ékítményekre fordítva, mikép könnyű lőn észrevenni, hogy e tárgyak inkább falon, mint vállról, vagy oldalon függésre valának számítva.

Az ifjú Rákóczit a jezsuiták s Kolonics egyházi életre akarták nevelni, de kevés idő mulva észre kelle venniök, hogy a herczegnek nem sok hajlama van azon egyszerűségre, mely a valódi hivatásnak jól esik s oly rokonszenvű; ellenben hol hivatás nincsen: csak erőtetés s nélkülözés szinében tünik föl. Azért később mindent elkövettek, hogy növeltjük kevés különséget találjon az egykori s mostani életkényelmek közt.

Alig volt tizenkét éves, mikor őt a kolostorba felvevék. A szigor s felsőségi szellem, mikkel Kolonics utasítása szerint, a jó atyák a Rákóczi vért akarták meghiggasztani, az ifjú jókor fellángoló tűzszellemében nem várt erélyes ellenszegülésre talált.

Bárminő fiatal, sőt gyermek volt a herczeg, az első illetlen szót, első mellőzését a figyelemnek, oly fönséggel s a mi több, oly józan észszel tudta visszautasítani, hogy a kölcsönös, páronkinti felügyelésre s vak engedelmességre szoktatott atyák ki valának tökéletesen szedetve sodrukból.

Egy jelentés a másikat követte. Kolonics magának a császárnak panaszolt az ifjú törhetlen szilajsága ellen.

Mikép még jelenben is, vessző, korbács s börtönzés használtatnak olykor, még azon ifjak nevelésére is, kik egy illetlen érintést később vérrel kénytelenek megboszulni, jelen társadalmi fogalmaink szerint, ha lovagias érzelmű körben megszenvedtetni akarnak, úgy akkor is, hogy a vakmerő ifjú Rákóczi daczát megtörjék, fenyíték lőn indítványozva.

Ki bámulná, ha azon emberek, kik főérdemnek tarták a legvakabb engedelmességet s alázatot; kiknél tűrni és szenvedni dicsőség volt, fel valának lázadva e gyermek szabad s erélyes lelke ellen, ki midőn végre kissé durvább erőszak lőn megkisértve, makacsul ellenszegült, s az ellene emelkedő szent kezet egy buzogánynyal hat egész hétre használhatatlanná tevé?

Kolonics bezáratta őt; de miután két hét mulva kiszabadult börtönéből, hol kenyéren s vizen tartatott, nemhogy alázatosabb lenne, sőt Kolonicsnak, ki bibornoki fényben jelent meg előtte, s őt egy hosszú beszéddel akarta megfenyítni, oly száraz-hidegen s oly józan észszel párult elmésséggel vetette szemére kegytelen bánását, érteté meg vele, minő árva értelem s nyomorú felsőségi szellem az, mely ész s meggyőző okok helyett illetlen bánásra s börtönre szorul, hogy a pápa után legelső egyházi méltóságot viselő férfiú szerepet látszott vele cserélni, s feddést fogadott, a helyett, hogy adjon.[xxviii]

Végre a szelid lelkű Eleonora császárné vetette közbe magát, s szigorúan megtiltott minden erőszakot s illetlen bánást.[xxix]

Később, a kedvezésnek sokkal eszélyesb rendszere, a jól alkalmazott szabadság, s a helyesen felosztott órák tanulás és nemes mulatság közt, megtermék - s jóval hamarább - a kivánt sikert.

A Rákóczi-vér, nem találván erélyt felfokozó ellenszegülésre, lassankint lecsillapult s a lelki lendület nemes szikrája, mindenkori kedvezés mézes mérge alatt, hamuréteg alá keríttetett.

Minden el lőn követve, hogy az ifjú a magyaroktól elidegeníttessék. Nem haraggal s indulatos kitörésekkel, de mély szánalommal, s mindig a jó Istenhez intézett kérések közben, hogy a magyar szivébe szálljon, adatott minden tudtára, a mi istentelen s kárhozatos történt a szép két Magyarhonban. A másik résznek nem volt szava; s a védetlen vádoltak folytonosan a gazság s durvaság szinében tűntek föl.

Oly vigyázva őrködtek a fiatal herczeg fölött, hogy azoktól, kik vele egy honban születtek s annak sérveit forró szívben hordták, egy hang nem jutott fülébe; ellenben mindaz, a mi hadiasan-fényes és dicső olykor, mult és jelenben németek által véghezvitetett, hasonló eszélylyel és óvatossággal, koránt sem a dicsekvés s gyülöletes összehasonlítás szellemében, hanem mindig azon jámbor óhajtással lőn kiemeltetve, hogy ha a magyarok át akarnák valaha látni, minő jó férfiak őrködnek sorsuk fölött: a bizonyosan csak elszédített s egyes nagyravágyó kalandoroktól tévutra vezetett magyarok mindent elkövetnének a béke s nyugalom helyreállítására. Fájdalom! nem egyszer magyarok is voltak azok, kik vele a drága hont megutáltatni törekedtek, s kik a legigazságosabb követeléseket a zsenge, fogékony elme előtt szilaj forrongás szinében tüntették föl! - e faj létezett akkor is!!

Csuda-e, ha e kaján szelidség, a jámboran mérgező eszély, s végre a folytonos illem s udvariasság, miket a németek részéről tapasztalt, s azon őszinte nyájasság s bájos leereszkedés, melylyel a császár s Eleonora vele bántak, el nem hibázhaták oly ifjúra hatásukat, kinek feltünő s történetileg bebizonyított jellemvonása, erély mellett, szelidség, szeplőtelen lovagiasság s igazságérzet valának?

Innen megfejthető, hogy a herczeg szivében lassankint levívhatlan undor s gyűlölet fészkelte be magát a magyarok ellen.

Férfias lelkét nem tudták a szép, nemes, de békés szellemű egyházi élet fekete lemezével megbarátkoztatni; de a derék Aspermont tökéletesen hibázott mégis, midőn erősíté, hogy a magyart elfojták benne a nélkül, hogy őt németté tudták volna tenni: mert Rákóczi most, tizenöt-tizenhat év közt, szívvel lélekkel német volt. Szintúgy hibázott a tábornok, midőn állítá, mikép a két dicső nemzet közől egyikének sem bir erényeivel; mert Rákóczi Ferencz őszinte volt, igazságszerető, lovagias s művelt, mint a németek közől azok, kik nemzetük erényeivel birnak s kikre a nemzet büszke lehet. Szomorú s szánalmas az, hogy Rákóczi ezen erényekkel, melyek a magyar nemzet nemesbjeiben szintoly teljes mértékben megvannak, nem többé mint magyar, hanem mint német dicsekedheték; de szerencse, hogy azon hiénákkal nem jött érintkezésbe, kik a német s olasz névre annyi szennyet s kárhozatot hoztak!

E kitérés után, mely Rákóczi egyéniségének s viszonyainak méltányos felfogására elkerülhetlen volt, ismerkedjünk meg vele személyesen.

* * *

Azon pillanatban, mikor a jezsuita szobájába lépett, a herczeg dolgozó-asztala mellett ült; tőle jobbra olasz mestere, signor Albini. Rákóczi azonnal felkelt s a jött elé sietvén, felkiáltott: - Igen kellemes órát töltöttem, Kellio! Albini úr Tasso Megszabadított Jeruzsálemét fejtegette. Minő emberek! s minő dicső olyat tenni, mit ily költő megénekelhessen!

- Üdvözlöm fönségedet - szólt Kellio - s örülök, hogy a tanulási órákat oly kellemeseknek találja. Kegyednek, signor Albini, köszönetet mondok a bibornok nevében, szerencsés választásáért, szeretett fiatal herczegünk olvasmányául.

Albini összeszedvén a jegyzeteket s könyveit, néhány udvarias szó után, melylyel a lelkész bókját viszonozta, eltávozott, s a herczeg egyedül maradt a jezsuitával.

- Felséges téli napunk van; - szólt Kellio - mivel szándékozik fönséged szabad idejét betölteni? még pár rövid világos óra van lovaglásra; este pedig az udvarnál kör tartatik, s megbizattam, hogy ezt fönségeddel tudassam.

Mielőtt Rákóczi feleletét adnók, személyéről kell néhány sort mondanunk. A herczeg, zsenge évei daczára, már a középmagasságot elérte, termete karcsú s választékos volt, s arcza, szépvágású fekete szemeivel s keleties élével, II-ik Rákóczi György fiatalkori képére emlékeztetett.

A szobában - pár évvel történetünk előtt festett - képét látjuk, mely tökéletesen hasonlít hozzá; bár a német öltözet, mely most födi tagjait, korán sem emeli úgy ki termetét, mint a vörös hosszú dolmány, melyet a festvényen látunk.

E kép, nem tudjuk, létezik-e még, de mintegy húsz év előtt a zborói, úgynevezett castrum ad centum tilias nevű kastélyban megvolt.

* * *

- Szivesen köszönöm, Kellio, figyelmét; - viszonzá nyájasan az ifjú - ezuttal a lovaglást választom, szeretném új andalusi ménemet megkisérteni, ő felségök ajándokát.

- Szabad-e kérdenem, merre intézendi lovag-sétáját fönséged?

- Kérdés-e ez! - egy hete, hogy anyámat nem láttam, három, hogy Juliát nem öleltem; most a bibornok nincsen itthon, s használnom kell az alkalmat. A jó úr, mikép kegyed tudja, sok szabadságot enged most nekem; de e kedves látogatásokat kifárasztó ürügyek alatt szokta ritkítani.

- Fönséged talán igen szigorú itéletében. Ő eminentiája semmit sem óhajt inkább, mint kiváló tehetségeinek a lehető legtágabb tért nyitni kifejlődésre, s jósággal teljes szíve óvakodik attól, mi fönségedet keseríthetné, s benne azok iránt gerjeszthetne idegenséget, kiket végre is szánnunk kell, mert nem tudják, mit cselekesznek.

- Hogyan, Kellio! - kiáltott fel Rákóczi - nem remélem, hogy kegyed anyámat, kit imádok, s szeretett nővéremet érti? kiket bizonyára szánnunk lehet, de egyszersmind szeretnünk s becsülnünk édes kötelesség!

- Isten mentsen, - felelt rögtön a lelkész. - Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű légy e földön! - én csak a magyar vezéreket értem.

- Hallgasson kegyed ezekről, atyám, - mond hevesen az ifjú - ha tudnám, melyik oldalam csontja vonz a magyar vezérekhez, kiszakasztanám onnan s elvetném magamtól. Szánom az elcsábítottakat - ez iszonyok közt; de ama vérengző gyilkosokat gyűlölöm és megvetem. Csalatkozik kegyed, Kellio, ha azt hiszi, hogy anyám e tárgyakat melegiti föl emlékezetemben. Oh, a pillanatok oly rövidek, melyeket nála tölthetek! e mosolyait az égnek, e gyors üdvperczeket szeretetünknek s a jelennek áldozzuk. Hogyan maradna idő a multra vagy jövőre! Egyébiránt anyám elszigetelve él a világtól, s alig tudja, mi történik kívül a komor zárda falain. Julia szive feldobog, s néha sóhajaink ölelkeznek a drága honért, melyben születtünk, s hol most vérengző hatalmasok űzik átkos munkájukat, de sóhajaink rövidek s elhangzanak.

- Mégis, fönség! - felelt Kellio szeliden - lehetlen, hogy a mi egy egész országban történik, bárhol titok maradhatna, s herczegségednek forrón szükség megőrzeni honszeretetét, hogy midőn a férfikort eléri, segítségül lehessen ő felségének s azoknak, kik a magyarok valódi boldogságát óhajtják, ama veszélyes s félreértett szabadalmak s kiváltságok megsemmisítésére, melyekből minden veszély ered. E dicső hivatás senkit sem illet meg inkább, mint herczegségedet! kinek vallási s igazságérzete tudja, mennyi kárpótlással tartozik a Rákóczi-név Magyarországnak.

Kellionak e szavai sajátos benyomást tőnek az ifjúra. E pillanatban, a német öltözet daczára, melynek bársonyába őt burkolva látjuk, volt valami tekintetében, mi benne a magyart elárulta. A fiatal arcznak összevonult szemöldei már könnyeden odarajzolák ama félelmes középredőt homlokára, melyet a két György korában a Rákócziak mennykövének neveztek.

- Nem először hallom, Kellio, - szólt az ifjú fönséggel - e felhivást, karddal metszeni ketté, a mit őseink bölcsesége századok óta a magyar alkotmány erősségeül fenn tudott tartani. Igen fiatal vagyok, atyám, arra, itélni hazám kiváltságai s törvényei fölött; de kegyetektől hallám hogy egykor Mátyás s Nagy Lajos uralkodtak, s a magyarnak szintúgy kiváltságai s szintazon törvényei valának, melyek most. Nem itt találom én a hibát, Kellio atya. A törvény jó; úgy velem, a kiváltságok lovagias szívben rosszra nem vezethetnek, s ezeket az idők haladó szelleme megtöri egykor; fajunk aljasodott el, - az emberek rosszak és nyomorúk!

Kellio szivesen nyujtá oda kezét s látszhatólag meghatva szólt: - Igaz, s épen azért, mivel nincs magyar többé a régi jó értelemben: a nép, mely e nevet bitorolja, nem érdemes a szabadságra, mert azt nemesen használni nem tudja.

E pillanatban gyors léptek hallatszának az első szobában, s úgy tetszett, mintha a közeledők vitatkoznának.

* * *

Kevéssel azután, hogy Kelliot a herczeghez belépni s Albinit távozni láttuk, a komornyik újra a kandalló előtt foglalt helyet; de alig ült le, midőn őt halk, félénk kopogás tevé figyelmessé. Ridinger békétlenül fordítá fejét az ajtó felé, s ásítás közben szólt: - Szabad!

Az ajtó csendesen felnyilt, s egy fiatal lelkész lépett a szobába. Pár lépést tevén előre, kétkedve megállt, s mélyen meghajtván magát Ridinger előtt, akadozó hangon kérdé, ha lehetne-e szerencséje, a fiatal herczegnél tiszteletét tenni? - Én ő nagysága magyarhoni uradalmai egyikéből jövök.

A jött középmagasságú ifjú volt, huszonhárom-huszonnégy éves. Arczát nem lehete szépnek mondani, de nem is kellemetlennek, bár vonásai a mongol fajra emlékeztettek. Kerek barna szemeit a földre sütötte, s erőteljes termete oly görnyedt s meghunyászkodott állást vőn, mikép Ridinger azonnal látta, hogy itt a legszebb alkalma nyilik felsőségét éreztetni.

- Várjon, barátom, kissé, - szólt boszantó leereszkedéssel - a herczeg el van foglalva; főtisztelendő Kellio van ő fönségénél. - Ezzel a komornyik, kegyesen billentvén fejével, újra a kandalló felé fordította képét, s a jöttről legkisebb tudomást sem látszott venni.

A lelkész megnézte emberét; úgy tetszett, mintha futó mosoly vonulna el ajkai körül; pár perczig megállt, azután egy széket vont elő s a kandaló mellé helyhezvén azt, leült.

Ridinger fölfujta magát, ajkait elpittyesztette, s egy bámuló tekintet után, székét kissé eltávolítá a lelkésztől.

- Mit gondol kegyed, - kérdé a jött - sokáig kell-e még itt előszobáznom?

- Előszobázni? - szólt a komornyik, pislogva szemeivel - alkalmasint míg főtisztelendő Kellio úrnak tetszeni fog eltávozni.

A lelkész elhallgatott s fejét fölemelte. A velős vonásokban indulatosság tűnt ki, s a szemek pár éles sugára képének hatásteljes kifejezést adott; egyszerre békétlenül fölkelt s a komornyik elé állván, szólt: - Legyen kegyed szives, engemet tüstént bejelenteni; mert sem kedvem, sem időm a hosszas várakozásra.

A komornyik meg volt lepetve; talán kissé megdöbbent a tekintetre, melylyel találkozott, de szokott hetykesége azonnal visszatért. - Ha ellenére nincs, ifjú barátom -

A lelkész arcza lángra gyúlt, de leküzdötte haragját.

Ridinger folytatá: - nem fogom kegyedet még bejelenteni. Itt nem vagyunk Magyarországon, hogy csak amúgy falusiasan benyissunk akárkihez. Tanulja meg, barátom - -

A lelkész ajkai reszkettek. - Barátod a - - szólt, de be nem végezte.

- ... hogy itt fokozatok vannak; - folytatá a komornyik, észrevétlen hagyván a felkiáltást. Főtisztelendő Kellio úr oly férfiú, kinek saját előszobájában nagyobb urak mint mi ketten, szoktak várakozni.

A lelkész, kit oly alázattal láttunk belépni, szembetünőleg ki volt sodrából szedetve; arcza halványnyá lett, s minden erejét összeszedte, hogy kitörő indulatát fékezze.

- Jó, tehát várakozni fogok; - szólt - addig akaszsza kegyed köpenyemet e fogasra.

- Én! - kiáltott fel Ridinger, magán kívül csudálkozásában - kinek tart kegyed engemet? - azután szemébe nevetett az ifjúnak.

A lelkész lefordítá köpenyét válláról s a komornyik ölébe vetette. - Gondolom, - mond - azért vagy itt, hogy a jövőket illedelmesen fogadd s szolgálatukra légy; felteszem a herczeg ő nagyságáról, hogy szemtelenségedet nem tudja; mert ez órában elcsapna. Utoljára mondom, jelents be! Kolonics bibornok ő eminentiája tudtával jövök, s lesz gondom fogadtatásomról őt tudósítni!

A bibornok neve okozta-e, vagy a fiatal lelkész arczának kifejezésében volt valami, a mi Ridingerre hatást gyakorlott? a komornyik néhány perczig szótlanul maradott; azután a lelkész köpenyét földre vetvén öléből, fölkelt, s kimondhatlanul nevetséges méltósággal állásba tevén magát, viszonzá:

- Tudja meg kegyed, fiatal ember, hogy nevem Ridinger Tamás; herczeg Rákóczi Ferencznek komornoka vagyok, s oly férfiú, kit maga a bibornok megbecsül. Most elhatározottan mondom, üljön le, s várjon sort; nekem is leend gondom, kegyed vakmerőségét ő herczegségével s magával a bibornokkal tudatni. - Ezzel a köpenyt tovább rugta a padlón, s szederjessé válva a haragtól, székébe ereszkedett.

A lelkész alig birt magával; végre a földön hagyván a köpenyt, a másik szoba ajtaja felé indult.

Mihelyt Ridinger ezt látta, felugrott székéből s felkiáltott: - Mit akar kegyed?

- Bemenni! - volt a szabatos felelet.

- Azt nem fogja tenni! - kiáltott utána sietve a komornyik.

- Meglátjuk! - szólt a lelkész, félrelökvén az elébe állót.

Mikor az apródok még mindig üres szobáján át a herczegébe lépett: Rákóczi annak közepében állt Kellioval. Mindkettőnek arcza kellemetlen meglepetést árult el, főleg a Kellioé, ki megpillantván a bejött egyházi öltönyét, szigorú kifejezést nyert.

Nyomban az ifjú lelkész után a komornyik sietett be harag és tétova közt habozó vonásokkal.

- Bocsánatot kérek herczegségedtől! - szólt, mérges tekinteteket vetve a lelkészre, s szinészileg hadonázván kezeivel, - nem tudtam ez urat tovább tartóztatni.

- Szólj! - mond Kellio latinul - mire magyarázzam ez illetlenséget, fili mi? - azután németül folytatá: - Jól van, Ridinger; mehet kegyed.

A komornyiknak nagy kedve lett volna még többet mondani, de jobbnak vélte ezuttal egy diadal-tekintetet vetni a fiatal lelkészre, s fejét csóválva kimenni.

A lelkész pár perczig némán s igen kellemetlenül meglepetve jártatá szemeit a herczegen; azután szelid, illedelmes hangon szólt: - Azt gondoltam, hogy szerencsém leend itt Rákóczi Ferencz ő nagyságát tisztelni; úgy hiszem, csalatkoztam; kérem kegyeteket, legyenek szivesek engemet bejelenteni.

Nem merjük tökéletes bizonyossággal állítni, hogy a lelkész az ifjú herczeget más valakinek gondolta; bár nem volna okunk bámulni, ha egy németesen öltözött ifjat látván maga előtt, azt Rákóczi apródjának hinné, s nem a herczegnek, kiről alkalmasint egészen más eszméi lehettek.

- Ő fensége itt áll, - szólt Kellio szárazon - s csudálkozom rajtad, fiam, hogy bejelentés nélkül jöttél be.

Ez a német!? - akart az ifjú lelkész felkiáltani; de színlett vagy való meglepetését leküzdötte, s tiszteletteljes hangon szólt: - Nagyságos uram, én Gyárfás, a makoviczi segédlelkész vagyok: családom sok hálával tartozik a fényes Rákóczi-háznak, természetesnek találandja tehát nagyságod azon őszinte kegyeletet, mely engemet ide hozott, a magyar alkotmány védbástyáinak, a Rákócziaknak egyetlen férfiutódját látni.

Kellio, kit a császár gyakori követségekre használt; s ki Magyarországon is gyakran megfordult, honi nyelvünket tudta, de azon töredezve beszélt. Ő tehát mindent értett, s szembetünő volt arczában a kedvetlen kifejezés, melyet aligha a magyar védbástyáinak említése nem okozott.

Rákóczi vonásai azonnal elárulták, hogy a felelet iránt tétovában van, s az egész jelenet terhelően hat reá.

- Mi a herczeget fönségnek czímezzük, fiam, nem nagyságosnak; - szólt Kellio kedvetlenül latin nyelven - s az illedelem azt kívánja, hogy mikor ily magas helyzetű személyeknél tisztelgünk, magunkat bejelentessük.

- Ezt tevém, nagyságos uram, - felelt rögtön a jött, Rákóczihoz intézvén szavait s egy tekintetet vetvén Kelliora, melyben bármi inkább, mint alázat volt kifejezve - de a komornyik be nem akart ereszteni.

Meg kell jegyeznünk, hogy az újonjött, azon pillanat óta, midőn Rákóczival megismerkedett, mindig magyarul szólt.

- Hogyan? - mond Rákóczi, Kellionak felelve latinul, - én úgy tudom, hogy ajtóm senki előtt zárva nincsen?

- Úgy vélem, - mond, a feleletet mellőzve Kellio - hogy a komornyik e hibája tolakodásodat ki nem menti, fiam, s már mondám, mi a herczeget fönségnek czímezzük.

- Több Rákóczi ült Erdély fejedelmi székén, - viszonzá az ifjú lelkész, míg vonásaiban magasztos kifejezés mutatkozott - s a nagyságos czím, melylyel neveztettek, kegyeletté lőn a magyar emlékezetében. Bocsánat, ha e czím kedves előttem, s nem tudok mással élni; s úgy hiszem, hogy ez nemcsak történeti emlékű tiszteletet, de bensőbbet s melegebbet fejez ki.

Volt valami a lelkész egész megjelenésében, mi Rákóczi ellenszenvének daczára a magyarok iránt, nem kellemetlenül hatott reá. A lelkész fiatal arcza, velős vonásaival, egy volt a legnyiltabbak közől, melyeket a herczeg azon mesterkélt légben, hol tartatott, valaha látott. Ő a bejelentés mellőzését járatlanságnak hivén, nem tudott kemény s hideg lenni az iránt, kinek nyers, de őszinte kegyelete igen is hizelgő volt; de természetes jósága s udvariassága, mely még a két Györgyben is megvolt, okozák főleg, hogy szelid hangon viszonzá: - Vegye köszönetemet, tisztelendő látogatásaért; a czím, melylyel őseim éltek, mindig kellemes hangzású előttem; maradjon kegyed a mellett. - Bocsánat, Kellio - folytatá a jezsuitához fordulva - ha őszintén pártjára állok e szives vendégemnek. Magyarföldön - gyermekéveim korából emlékezem - a bejelentések nincsenek divatban. Ott, ha a vidék békés, a kapu tárva áll, s a vendég benyit a szives gazdához. - Ezzel Rákóczi pamlagán foglalt helyet, s székeket jelelvén ki, a két lelkész leült.

Kellioban észre lehetett venni, hogy e látogatás kedve ellen van; az ifjú lelkészben pedig, hogy a jezsuita jelenléte terhére esik.

Tapintat s beleokulás különböző helyzetekbe, a Rákócziak ismert tulajdona volt: a tétova borúja hamar eltűnt az ifjú herczeg homlokáról, s társalgása könnyű s kellemes lőn.

- Mondja, tisztelendő, - szólt vidáman - mit tud nekünk a szép magyar földről kellemest beszélni; szóljon minél többet a földről, s minél kevesebbet az emberekről.

- S miért kevesebbet az emberekről, nagyságos uram? - felelt röviden az ifjú lelkész - a földről kevés jót mondhatok, mert, fájdalom! honunkban a föld sínlik; a népnek ereje s virága fegyver alatt van: aggok, nők s gyermekek mívelik az árva ugart, s a mit verejtékben kerestek, a vezérek s rendetlen fegyvereseik martalékául esik. Az emberek, nagyságos uram, jók; a magyar az, a ki mindig volt: becsületes, őszinte, s buzgó kegyelettel ragaszkodik honához s alkotmányához.

Ezen egész beszéd közben Kellio homloka ki nem simult: látszott, hogy az idegen mindig nehezebb feloldatú talány előtte: nem tudta összeegyeztetni szavai nyíltságát s bátorságát alárendelt egyházi helyzetével.

- Szivesen kérem kegyedet, - vágott közbe jóindulatú élénkséggel Rákóczi - hallgassunk, ha úgy tetszik, a vezérekről! Tetteik - folytatá egy sóhaj után, s komolyabbá válva - undort gerjesztenek bennem.

- Undort! - kiáltott fel az ifjú lelkész - a magyar történeti nevek s a vezérek, kik életüket s vagyonukat koczkáztatják a szabadság védelmeért - undort!? saját rokonai nagyságodnak, s a hon buzgó fiai, kik békét óhajtanak, de nem elég gyávák a hon s alkotmányuk romjain megpihenhetni!? Ha ezt tehetnék: akkor utálatra méltók lennének.

- Nem tudok magamhoz térni bámultomból - mond Kellio, indulatosan fölkelvén - te, fiam, a lelkész, ily fiatalon már oly nagy mértékben magadba szivtad a mirigyet, melyet a kárhozatteljes elégületlenség s lázadás terjesztettek maguk körül?! - Tudod-e, hogy ily nyilatkozatok s ily érzések egyenesen a deficientiába, sőt a vérpadra vezetnek? de igen rosszul is vannak alkalmazva ő fensége előtt, ki mindenről jól van értesítve, s megtudja az üres szavakat a valóságtól különböztetni.

- Egy okkal több, Kellio, - szólt Rákóczi Ferencz - béketürésre részünkről, s arra, hogy a félrevezetteket jobbról győzzük meg. Ő felsége a császár Magyarországot a török iga alól fölszabadította; Buda vára százötven év mulva levetette tornyairól a félholdat; s mivel hálálja a magyar e nagy jó tétet!? Fegyvert ránt legnagyobb jótevője ellen! Szabadság-e az, a mi most Magyarországon történik? s ez-e ama paradicsom, melyet a magyar annyi vérrel vásárolt meg? A császár békével kinálja honunkat, e ez karddal felel a békeajánlatokra. Magyar voltam, mikor ide jöttem, s nem titkolom, most minden erem megrezzen, ha a magyar nevet hallom! melyre, fájdalom! pirulnom kell!

Míg a herczeg szólt, az ifjú lelkész vonásai halványokká lettek; látszott, mennyire meg van lepetve, s minő lehűtőleg hatnak reá a herczeg szavai. Lángszemei, mint két éles sugár, gúny- és megvetéssel voltak Kelliora szegezve, ki ez ember közelében nem jól érzé magát.

Egész tartása e jezsuitának mutatá, hogy valami ürügyön töri fejét, e merész látogatót eltávolítni.

Néhány percznyi szünet után az ifjú lelkész fölkiáltott: - Ez a kegyetek míve, Kellio atya! - azután fölkelt, s oly fönséggel, mely mind a jezsuitát, mind a herczeget meglepte, folytatá: Szentségtörő kézzel kiszakasztották kegyetek egy Rákóczi kebléből a magyar szivet! Tudja-e tisztelendő atya, mikép van e bűn az örök biró könyvébe írva? Ennek neve: erkölcsi gyilkosság!

- Engedelmet kérek fönségedtől, - szólt Kellio reszketve a fölindulástól, - hogy távozhassam; nem érzek kedvet magamban, ily szélsőségét a szemtelenségnek tovább tűrni.

- Menjen kegyed! - felelt hévvel az ifjú lelkész, míg szemei szikráztak, s vonásai fenyegető kifejezést vőnek fel - menjen! - adjon parancsot, hogy a kolostor ajtaját bezárják, hivja össze a ház cselédeit, s hurczoltasson azon sötét börtönökbe, hová, mint az oroszlán barlangjába, csak befelé vezetnek a nyomok, de ki - többé soha! - s mindent azért, mert mióta e nemzeti ereklyéje a magyarnak kegyetek fölügyelete alatt van, ez az első igaz beszéd, mely megcsendült fülében.

Kellio, dühös tekintetet vetvén a lelkészre, el akart távozni; Rákóczi megragadta karját, s komoly, de szelid hangon szólt:

- Kellio, kegyetek megtanítának engemet, az ész s az indulat fegyverei közt különbséget tenni: mondták nekem, hogy a nyájőr odahagyja falkáját s a tévedt juh után indul. E fiatal ember itt sötét tévedésben van, legyünk türelmesek. Az erély, mely belőle szól, nyilt őszinteség jellegét viseli; szavai metszenek, de nem orozva s álnokul állják utunkat; hullni látjuk a csapást s nyitva a sisakot. Azért komolyan kérem, Kellio, maradjon. Senki sem nyugodtabb, mint a ki jogában van, s ügye igazságát érzi. Nem kárhoztatom - talán méltó haragját, jó Kellio atya, bár a harag sújt, nem bizonyít; de a mondottak világos megczáfolását óhajtom, a szellem fegyverével.

- Légy áldott, magyarok szent Istene! - kiáltott föl az ifjú lelkész azon élénk hévvel, mely szenvedélyes jellemek sajátja - s legyen áldott ez az óra! mert nagyságod e néhány szóval megczáfolta mindazt, mit ez urak itt - alkalmasint, hogy a magyart elidegenítsék nagyságodtól - elterjesztettek. Látom, hogy e német lemez alatt magyar érzelem honol s magyar szív ver. Igen, nagyságos uram, halljuk e szent férfiú szavát - védje magát, Kellio atya!

- Én? védeni! a - makoviczi segédlelkész előtt, kinek szerénytelen szenvedélyessége az egyházi öltönyt beszennyezi; s ki nemzete durvaságát nem átalja az imának s a szelid tudományoknak szentelt falak közé hozni?

Rákóczi békétlenül rázta fejét; ő mindazon jezsuiták közt, kiket ismert, a tanult, jártas, nagy tiszteletben álló Kelliot leginkább szerette. Természetes, hogy a segédlelkész gyalulatlan nyiltsága kellemetlenül hatott; de az őszinteségben s az igazság nyilt szavában oly varázserő van, mikép az ifjú, korán érett értelmű Rákóczi megkapatva érezte magát. Rokon- és ellenszenv közt habozva, nem látszott tisztában lenni, magával, mit óhajt inkább: Kelliot, vagy e lelkes, de szilaj ifjút győztesnek látni e vitában?

* * *

Csendes völgyben haladsz, alattad öblének ágya bársonyosan terül: lépted biztos és gyöngéd; a föld ruganyosan emeli lábaidat; s neked úgy tetszik, mintha a zöld szőnyeg alattad mindig virítóbbá s hímesebbé válna. Egyszerre lépteid ingadoznak, lábad süppedez, s míg észrevetted, csalékony ingoványok közepette találod magadat. Ilyen volt Kellio: társalgása nyájas és vonzó, okolásai ékesek s szemfényvesztők; de mielőtt észrevennéd a selyem hurkokat, melyek értelmedet körülhálózták, álmeggyőződésnek estél martalékul. Igen, ilyen volt Kellio mint állományi férfiú, s vonatkozásaiban Rákóczihoz; ellenben mint lelkész, egyházi egyéniségében, a legtisztább élet, mély tudományosság s egyszerűség tevék őt egygyé a rend legfeltünőbbjei közől.

Nem bámulhatunk tehát, ha ily szellemű férfiúnak lehetlen volt sikeres érintkezési pontokat, e nyers őszinteségű egyéniséggel szemközt, felfödözni, s azon fegyvereknek diadalt reméleni, mikkel Kellio vívni szokott, s melyeknek csalékony mestercsapásai e nyersen-őszinte értelemről, mint nyíl a sima aczélról, lepattannának.

* * *

- Sajnálom, - szólt a jezsuita fönséggel, - hogy mindazoknak igazsága mellett, miket herczegséged mondott, s mik szivének becsületére válnak, nem tehetem, hogy e vakot a szinek létezéséről meggyőzzem.

- Itt van, nagyságos uram, - kiáltott föl az ifjú lelkész - kisded mutatványa azon észtannak, melylyel e jó urak a tiszta igazság elől menekülni szoknak! Valóban, tisztelendő atya! alig ismerek kényelmesb okfőket, mint azok kicsinylését s megvetését, kiket megczáfolni nem tudunk! Elengedem kegyednek a czáfolatot. Vak nem vagyok! de hasonlatossága egy rokonszelleműt juttat eszembe.

Kellio arczán a növekedő békétlenség kifejezése oly szigorral vegyült, mikép kétségtelen, hogy valamin gondolkozott, mivel e vakmerő embert megbüntethesse. Talán a vágy, hogy a heves ifjú szenvedélyes szavaiban valami meztelenséget felfödözhessen, okozta, hogy szavait felelet nélkül hagyván, minden béketürését összeszedte, s még időzött.

Rákóczi, életében először volt ily sajátos helyzetben, s nem csuda, ha meglepetése s tétovája nem lőn az első gondolattal megelégedve, melylyel annak véget akart vetni. Míg a kettő, talán szavakat keresve, hallgatott, az ifjú lelkész folytatá:

- Egy vakon született gyermek élt egykor; évek haladtak s a gyermekből serdülő ifjú lőn; a gondviselés sötét kárpitot vont elébe, s napját, szép csillagait s a virágos himet - nyilt halmon, réten - elfödte előle. És jött, messzi keletről egy tudós orvos, ki állítá, hogy szeme fényét vissza tudná adni. Sokat szólt vele a világ szépségéről s a boldogságról, melyet e szó kifejez: látni! - - A természet téli öltönyét vette magára, bérczen, aljban, szirtek rovátkáin s a fekete erdő-oázok mélyeiben hó és zúz hevertek. Egy csendes este, midőn az ég tisztán, mint a kristály, feszíté ki légíveit, a csillagok mindannyian fénylettek az égen, s a hold teljében ezüstöt hintett a télies tájképre; az orvos óvatos, gyöngéd kézzel végrehajtá áldásos műtétét. A hályog lesuhant a világtalan szemeiről - látott! E nagy pillanatban szive összeszorult: oly dicső, oly minden képzetet haladó volt a gyönyör a boldogság, mely őt megkapta, hogy ajkai elnémultak. A bűvölet korczai fejledeztek, maga körül tekintett: látta az eget csillag-légióival, a holdat úszni kristály-légben, s fákon, bokrokon ragyogni a zúz gyémántjait: térdre hullt, s kezeit éghez emelve, kiáltott: «Istenem, Istenem! beh szép ez a te világod!» - - Holdak multak; a lég hétről hétre lanyhulni kezdett, a hótakaró alól a tavasz viruló zölde felmosolygott, s a tél ezüst csipkéit lengő lombok s ezer szinű virágok cserélték föl! A vak első látását a szigorú tél elvarázsolta, most csudák teremtek minden lombon, minden virágkehelyben. És jött a nyár arany kalászaival, s az ősz ízes gyümölcseivel, s miként a patak nő, folyóvá dagad s árjai kiszélesülnek: úgy növekedett az ifjú bámulata, s a csudák nagy mesteréhez kiáltott fel: «Uram, a porban hálálom meg, hogy e szép világot adtad nekem!»

Az ifjú lelkész velős, férfias vonásai e rajz közben sugárzani látszottak; pillanatig elhallgatott, azután a szenvedély hevével felkiáltott:

- E boldogság vár nagyságodra! A szem, melyet álnok egyoldalúsággal nagyságod körözete elvakított, talán a sok nyomor közt, melyben a hon sínlik, teljes fagyában látná a vonagló hazát, és mégis nem verne Rákóczi-szív lelkében, ha ezen inség közepette kevesebbé tudná honát szeretni, s hideg maradna honfitársai iránt! Oh! jőjön nagyságod a szép, imádott magyar földre! foglalja el fényes uradalmait, melyeknek gazdag aratásából csekély böngészet maradt előnyére. Ismerkedjék meg hona igazságos kéréseivel; tapintsa meg vérző, százados sebeit! Nagyságod dicső őseinek szemökre vettetett, hogy karddal szerették kettévágni a csomót; tegyen nagyságod jobban! - legyen jótevője, nemtője a honnak, s vívjon mellette az értelem s a szellem fegyverével; adjon békét nekünk! Szerezze vissza törvényeink erejét s hatályát, hogy mint ruganyos vánkoson, megpihentessük fejünket rajta! De tartsa készen, s fényes éllel, a Györgyök szablyáját, s ne feledje, mit egy nemes, nagy nemzet mondott: si vis pacem, para bellum! S aztán, ha a tél dermesztő tetszhalálából felüdül, s mint a tavasz virágai, a nyár arany kalászai s az ősz ízes gyümölcsei, felvirul réten, halmon, s az áldás tenyészik s gyümölcsözik: meg fog győződni nagyságod szive, hogy bajban, örömben, vesztés és diadal közt szeretni lehet a magyart és szép hazáját.

Kellio gyűlölségteljes tekintettel jártatá szemeit e beszéd közben az ifjú lelkészen; azután megszakadt béketűréssel félbeszakítá őt: - Üres képek, sallangos szavak, - szólt hatálylyal, - melyeknek setét burkai alatt a pártütés, a forradalom mérges kígyói lappanganak.

Rákóczi szembetünőleg meg volt kapatva, s találva érzé magát. Ősei dicsőségének említése, s a gyanú léhe, hogy ő, ily ősök unokája, elhidegült hona s honfiai iránt, a szégyen pirját vonták homlokára. E szenvedélyes buzgósággal, ily bátor nyiltsággal, senki sem szólt még előtte.

Életének e jelentő perczében talán első szikrája egy nagy feltétnek ébredett szivében, s nem tudta gyűlölni e magasztosan gerjengő ifjút. Úgy tetszett neki, mintha a német öltöny tagjait égetné! mintha őseinek fegyverei gúnymosolylyal ragyognának reá! Az igazság rendítő hangja előtt elnémult, lehetlen volt egy szót kiejtenie, s a zsenge ifjúnak könny gyűlt szemeiben.

- Tudja-e kegyed, - folytatá Kellio, a lelkészhez intézvén szavait, kinek szemei szánalommal s jó indulattal nyugodtak Rákóczin. - Tudja-e kegyed, hogy az, a mit itt mondott, lázító beszéd? hangja a legnyomorultabb hálátlanságnak oly király iránt, ki Buda várát vette vissza, s kinek diadalmas fegyverei elől a nyugtalanok feje Tökölyi s a lázadók csordái szaladnak mindenfelé? Kegyed veszedelmes, ármányteljes felségsértő, kinek lesz gondom időt s helyet kimutatni, hogy Istenhez térjen s bűneit megbánja!

Az ifjú lelkész némán állt a herczeg előtt. Kellio szavaira halántékerei dagadozni kezdettek, szemefénye felgyúlt, szíve majdnem hallhatólag vert, s mikor a jezsuita őt felségsértőnek nevezte, indulata kitört, s feledve a veszélyt, mely őt körözte, nyers, éles hangon felkiáltott: - Felségsértő!? - s ezt kegyed meri nekem mondani? Mi nemcsak nem sértjük, hanem annyira szeretjük és tiszteljük a jó királyt, hogy semmit sem óhajtunk forróbban, mint hogy minden úgy történjék, mint azt a király akarja! Hiszek a magyarok örök Istenében, mikép nem fog kegyeteknek soha sikerülni, e drága reménykincsét a magyarnak elámítani! s hiszem: mikép kegyed maga jól tudja, hogy minden kis jó, mi számunkra a mérlegbe esik, a királytól jő, s rossz soha sem tőle, hanem gonosz vezérei- s tanácsosaitól. Nem mi vagyunk a felségsértők, hanem azok sértik meg a legjobb uralkodót, kiknek gyűlölsége a magyar ellen körülkeríti és hálózza szemeit, hogy tisztán ne láthasson! azok, Kellio atya, kik mindent elkövetnek, hogy a magyar szívét a királytól elidegenítsék: azon idegen vezérek és hatalmasok, kik uroknak parancsait elferdítik, azokat nem teljesítik, sőt vakmerő elbizottságukban azzal épen ellenkezőt cselekszenek! Oh! nem vagyunk mi szentek és ártatlanok, fehér liliommal kezünkben, Kellio atya! de nagyobb része a gonosznak, mit tenni kényszerülénk, amaz idegen vérengzők, s valódi felségsértők rovatára iratott a bűnök nagy könyvében!

Az utóbbi szavakat a jezsuita alig hallá, mert halálosan elsápadva s a legelfokozottabb indulatossággal hagyta oda a szobát a lelkész végszavainál.

Minden rokonszenve mellett Rákóczinak e sajátos, erőteljes egyéniség iránt, érezte, hogy a dolog az illem s eszély határait túlhágta, s nem bámulhatunk, ha e jelenetnek minden áron véget akart vetni.

- Távozzék kegyed! - szólt a herczeg szigorú, de nem rossz indulatú hangon - ha élete és szabadsága kedves! mert mindkettő veszélyben van.

Az ifjú lelkész szemei szikráztak; pillanatra gúnymosoly vonult el ajkain, azután változtatott hangon szólt:

- Öcsém! látni akartalak; atyáink barátok voltak! ne feledd ez órát, ősök utódja! s ha ezen emberek a magyart meg akarják gyűlöltetni veled: jusson eszedbe Bercsényi Miklós.

* * *

E szavak után, melyekre feleletet nem várt a makoviczi segédlelkész, de ki nem más volt, mint az ifjú Bercsényi Miklós, áthaladván a középhézagot, az előszobába lépett.

Ridinger közel az ajtóhoz, hallgatódzva állt, arczában oly szemtelen kifejezésével a kielégített boszúnak, hogy Bercsényi a vért érezte felszállni agyában. Kedve lett volna galléron fogni a házi kémet s falhoz vágni; de magába fojtotta indulatosságát, s parancsoló hangon szólt: - Köpenyemet!

- Ott van! - felelt gúnyos vigyorgással Ridinger, a padlóra mutatva, hol még a köpeny hevert.

Ha többször látandjuk Bercsényit, még inkább fogunk csudálkozni, hogy e szemtelenségre az első széket, mely útjában esett, fejéhez nem verte a komornyiknak. De mind a mellett, a mit hallánk, Bercsényi boldog volt. Látta Rákóczit, s bár hálózott szemekkel, de méltónak találta őseihez s szép álmaihoz! Ez oka, hogy zajt nem akart ütni. De az ifjú azon emberek sorába tartozott, kik zsebbe nem tesznek semmi sértést, azért meg akarta szégyeníteni a hetyke ficzkót.

- Ha Kerkocsi állna itt, nem úgy fogadna; - szólt mély megvetéssel. - Téged, nyomorú! egy várral meg nem kináltak, mint őt egykor, hogy a herczeget méreggel veszítse el; mert ha igen, eddig a dicső Rákóczi-család paizsa fordítva lenne! Kerkocsinak, ki a gyalázatos ajánlatot undorral vetette vissza, s a herczeg védő-nemtője lőn, míg ily ember nem foglalta el helyét, igen, a hű, becsületes Kerkocsinak kezét szorítanám meg: neked köpenyemet ajándékozom!

Ezzel távozott, s nemsokára a hosszú folyosó végéhez ért, a nélkül, hogy valakit találna útjában.

Mikor a hágcsókon lehaladott s az előcsarnokban volt, a kaput zárva s a kapuőrt mogorva arczczal s négy szerzetes társaságában találta annak közelében.

Bercsényi emelintett széles karamú kalapján s az ajtóhoz közeledett, a nélkül, hogy egy szót szólna.

- Kegyed a tisztelendő rector úr parancsából követni fog engemet; - így szólítá meg őt egyike a négy lelkésznek, tisztes, éltes úr, e szavakat komolyan, de minden sértő durvaság nélkül ejté ki. Egyébiránt egy fiatal lelkészt látván maga előtt, távolról sem gyanítá, hogy ez neki ellenszegülni merjen.

- Örömest, tisztelendő atya, máskor, - felelt Bercsényi nyugodtan - most időm nincsen, legyenek szivesek engemet föl nem tartóztatni.

- Kövessen kegyed tüstént! - szólt most egy magas, vaskos ifjú jezsuita, kinek száraz, parancsoló hangja mutatá, mennyire meglepte őt a tagadó válasz.

Bercsényi fekete öltönyének pár gombját felnyitá s pergamen-tekercset vont ki oldalzsebéből. - Itt! olvassák kegyetek, - mond - s ne tartóztassanak tovább.

Az ifjabb lelkész átvette azt s alázattal nyújtá az éltesbnek, ki Bercsényit legelébb megszólította volt.

- Engedelem Kolonics bibornok ő eminentiájától, a fiatal herczeget meglátogatni - mond ez, átfutván az iratot kedvetlenül; azután visszaadta Bercsényinek s nyugodtan viszonzá: - A látogatás ellen legkisebb kifogás sincsen; de kegyed szíves leend, e levelet a rector ő tisztelendőségének bemutatni.

Bercsényi el kezdé veszteni béketürését: arcza felgyúlt, s szemeit egy szikrázó tekintettel szegezvén az ajtóőrre, lehetőleg fékezett indulatossággal szólt: - Nyissa meg az ajtót, utolszor kérem!

- Kegyed kényszeríteni fog - vágott közbe az ifjabb lelkész, kinek már hangját hallottuk - a ház cselédeit összehíni, s ha kell, erőszakkal is tiszteletet szerezni főnökünk parancsainak.

- Erőszak! - kiáltott fel Bercsényi kitörve - itt a szent falak közt? - Ezzel két pisztolykát von ki oldalzsebéből, s egyikét a kapuőrre szegezvén, kiáltott: - Nyisd meg e pillanatban az ajtót, ember! - vagy lelőlek! E két pisztoly több tíz halálnál, mert agyával is leverhet mindnyájatokat.

E szavakra s a pisztolyok megpillantására az öt férfiúnak hangja torkán rekedt.

Századok óta a lőszer némi tiszteletet vívott ki magának, s bizonyossá tehetünk bárkit: hogy - főleg zárdákban - mind e mai napig a legudvariasb figyelem mutatkozik ezen ármányos gép iránt.

Két percz mulva Bercsényi kívül volt az ajtón.

Pár ugrással nem távoli kapu mélyedésébe látjuk őt besietni, hol egy férfiú áll, kit most nem először látunk.

Gyorsan, mint a villám, szép magyar köpeny födte Bercsényi tagjait, s az egy sötét szögletbe dobott kalap helyét párduczsüveg foglalá el.

- Mit mívelsz, Brenkovics? - kérdé suttogva az ifjú, társának ujjait érezvén felső ajakán.

- Egy kis fekete bajúszt illesztettem a lemetszett helyébe; - felelt ez rögtön - siessünk!

Mikor a zárda előtt zaj üttetett, embereink eltűntek szem elől.

AMADIL.

Hova ment az ifjú Bercsényi a talányos jellemű Brenkovicscsal, s miért választotta a két Magyarhon legszilajabb s leghevesebb ifja éppen a szerzetesi tiszteletruhát azon látogatásra, melynek tanui valánk; végre mi birhatta az óvatos, féltékeny Kolonicsot arra, hogy Bercsényi Miklósnak, álnév alatt, szabadságot adjon Rákóczit meglátogatni? mindezt talán később megtudandjuk; most visszatérünk Rákóczi Juliához s Amadilhoz, kiktől azon pillanatban váltunk el, mikor őket közeledő léptek tevék figyelmesekké.

Alig ejté ki Julia utóbbi szavait, midőn a másik szoba ajtaját nyílni hallá.

- Mindenre készen legyünk, drága herczegnő - susogta hirtelen Amadil, - én vészt gyanítok.

- Csak a mai nap néhány óráját kérem a gondviseléstől, - szólt a herczegnő látszhatólag ingerülten.

- Csitt, jőnek! - mond Amadil.

A feleletre nem maradt idő: az ajtó felnyílt s azon át mater Honoria lépett be, utána Ágnes soror jött. Julia Amadillal együtt fölkelt ülőhelyéből.

Mater Honoria, nyakán a zafirkereszttel, vállain télies béllelt öltönynyel, a két fiatal hölgy előtt állt.

Egész tartásában valami ünnepélyes volt, s arcza szigorúbb, mint valaha. A közelben álló Ágnes sorornak vonásai kissé ügyetlen másolatát adák azon felsőségi szellemnek, mely az apátnő egész megjelenésében feltűnt.

- Legyen szives herczegséged, - szólt mater Honoria - tüstént megtenni útikészületeit: félóra mulva legkésőbb idehagyandja a zárdát örökre!

- Istenem, lehetséges-e?! - kiáltott fel zajos örömmel Amadil.

- És hova fogunk menni? - kérdé a megfontolás hidegebb hangján Julia.

- Azt herczegséged később megtudandja, - felelt az apátnő; míg Amadil s a kis gömbölyű Ágnes kihivó tekinteteket cseréltek egymással.

- S ha nekem nem volna kedvem innen távozni? - mond szelid méltósággal Julia.

- Akkor herczegséged kedve ellen, de mégis mindenesetre távozand innen, - viszonzá Honoria.

- Erőszakkal tehát! elhurczoltatva innen, mikép ide hozattam? - mond Julia fönséggel - s minő jogon?

- Alkalmasint érvényesb jogon, mint az, melylyel herczegséged jótevői, a felséges császári pár, elhatározott parancsinak ellenszegülni merészkedik; - felelt szigorúan az apátnő - azért szivesen kérem, hagyjunk föl az okok megvitatásával. Igen sajnálom, hogy e végletre jutánk, s ki kell nyilatkoztatnom, mikép - igenis - erőszakkal leendek kénytelen élni az ellenszegülés nem reménylett esetében.

- Jól számított, mater Honoria, - felelt a herczegnő - midőn úgy vélekedett, hogy Rákóczi Julia durva erőszaknak ki nem teendi magát, s elég hittel bir Istenhez, végét várni azon nemtelen bánásnak, melyet darab idő óta tapasztal.

- Akár hová, Isten neki! csakhogy innen szabaduljunk! - kiáltott fel Amadil.

- Kegyed a herczegnőnek segítségére leend gyors készületében, Amadil; mert mikép mondám, félóra mulva indulunk. Ágnes soror, itt marad; kegyed pedig, Amadil, az ifjú herczegnő távozása után, hat egész hétig ki nem mozduland szobájából, s heves vére lecsillapítására víz és kenyér leend tápja.

- Valóban! - kiáltott föl Rákóczi Julia - kegyed elég kegyetlen volna fiatal barátnémat elszakítni tőlem?

- Amadil itt maradand, - ismétlé Honoria - a többszöri szemtelen magaviseleteért, mely általános botrányt okoz a zárdában, ki fogja állni a nagyon is csekély büntetést. Bocsánat, herczegnő! ha távozom; útközben szerencsés leendek e hirtelen elhatározás okait igazolni; mert kisérni fogom herczegségedet.

- Kisérni - kegyed, az apátnő - hogyan egyezik ez szerzete szigorú rendszabályaival?

- Igen könnyen - mond Amadil, reszketve mérgében. - Fizetést veszünk ebédre, vacsorára, reggelire, s hat hétig kenyéren, vizén tartjuk növendékeinket. Esküt teszünk, hogy a kolostor falait el nem hagyjuk soha, s az első alkalommal befogatunk, s ill a berek, nád a kert!

Mater Honoria sem feleletre, sem egy tekintetre nem méltatta Amadilt, s rövid főhajtás után odahagyta a szobát.

Ágnes soror, távol attól, hogy a legkisebb tétovát érezze a mélyen sebzett herczegnő s az ingerültségében lángra lobbant Amadil előtt, állásba tette magát, s egészen az apátnő személyét akarván képviselni, gömbölyű alakját s puffadt képét nem a legkedvezőbb világban előtüntető méltósággal unszolta a herczegnőt, hogy készületeihez fogjon.

Amadil magába fojtotta mérgét, s míg a kis Ágnes Juliához intézte szavait, a mellékszoba ajtajához közeledett.

- Kegyed itt fog maradni! - riasztott rá az apácza parancsoló hangon - és segítni nekünk.

- Nekünk! - kiáltott fel Amadil - nekünk!? - ismétlé kifejezhetlen gúnynyal; azután nevetés közben folytatá: - Nekünk, Ágnes sorornak s Rákóczi Juliának! Valóban, Ágnes soror, kegyed oly gömbölyű kis személyke, hogy minden veszély nélkül lehempereghetne egy hegy tetejéről: de azért messze kellene hengeregnie, s főleg mindenesetre felfelé, nem lefelé, míg kegyed s e drága herczegnő közt a mink vagy nekünk szónak valami értelme lehetne. Sziveskedjék, drága soror, az egyes számban beszélni.

- Amadil! - intette Rákóczi Julia - ügyvédkedésedre semmi szükség; Ágnes soror itt nem rendelkezik saját nevében, hanem szolgailag engedelmeskedik a tisztelt apátnő parancsainak.

- Már ha bezárnak, - mond Amadil makacsul - s megkoplaltatnak, s az én drága herczegnőmtől is elválasztanak: mi nagyobb baj érhetne!? azért útamba ne álljon, Ágnes soror, tanácslom! - azzal Amadil, félrenyomván az elébe álló apáczát, a mellékszobába sietett.

Ha a körülmények nem leendének oly komolyak, mosolyognunk kellene azon nevetséges szelességen, melylyel a kis soror Amadil után sietett, mindenkép ügyekezvén hömpölygő lépteit a felvett méltósággal egyensúlyba hozni. De nagy sietségre nem volt szükség, mert Amadil csak a folyosó felé nyiló ajtóig ment, azt bezárta, s a kulcsot hirtelen keblébe rejtvén, visszatért.

- Mit akar kegyed? - kiáltott fel Ágnes kissé megrettenve, mert Amadil tekintetében valami oly elszántság volt kifejezve, mely a kis apáczát nem csekély tétovába hozta.

- Az ajtót zártam be, Ágnes soror, - felelt Amadil, - s a még mindig bámuló Ágnes mellett sietve elhaladván, a herczegnő szobájába lépett s annak ajtaját is hirtelen maga után zárta.

Míg a künn rekedt apácza elébb az egyik, azután a másik ajtóhoz rohant, végre kékké válva mérgében, egyet ugrott, s e műtét után minden szónoki tehetségét elővette: addig Amadil, a két kulcscsal keblében s pirulva a felindulástól, Julia lábaihoz vetette magát.

- Add ide tüstént a kulcsot, - szólt a herczegnő szigorú hangon.

- Drága herczegnő! - mond Amadil, Julia gyöngéd kezeit hevesen szorítva ajkaihoz - bocsánat vakmerőségemért! melynek felelősségét egyedül magamra vállalom. Azután ismételt unszolásra felkelvén, suttogó hangon folytatá: - Talán örökre elválunk, ma leend a szabadulás éjjele! minden el van készítve: nyolcz hét alatt, hosszú éjeken át, megtagadva az álmot szemeimtől, az én s nagyságod szobájában a rostélyozat szegeit egy-egy ablakon lereszeltem. Egyetlen erélyes nyomás elég, úgy hiszem, azok elhárítására. A levél, melyet utoljára nyertünk, a mai éjfélutánt tűzi ki határul: s íme váratlan parancs minden tervünket megsemmisíti! Átláthatja nagyságod, hogy a mindennapi kenyérre oly szükségünk nincsen, mint egy kíméletlen negyedórára.

Bárminő szigorú volt Julia tekintete, s bármennyire kárhoztatta Amadil tettét: átlátta, hogy a rövid perczeket használnia kell.

Ágnes soror hatalmasan dörömbözött a külső ajtón. Lehetetlen volt, hogy ezt meg ne hallja valaki, s így csak annyi idejök maradt, míg az erőszak bejelentése után a közös kulcs előhozatik, tehát alig negyedóra.

A botrány megtörtént; Amadil úgy sem kerüli ki a büntetést, ez határozott.

- Amadil! - suttogta a herczegnő hirtelen, a szoba más szögletébe vonulván - ha tégedet e szobában hagynak, s Aspermont a határozott időre megjelenik: ügyekezzél kiszabadulni. Kevés pénzt hagytak kezeim közt, mindössze néhány emlékaranyat. Ládám kulcsát átadom, tizenkét sor nagy értékű gyöngyöt találsz benne, tudod hol, mert nem egyszer előtted vettem ki, ha az udvarhoz mentem: rejtsd el azokat, s használd. Ha egykor lesz miből, visszafizetheted, ha csakugyan igen büszke volnál ajándékot tőlem elfogadni. De jöhetnek oly körülmények is - ha letartóztatásom helyét kifürkészned sikerül, - midőn az ajándékot saját előnyömre fordíthatod; azért ellenemi vétségnek tartanám, ha e csekélységet tőlem el nem fogadnád.

Amadil felelni akart, - a herczegnő a láda kulcsát adta kezébe, s hallgatást intve folytatá: - Itt a kulcs, vedd a gyöngyöket s a zöld erszényt, mely mellettök hever, sietve magadhoz, - nincs veszteni időnk! Én addig pár sort irok, azokat add át a tábornoknak. Légy eszélyes és hű!

Amadil egy fénylő tekintetet vetett a herczegnőre, mely a legbiztatóbb feleletet képviselte; azután majdnem fuldokló hangon rebegte: - Isten áldja nagyságodat! s tartsa meg nemes tisztaságában szivének minden dobbanását. Tudom én, hogy jobb s okosabb nálamnál ezerszer; de azért bízhatik bennem, ezt az élő Istenre esküszöm! - Ezzel a hölgy esküre emelte fel két ujját.

Míg Amadil a ládából kivette, a mit Julia rábizott: addig ez hirtelen néhány sort vetett az irlapra, s a levelet összehajtván, Amadilnak nyujtotta; azután parancsoló hangon szólt: - Most nyisd fel az ajtót.

Amadil, leküzdvén emelkedő ingerültségét, azon pillanatban nyitotta meg az ajtót, midőn a közös kulcs segedelmével a külső ajtón mater Honoria, két éltes apácza kiséretében belépett.

Mikor az apátnő Julia szobájában volt, futó tekintet után maga körül, a felsőség hideg komolyságával szólt:

- Sajnálom, hogy herczegséged rosszul választott barátnéjának illetlen bánásmódja arra kényszerít, hogy engemet követni tüstént fölszólítsam.

Rákóczi Julia e kellemetlen jelenetek közben nem óvhatá meg magát az ingerültségtől; egyszersmind érezte, hogy a mentegetőzésekkel önmagát sértené, azért minden feleletet a mondottakra mellőzvén, szintoly hideg fensőséggel szólt:

- Hatalmában vagyok kegyednek, tisztelendő apátnő! s kész felszólításának engedni. Kíméletétől s keresztényi engedékenységétől elvárom azonban, hogy Amadil nem leend szégyenítő büntetésnek kitéve: mert minden hibája irántami túlbuzgósága. Ha kegyed méltányossága meg nem tagadja tőlem ifjúkori barátném kiséretét, jótétnek veendem, s elfeledendem mindazon sértéseket, melyeknek e falak közt darab idő óta ki valék téve.

- Nincsen hatalmamban, - felelt Honoria, látszhatólag megilletődve - e kivánatot teljesítnem, s talán a végzet jól intézte ezt: mert e rakonczátlan gyermek, ki inkább szolgálatára, mint társalgóul lőn herczegséged közelében megszenvedve, nem Rákóczi Juliához illő barátné; bár ha egyedül tőlem függne, kérését teljesíteni: jobb meggyőződésem daczára sem tudnám azt megtagadni.

- Soha se kérje őket nagyságod! - kiáltott fel Amadil ingerülten. - Védtelen hölgy vagyok, kezeikben e jámbor szüzeknek, hadd hűtsék dühöket rajtam, herczegségeddel úgy sem mernének így bánni.

- Amadil! - mond Julia a részvét meleg tekintetével, de komoly hangon, - cselekedjél a szerint, hogy az utolsó szavak, melyeket neked mondok, szivem érzéseivel összhangzásban lehessenek. - Azután Honoriához fordulván, folytatá: - Bocsánat még egyszer, tisztelendő apátnő, e szűznek, hogy engemet inkább s kevésb eszélylyel szeret, mint azt e komoly falak illemrőli törvényei parancsolják. Készen állok s követem kegyedet, de első kérésem teljesítést nem nyervén, még egyet merek koczkáztatni.

- Óhajtom, - szót mater Honoria, mellőzvén minden egyébre a feleletet - hogy legalább ezt lehessek szerencsés teljesíthetni. Egyébiránt örömmel mondhatom megnyugtatására, hogy sorsának változtatása nem kellemetlen, hanem kedvezőbb leend.

- Hála Istennek! - kiáltott fel Amadil, s mielőtt az apátnő észrevenné, kezét ragadta meg s ajkaihoz vonván, csókokkal árasztotta el. - Most már - folytatá hévvel - büntessenek, éheztessenek - mindenre kész vagyok!

Mater Honoria nemes szíve s érzékeny kedélye nem tagadhatá meg magát; mert a minő szigorú tudott lenni kötelességei teljesítésében, oly szelid s engesztelő volt egyéni jelleme.

- Jól van, gyermekem; - szólt szelid hangon - feledni akarom helytelen tetteidet, s óhajtom, hogy - alapszínben - szived miként most, úgy mindig túlsulylyal birjon veszélyes hevességeden. Büntetésed szigorát elengedem, de törvényeink vannak, s azok némi fenyítést elkerülhetlenné tesznek: azért a hat hetet negyvennyolcz órára változtatom, s börtönül saját celládat jelölöm ki. - - S most, ha úgy tetszik herczegségednek, halljuk óhajtását.

- E ládában - szólt Rákóczi Julia - kedves emlékeim nyugosznak, atyámtól, anyámtól s nagyanyám, Báthori Zsófiától: óhajtanám azt magammal vinni, mint szintén feledhetlen anyám képét.

- Minden, mivel herczegséged bir, gondosan elpodgyászolva, néhány nap mulva követni fog bennünket, - szólt mater Honoria; azután intett s Amadilt kivéve, mindnyájan eltávoztak.

* * *

Amadil egyedül maradt: úgy tetszett neki, mintha Juliától örökre vált volna el; bú és harag küzdöttek szívében; egy karszékbe hanyatlott s hevesen sírt.

Az eseményteljes nap végre lehanyatlott: a gyéren világított szűk utczákat homály födte.

Az idő felosztása akkortájban még nem cserélte fel a napot az éjjel; s kivévén azon helyeket, hol a mindig szives és vidám bécsi polgárság a bor s táncz isteneinek hódolt, meglehetős csend lőn.

Az éj szép volt és világos; az öreg István-torony mint fekete bálvány nyúlt föl a csillagok felé, s góth faragványain a hold bágyadt világa tört meg s kisérteti árnyak szövődtek át.

Fölötte két fénylő csillag ragyog. Azt hinnéd, hogy egy mintába öntettek: ikreknek látszanak a kék égi pályán, s a gondviselés örök betűinek írva istenkéztől.

Ki gyanítná a nagy különséget e két szeme közt az éjnek? ki sejtené, hogy míg örök valóság az egyik: kölcsönzött, múló fény a másik?

Ott égnek együtt, sugaraik ölelkeznek. Egyszerre egy hosszú, fénylő vonal hasít le, mint gyémánt kard, a fekete toronyóriás hosszában. Az égen a kék szép csillag közől a ragyogó égi táborban csak egyik él még, a másik futó csillag volt, gyuladt léghólyagcsa, mérhetlen távolban a másiktól, melynek közelében szemcsalódás helyzé.

És kétkedni kezdesz, ha az, a mi ott ég örök fényben évezrek óta, nem fog-e, mint ama csalékony lobogvány, a jövő pillanatban eltűnni szem elől?

Óh! ne félj! ama két csillag komoly tanulságot költ fel elmédben. Az erényt őslapjain, örök fényében tisztaságának, képviseli az egyik, míg a másik, a kölcsönzött fény, múló dicsőség s a kétes csalékony érdem álragyogását példázza.

Hányszor, mint ama két csillag, állnak való és ábránd, érdem és érdemetlenség közel egymáshoz; s hányszor csal életünk, míg az óra üt s az álszín szétpattan, s örök fényében fönragyog a való érdem...

A kolostorban is csend volt. Hova lett Julia? ott van-e még ama szürke falak közt? teljesedik-e, mit az apátnő biztató szavai igértek? ki tudná megmondani! Engedjük az időnek kiérlelni sorsát, míg vele újra találkozunk; s mulassunk még a sötét zárdában, melynek ablakfényei, mint a szenülő irlap szikrái, egyenkint elhaltak már.

Amadilt egyedül találjuk cellájában. Minden a maga helyén van, a csekély különbséget jókora nyaláb képezi, mely most egy kis asztalkán hever.

A tábla s függöny nélküli ablakok az egyedüliek az egész zárdában, melyeken át a hamvadó gyertyának világa dereng.

Amadil szembetünő nyugtalansággal jár fel s alá szobájában; s néha fülelve látjuk őt a folyosóra vezető ajtó előtt időzni, s ha a sima kőlapokon halk léptek suhanása hallik, arcza fellángol s vonásai békétlen, ingerült kifejezést nyernek.

Olykor a gyertyához közeledik, s egy kis órának, melyet a herczegnő anyjától nyert ajándokul, mutatójára tekint; azután csendesen s nesztelenül közelít az ablakok egyikéhez, s mindannyiszor elszomorodva tér vissza.

- Ha nem jőne?! - ezt gondola magában - éjfél el mult, ha órám nem csal, vagy legalább igen közel van. Semmi nesz. Ha minden segély nélkül kellene végrehajtanom e merényt, mi lenne belőlem e komor város tévetegeiben? Elfognának, az őrhelyekre vinnének, s bére szabadságvágyamnak s jutalma oly merész és nehéz elhatározásomnak - a kolostor hideg börtönei lennének! Nem, nem! lehetetlen, hogy azért bűnhödjem, miről nem tehetek: vágyamért a szabadságra! mert szent és dicső a szabadság: a madarak élvezik a légben s a halak a vízben, s az emberek, évtizedek óta, szabadságról álmodoznak, s itt e szüzek miért zárkóztak el? nemde, hogy egykor, az élet bilincseitől s kisérteteitől menekülve, a szabad mennybe juthassanak?

* * *

Órák teltek el, mióta Rákóczi Juliát távozni láttuk; a szabad észirányú hölgy e sajátos menetét füzé odább gondolatainak.

Menekülni akart minden áron, s érezte, mikép annyira ment a dolog, hogy a büntetést, határozatának megváltoztatása sem enyésztetheti el.

Nincs okunk titkolni, mire már sejteni engedénk, hogy Aspermontnak sikerült a kapuőrnőt megnyerni, kinek segedelmével nem egy levele jutott a bájos herczegnő kezébe.

Mi vehette Rákóczi Juliát arra, hogy a derék tábornokkal ily szellemien-tiszta, de titkos viszonyba lépjen, a nélkül, hogy lelkiismerete őt vádolja? azt jobbkor felfödözni nem csonkítja eseményeink érdekét.

A történetileg korán-ért eszélyű herczegnő a meggyőződéssel határos sejtelmével birt annak, hogy Eleonora császárné, ki már fivére Ferencz iránt nemcsak mutatott, hanem parancsolt is engedékenységet, nincsen egy véleményben Kolonics bibornokkal. S ha talán óhajtandá is, hogy Julia a szerzetes-életet válaszsza: nemes szivétől minden erőszak, minden ármány távol esett. Nemcsak a benső szánalom Eleonora bájos vonásaiban, hanem elejtett szavak s czélzások tanusíták ezt.

Ha Julia az udvarnál megjelent, míg az rövid időre Prágából Bécsbe jött, mint jelenben: ez mindig a császárnő kedvencz fiatalabb s vidámabb udvarhölgyei egyikének társaságában történt. Ezek közől nem egy enyelgett már vele, jó indulatú vidorsággal, Aspermont feltünő udvarlásáról. Ezen enyelgésekben legtávolabb léhe sem volt a kárhoztatásnak, sőt ezek gyakran a derék férfias tábornok magasztalásával vegyültek.

Julia azt is tapasztalta, hogy a császári pár Aspermont szembetünő közeledését hozzá semmikép nem akadályozza, s nyájassága iránta s Aspermont iránt nem változott.

Az eszélyes, fiatal hölgy jókor eltalálván a valót, azon meggyőződésnél állapodott meg, hogy az uralkodóházhoz hűn s bensőleg ragaszkodó, s több fényes tulajdonaiért nagy kedvességű Kolonics bibornok iránti kímélet oka - a látszható semlegességnek, ügyében - a császári pár részéről.

Ehhez járult Aspermont többszöri nyilatkozata: hogy ha, Kolonics terveinek kijátszásával sikerülne neki a herczegnővel összeesküdni, felelni mer ő felségök bocsánatáról.

Julia bensőleg szerette Aspermontot; nem volt e vonzalomban nagy szenvedélyesség, de biztos alap.

Szíve hajlama tehát s az előszámlált indokok kedves csábjai - kiérlelték elhatározását.

Azért nem vonakodott Aspermont leveleit elfogadni s azokra válaszolni. Arra hajlani pedig, hogy - szükség esetében - titkon hagyja el a zárdát, őt jó szíve s szánalma készté; föltevén mindenesetre, hogy Aspermont a zaj s botrány nélküli utat kisértse meg, mi meg is történt, mikép láttuk.

Julia tudta, hogy ha az őrnő segedelmével a főajtón át hagyja el a titkos zárdát, szabadulása segédét is magával kell vinnie, s így - egy apácza szökvén meg - kétszeres botrányra adand okot.

Ha pedig őt magával nem viszi: akkor a rend szigorú törvényei szerint keserű büntetésnek teendné ki. Úgy kellett tehát intézni tervét, hogy a kapuőrnő a lehetőségig kikerülje a gyanút. De hogy ő is jutalmát vegye a koczkáztatott engedékenységnek: biztosítva lőn Aspermont által, hogy a herczegnő távozta után félévvel őt is megszabadítandja, s jövője teljes biztosítására gondja leend. Így jókora közidő esvén a két menekülés közt, a herczegnő egyetértése a kapuőrnővel kevésbbé szúrand szemet.

Mikép érintve volt, Amadil mind a két szobának egy-egy ablakán elreszelte a rostélyzat keretének szegeit. E körülmény oka, hogy őt még remélni látjuk; mert nemsokára Julia távozása után, egyik az éltesb apáczák közől annak szobáját bezárta s a kulcsot magával elvitte.

Hogy az említett működésre szükséges szerszámokat, a kapuőrnő segedelmével, Aspermonttól nyerte: alig szükség említenünk, mint szintén a kivitel lehetőségét is felesleges indokolni. Szerelem, szabadságvágy, nyolcz hosszú hét alatt, két ép s ruganyos kar és kéz segedelmével néhány szegfőt könnyen eltüntethetett.

De folytassuk vizsgálatunkat Amadil körül.

A hölgy, miután óráján a mutató éjfélt meghaladta, kinyitotta egyik ablakát, s a lehetőségig elfödvén gyertyáját, élénk figyelemmel hallgatózott minden neszre.

Egyszerre az utcza világosodni kezdett: a hölgy összerázkódott, s az ablakot hirtelen betevén, hátrább vonult.

Nemsokára a fagyon lassú, nehéz lépések hangoztak, s Amadil az éjiőr csengetyűjét hallá, melyet álomszerű éneke követett.

Tizenkettőt üt az óra!

Hűs kriptákban virradóra.

Fel mindnyájan! - ébredjetek! -

Sírhomályban kisértetek!

Mohos romok folyosóin

Suhanjon el uszályotok,

S a gonosznak ágya előtt

Csörögjenek lánczaitok.

De a jámbort enyhelyében

Hárfazengés altassa el,

S hajnalban, a kelő nappal,

Lágy ölelés ébreszsze fel.

Amadil reszketve a békétlenségtől, hallgatta a lassú dalt; azután a fény halkan elvonult s a csendes éjben visszhangzó léptek eltávoztak, - még egyszer hallá halkan s mindig halkabban a távozó éneklőt, míg a hangok reszketve elhaltak, s minden néma lőn.

Újra egy negyedóra telt el a legfeszültebb várakozásban. Azon neme volt ez a sóvárgásnak, mely minden ideget túlfeszít, s lelkünket, úgyszólván, érzékeinkbe szállítja.

Tízszer elszánta magát be nem várni a szabadítót, s mindannyiszor a fárasztó okosság - e kétes ajándoka a gondviselésnek - egy seregével az ellenokoknak tűzte magát elméje elé.

Mikor fentebb mondtuk, hogy akár marad, akár távozik Amadil, a szigorú bűnhödést ki nem kerüli: nem erősíténk valótlant; mert a hölgy ágya minden lepleit felhasgatta s azokat összekötözvén, nemét a kötélhágcsónak készíté belőlök. Most e csomagot kivonta ágya alól, s kibonyolítván, meggyőződött, mikép elég hosszú arra, hogy ablakából az utczakövezetig kétszer leérjen.

Ellenben, leend-e annyi ereje, a reszelő s vékony aczélfürész segedelmével szabaddá tett ablakrostélyt kimozdítni helyéből? s ha ez sikerül, nem fog-e az iszonyú csörömpölés, melyet éjcsendben az utcza fagyos kövezetén hullása okozand, embereket előcsődíteni? - ezen tünődött most. Itt megállt okoskodása, mert arról: mi fog azután vele történni, nem akart gondolkozni.

Alig szedte össze a ruhacsomagot, midőn újra világosodni kezdett az utcza.

- Lehetlen, - gondolta magában, - hogy a tábornok, jöttét maga elárulja ily világítás által; kik lehetnek ezek? minő szokatlan éberség! ezek bizonyosan a czirkálók, kiket nem egyszer láttam kínos nyolcz hét alatt éji munkám közben. Hála Istennek! - rebegé fojtott hangon. - talán ez leend az utolsó félbeszakítás.

Valóban hat-hét csuklyás szőrköpönyegbe burkolt férfi, hatalmas alabárdokkal vállaikon, csendesen haladott előre. Az elsőnek lámpa volt kezében, s élénk beszélgetésükből látszott, hogy keveset gondolnak az alvók nyugalmával. Mikor majdnem Amadil ablaka alatt voltak, úgy tetszett neki, mintha az első föltekintene; - azonnal hátra vonult, de világosan hallá e szavakat:

- A kolostorban alkalmasint halott van: még világít pár ablak, vagy talán valamelyik e jámbor szüzek közől megunta a magányos életet s szabadba készül?

- Isten engem! - felelt egy más hang nevetve - tőlem odább állhat, én meg nem fognám.

A kolostornak több ablaka nyilt ezen utczára, s mindazok, kik valaha ilyszerű merényre készültek, tudhatják, a sors végletein minő aggasztó még a valószinűtlen s képzelt akadály is.

A hallott szavakat durva kaczaj fejezé be, azután távozó léptek kopogása hangzott, s Amadil tágulni érzé szivét. Néhány percz mulva minden siket és néma lőn.

* * *

Meredek hegyfalak közt keskeny völgy hasad; mélyein áradó hegyi patak zúg el; a nap lehanyatlott, csak esthajnalának párázati sugároznak a bércztetőn. Egy fáradt utas jő; aggódva tekint a szoros völgyfenékbe, s nehéz botjával támogatva lépteit, lassan ereszkedik alá. Utját szirtromok s dült sudarak akadályozzák, s mikor végre alá ért, bús arczczal áll a patak zöldben fövő medre előtt. Menni kell! Mi készti őt? - ki tudná?! Ott látjuk őt átgázolni a daczos folyamot, s aztán mindig lankadtabb léptekkel fel- s mindig feljebb haladni a szemközti bérczen, míg a tetőre ér s a mohos gerinczekre hanyatlik. Ott áll, arcza a bucsúzó napnak sugáriban ég.

Hol a lankadt vándort először megpillantottuk, egy sziklaékezeten hatalmas sas ül, tollazva szárnyait s kisérve a napot lángszemeivel! Egyszerre megrázza szárnyait, szépen és könnyen körülhéjézza a bérczet; azután mint a nyíl, pattanva szíjjas íjról - áthasít az alatta ásító örvényen, s míg röptét alig kisérheted, a tulsó bércznek egy kevély fokán ül.

Mint ama fáradt vándor, lassú, de kitartó erélylyel s daczolva minden akadálylyal: olyan volt Rákóczi Julia; de mint eme sas, feledve az örvényt lábai alatt, s áthasítva bérczen, völgyön: ilyen volt Amadil.[xxxvii]

- Menni kell! - kiáltott fel heves felindulással - nem várhatok tovább: most minden csendes, használnom kell e szünetet! E szavak után darabig időzött, s némán fonta odább gondolatait. A drága herczegnőt alkalmasint eltávolították a kolostorból, mit a tábornok megtudván, felhagyott tervével.

- Ha jövendő nejének egy ritka madara kalitkában vagy hű ebecskéje maradanda itt: eljött volna utána a hű szerelmes bajnok; velem ki gondolna! Uradalmaim nincsenek, s nevem a keresztség adománya. Nem születtem, mint a büszke nép szokja mondani; ki gondolna egy egész ifjú élet szabadságával, ha az életnek aranykerete s gyöngyfüzérei nincsenek!?

- Nem jő! - tettre tehát!

Amadil úgy gondolkozott, hogyha hágcsóját átvetvén az ablak keresztfáján, az kétszeresen földig ér: azt maga után vonhatja, s így legalább nem teszi az embereket oly gyorsan figyelmesekké az elszökésére.

A hölgy azonnal munka után látott. Eloltotta a gyertyát; azután az ablakot csendesen felnyitván, a hágcsót annak keresztfáján átvonta, s két ágát egy csomóba gyűjtötte, hogy így egy öleléssel az utczára vethesse.

- Kincseimet mellkendőm alá rejtettem; - szólt halkkal - drágább honol szivemben s bátorságomban! Ezt, óh szabadság istene! óvd meg nekem!

- E csomag - gondolá, az asztalon fekvő nyalábra tekintve - itt marad: öltözetem elég meleg, melegebb vérem, Isten megőriz!

Az utóbbi szavak után, melyeket hallhatólag rebegett, minden erejét megfeszítette, hogy az ablak kőkeretébe szorult rostélyzatot kimozdítsa helyéből.

A szerencse a bátrak legjobb segéde. Ezer példa tanusítja, néha a legnehezebb dolgok kivitelében a gyakorlat némi előnyeit födözzük fel, melyekre alig gondolánk.

Így járt Amadil. Midőn a rostélyt feszítené kezdé, úgy tapasztalta, hogy annak csak egyik oldala enged nyomásainak, ezen oldalra ügyekezett tehát kétszeres erővel hatni.

Ennek egyszerű eredménye lőn, hogy a rostély mint sarkon fordulva nyomult kifelé, s a hölgy annyi rést szabadíthatott magának, melyen kiférhetett, a nélkül, hogy a rostély, egészen kimozdulván helyéből, az utczára kihulljon.

Ha a holdnak világa arczáig hatna, kivehető volna az öröm egy sugára, mely a bájos teremtés vonásait elöntötte.

Amadil térdre hullt, kezeit keblére szorította, egész imája egy tekintet volt a csillagos égre, s talán előbb találta meg útját Isten kegyéhez, mint száz meg száz elmondott olvasója.

Fölkelt, hágcsóját felölelte s egy merész lökéssel kivetette az utczára; azután pillanatnyi időt sem engedvén magának további fontolásra vagy újabb kétkedés ellenokaira: egy ugrással az ablak párkányán termett, s a vadmacska ügyességével leereszkedvén az utczára, maga után rántotta - nem minden fáradság nélkül - szabadulása eszközét.

Ott állt éjsötétben, mint remegő árny, mert túlfeszített elszántsága megtörte női idegeit; szédelgés környezé, s pár perczig úgy tetszett, mintha tetszhalál ragadta volna meg.

A lerántott csomag mellette hevert, erre hanyatlott; körüle minden csendes volt és néma. Végre eszmélni kezdett; kezét szivére tette, mintha azt szétpattanástól akarná megóvni; azután rebegte: és most hová!?

A TÁBOR.

- És most hová?! - E kérdést hallók Amadil ajkairól ellebbenni.

Hányszor a sors végletein, vesztés mint dicsőségben, a kellő fokon s a tátongó örvény szélén, határoz e néhány szó üdv és kárhozat fölött!

A történelem örök tanusága szerint, ha egy Nagy Sándor, Cyrus vagy Julius Caesár, s egész serge azoknak, kik a gondviselés kezében magas szerepvivők valának, e pár szóra helyes feleletet tudnának magoknak adni: sok véres és fekete lap a történelem könyveiben derült színben tűnne föl az okuló utókor előtt.

És most hová? - kérdezhetné egyéni életében is sok, kit a sors a végelhatározás szédítő párkányaihoz vezetett; de nem tudjuk biztosan elhatározni, szerencséjére vagy kárára az embernek, a jövő leplei szellőzhetlenek, s mi ritkán tudunk e kérdésre magunknak biztos feleletet adni.

Sejtelem, előérzet vagy a ritkább természetekben létező őserő, rásegítették-e Amadilt, hogy magának sokak előtt kétségbeejtőnek tetsző helyzetében biztos feleletet tudjon adni e kérdésre? - azt elhamarkodás volna most már állítani merni. Talán később sikerülend újra nyomába akadnunk e nevezetes, erélyteljes egyéniségnek, kinek, ha gyanításaink nem csalnak, nevezetes szerep jutand történetünkben.

* * *

Most messzi távozunk a szép Amadiltól.

Minden megváltozott; más légövnek határiba lépünk.

Voltatok-e oly helyzetben, mikor súlyos, hosszú keservek után a végzet könyörülő tekintete, mint a melegítő nap sugára, érinte titeket? s a ború eltűnt, a fekete kárpitok szétvonulnak, s az élet fölifjodva, új varázszsal nevetett rátok? És lőn, mi oly ritkán történik földi pályánkon, hogy ifjúkori szép álmaitok s a mindig igérő remény virágainak kelyhei felnyiladoztak, a bánat havát bársonygyep cserélte föl, s a dermesztő hideg helyett édesen és lanyhán, rózsaillatú szellők lengedeztek arczaitok körül.

Az élet e ritka, gyönyörteljes átváltozását s az üdvet adó békét, melyet az magával hoz, csak gyengén utánozza az egész természet, midőn a tél fagyából és zúzáiból kivetkőzve, rügyeket dagaszt a gallyak élein, a fű hegyei megzöldülnek, s lassanként, a merre látsz, virágfüzéreit vonja el, míg diadalmenetén a gallyak lombokká válnak, a fűhegyek zöld szőnyeggé, s a nyiladozó kelyhek hímes mezőkké.

Ily különbség tünik fel most a téli fagyban heverő, aggan-fekete Vindobona s a vadon-szép s merészen nagyszerű táj közt, melyben magunkat találjuk.

* * *

1692-dik évet számítjuk; mintegy öt hold telt el az utóbbi jelenetek után. Az év túlélte első ifjúságát, legszebb virágai elhervadtak már, de még hímesek a rétek, dúsan tömöttek az erdők, s a kertek áldásos fáin gazdag termés függ.

A természet jó, bőségszaruja mindig telve, s ha néha elvonja adományait, kétszeresen pótolja azt vissza. De az emberek nem mindig jók, többnyire elbizakodnak a szerencsében s a balsors elcsüggeszti őket. Béke ritkán van az emberek között, s ha karddal kezökben s halálthozó ágyúikkal nem csatáznak egymás ellen: nyelvök munkás, s az indulatok sötét serge lanyha béke idején nem egyszer magasbra emeli taraját: kárvágy, irigység, a dicsvágy s hiuság minden átköltözködései, nem engedik, hogy a békés nyugalom malasztit csendesen élvezhesse.

Talán nem csalatkozunk, ha nyilt csatában, mikor ember áll ember ellen, több férfiasságot s nemességet látunk, mint a béke aljas, sötét zugcsatáiban; s a történelem lapjain több élvet találunk, midőn karddal kivivott válságos perczeit a nemzeti életnek tárja fel előttünk, mint mikor a cabinetek s titkos tanácskozások kárpitos homályaiba vezet.

Kísértsük meg honi történelmünknek egy hadiasan búskomoly szakát irlapunkra önteni, mely beszélyünkkel szoros kapcsolatban van.

* * *

Apafi Mihály, az erdélyi fejedelem, meghalt. I-ső Leopold, kinek ekkor majdnem elhatározó befolyása volt az erdélyi ügyekre, megparancsolá biztosa, Erdődy Miklós, horvátországi bán által, hogy az elhúnyt fejedelemnek 14 éves fiát, Mihályt, atyja székébe helyezze.

De a minő féltékeny gonddal őrködött az osztrák udvar erdélybeni hatalma fölött, oly makacs elhatározással követelte a török padisa, fényes Stambulban, jogát, Erdélyben rendelkezni.

Tökölyi Imre, csúfos s rosszul kiszámított elfogatása után, melyre még vissza fogunk térni, gyakran a török udvar, vagy a török táborozások közelében volt.

Jókor átlátta a diván, mennyire ártott a török érdeknek e merész pártfőnök eltávolítása azoktól, kiknek lépteit vezette; azért mindjárt megjelenése után Konstantinápolyban, vele tisztelettel s kímélettel bántak. Tanácsa gyakran elfogadtatott, éles esze s gyors átlátása nem egyszer határozott a török haditanácsban.

Az ellenszenv, e kiváló egyéniség irányában, annyira megszűnt, hogy most, midőn Apafi Mihály halálával az erdélyi fejedelemség megürült, a török császár Tökölyi Imrét nevezte ki erdélyi fejedelemnek.

Az ifjú gróf egész hadi ereje e tájban háromezer magyarból állt.[xlii] Egyike volt e kis sereg azoknak, melyek vészen, viharon át, vesztés mint diadalban, titkon vagy nyilvánosan, de mindig híven ragaszkodtak hozzá.

Olyan volt e maroknyi nép, mint mikor a szőllő nemes leve borrá ért, s kiállítva a tél fagyába, minden nemtelen nedv jégburokká fagyott körüle, csak az illatdús lángszesz, mint romlatlan lelke az egésznek, maradt épségben az elpártolás s elhidegülés fagyának közepette.

Heussler Donát volt Erdélyben kormányzó s hadvezér; hétezer ember, mindannyian hadra s martalékra vágyók, volt zászlói alatt.

Tökölyi Imre a török szultántól nem hagyatott védelem nélkül. Hétezer hadnak edzett spahi, gyors bessarabiai lovakon, Achmed cserkesz basa vezérlete alatt, lőn melléje rendelve. Gaczigerej tatár khán, s Brankován Konstantin oláhországi vajda, mindegyik négyezer fegyveressel szövetkezett vele.[xliii]

E nevezetes sereggel akart Tökölyi Imre Oláhországon át beütni Erdélybe, s a fejedelmi széket elfoglalni.

Közel Padina Lupuluhoz, a zernesti hegységben találjuk őt mély szakadások s sziklaöblözetek közt egy keskeny völgyben, melynek egész hosszát elborította tábora.

Alig lehet meglepőbb ellentétet képzelnünk, mint a mely e tanyának négy osztályaiban feltűnt. Tökölyi Imre e hadsereg szivével, hű magyarjaival, mint vérttel körüllemezve, a tábor közepét foglalta el.

Fényes fejedelmi sátora, a szultán ajándéka, egy sziklaormokon átcsapkodó hegyi folyam szélén volt felállítva; tetején sárga és kék erdélyi lobogó terjesztette hosszú szárnyát az éjbe, melyet dicsőn világított a hold. A szövetpalota nyílásánál magas sudár emelkedett mint árbocz, tetején lófarkkal s a török holddal.

Szemközt komor sziklák meredeztek, s a vezér hajloka mögött nyiló csekély tért s jobbra balra a patak hosszát a magyar tábor csinos sátrai foglalták el.

Az ifjú főnök fejedelmi fénynyel akart Erdélybe lépni, azért mindent elkövetett, hogy megjelenése hatást eszközöljön. Seregei jól voltak öltözve s fegyverkezve, a táborban szoros rend, s a körülményekhez képest, elég tisztaság uralkodott. A tüzek a völgy hosszában égtek, s Tökölyi Imrének kedvencz czigány zenészei, sátora előtt víg magyar dalokat hangoztatának.

A pártfőnök különös szeszélyből, még kardemelése első szakában, a legfeketébb s szerecsenekhez tökéletesen hasonló czigányokat szerzett össze, s azokat szeszélyesen felöltöztetvén, babos lovakat adott alájuk. E jól betanított zenészcsapat, néha énekkel változtatva a hangszerek buzdító robaját, mindenhová követte őt. Az utóbbi időkben, míg Tökölyi távol volt, Kassára vonták magukat; de mihelyt merész vezetőjök, egy erdélyi czigány, első hírét hallá ura közeledésének: összeszedte czimboráit, s a legjáratlanabb utakon sikerült neki végre Havasföldön táborát feltalálni.

A völgynek Oláhország felőli hosszában Achmed cserkesz basa ütötte fel táborát. Itt már több zaj s kevesebb rend mutatkozott.

A spahik csapatjai, egymást felváltva, egész éjen át fel s alá nyargaltak a sátrak közt. Ezt a basa parancsából tevék, mert oly időszak volt ez, melyben a szövetségesek ritkán bíztak egymásban, s Tökölyinek például Brankován Konstantinra nem egészen alaptalan gyanúja volt, hogy a császári vezérekkel titkos közlekedésben van. Ehhez járult, hogy a fényes kapunál a hadi sors változékonysága nem jött számításba: többnyire minden veszélynek, mely bekövetkezett, lett legyen az árulás vagy csatavesztés, a vörös zsinór volt bére.

Azon pillanatban, melyben e hadiasan csengő tanyára tekintünk, a basa, ékes arab ménen, ragyogó kisérettel, a sátrak utczáján át, Tökölyi szövetpalotája felé léptet.

Minő éber bizalmatlanságot árultak el a török főnök czirkáló őrcsapatjai: szintoly óvatosságra mutatott a választott erdélyi fejedelem azon intézkedése, hogy a moldvai segédsereget a tábor erdélyfelőli szélére rendelte, hol a völgy legszűkebb volt s majdnem egészen elzárva a hegyi folyam által.

Brankován Konstantin vérvörös sátora dús facsoportozat közt emelkedett, s körüle élénk mozgást lehete észrevenni: közel a nyiláshoz néhány szolga felnyergelt paripákat vezetett, míg mások a sátor széleinek betömésével valának elfoglalva.

A havasföldi vajdák történelmileg bebizonyított kétértelmű s ingatag szerepet játszottak azon egész idő alatt, míg Erdélyt fejedelmek kormányozták.

Gyakran elütvén egy merész bitorló a másikat székéről, a győző vagy vesztő hol Erdélyben, hol Stambulban keresett pártolást és segítséget. Különösen Brassó Erdélyben, ritkán nélkülözé az ily változások következtében kivándorló, vagy, mikép akkortájban szokták mondani, kibujdosó bojérok családjait.

A tábor ilyszerű elrendezéséből világos, hogy a tatárok s azoknak vezérök Gaczigerej, közvetlenül a maroknyi magyar sereg mellett támogatták föl rongysátraikat.

A rendetlen nép, dísztelen szennyében, ijesztő ellentétet képezett a majdnem csinosnak nevezhető magyar s havasföldi tanyák közepette. Magának a kegyetlenségéről ismeretes khánnak bőrhajloka kevés előnyre mutatott; csak azon számos alfőnökök, kik nyilásánál a tüzek közelében ácsorogtak, emlékeztettek a parancsoló jelenlétére.

Gaczigerej maga kevés hajlamot mutatott azon élénk éberségre, mely itt is tanusítá, mennyire készen állt mindenki, első hírre felszedni a sátorfát s lóra ülni; mert még dolgoztak sátrán, mikor már lóbőrrel borított vánkosán hevert.

Az éj haladott, de álomra kevesen mutattak kedvet; sőt a tábor egyes pontjain oly vidor élet hangzott, mintha az egész éjét át akarnák virrasztani.

Minden arra gyaníttatott, hogy Tökölyi Imre kevés idő előtt érkezett e keskeny völgybe. A magyar főnökök közől többen vagy le sem szállottak lovaikról, vagy újra azokra ültek, s még el sem hangzott egészen azon sajátos kerepelés, melyet a sátor- s lóczövekek beverése okoz.

E pillanatban egy lovagot látunk a fejedelem sátora mellől, pompás szürke ménen, a magyar tábor hosszában, a tatár tanya felé haladni. Őt egy kisded, majdnem gyermeknek látszó ifjú követi, csinos, világos-sárga lovon, borítva fekete sallangoktól.

A sürgő nép közt csak lépést mehettek. Most a tábortüzek egyikének irányában vannak, s a lángok pirosló fényében lehetlen az elsőben rá nem ismernünk Bercsényi Miklós szigorú, velős vonásaira. Az őt követő ifjú arcza szép és gyöngéd; kerek párduczsüvege alól gyönyörű selyem hajak hullámoznak, s a finom vonásokkal nem csekély ellentétben áll azoknak hideg, makacs kifejezésük.

A merre haladnak, rájok bámul a fegyveres nép, s midőn a tatár táborba értek, dísztelen csoportozatokban tódult eléjük a majomképű sereg, míg Gaczigerej sátoránál megálltak.

* * *

Közel a leírt táborhoz, de ettől roppant sziklafal által elválasztva, két férfiút látunk egy keskeny ösvényen közeledni, mely a szemközti bércztetőre csavargott föl.

Homály födi őket a sürű erdőségben; s hirtelen nehéz elhatározni: zsiványok, vagy bujdosó oláhok, kik itt a hegyek szorosai közt keresnek menedéket? Végre felértek a tetőre, s az éj királynéjának tündérvilágításában kivehetjük alakjaikat.

Mindkettőt egyszerű oláh öltöny fedi; lobogó ing, fehér szűrnadrág, nagy méretű csizmák s a széles tüsző, nem hagynak fönn semmi kétséget.

Midőn az első a tetőre ért, felkiáltott: - Ott a tábor, Vaszil, ember vagy! de most pihenjük kissé; nincs nagy sietségre ok: e farkastorokba a német vezérek nem jőnek.

E hangot többször hallottuk már, s mind a mellett ezen embernek arcza ismeretlen előttünk. Égő-vörös szakáll födi ajkát, állát, s egyedül összenőtt szemöldei s hangjának sajátos csengése izgatják föl emlékező tehetségünket.

A Vaszil nevet többen viselhetik; az, kivel a cziblesi havasokon találkoztunk, sokban különbözött azon ifjútól, kit e néven hallánk nevezni. A kecskeőr arcza durva s majdnem kékké váltnak mutatkozott a dermesztő hidegtől ama jégtanyán: most két merész fekete szemtől világított, tiszta s szabályos arcz tekint ránk, mégsem kétkedhetünk az akkor s most látott Vaszil azonságán.

- Nézze kelmed a hemzsegő népet a völgy hosszában, - mond Vaszil - mintha ama patak tele söprötte volna emberekkel e szűk katlant alattunk.

E szavak után mindketten mohos sziklapárkányra ereszkedtek, honnan Tökölyinek egész táborát beláthatták.

A hegyi vidékek lakosaiban van költőiség: náluk a honszeretet s honvágy valami édes sovárgással szövetkezik. A természet bájos ölén s regényes fészkeiben felnövekedve, mint az ifjú sas, emlékezetük csudás képletekkel van tömve. A patak, mely sziklakoczkákon szökteti föl árjait, a mély, néma erdők, kisérteti visszhangjaikkal, s a völgyek virágos takarója, mindannyi honias álmakat költenek föl elméjében. Még télben is, midőn a magas hegységről lerohanó zuhatagok csapokká fagynak, fordított jéggúlákként függvén le a sziklákról, s nehéz hósüveg födi az erdőket, lelkük, mint az éjszaki jegek lakóinak, kínos-édesen van megkapatva.

Valóban, a látvány, mely itt vándoraink előtt feltűnt, el nem hibázhatá a cziblesi kecskeőr vadan-szabad képzetére a hatást.

Úgy tetszett, mintha a bércz- és sziklafalak főnének, s az egyes tábortüzek lángnyelveket eregetnének fölfelé! Alant nyüzsgött, mint valami tündérvásárban, s a duzzadó patak habtörésein a lángok fénye ezer változó színt vett magára.

- Nemde szép a hadi élet!? - mond a rőtszakállú férfiú, kérdő tekintettel emelvén nagy fénylő szemeit Vaszilra.

- Szép, szép! - kiáltott fel az oláh, kinek egész ifjúsága, hona hős hegyeivel legördült emlékezetében. - Ha Isten volnék, e bérczre emelnék egy palotát, s mindig e völgyben őrizném kecskenyájamat, mely akkora volna, hogy erdőt, völgyet ellepne, s a lerágott fűnek és lomboknak minden éjjel fel kellene nőni újra. Néha leszállnak oda a zöld fűbe, bojtáraim magas tüzeket raknának, s én az égő patak hosszában nyargalnék lovaimmal: - - ah! minő Isten volnék!

A másik mosolygott; azután mondá: - Mit gondolsz, Vaszil, mehetnénk-e már? az idő halad, s az éj nagy részét elosztogatták. Hiszen nem régiben mondád, hogy már tudsz gondolkozni.

- Menjünk! - szólt Vaszil, hirtelen fölkelve s megrázva magát.

Nemsokára mindketten, a bércznek tisztás élén haladva darabig, balra fordultak. Itt a sziklaborított hegyoldal mintegy másfél ölnyire kirugó párkányt képezett, ezen ereszkedtek le a völgy felé. Most már egymás mellett mehettek, s kényelmesben beszélgethettek együtt.

- Mondd meg nekem, Vaszil, - így kezdé az egyik - hiszed-e, hogy lovakkal s ágyúkkal ama rémítő helyek akadályait legyőzni lehessen?

- Hiszem, - felelt az oláh.

- S gondolkoztál-e arról, mit kellessék e czélra tenni?

- Miért arról gondolkozni? - viszonzá Vaszil, összevonván szemöldeit; mert emberünk a gondolkozás nélkülözhetlen szükségét még mindig nem látta át; bár néha utolérte magát annak ellenkezőjén, mit egykor az enyedi diák tapasztalt volt, hogy tudniillik semmiről sem gondolkozik. Hiszen azt - folytatá - a gyerek is tudja nálunk, mikor télben fáért mennek a meredek oldalakra, vagy csebreket visznek a vásárra.

- S mit tesznek akkor, - vágott közbe a másik.

- Na ne kérdezősködjék annyit, mert jól tudja, - fejezte be boszúsan az oláh.

Társa szerette volna egyenesen kimondani, hogy ő bizony nem tudja; de vagy attól tartott, hogy ez által tekintélyéből veszt a másik előtt, vagy talán fontosabb tárgyaknak elméjében elrendezésével volt elfoglalva, azért hallgatott, s darabig szó nélkül haladtak egymás mellett.

Nemsokára elérték a széles sziklapárkány végét, s egy mély szakadáshoz jutottak, melynek medre roppant kövekkel s palagörelylyel volt tele.[xlv]

Ez évben sok esőzés volt Erdélyországban, s a két Havasalföld nagy részében a folyók kiáradtak, s a lapályos helyek tengert képeztek, mennyire a szem látott. Itt e hegységben a patakok már leapadtak, de a felebb említett szakadás torlatai közt sárgánsűrű esőpatak zúgott még. Vándoraink pillanatra megálltak.

- Nem remélem, - szólt a rőtszakállú - hogy e mosáson jöttél fel?

- De igen, - felelt a másik - s akkor még közel övig ért a víz, most egy kecske is meglábolja.

A másik épen a szakadás széléhez lépett, s kissé gondolkozott; azután nevetve felkiáltott: - A hol te eljöttél, Vaszil barátom, ott én is megmérkőzöm a veszélylyel.

- Veszély! micsoda veszély? - mond Vaszil, s minden további fontolgatás nélkül, kezeivel a szakadás oldalán terjengő bozótba fogódzva, leugrott a mély árokba; míg társa példáját követte.

E szakadás durva lépcsőzetén ereszkedtek lejebb s mindig lejebb, míg a bércz harántékosabb lőn, s az ároknak már alacsonyabb partján felkapaszkodva, kis erdőnyilásba értek, mely csak néhány öllel volt magasabban a völgyfenéknél, hová most talán nem oly bájos, de világos és részletes kilátás nyilt.

Mintegy húsz lépésnyire tőlük Tökölyi gyalogcsapatjainak pár őrszeme állt, kiknek egyike tölcséres karabélyát rájok szegezte s felkiáltott: - Ki emberei vagytok?

- Tökölyi Imréé! - feleltek mindketten, még pedig magyarul; jele, hogy Vaszil néhány hold alatt pár szót elsajátított nyelvünkből; eddigi társalgása oláhul folyt.

A kérdés s az adott felelet után vándoraink s az őrszemek közeledtek egymáshoz, s a körülményekhez alkalmazott társalgást kezdettek.

A jöttek megtudák, hogy a táborban parancs adatott, minden pillanatban készen lenni az indulásra, mikép sokan gyaníták, Törcsvár felé.[xlvii]

- Egy kis pihenés - szólt a rőtszakállú - nem ártana a fáradságos út előtt, melylyel a tábornak meg kell vívni, ha innen kimozdul.

- Ez már megtörtént délben, - felelt az egyik őrszem - majd három óráig pihentünk zöld erdőben, hűvös patak mellett.

- Egyedül találjuk-e a fejedelem ő nagyságát? - kérdé Vaszil utitársa.

- A basa, az oláhországi vajda s a hatalmas khán a fejedelem ő nagysága sátorához lovagoltak, épen mikor e helyrejövénk, - felelt a másik őrszem - alkalmasint tanácskozni fognak, mikép mindig szoknak, ha valahol tábort ütünk.

- Úgy - mond Vaszil a lehető legtöröttebb magyarsággal - felkereshetjük bágye Urszát; velünk úgy is ilyenkor szóba sem állanak a nagy urak.

- Meglátjuk, - felelt a másik; azután áldást kivánva, a ritkás fák közt a völgybe siettek, s balra fordulván, a patak hosszában haladtak a fejedelem sátora felé.

Nemsokára majdnem szemközt voltak azzal, s a patak legátjárhatóbb elszélesülésénél.

- Itt - szólt Vaszil - megtudandjuk a fejedelem czigányaitól, merre van Ursza s czimborái.

- Kövess és hallgass! - mond a rőtszakállú, parancsoló hangon, mely nagyon különbözött eddigi társalgásától a cziblesi kecskeőrrel.

Úgy látszott, hogy Vaszil a pajtási és czimborai kegy olykori átváltozását felsőségi hangulatra megszokta, s emberét alkalmasint ismervén, felhagyott a szóváltással.

- Jól van, - mond az oláh szárazan - a hogy akarja kelmed.

- Én egyenesen a fejedelem őrtisztjéhez megyek, kinek kék és sárga sátora mindig közel van ura vándorpalotájához, - kezdé rövid szünet után, a patak közepében, melyen őket most átgázolni látjuk, a rőtszakállú, - te addig tudd meg Ursza bátyánk tanyáját; keresd fel őt, s mondd meg a vén bűnösnek nevemben, hogy czimboráinkat gyűjtse össze, s Bercsényi Miklós grófnak, ha a tanácsban nem volna, izenje meg, hogy itt vagyok; ha pedig nincsen sátorában, ott lesz főlovásza, megmondhatják annak. Mihelyt ezt teljesítetted, térj vissza a fejedelem tanyájára, s várj rám.

A patak tulsó partján az előbb szóló úriasan, de vidor tekintettel vállára vert a kecskeőrnek, azután a fejedelem sátora felé intézte lépteit, míg Vaszil egy szép facsoportozat alatt a gyepen hangszereik mellett heverésző czigányokhoz közeledett.

* * *

Azon rövid idő óta, hogy e fényes szövetpalotát elhagytuk, mind a táborban, mind ott sok megváltozott. A máglyák teljes tűzzel lobogtak, a nép bográcsok és serpenyőkben röstölé estebédjét, a czigány zenészek, mikép láttuk, félrevonultak a fejedelmi sátor elől, s a tanácskozó urak néhányainak hadiasan-ékes készületű paripáit, födve légyhárító könnyű csujtárokkal, a patak hosszában jártaták a lovászok.

A sátor tere egész a patakig tiszta volt: mohával vegyült fű s halvány békasó terültek rajta; épen a víz szélén egy lovas őrt látunk, míg a szövetlak aranyszegélyzett s most leeresztett kárpitjai előtt két gyalog fegyveres, hófehér farkaskaczagányokkal s hosszú kopjákkal őrködik. A táborban fel s alá járkálók óvatosan kerülik az előbb leírt sátorelőtti tért, s mindenből kitetszik, hogy a lehető csend lőn a tanácskozások kényelmére parancsolva.

Midőn a rőtszakállú férfiú egyenesen a sátor felé közeledett, a gyalog őrök egyike, eleibe állt s mondá:

- Félre! az urak tanácsban ülnek.

- Én is oda megyek, - felelt a megszólított.

Az őr bámulva tekintett rá, azután nem minden gúny nélkül kérdé: - Ki vagy?

- Brenkovics, - volt a felelet.

E névre az őr tiszteletteljesen félreállt; Brenkovics pedig, kire nehezen ismernénk, ha nevét nem halljuk, jobbra tért s nemsokára egy kék és sárga sátorban eltűnt.

* * *

Mielőtt Tökölyi Imrének s átalában a kurucz vezéreknek e híres, a maga nemében utolérhetlen kéme lépteit követnők, vissza kell térnünk azon időre, mikor Tökölyinek parancsából a seregek főnökei, roppant hajlékának egyik osztályában összegyűltek, s a törökösen vánkosokból emelt kerevetekbe letelepedtek.

Tökölyi Imrét sajnos tapasztalás megtanítá - mikép mondani szokjuk - födött kártyákkal játszani. Béketürő volt a vélemények kihallgatásában, s megszokta a legegyügyűbb s oktalanabb észrevételeket a stoa nyugalmával tűrni. Nagy mértékben tudta - mire minden pártfőnöknek elszánva kell lennie - indulatait fékezni, s engedve a mindig makacs higeszűségnek s hetvenkedő buzongásnak, saját meggyőződése mellett maradni.

Most találkozunk e nevezetes férfiúval, e félelmes pártfőnökkel először, ki midőn Kara Mustafával Bécs falai alatt állt, oly közel volt a magyar koronához, mint egykor Bethlen Gábor, kit a török leghatalmasb eszközének, az osztrák ház legfélelmesb ellenségnek tartott sok ideig.

Felfogásunk szerint - bár történetünk elrendezésében nem neki jutott a főszerep - nem leend érdektelen, kissé hátraodázni a sajátosan érdekes jelenetet, mely előttünk most bontakozik, s egy futó, de történelmileg hű vázlatát ide vetnünk Tökölyi Imre s dicső neje, Zrinyi Ilona, eddigi multjának.

Tökölyi Imre minden tekintetben feltünő egyéniség volt, nemcsak férfiasan-szép és deli külsejére, hanem akkori időben ritka műveltségére nézve is. Ehhez járult a fegyverkezés minden nemébeni tökéletes gyakorlottsága s ügyessége, tudományos kiképezés, nyelvek ismerete; mert magyarul, latinul, németül és törökül egyenlően jól értett és beszélt. De a mi őt különösen érdekessé s részvét tárgyává tette, regényes sorsa volt.[xlviii]

Atyja, kézsmárki gróf Tökölyi István, schafniczi báró, Árva vármegyének örökös főispánja s Felső-Magyarország egyik legdúsabb birtokosa volt, ki az akkori szűk pénzidőben franczia számítás szerint több mint háromszázezer franknyi jövedelemmel birt.

E dús arisztokrata Rákóczi Ferencz-, Nádasdy-, Frangepán- és Zrinyi Péterrel szoros összeköttetésben élt; Wesselényi Ferencz nádor meghitt barátja volt, s így Zrinyi Péternek törvénytelen kivégeztetése után is folytonos féltékeny felügyelés, zaklatás és üldöztetés tárgya.

Tökölyi Imre alig volt 15 éves, midőn atyja, kézsmárki fényes várában, az országszerte romboló üldöztetések elől elzárkózva, s a császári hadak által ostromoltatva, a megrohanás első napjaiban súlyos betegségben meghalt.

Végperczeiben fiát a várban levő néhány barátinak oltalma alá bízta. Miután minden el lőn követve a várnak védelmére, de azt a nagy erő ellen megóvni nem lehetett: feladatása előtt Tökölyi Imre, női öltönyben, Barkóczi és Petróczi hű barátjaival atyjának, éjjel járatlan utakon Likava várába vonta magát.[l]

Pár nap mulva itt is megjelentek az ostromlók, s a várba lőtt egy tüzes golyó minden ágyútápot felemésztvén, Tökölyi Imrének itt sem volt maradása. Egyezkedés lőn indítványozva, de ennek kisérlete, árulás vagy vigyázatlanság miatt, meghiusult; mert midőn Leopold császár részéről Eszterházy Pál fővezér az alkudozásokra megjelent, ezek folytában néhány lövés esett reá, minek következtében a sértetlenül maradott fővezér Barkóczit tüstént elfogatta s Bécsbe küldötte.

A vár zárva maradott, de éjjel Tökölyi s barátai módot találtak menekülésre, s minden baj nélkül a huszti várba érkeztek.

Mármarosmegye akkor Erdélyhez számíttatott, s Apafi Mihály fejedelem udvarában Magyarhon üldözöttjei kész és szives fogadtatásra találtak minden időben, s ezt mondhatni Erdély többi fejedelmeiről is, kiknél olykor a leggazdagabb magyarhoni főurak, szegényen s elhagyottan, pártolásra és segélyre találtak, melyért nem ritkán hálátlansággal, s az utókor nevetségesen-gőgös feledséggel fizetett.

Mondják, hogy az ifjú gróf, mihelyt Erdélybe lépett, azonnal a török oltalma alá adta magát, a characz nevű keresztény és zsidó főadót lefizetve. Így a német császár, a török frigy felbontása nélkül, őt többé nem üldözhette.

E lépéssel, ha krónikáinknak hitelt adhatunk, megóvta magát a német udvar üldöztetéseitől; mert a császár óvakodott a török frigy felbontására ürügyet szolgáltatni.

A gyermek Tökölyi Erdélyben nőtt magas karcsú ifjúvá, kinek szemeiből élet szikrázott, s szabályos vonásai érett, korát haladó kifejezést mutatának.

Erdély a számüzöttnek mindent adott s annyira felgazdagítá őt segélyben s reményben, mikép alig 19 éves korában arról gondolkozott, ősei fészkét, széles Magyarhont, osztrák s török kezekből kiragadni.

Tervünk határait haladja, itt a népszerű történetirás hivatását teljesítni, s azért elhallgatván, mikép eddig tevők mindazon csaták, alkudozások, előny s veszteségek részleteit, melyeket történelmi könyveink leírtak,[lvi] egyes fény- és homálypontokat emelünk ki e feltünő férfiú életéből.

* * *

1678-ban Tökölyi Imrének - pár hadviselés után, melyekben Szobieszki János lengyel király s Apafi fejedelem segíték, kiket XIV-dik Lajos, franczia király részére megnyert - Munkács alatt látjuk zászlóit lobogni. Ott a város közepén, felmagasuló szikla ormán, fészkelt a Rákócziak ősi vára. De az utolsó Rákóczi még gyermek volt, s anyja, a két Magyarhon legszebb hölgye s legifjabb özvegye, ott élt két gyermekével, Ferenczczel s Juliával, magas légben.[lvii]

Napája, Báthori Zsófia, egy kis serget küldött az őrizetből az ifjú pártfőnök ellen Zrinyi Boldizsárnak, ki Ilonának fivére volt, vezérlete alatt.[lviii]

Tökölyi a hevétől vakmerő támadásra ragadott ifjú hőst a viadal gomolyában elfogatta. Azután a helyett, hogy a várat ostromolja, Báthori Zsófiától, Rákóczi György özvegyétől, Zrinyi Ilona kezét kérette meg, némelyek állítása szerint, Zrinyi Boldizsár által.

A felelet nem késett; de kitérő volt. Báthori Zsófia a német császár megegyezése nélkül képtelennek nyilakoztatá magát, hogy menye sorsa fölött rendelkezhessék. Tökölyi ez akadály által még felfokozottabb szerelemmel eszményképe, a már akkor bámulat tárgyává vált Ilona iránt, s magasztos tervekkel tölt kebellel visszament Erdélybe.

Báthori Zsófia Tökölyi ajánlatáról jelentést tőn a császári udvarnál. Azon okok s ellenokok megfontolása után, melyek e házasság mellett és ellen szóltak, végre a császár az eleven eszű, nyájas és vidám Saponara bárót küldötte Tökölyihez, azon nyilatkozattal, hogy nősülésébe beleegyezik, ha lemondván további merényeiről, a török szultánt húsz évi békekötésre birandja.[lxi]

Állítólag, de egyszersmind igen valószinűen, az ifjú Tökölyi legmerészebb reményei teljesülésén meg volt illetődve, s a kitelhetőkig mindent igérvén, a császár küldöttjétől barátságos bucsut vőn.

1682-dik év június 14-én kelt fényes pompával össze Zrinyi Ilonával Munkácson.

A fényes lakodalomban nem egy azok közől, kik vidáman s megelégedetten látszottak lejteni a ragyogó tánczterem sorai közt, szive mélyeiben rosszakaró irigységet táplált a szerencsés férj s most már Magyarhon leggazdagabb birtokosa ellen.

* * *

Tökölyi Imre egyike volt azon történelmi személyeknek, kiknek dicsőítői és kárhoztatói, élesen elválva egymástól, a multnak buvárait folytonos kétségben hagyják.

Rettenthetlen bátorságot, vállalkozó erélyt, és - alapszínben - buzgó honszeretetet még azok sem mernek tőle határozottan megtagadni, kik nagyszerű fellépésében személyes érdeket s féktelen dicsvágyat látnak inkább, mint tiszta áldozatteljes honszeretetet.

Ellenben legengedékenyebb pártolói s baráti, sőt saját életirója, sem tudják mindig kimenteni azon erőszakot s kegyetlenséget, melyet visszatorlás előidézett szükségével elég ügyesen törekednek palástolni.

De mielött e történet dús változatai közben e nevezetes egyéniséghez - mikép hiszszük - nem egyszer visszatérhetnénk, szóljunk fiatal s e szövetségben büszke s boldog nejéről.

* * *

Zrinyi Ilona - mikép mondók - a legszebb hölgy volt akkortájban a két Magyarhonban: termete s a méltóság, mely azon elömlött, magasb nemű érdeket adának megjelenésének, mint a melyet egyedül szépség képes előidézni. Arczának szabályos vonásaiban sajátos báj tűnt föl, a nem mindennapi természetek kisérője: s szépsége olynemű volt, mely első pillanatban megnyerte a sziveket. Nagy, eleven kék szemek, hosszú ernyektől félig födve, tanusíták azon vegyítékét a szelídségnek s majdnem férfias bátorságnak, mely e dicső némbert ravataláig jellemzé. Szőke, aranyfényű fürtök lepték el vállait s midőn a Zrinyiek, Rákócziak és Báthoriak gyöngyeivel s gyémántjaival felékesítve, a legeszményiebb szabású honias öltönyben fogadá az ünnepély számos vendégeit: a merre ment, a csudálat s meglepetés susogása kisérte.

Fiatal férjét szenvedélylyel szerette, s a történelem lapjai tanusítják, hogy dicsőség- és inségben hű, elszánt és szerető nő tudott lenni.[lxiii]

Ki bámulná, hogy Tökölyi Imre, e kincsnek birtokában a legszerencsésebb embernek tartotta magát széles e világon?

Lehet-e csudálkoznunk; ha érezvén az üdvöt, melyet ily szövetség biztosít, Magyarhon legerélyesb ifja teljes mértékben akará nejének érdekeit képviselni? Osztozni vele lélekben, magáévá tenni minden visszaemlékezéseit, fájdalmát mint örömét, s mindazt, a mi Ilonának feledni nem tudó magas irányú szellemében élt és lehelt.

Tökölyi e szövetség által a megholt Zrinyi Péter fia lőn - érzésben és lélekben. Égő betükkel volt emlékezetébe vésve az igazságtalan és törvénytelen út, melylyel őt halálra keresték, tőle minden ösvényt a mentségre elzártak, s szivet, lelket megrázó leveleit egy felingerlett, de szelid fejedelem előtt eltitkolták.

Tökölyi Imre sokkal jobban ismerte nejét, mint hogy róla, ki atyját imádásig szerette, föltehetné, mikép csak pillanatig is feledhesse az iszonyú, vérjegesztő multat.

És ő, miként neje, nem feledte azt soha! Midőn Tökölyi csillagzata hanyatlani kezdett: Ilona, a munkácsi várba szorulva, távol férjétől, körözve árulóktól s titkos kémektől, három egész évig védte sziklalakát, elodázva atyja kivégzőinek legcsábítóbb igéreteit.

De a megvesztegetett nyomorult várnagy Radics, s férjének titoknoka Absolon, rendszeres pazarlással eltékozolták az élelemszereket, s az anya, ki rettegni magáért soha nem tudott, éhezni látta gyermekeit, s lassú léptekkel közeledni a halált, legirtózatosabb alakjában az éhhalálnak. Ekkor a nehéz választás órája ütött, s a nagyszivű hölgy kénytelen volt Caprarának kezébe adni a Rákócziak magas sasfészkét.[lxiv]

Az egyezkedésben nyiltan ki volt mondva: hogy a herczegné férje minden uradalmainak birtokában marad, s szabad választása leend ott lakni gyermekeivel, hol neki tetszeni fog, csakhogy váraiba német őrizetet fogadjon. De ezen egyezkedés pontjai nemsokára megszegettek:[lxv] Zrinyi Ilona gyermekeivel Bécsbe lőn idéztetve, hol az utóbbiakkal beszélyünk kezdetén találkozánk, s a még mindig szép és bájos Tökölyi Imréné tisztességes, de szoros fogsága helye is említve volt.

Mielőtt az ifjú hős s bájos nejének multjától bucsút vennénk: még egy nevezetes jelenetet kell itt Tökölyi életéből kiemelnünk.

* * *

Buda megvétele, s később, az esztergomi s ujvári csaták után Tökölyi szerencséje napról napra hanyatlani kezdett. Apafi Mihály ingatag magaviselete okozá, hogy Erdély segítségében nem bízott többé. Azért jókor alkudozásokba lépett a bécsi udvarral.

Ügyvivője Szirmai István volt, egy a legtisztább történelmi jellemek közől. Személyes vonzalommal s hűséggel a szelid király iránt, alig gyűlölte valaki inkább, mint ő a bécsi s prágai minisztereket s a német udvar hadvezéreit; de őt is, Leopold császáron kivül, mindenki gyűlölte a bécsi udvarban: mindazáltal Tökölyi kibékítésének fontos, országos ügyében nem nélkülözhették ezen eszes s bátor-nyiltságú férfiút.

A török udvar féltékeny óvatosságát ki kellett kerülni, nehogy küldetése oka fölfedeztessék idő előtt, azért az öreg Caprara színlett tőrbe csalá őt, s egyetértés következtében elfogatván, Bécsbe küldé mint foglyot.[lxviii]

Szirmai, ura s főnöke érdekében hű szorgalommal s éber ügyességgel működött Bécsben, s meg volt győződve, hogy ottani mulatása mind a honra, mind Tökölyire nézve a legüdvösb eredményű leend.

De a bécsi hatalmasok jobbnak vélték Tökölyi levelét és Szirmainak adott felhatalmazását egyenesen Konstantinápolyba küldeni, s így az elégületlenek szövetségét egyetlen csapással szétoszlatni.

Míg Szirmait különböző ürügyek alatt Bécsben tartóztatták, addig a nagyváradi basa a fővezér Kara Ibrahimtól parancsot vőn, hogy Tökölyit bármi uton kézhez kerítse, s őt lánczon Drinápolyba küldje.

Október 13-dikán Caprara körülfogta Kassát. Tökölyi, már akkor több vesztések által meggyérült seregével, a Tisza mögé vonult, s Biharban Püspökiig, közel Nagyváradhoz, haladott, hol tábort ütvén, Petneházi, Petróczi és Szirmai Ádám vezéreinek kíséretében Nagyváradra sietett, a basát segítségre akarván felszólítani Kassa megmentésére.

A basa fényes pompával, a legnyájasabban fogadta, s tágas selyem sátor alatt, a várudvar közepén, őt és társait pazarul megvendégelte. Miután a törökösen-alacsony asztal kivitetett, s a basa szolgái a kávét készültek felhordani: a janicsárok agája felkiáltott: Hátra még a fekete leves![lxxii]

Tökölyi s társai kardot ragadtak, de a sokaság legyőzte őket. A felülkerekedett gyávaság szokott szemtelenségével, aljas gúny és sértegetések közben, Tökölyi lánczokkal terheltetett, s még az nap elindíttatott Drinápoly felé; a többieket a basa, álnokságának legügyetlenebb mentségei közben üres biztatásokkal szabadon bocsátotta.

* * *

Mennyire s minő hirtelen megbánta a török udvar, hogy a német hatalmasok e vastag cselébe botlott, s mennyire ártott saját érdekeinek ez által: azt a történelem számos lapjai bizonyítják.

De tanusítja azon tisztelet s bizalom, melylyel iránta a török udvar viseltetett; eszében pedig s erélyében mennyi támaszt találtak a török vezérek s a diván: az kétségtelen abból, hogy tanácsát többnyire mindig kikérték, s az a legtöbbször határozott.

A török császár Kara Ibrahim vezért 1686-ban Rodus szigetére számkivetette, Tökölyi Imrét pedig Erdély- s Magyarország fejedelmének nevezte ki; de az elhibázott lépés következései nem valának oly könnyen orvosolhatók.

Sok vér folyt a két hazában: hit és szó megszegettek! A magyar vérével és aranyával fösvényebb lőn, s a történelem tanusága szerint, a sors változandóságát tapasztalván, s látván, hogy egyetlen szó, egy léhe a gyanunak elég arra, hogy a kínzó padra vonatva, kicsikart vallomásai magát s másokat pallos alá és nyársra vezessenek, - nem hitt az igéreteknek.[lxxiv]

Tökölyi felszólításai egyetlen fontos embert sem szerzének neki.

Vadászat s portyázás volt inkább mint hadviselés, Tökölyinek fáradalmas feladata. Elugratott kuruczok, üldözött martalóczok szaporították gyéren seregeit; de a basák csak szép szavakkal, Apafi kitérő feleletekkel áltatták s ámították.

* * *

Évek teltek így el, Tökölyire nézve kifáradhatlan harcz, csaták s folytonos járás-kelés közben; míg Zrinyi Ilona magányos celláiban, megtörhetlen bátorsággal s kiapadhatlan hűséggel férje iránt, arczán a rózsákat látta hervadozni, és mindazon szép álmokat, melyek ifjú lelke körül szövődtek fel egykor, a valóság telévé dermedni.

Hite megvolt; mint vestaláng ült a szerelem keblében; de reményeinek horgonya törve hevert lábainál.

Ne essél kétségbe, te bájos hölgy! ha a boldogság arany ünnepélye nem vár többé reád: él az Isten, s legalább mi szivednek vigaszul s írül szolgáland, az osztozás üdvét baj és nélkülözésekben megadja neked.

* * *

1691-ben meghalt Apafi Mihály, a fejedelem s Tökölyi, mint a török udvartól kineveztetett erdélyi s magyarországi herczeg, több mint 25,000 emberrel Erdély szélén állt; s íme történelmi körröptünk után oda tértünk vissza, honnan felszálltunk volt.

Tökölyi Imre a férfiukort elérte. Az élet magas delén állt, a pálya azon időszakában, midőn árnyunk legrövidebb, mikor indulataink napjának heve legforróbb, s egünkön csak egy csillag ragyog, a nap!

Erdélyország választott fejedelmének szabályos vonásai szépek voltak most is; szemei fényöket el nem vesztették, míg mosolya szintoly nyerélyes[lxxv] kedvességű maradott, mint fiatalsága hajnalán. De a magas fehér homlokot pár redő szántotta át, s a vonások kifejezésében a kiállt viharok komor intő szava volt bevésve.

Nem hiányzott az ingerültség s bizodalmatlanságnak homálya is arczában, s néha hirtelen fellángoló tekintete s önkénytelenül összeszorítkozó ajkai gyaníttaták, hogy ezen ember, üldöztetése s vesztései visszaemlékezéseiben, nem egyszer állt már az indulatok azon határinál, hol az irgalmatlanság mások ellenében, olykor könyörület magunk iránt.

E, mikép hiszszük, szükséges kitérés után lépjünk Tökölyi Imre sátorába.

A fejedelem, miként őt jelenben mindenki czímezte, a tágas kerevetek közepe táján foglalt, törökös kényelemmel, helyet. A gondtelt fő jobb kezére volt nyugasztva, melyet a vállig érő dús szőke fürtök elborítottak.

Akkortájban a hosszú szakáll viselete nem volt általános divat; de krónikáink tanusága szerint, az üldözött vagy kibujdosott magyar urak meg szokták azt növeszteni: Tökölyi Imrének hosszú szőke szakálla volt, míg közelében a többi magyar urak, kora elbizottsággal s a kinálkozó kétes dicsőség reményében, sima állal jelentek meg.

A fejedelem jobbján Achmed cserkesz basa ült, vagy inkább hevert; fejét a pompás turbán helyett, hadi fesz borítá; balra Gaczigerej khánt látjuk, jobb karjával a kerevet támvánkosaira nehezkedve.

A minő életdús volt a török főnök hadias tekintetű arcza s egész termete: oly sorvadtnak tünik fel előttünk e tatárnak alakja. A kisded ember arcza mintájául szolgálhatott a mongol jellegnek, s egész kifejezése durva kegyetlenségre s makacs önfejűségre mutatott.

Mellette Brankován Konstantin ült, dinnyealakú, oláhos zöld fövegével, egyébiránt egészen törökösen öltözve. E szép, tiszta, de minden jelentőség nélküli képű férfiú állát hosszú fekete szakáll borítá; néha azon bizonyos mosoly, mely csalárd s álnok emberek ajkai körűl önkénytelenül ellebben, s a vonások tapasztalt vizsgálója előtt kétségtelenül tanúskodik embere felől, kölcsönzött némi kellemetlen kifejezést arczának.

E négy főszemély mellett, s ezektől kis távolban, jobbra-balra több magyar urat látunk diszes, bár időrongált hadi ékben.

Feltünik ezek közt különösen egy nevezetes személy, a legvakmerőbb portyázó s kalandor e vészes időben, Jósa István. Ezen ember meghaladta a 60 évet; termete kisded és száraz, de vonásai kellemesek, s haján az őszülésnek még csekély nyomai látszanak.

Fiatal korában katholikus lelkész volt, de minden hajlam és hivatás nélkül; később áttért a helvétia hitvallásra, s egészen a hadi s kalandor életre adta magát.

Bámulatos emlékező tehetségének segedelmével élő krónikája volt mindazon sérelmeknek, melyeket a protestánsok akkori időben a katholikus püspököktől s főuraktól tapasztaltak. Ujjain tudott minden egyes esetet előszámlálni; s azon iszonyok elbeszélésében, melyek ekkoron napirenden valának, önmagát s másokat annyira felfokozta, hogy előadásának mindig veszélythozó ingerültség lőn eredménye. Ellenben a felcsigázott párthév, makacs egyoldaluságával, mindazt feledte, a mi a más részről szintoly véresen és szentségtörően véghezvitetett.

Őt, ha minden összehasonlítás nem bénítna némileg, a protestánsok s átalában a hitbeli eltérések legengesztelhetlenebb dühű ellenségével, Bársony György egri püspökkel, lehetne összehasonlítni. Ha honi történelmünk egyik legmachiavellibb írójának, Kazinak, hitelt adhatunk: ki az utóbbiról ezt mondja: «A protestánsok gyalázzák őt, de e gyalázat dicséretére válik, égi ragaszkodását tanusítván az igaz valláshoz egész élte folytában: s ezen üdvösséges törekedés örökös gyűlölséggel vegyült minden eretnekség ellen.»

E túlbuzgó férfiúnak Leopold császárhoz írt levelében ily kitételek állnak: «annál boldogabb Felséged, mennyivel nagyobb hatalommal bir a szentséges valláson történt sérelmeket megbosszulni,» s alább: «Az Isten segíti Felséged fegyvereit, talán azért, hogy kimetszhesse az eretnekség szörnyeit. Legkegyelmesebben teend Felséged, ha mindazon új vallásokat, melyekből a sok rossz eredett, a legszigorúbban kitiltja az országból.»[lxxviii]

Jósa István szintoly szigorúsággal követelte a bosszut a katholikusok ellen, mint a minő vakon hitte Bársonyi, hogy az Üdvözítő szavaival: Szeresd felebarátod, mint önnönmagadat. A ki kővel hajt, kenyérrel hajtsd vissza. A ki hibátlannak érzi magát, vesse az első követ reá; igen, Jósa István, mint ama püspök, hivé: hogy a szelidség e magasztos szavaival összefér a bosszú indulata, örökös gyűlölség, kiirtás tűzzel-vassal.

Egyébiránt e férfiúban rettenthetlen bátorság volt, s oly kitartás, minő ritkán jő elő a történelem lapjain.

Ő nem régiben fogva volt Kassán, honnan vakmerő ügyességgel kiszabadulván, az erdélyi havasokon át, leírhatlan fáradsággal s nélkülözések közt, rongyokkal födve s mezítláb érkezett Tökölyi táborába.

Most a közvitézek egyszerű öltönyében s ép erővel, mintha semmi sem történende rajta, látjuk őt a fejedelemmel majdnem szemközt ülni.

A tanácskozás egész folytában nem szólt. Egyáltalában sajátja volt e különös embernek vakon teljesítni a parancsot, vagy a pillanat idézeteire, megfontolás nélkül, emelt karddal rohanni a veszélynek. Tanácskozásoknak nem volt barátja, s szavajárása végső lehelletéig ez maradott: A ki mer, az nyer!

Meg kell még itt említenünk Tökölyi egyik leghűbb barátját, Petróczi Istvánt, egy kiválólag becsületes tekintetű hadfit, szép vágással homlokán keresztül: Sándor Gáspárt, a fejedelem seregeinek fővezérét; Daróczit, a gyalog hadak híres kapitányát: Nemesényi Bálintot, Madács Pétert, s kit, mint nem új ismerősünket, talán előbb kell vala megneveznünk, az élénk ifjú Bercsényi Miklóst.

Ki kell még két nevezetes egyént jelölnünk, kik a fejedelem s a basa mögött ültek egyes tábori széken: tudniillik Musztafa szerdárt, kiben Tökölyinek sokkal több bizodalma volt, mint Achmed basában, és Milatinszki Cosmust, ki a fejedelem táborában darab idő óta tolmácsi hivatalt folytatott, s magyar, latin, német és török nyelvekben tökéletes jártas volt, s tatárul is értett valami keveset.

Ezen egész, a lehető rövidséggel vázolt gyülekezet néhány mellékszemélylyel, mintegy húsz főre ment.

A török udvar, utóbbi veszteségei után, állományi érintkezéseiben lehagyott azon bután dölyfös felsőségi szellemből, melyet a kereszténység irányában századok óta gyakorolt. De basái, s főleg a nagyvezér, keresztény vezérekkel s hivatalnokokkal többnyire megvető kicsinyléssel s durva illetlenséggel bántak.

E dölyf Achmed basában sem hiányzott; de miután a török udvar, okulva azon kárán, melyet magának a vállalkozó s merész pártfőnök elfogatása által okozott, most vele majdnem mint királylyal bánt, sőt a királysággal őt meg is kinálta: a basa is szélnek fordította köpenyét, s Tökölyi iránt meglehetős alázatot és tiszteletet mutatott. Ellenben a fejedelemre a fellebb elbeszélt álnok tett azon hatással volt, melyet durva erőszak s hitlen kétszinség erélyes s öntudatteljes természetekre gyakorolni szokott.

Szive mélyében megvetette a törököt, de szükséges rossznak tartá annak segítsége által visszanyerni, a mit vesztett. Azért a török császár s diván irányában a készség buzgóságát s a bizodalom őszinte érzetét tanusítá inkább, mint azon ebalázatot s vak engedelmességet, mely épen azok előtt hibázza el leginkább hatását, kik ezt követelni szeretik.

Tökölyi Imre elsőnek s vezérnek tekinté magát s e minőség szellemében nagy mértékben fel tudá tartani méltóságát.

Ugy látszik, a tanácskozás derekára érkeztünk, mikor már majd mindegyik megmondotta véleményét s a vitatkozás heve egyes észrevételekké s félig megingatott ellenvetésekké gyengült; a szavak élei eltompultak s az összeütközések értesülés által szelidíttettek. E forduló pont után a tanácskozás olyan, mint a haldokló vihar: egyes csattanások hangoznak; olykor egy szélroham megingatja a fákat, azután visszatér minden a régi csendbe.

Meg kell jegyeznünk, mindenkori ismétlések kikerülésére, hogy Tökölyi Imre, midőn közvetlen a basával s az oláhországi vajdával szólt, a török nyelvet használta. Gaczigerej, borzadalmas pusztai nyelve mellett, csak keveset tudott törökül s így ő, mint a magyar urak a szintén törökül beszélő Bercsényit kivéve, a tolmács segedelmével éltek.

Gaczigerej megjegyzéseit néha még a tolmács előtt is érthetlenné tette hirtelen fellobbanó indulatossága, mely őt tatár kitörésekre fakasztotta.

A magyar urak egyébiránt keveset szóltak, többnyire előre tudván vezérök elhatározását. Mindezekből világos, hogy e bábelben Milatinszki Cosmus volt a leggyakoribb szónok, ki ritka tapintattal birt a szónoklatok velejének felfogásában.

* * *

- A hatalmas császár seregeit, a Törcsvár közelébeni szorosokban nem tartom helyesnek felkonczoltatni, - szólt Achmed basa kissé indulatosan.

- Tudhatja nagyságod, - jegyzé meg Tökölyi szárazan, - hogy ily szoros helyeken rendes ütközetről szó sem lehet: s így azt hiszszük, épen e szűk átjárókat leend könnyebb megvédeni, s épen e búvhelyekből legczélszerűbb, egyes csapatok által zaklatni az ellenséget.

- S mit fognak addig tatáraim cselekedni, - mond Gaczigerej - kiknek derék csatákban hasznukat sem vehetni, míg pár falut égni nem látnak?

- Gyujtsák fel az erdőt! - mond Tökölyi.

Gaczigerej ezen, vadságával összehangzó szabadalmán a fejedelemnek, elnevette magát; azután sejtelmével annak, hogy véleménye kevés fontosságunak tartatott, érhetlen tatár felelet után felkiáltott: - S a martalék?

Tökölyi, arczának legnyerélyesebb kifejezésével nyujtá kezét a puszták fiának, s biztató vidorsággal szólt: - Bízza ezt nagyságod reám; leend elég martalék, ha túllépünk a hegyeken.

- Hetek óta bolyongunk s táborozunk, a seregek nyugtalanok, - mond Brankován Konstantin, - s ha fönséged nem akar még Erdélybe berontani, s egyedüli czélja mostanra az ellenséget folytonos apró zaklatásokkal feltartóztatni: úgy kevesebb emberrel is beérjük itt, jónak látnám tehát seregemet ezen élelemszűk vadonból visszavezetni, legalább addig, míg fönséged egész erővel szándékozik túllépni e hegységen.

Tökölyi Imre összevonta szemöldeit, s egy éles tekintetet vetett a vajdára. - A hatalmas császár - szólt azután - seregei vezérévé tett, s bár szabadságunkban áll, öneszünk szerint intézni lépteinket: nem vonakodunk kimondani, hogy a minő becses előttünk nagyságod tanácsa minden időben, úgy most is készek vagyunk arra hajlani, de azzal a nagyságod előtt is kedves különbséggel, hogy az összes seregnek jelenben itt nélkülözhető részét nem hátra, hanem előre fogjuk saját személyünkben vezetni.

Volt valami Tökölyi tekintetében, mi a vajdát elnémította; úgy tetszett neki, mintha a fejedelem nem minden utógondolat nélkül szólna; s ez talán annál tartózkodóbbá tette őt adott véleménye kivívásában, mennyivel inkább őrizkedett magát elárulni.

A fejedelem e szavaira: előre, nem hátra, az eddig komolyabb színezetű tanácskozás elevenebbé lőn; a khán arcza felgyúlt; látszott, hogy meg van elégedve; a magyar urak kardjaikat csörgették, s néhányan felkiáltottak: Éljen a fejedelem!

- Éljen a hatalmas és dicsőséges császár! - mond Tökölyi - míg palástjába fogódzunk, a szerencse velünk van! - Azután komoly hangon folytatá: - A fődologban, a mint látom, egyetértünk. A törcsvári szorosokon derék csatára nem fogunk kelni; úgyszintén mindnyájunk óhajtása, itt hosszasan nem vesztegelni; s mivel tanácskozásaink folytában az egyes részleteket megvitattuk: engedjék nagyságtok, kegyelmetek, hogy összhangzásban bölcs átlátásukkal, azon hatalomnál fogva, melylyel a dicsőséges császár ő felsége, kinek minden segédseregeiről felelősek vagyunk, megtisztelt, kimondjuk másolhatlan végelhatározásunkat.

E nyilatkozat után mindnyájan élénk kiváncsisággal emelték szemeiket Tökölyire, ki rövid szünet után ekkép szólt:

- Achmed Cserkesz basa! Nagyságod vitéz seregeiből, Mustafa szerdár vezérlete alatt, háromezer spahi hajnalhasadtára lovon fog ülni. Tisztelt barátom s fegyvertársam, a hatalmas Gaczigerej khán ő nagysága, csatákra vágyó egész seregével, hasonlóul készen leend indulásra. Mindketten követni fognak bennünket, de nem Törcsvár felé. Nagyságtok pedig, Achmed Cserkesz basa s Brankován Konstantin hospodár, óvatos csenddel közeledjenek Törcsvárhoz s ott a legvédhetőbb helyeket elfoglalván s ismert belátásuk szerint a kijárások közelében lest intézvén, azon leendnek, hogy az ellenség egyes csapatjai folytonos zaklatás s bolygatás által tőrbe csalattassanak s apródonként megsemmisíttessenek.

- És fönséged mit teend addig? - kérdé a basa kedvetlenül s a bizalmatlanság rosszul fékezett hangján.

- Szigorúan és szilárdul azt, - felelte Tökölyi méltósággal - a mit nekünk a hatalmas császár személyesen kötelességünkké tett.[lxxx]

E szavak közben Tökölyi fölkelt ülhelyéből, mit a többiek is tevének. Emelt termete a többágú lámpa fényében, mely a sátor közepében, magas tartóban árasztá világát, egész deliségében tűnt ki; szemeit váltva a török basára s a havasföldi vajdára szegezte, az utóbbira szembetűnőleg több hatással, mert Brankován arcza egy lehét az aggódó tünődésnek árulá el.

Miután a vezér elhallgatott, mindnyájan befejezettnek tekintették a tanácskozást. A hatalmas török Padisa személyes, egyéni utasításának érintése határozott.

Oly úrnak parancsa volt ez, kinek nevére minden muzulmán keresztbe teszi kezét mellére; kinek írott fermánjait mély bók előtt, s míg azzal homlokát nem érintette, felbontani maga a nagyvezér sem meri; végre oly földi hatalom, ki, midőn fényes kisérettel a mecsetbe indul, a nép a porba borul s nem meri szemeit rá emelni.

Tökölyi néhány nyájas, s adott parancsira vonatkozó részletes utasítások után a basát s Brankován Konstantint szövetpalotájának pár osztályán át a főnyílásig kisérte: azután szivélyes búcsút vevén tőlük, a szeraskirnak s a khánnak intett, hogy maradjanak.

Azon pillanatban, mikor mindnyájan újra ott valának, hol tanácskozásaik végének tanui valánk, Tökölyi többeknek egyes parancsokat osztván, nemsokára csak a khán, a szeraskir s a magyar urak közül Sándor Gáspár, Petróczi, Bercsényi, Daróczy s a nélkülözhetlen Milatinszki Cosmus maradtak közelében.

Mindnyájan néma, de éber kiváncsisággal lesték szavait. E pillanatban az őrtiszt lépett be, Brenkovicsnak s Vaszilnak érkezését jelentvén.

- Miért nem vezette kegyelmed azonnal hozzám őket? - mond Tökölyi kissé ingerülten.

- Fönséged parancsára, melyet feledni nem szoktam, akarám ezt rögtön tenni, de Brenkovics ő kegyelme erősíté, hogy igazolandja magát, miért nem akar a havasföldi vajda jelenlétében nagyságod előtt nyilatkozni.

- Ez nem mentség, - felelt Tökölyi rögtön - de legyen kegyelmednek ismert hűségeért elnézve; vezesse be őket tüstént.

A magyar urak közt volt néhány, ki e nevezetes embert nem látta még, s igen kiváncsi volt vele megismerkedni. A szerdár még azon időben, mikor Brenkovics tolmácsi hivatalt viselt a török udvarnál, ismerte őt s barátja volt.

Később alkalmunk leend bővebb jellemzésére e nevezetes kémnek; most halljuk őt magát.

A sátor osztályfüggönyei félrevonultak s azokon át Brenkovics s Vaszil léptek be, ugyanazon öltözetben, mikép őket útközben találtuk.

Tökölyi Imre élénken sietett Brenkovics elé s hevesen kérdé:

- Mi hírt hozol nekünk?

- Gondolom, nem rosszat, fönség! - felelt a kém nyugodt-vidáman. - Heussler tábornok nem gyűjtötte össze minden seregeit, hét ezred van parancsai alatt, ezek közül hármat, mikép nagyságod Vasziltól tudni fogja, a Vaskapuhoz rendelt; négygyel Háromszékre ment, s az most Bodzán táborozik. Tudja jól, hogy fönséged a Havasföldön át készül Erdélybe jőni.

- S ennyiből áll egész ereje?

- Még közel ötezer ember csatolta magát hozzá - mond Brenkovics - a vármegyékből s a székelységből, Macskási Boldizsár vezérlete alatt.[lxxxi] Néhány hét óta táboroznak, s az időt kártya- s dorbézolással töltik.

- Annál jobb, - mond Tökölyi. - Ki van még velök?

- Azok közt, kiknek neveit megtudhattam, Norcher és Mogin tábornokokat s Doria ezredest hallám nevezni; van ezeken kívül egy Balacsán nevű bojér is, kinek pár zászlóalj bátor oláh s magyar serge van: vakmerő, elszánt emberek, a mint mondják. A székely főurak közül láttam Székely Ferenczet, Hatházi Györgyöt, Séra István és Donátot.

- S a sereg hangulata? - folytatá kérdéseit a fejedelem.

- A sereg vidám, bátor, mint a pattanó nyíl; - viszonzá a kérdett - van pár fiatal jezsuita a táborban, eleven uracskák, kik folytonosan tüzelik a népet.

- Ennek örülünk, - kiáltott fel Tökölyi - mi dicsőség gyáva ellenséget legyőzni! Terveikről mennyit tudsz?

- Gondolom, mindent, fönség!

- Szólj.

- Talán értésére esett fönségednek, hogy az erdélyi hadak egy része, Gyulafi László vezérlete alatt, a baadeni herczeggel eltávozott Erdélyből. Azon négyezer emberből pedig, kik Heussler tábornok közelében vannak, igen sokan el vannak oszolva a bereczki szorosra s Csíkba, a podgyász őrizetére pedig majd kétezer ember van rendelve.

E hírekre mindnyájok arczán fokonkint növekedő derültség tűnt fel.

- Alla kerim! - kiáltott fel a szerdár megvetőleg - e maroknyi néppel akarnak a hatalmas császár seregeinek ellenállni?!

- A német tábornok igen bízik magában - szólt közbe Brenkovics gúnyos mosolylyal.

- Azt hiszi a jámbor, hogy egy szép reggel kicserélték Veteránival, - mond Bercsényi nevetve.

- Teleki Mihály ő kegyelme után gyors futárok küldettek - folytatá a kém - már harmadszor; Heussler tábornok fel van ellene ingerülve: vonakodik e hadviseléstől az öreg úr, de levél által tanácsolta a vezérnek, hogy a Vaskapunál levő ezredeket hivassa vissza, s a várakban levő ágyukat kihozatván a táborba, egyesült erővel ütközzék meg fönségeddel.[lxxxiii]

- S nincsenek ágyúik? - vágott közbe a szerdár.

- Pár nyomorú taraczkot láttam a táborban, - felelt a kém.[lxxxiv]

- S mit mondott Heussler?

- Azt, hogy többen, mint elegen vannak.

- Tudják-e, hogy Törcsvár felé közeledtek seregeink?

- Úgy hiszem, azt, hogy fönséged számos sereggel jő, igen jól látszanak tudni, főleg a vezér ő kegyelme, mikép embereinktől hallám. De nagyon elbízta magát.

- Ez, uraim, csak megerősít tervemben - mond Tökölyi Imre - melyet ezennel közleni akarok. Két óra mulva, elhagyván minden Törcsvár felé vezető utat és ösvényt, más úton fogunk Erdélybe menni.

A szerdár s Bercsényi, kikkel Tökölyi alkalmasint jó előre közlötte terveit, hallgattak, a többiek kérdő s kiváncsi tekintetekkel függesztették szemeiket a szólóra.

- Tudtomra ily út nincsen, - mond Daróczi, kivel Tökölyi nem szerette titkos terveit közleni; mert, a magyar szóláskint, néha mélyebben tekintvén a kancsóba, a titok igen alkalmatlan lőn neki, s attól minden áron szabadulni szokott; e mellett igen bőbeszédű ember volt.

- Hogy ily út van, barátom Daróczi, - mond a fejedelem - arról e becsületes oláh ember, Vaszil, ki azt megjárta, tanuskodhatik.

- Egy ily úton magam is lehetek kalauz, - szólt közbe Jósa István nevetve - mely Hannibálnak is dolgot adna; de a ki mer, az nyer!

- Fontos dologban - mond Tökölyi e rövid félbeszakítás után - legjobb keveset beszélni és sokat tenni. Azért ügyeljenek kegyelmetek jól rendeleteimre. Jósa István uram 24 emberrel huszáraim közül kisérni fogja Gaczigerej khán ő nagyságát s elől fog menni. Te Vaszil az előcsapatok kalauza leendsz. Értetted, a mit mondtam?

Vaszil intett fejével; Tökölyi folytatá:

- A tatár khán ő nagysága seregeit a mi hadunk követendi, melynek vezetését kegyelmedre bízom, Sándor Gáspár uram; a szerdár, hű bajtársunk, töröttebb utakon s ösvényeken követni fog bennünket. Tartozunk ezzel a hatalmas császárnak, hogy seregeit a lehetőségig kíméljük s magunk menjünk elől. Kegyelmed, Petróczi, kiválaszt 48-at huszáraink közűl, s azokkal mindig a szerdár kiséretében marad, tiszteletünk jeléül a hatalmas császár iránt. A készületi jelt egy taraczk adandja; a második lövésre a seregek összegyűlnek, s a mennyiben a hely szűke itt a patak hosszában engedi, rendbe szedik magukat.

Tökölyi kisérete s az egybegyűlt egész sereg, talán egyedül az oláhokat kivéve, annyira vágyott harczra s martalékra, hogy a remény mindkettőre, a jelenlevőket a legvidámabb hangulatba hozta.

Néhány közönyös szó után mindnyájan eltávoztak. Bercsényi s Brenkovics voltak az utolsók. Bucsúzáskor Tökölyi Bercsényi kezét szorította meg és nyájasan szólt: - Köszönöm még egyszer, hogy hozzám jövél, mi együtt maradunk; s te, derék Brenkovics, czimboráiddal közelemben leendesz; rátok legtöbb szükségem van.

* * *

Bercsényi Brenkovics kiséretében a sátrak hosszában haladott.

A szél e magas völgyekben, az évszak daczára, élesen süvöltött; néhol gomolyba gyűjtötte a máglyák füstjét, s roppant tornyot nyújtott belőle láthatlan tetővel; azután a kéken örvénylő sudar megtört s nehéz füsttakaró lepte el az egész tábort. Olykor megszakadt a hullámzó szőnyeg, s mintha az alatta égő tűz meggyujtaná repedéseit, lángok törtek ki felületén. Az ég tiszta volt, a hold egész teljében ragyogott. Tökölyi tanyája elé gyűltek a czigány zenészek s az aggszerű hanga, süvöltő szelek szárnyain, hol búsan, hol vidoran röpült a mély hasadásokon át.

Mikor Bercsényi pompás sátora közelébe ért s Brenkovicscsal együtt annak nyílása felé intézte lépteit: jobbra a függönytől, bozontos medvebőrön, takarva fehér köpenytől s nyeregre nyugasztott fővel, valakit heverni látott.

- Ki ez itt? - kérdé, a közeli facsoportozattól árnyékolt fekvőre hirtelen rá nem ismervén.

A kiáltásra szép szőke hajhullámoktól borított gyermekfő emelkedett föl, s azon ifjút látjuk, kit nem oly régen Bercsényi Miklós kiséretében pillantottunk meg.

A gyermek kissé álmosan nézett a kérdőre, azután felelt: - Egyedül valék, meguntam magamat s gondolám: jobbat nem tehetek, mint ha egy sort alszom, míg nagyságod visszatér.

Brenkovics különös figyelemmel tekintett e gyermekre; úgy rémlett előtte, mintha már valahol látta volna.

- S miért nem alszol a sátorban? - kérdé Bercsényi.

A gyermek elpirult s még mindig álmosan felelt:

- Tudhatja, gróf úr, hogy én nem szoktam a sátorban hálni; jobb itt künn a szabad ég alatt.

- Tudom, - mond Bercsényi szárazan - s azt is, hogy folytonosan nátha, köhögés bánt s arczod felcserepedzik, mintha soha esti szellőt nem kóstolt volna. Kelj föl s eredj a sátorba.

- Hagyja őt nagyságod künn, - mond Brenkovics - ha inkább szereti.

- Kelj föl - ismétlé Bercsényi kissé ingerülten - s ne várj egy dologra több parancsot.

- S mit tegyek a sátorban? - kérdé az ifjú, igen kedvetlenül kelvén föl.

- Pihenhetsz egy óráig - mond Bercsényi - sőt akarom, hogy aludd ki magadat; most nehéz út áll előttünk s többet fogsz gyalog, mint lóháton menni.

- Kérem, gróf úr, engedje, hogy e jó medvebőrön alhassak még egy sort, - mond kérő hangon az ifjú.

- Tedd, a mit parancsolok; - szakítá őt Bercsényi nyersen félbe - a szél hűvös, minden idegét átjárja az embernek. Ezzel Brenkovics kiséretében bement a sátorba.

Az apród összehúzta köpenyét s szembetűnő ingerültséggel mormogta: - Ezt ki nem állom; megmondták nekem nem egyszer, hogy még pórul járok ezzel a szilaj medvével, ki magának sem tud parancsolni s mégis az egész világnak parancsolni akar. Bemegyek, de le nem fekszem, azért sem!

Brenkovics, Bercsényinek pár kérdésére felelvén, elbúcsúzott; az ifjú gróf őt a sátor előosztályáig kisérte.

Itt ült az apród egy podgyász-csomagon, s jobb kezére nyugasztott fővel duzzadtan nézett maga elé.

Mikor Brenkovics, hosszú éles tekintetet vetvén a gyermekre, eltávozott, Bercsényi megállt s ingerült hangon szólt: - Nem parancsoltam-e, hogy feküdj le?

- Nincs rosszabb, mint alunni, ha jókor útra kell indulni; - mond az apród kissé békétlenül.

- De aludtál mégis?

- Megbántam.

- Tudod-e fiú, hogy te bennem igen furcsa gondolatokat keltesz, szükségtelen makacsságoddal pedig engem ingerelsz?

- Gondolom, gróf úr, hogy nagyságod önmagát ingerli, ha minden csekélységért indulatba jő. Ha férfiasbnak találom künn, a szabad ég alatt tölteni az éjét: ellenére van; ha itt, senkit háborítva, e podgyász-csomagon ülök: bántja nagyságodat; s ha bárki vagy bármi ellobbantja: ily szegény gyerkőczén, mint én, veszen elégtételt.

- Szemtelen! - kiáltott fel Bercsényi, ki az apród szavaira mindinkább felhevült - nem azért fogadtalak inasomnak, hogy nekem törvényt szabj, hanem hogy engedelmeskedjél.

A gyerkőcze merészen tekintett urának szemei közé s hidegen felelt: - Emlékeztetem, gróf úr, hogy én nem inasa, hanem apródja vagyok s hogy minden jótétemény elveszti becsét s elviselhetlen teherré válik, ha több követeltetik tőlünk, mint a mennyibe néma beleegyezésünk feltehető. Én nem szükség ellen kerestem védelmet a gazdag Bercsényi Miklósnál: árva vagyok s elhagyott; nagyságod feltétlen védelmet igért nekem s maga szólított fel, hogy kövessem. Én utógondolat nélkül tevém ezt; mert 15 évvel a gyenge repkénynek szüksége van a kevély tölgyre, hogy árnya alatt zúz és vihar ellen óva legyen.

* * *

Bercsényi Miklós heves, indulatos ember volt; örök idők óta harag s hirtelen fellobbanás igazságtalanok szoktak lenni. Az igazságtalan embert pedig semmi sem sérti úgy, mint az igazság.

Bercsényi Miklósnak atyja, István, egy a legfényesebb urak közül Magyarhonban, dühös, kibékülhetlen ellensége minden önkénynek s zsarnokságnak, saját váraiban tökéletes kényúr volt. Nem ismert más véleményt, mint a magáét, s a mi legtávolabbról érintette hiuságát vagy számos gyengeségeit, az őt a legdurvább s legkíméletlenebb kikelésekre bírta.

Nem annyira szeszélyessége, mint e darabosság okozták, hogy tőle mindenki tartózkodott, s végre ezen szégyenítő határokig jutott, hol, főleg kik némi függésben voltak tőle, mint második gyermekségre jutottak, soha és semmiben ellene nem mondottak.

Lakában a kölcsönös kémkedés, a beteges felügyelés minden szóra s a folytonos önvisszhangzás rendszere fészkelte be magát, s így történt végre, hogy az öreg, számtalan szép és nagyszerű tulajdonokkal felruházott, eszes és tudományos Bercsényi saját csalhatatlanságának szánalmas rögeszméjéhez jutott. Egyébiránt egy volt ő azon nagyszívű atyák közül, kik felnőtt s férfiakká vált gyermekeikre ki tudták az átkot mondani, mint Ábrahám Hágárra s fiára, vagy a halálitéletet, mint Manlius és Brutus.

Az ifjú Bercsényi e machiavelli s jezsuitai légben növekedett föl. Kisded korában dajkailag elkényeztetve, majomszeretettel lőn elárasztva, mielőtt e szeretet, az ösztönszerű állatiasság vonzalmán kívül, saját érdeme által lenne indokolva. Mikor serdülő kort ért s a lágy pelyhek a gyöngéd angyalfőcskén tömött fürtökké váltak; midőn a deli tagokba rugalom s erő szállt, s nem volt szüksége ölben hordatni s kézen vezettetni: akkor ama dajkailag elkényeztető szeretet helyett nem egyszer helytelen, rosszul alkalmazott szigorral találkozott, mely természetes józan eszét s igazságérzetét kételyekre vezette.

Mint többnyire azokkal történni szokott, kikből hiányaik daczára, minden erővel nagy embereket s lángeszeket akarnak szülőik nevelni; rendszerükben ama nagy hibát követik el, hogy a növendék előbb hiszi magáról, hogy már valóban az, mint hogy ideje lett volna azzá lenni: magát jókor kivételes helyzetbe gondolja s magának e rögeszme rovására kivételes szabadalmakat ad, hol pedig helytelen szigorral találkozik, vagy a bátor igazságnak merev szavával, mely álmeggyőződésével összeütközik, szereti másokon visszatorlani a való vagy képzelt bántalmakat. Ilyen volt Bercsényi Miklós.

Az ifjúból egyébiránt feltűnő egyéniség vált s oly valami felsőségi szellem s makacs elbizakodás volt vélemény-nyilatkozataiban, mely ritka emberre hibázta el hatását. Csakhogy hevessége többet rontott, mint esze és bátorsága segített.

* * *

E kitérés után, melyre történetünk előcsarnokában, hol személyeinket mintegy bevezetjük, elkerülhetlen szükség volt, megfoghatja bárki, hogy az apród merész nyilatkozatai korántsem valának alkalmasok Bercsényit szelidebb hangulatba hozni.

Mi volt az, mi benne saját nyilatkozata szerint, furcsa gondolatokat keltett apródja irányában: bár sejtjük, nem gondoljuk még itt határozottan kimondhatni; de annyi igaz, hogy e gyermek iránt ellenállhatlan vonzalmat érzett.

Volt valami oly vegyítéke a gyöngéd lengetegségnek, s az ezzel ellentétes erélynek s makacsságnak a fiúban, mi némi összhangzásban volt saját jellemével. Meg tudott rá hevesen haragudni, de a kitörés viharos pillanatában e harag csudásan megtört, s egy tekintet az ifjú bájos vonásaira s szemeinek nemes világába, mintegy óva látszatott őt inteni, hogy vele szemközt bizonyos határokat át ne lépjen, s ez által durva kézzel ki ne állítsa az ifjút az érdekesség azon varázsköréből, mely beszennyezve, a durva bántóra nézve el van örökre veszve.

Így történt most is: Bercsényi fékezte indulatát a nélkül, hogy erről valódi öntudata lenne; heves volt, de nem durva, midőn a fiúnak lángoló arczába tekintvén, felelt:

- Mi panaszod lehet ellenem, hálátlan gyermek? mi egyéb gondosságnál irántad, mit elég merész vagy szememre lobbantani? Tanuld meg, hogy a férfiasság nem abból áll, szabad ég alatt hálni, mit bármely kuvasz s az Isten minden vadja, még a jámbor nyúl is, meg tud tenni. Utolsó lovászom megüli legszilajabb paripámat; bármely tót vagy oláh hajtó, rongyaiban, hosszú vadászatokon át, danolva s kurjongva kiállja a tél fagyát s a nap hevét. A teve s a szamár tud éhezni s a legutolsó peczér nap hosszában szalad és fárad. Nem ebből áll a férfiasság! Mindez oly potomság, mi már a férfiúban feltételezve van. Te tanultál valamit s Alcibiad nevét, tudom, hallád, ki a legfelfokozottabb athénai kényelem öléből Sparta mogorva falai közé menvén, egy nap alatt szigorú spartai lőn; ki a borzasztó fekete levest szintoly étvágygyal meg tudta enni, mint Traciában a vad hadfiak dalait hangjával kisérni. Ez férfiú volt! Tudd meg, fiam, hogy csak az, a ki nem szorul férfiassága fitogtatására, de kire nélkülözés és kényelem nem hatnak, az az igaz férfiú!

- Tudom - felelt az apród - ki volt Alcibiad s Aristid, s az utóbbit több férfiúnak tartom, mivel magának gyakrabban tudott parancsolni.

- Hogyan érted ezt, vakmerő?

- Úgy, gróf úr, miként én nem tűrhetem tovább, hogy nagyságod minden indulatoskodásának czélul szolgáljak, mint szent Sebestyén a nyilasoknak: azért kérem, bocsásson engemet szabadon. Nem hogy szolgáljak, hanem hogy hálás szívvel kövessem nagyságodat, engedtem felszólításának.

- Hogyan! ezzel hálálod meg irántadi jóságomat s hogy aligha életedet nem köszönheted nekem?

Az apród szemeibe pár köny szivárgott; elhallgatott; azután némi szünet után, majdnem engesztelő hangon mondá: - Emlékezem, gróf úr, ama sötét éjre a hortobágyi pusztán, midőn a dühös szélvihar s havas eső egy mocsár szélén megleptek. Összetévesztettem volt lelkemet e nyomorú tagokkal, melyek egy irgalmas kiáltást nem érnek, s a hosszú utra, azon pár lénynek felkeresésére, kiknél rövid időre megpihenhetni gondoltam, túlbizakodva elszántam magamat. Ki valék merülve, erőm elapadt s éreztem, hogy szemeimet hályog kezdi borítani; ereim megjegedtek, kezem majd kővé vált, s az álom dermesztő karokkal vont a nedves földre alá. Meghaltam volna, mert ily álom után nincsen ébredés!

- Nem tudom, hogyan történt, de szemközt a halállal, incselkedve tárta ki az élet tündérképeit előttem, mintha mondaná: Megállj, ne halj meg! reád ritka szerencse vár! Szemeim birkóztak a halál álmával, s karjaim sóvárogva nyultak ama szép képek után; azután minden összezavarodott képzetemben, s nekem úgy rémlett, mintha távol, ismeretlen országban dőlt sírhalmok közt, a hold egy fehér sirkőre villámlana, melyen nevemet olvastam.

- Bocsánat, gróf úr, ha nyelvem hálátlanabb volt, mint szivem, s feledni tudtam pillanatra, hogy nagyságodnak köszönhetem, a mit annyira szeretek, - az életet.

Bercsényi csudásan meg volt kapatva, míg az ifjú beszélt; úgy tetszett neki, mintha a gyermek, ki alig látszott 15 évesnek, nem úgy érezne, mint ily zsenge korban érezni szoktunk. Élesen kivált valami megfejthetlen e zsenge teremtésben, mi Bercsényinek nem most tűnt fel először. Képtelen leende nevet adni azon vonzalomnak, melyet e gyermek iránt érzett, de a hallott szavak tökéletesen kiengesztelték őt, s mivel alapszínben szive nemes és érzékeny volt, kezet nyujtott a gyermeknek és szólt:

- Feledjük a multat, Kálmán! e pillanattól fogva nem vagy sem inasom, sem apródom, és tökéletesen szabad, maradni vagy menni tetszésed szerint. Ha maradsz, barátom vagy.

Bercsényi szétsimítá a fiú homlokán szőke hajfürteit s állát érintvén két ujjával, folytatá: - Ne félj tőlem! Oldalam mellett leendsz a csatában, s a tanyán sátramat osztom meg veled.

- Én nem félek semmitől és senkitől, nagyságos uram; - mond szeliden s minden hetykeség nélkül az apród - s úgy hiszem, szabad valék mindig menni vagy maradni. De örömest maradok, s nekem jobban esik mindazt, a mit nagyságod ajánlott, magyar szivességétől elfogadnom, mint bárki mástól. Szabadon hálásabb tudok lenni, Bercsényi Miklósnak több becsületére válik, ha az életnél drágábbat, szabadságomat, biztosítja, mint ha oly hódolatot követel, mely csak önkényt adva s ajándékozva ér valamit, s melyet azon pillanatban kezdünk féltékenyen követelni, melyben érezzük, hogy arra kevesebbé vagyunk érdemesek. - E szavak után az apród hirtelen elhallgatott, s oly szelid jósággal nézett az ingerültségét leküzdő Bercsényire, hogy lehetlen lőn reá haragot tartani.

- Jól van, Kálmán; - mond Bercsényi nevetve - de egyről le kell szoknod: igen bölcs vagy, gyermekem, 15 évre, s nincs unalmasb a szakállatlan bölcseknél. Én Brenkovics tanyájára megyek; van sok, mit meg akarok tőle tudni; Petróczi alkalmasint már ott van, ha szavának áll; az éj könnyebben eltelik így. Akarsz-e velem jőni vagy maradni?

- Megyek, felelt Kálmán, s feltevén süvegét s felkötvén kardját, követte Bercsényit.

Mint a forrás, mely a hegy tövében ered, s leszivárogván keskeny erén, utjában kis patakkal találkozik, s csevegve lejt hímes gyep közt színes kövecseken, míg tág völgybe ér, és a gyengéd széles folyó öleli fel, és mennek untalan, jobbra-balra új barátokkal szövetkezve, míg végre egy óriás jő, hátán gályákkal, utat törve hegyen, völgyön át, s mindent magához ragad diadalmas hullámival: úgy történetünk is, mint csekély ér havasok jege közt, indult meg, s mint a csendes patak folydogált eddig igénytelen medrében; míg majd az események árja, úgy hiszszük, nemsokára felöleli, s mint hatalmas folyó terjesztendi szét hullámait.

Még keveset ismerünk azok közől, kik e lapokon alkalmasint nevezetes szerepet játszandnak. Pár jellemrajzot koczkáztatánk, mikép az elméletnek többnyire eszményítő tulajdona nyujtá azt nekünk, nem mervén a felelősség terhét magunkra vállalni, ha személyeink, az élet habjain vetődve, mindig igazlandják-e merész vázlatunkat; ha nem válik-e ki a feltünőbb alakok közől pár selejtes természet, ingadozva mint a betegség, mely nem ritkán ellenséges szellő martaléka, s időről-időre más kórállapot jelenségeit adja, sőt - a mi nem lehetlen - néha még a következetlenségben sem következetes.

Brenkovics György egy azon természetek közől, melyeket nem lehet, mint a képet, egy öntetben jellemezni. Valamint magasb felfogású eszmék rövid értelmezése az elmélet mesterfogásai közé tartozik: úgy azon egyéniségek, kiknek gondolkozása soha nem tünik egészen leplezetlen elő, s kiknek cselekvése szöges ellentétet képez nyilatkozataikkal, lehetnek ügyes fejlesztés, de nem határozott ecsetlés tárgyai.

A mit adhatunk tehát, koczkáztatott körvonalítás, mely bevégzését az események folyamától várja.

* * *

Tudva van, hogy az olykor félelmes jancsár sereg nagyrészben árva, vagy hadviselések alkalmával rabszíjjra füzött keresztény szülők gyermekeiből lőn összeállítva. E sors érte Brenkovicsot is. Fogságra hajtott szülőinek csak kétes alakja s neve maradott emlékezetében, rég meghaltak azok. A török család, ki őket, mint marhát a vásáron megvette, emberiebb érzelmű volt, mint néha keresztény zsarnokok szoknak lenni, kik - mint e jelenkorig példa van - olykor a leggazabb módon saját rokonaikat kifosztják s kirabolják. Így történt, hogy a fiut, sok ügyessége miatt, annyi szabadság élvezetében hagyá, hogy ennek sikerült üres óráit saját előnyére felhasználni.

Nem terjeszkedünk részletekre; de nem újság, hogy vannak kiváló egyéniségek, kik csudás fogékonysággal birnak tehetségeik kiképzésére s ismereteik bővítésére. Ép oly nevetséges, mint következetlen lenne tagadni, hogy az, ki ösztönt érez magában kiválni a tömegből, egyszersmind nagy mértékben ne birja azon ügyességet, hogy erre az alkalmat s módokat feltalálja.

Az ifjú 18 éves korában, történetünkre nézve érdektelen okokból, az őt szülőileg kegyelő család ellenvetéseinek daczára, a jancsárok közé soroztatott.

Ültess apró bozót s csekély bokrok közé fiatal topolyt, s lassanként túlnövi pulya szomszédjait, s kiemelkedik, mint a torony, kisded körözetének homályából.

Brenkovics ügyessége, szolgálati készsége s különösen több nyelvek tudása által már az első hetekben figyelmet gerjesztett maga iránt, s így történt, hogy még be nem töltötte a 20 évet, már a török udvarban tolmácsi segéd, s később valóságos tolmács lőn.

Az a tulajdona van feltűnö lényeknek, hogy bennök, a legvisszásabb körülmények közt, mintegy kedélyök harmatjától érlelve, nem veszhet ki a nemesb érzések csirája.

Akkortájban a török udvarnál, sőt a hatalmasb basáknál is, számtalan magyar tartózkodott, fájdalom! azon selejtes fajból, mely élhetésre nem szokja az eszközöket válogatni. E magyar-törökök, e keresztény-pogányok átkos szerepet játszottak mindenha. Brenkovics nem feledte soha, hogy magyar; szive legfiatalabb korában megrezzent a hon nevére. Lelke annyira magyar volt, mikép ama török magyarok közt csudás gyorsasággal tette sajátjává a honi nyelvet. Mély utálattal azok iránt, kik a szolgailag áruló szerepet játszszák a török udvarban, ritka eszélylyel tudta azon keveseket kiismerni, kik a kénytelenség bilincsei alatt édes kínnal táplálták sziveikben az elvesztett honnak szeretetét.

Azon számos magyar urak közől, kik a fiatal tolmácscsal hivatalánál fogva érintkezésbe jöttek, s kik részint a német császártól küldetve, részint az erdélyi fejedelem s az úgynevezett sérelmesek megbizásából jelentek meg koronkint Stambulban, nem egy hizelgően megkülönböztette őt.

Ez oka, hogy Brenkovics számos ismeretségeket tőn. Később nem egyszer lévén mint tolmács török követek s ügyvivők kiséretéhez adva, többen a német vezérek közől is ismerték őt, s nyerélyes külseje, néha akaratja ellen, sőt alkalmatlanságára, oly ellentétes bizodalom tárgyává tette őt, hogy lehetetlenség lőn annak mindig megfelelni.

Kevesebb eszélylyel s köznapi értelemmel, ez a merész ifjút kiszámíthatlan bonyodalmakba hozhatandá; de Brenkovicsnak saját irányú esze s értelme, hosszas megfontolás után, bele tudta magát találni e szélsőséges helyzetbe.

Egy különös eszme villant fel elméjében, mely fölött mint a királyi sas, honi rokonszenvei héjáztak. Jókor átértette, hogy igénytelen helyzetében, s mint folytonos ismétlője mások gondolatainak és beszédének, igen csekély szolgálatot tehet azon honnak, melyet, mint minden nemesebb lélek, százszorta inkább szeretett: mióta szerencsétlenségét egészen megismerte, azért feltette magában, hogy oly sajátszerűleg lépjen föl, hogy honának elhatározott szolgálatokat tehessen.

Az óriási nehézségekkel járó, veszélyteljes szerep, melynek eszméje lassanként fejledezett elméjében, páratlan vakmerőséget s a legnagyobb öntagadást feltételezi; ezen kivül oly eszélyes tapintatot, mely élesen tudja a határt kijelölni, meddig mehet és mennyit tehet.

Brenkovics kétségtelenül tévedésben s öncsalódásban volt alapeszméje irányában s a nemes czélra, melyet magának kitűzött, nem tudta azon mély belátással az eszközöket osztályozni, mely becsületét minden homálytól megóvhassa.

Már magában a kémkedés eszméje aljas szüleménye az emberi tévedéseknek; s bár a történelem bizonysága szerint voltak, kik e gyűlöletes szerepnek hálásabb és szennyetlenebb oldalát tudták fölfedezni: merjük állitani, hogy ez keveseknek sikerült oly mértékben, mint Brenkovicsnak.

Ámde, ha meggondoljuk, mikép gyakorlatban kém sikerrel csak akkor működhetik, ha két részre kémkedik, s ezt azon biztossággal teszi, hogy alapos gyanúra egyik résznek se adjon okot: a valódi erkölcsiség undorral fogja visszaodázni a kémkedésnek legjobb esetben is aljas szerepét.

Mi, ha Brenkovics jellemzésében mindent kimondánk előnyére, távol vagyunk attól, gondolkozása módját egyébnek, mint az értelem szánalmas eltévedésének tartani; de ha kémben némi árnyalata a nemességnek valaha létezett: úgy Brenkovicsban bizonyosan.

Vessünk egy rövid tekintetet rendszerére, mennyiben azt abból, a mi a nevezetes ember emlékezetéből fenmaradott, levonni képesek valánk.

Brenkovics szoros kötelességévé tevé magának barát, ellenség előtt mindig igazat szólni, azzal az éles megkülönböztetéssel, hogy ezen bizonyítható igazszólás tényekre, nem saját véleményei nyilatkozatára érthető.

Brenkovics német vezérek közt tökéletesen német érzelemben beszélt, s e rendszert követé török s magyar vezérek irányában is. Róla nem állt a magyar közmondás: hogy a harist szaváról lehet megismerni. Ellenben a mi tudósításaiban tényeket tárgyazott, az számtani bizonyossággal birt.

Ezt az eszélyes kém úgy törekedett buzgó honszeretetével s magát soha meg nem czáfoló rokonszenvével a magyarok iránt egyensúlyozni, hogy az időnek engedett nevezetes szerepet rejtélyes működéseiben.

A német vezérek pontos részletességgel mindent megtudtak tőle, mi a magyar vagy török táborban történt. De azzal a különbséggel, hogy a magyarokról szóló tudósítások vagy későn jöttek, vagy inkább elijesztésére, mint bátorítására az ellenséges vezéreknek valának intézve. És ez azon esetre is szól, midőn magyar s török seregek egyesülve valának. Ellenben a törökökrőli tudósítások, ha azok egyedül jöttek, mindig jókor érkeztek; úgyszintén a magyar vagy magyar-török táborban a legnagyobb bizonyossággal lehetett Brenkovicsnak mindig a maga idejében jött tudósításaira számítani!

E rendszere a merész kémnek a magyar sérelmeseknek nem egyszer ártalmára lőn, mivel ritka kivétellel, egyenlő érdekük lévén a törökkel, ha azok a német vezérek által gyengültek, ez a sérelmesekre is visszahatott; kivált most, midőn Tökölyinek föllépte után a forradalom mintegy ujra ébredett s magát még tájékozni sem tudá.

De Brenkovics ellen nem állhatott azon ösztönének, hogy a szószegő s erkölcsileg elaljasodott törököknek ártson, a hol csak lehet.

E rendszer - ritka eszélylyel, lélekjelenléttel, s magát mindenben rögtön tájékozni tudó tapintattal - okozá, hogy Brenkovics mindenütt bizodalmat szerzett magának, s német, török, magyar egyenlően hitték, hogy az ő részükre működik, míg másokat áltat. De lehetővé tette azt is, hogy Brenkovics a legtöbbször titkot se csináljon abból, a mit az ellenségnek elárult.

Roppant emlékező tehetsége minden iratot, jegyzéket feleslegessé tőn, vakmerő czimborái pedig, kiket önmaga választott, képessé tevék őt, ugyanazon egy időben, megfoghatlan gyorsasággal, egymástól távol eső helyekről tudósításokat kapni.

* * *

A mi külsőjét illeti, azt eddigi eseményeink folytában csak egyszer láttuk a maga valóságában rövidre nyirott fővel s gondosan borotvált, természettől igen gyér szakállal, akkor tudniillik, midőn vele Vaszil tanyáján találkozánk.

Brenkovics mintegy 30 éves lehetett, de álszakáll vagy egyéb álöltözködés nélkül jóval fiatalabbnak látszott; egyébiránt korát s alakját annyira tudta változtatni, mikép még legjobb ismerői is alig ismertek rá, ha nem tudják előre, hogy a ki előttök áll, Brenkovics. Arcza néha 22, néha 50 évre mutatott, míg termete olykor egészen más emberre gyaníttatott.

Mikor Tökölyi Imre legnagyobb szerencséjében volt, gyakran élt a merész és eszélyes kémnek segedelmével, ki későbben is, Tökölyi elfogattatása után, mindig a sérelmesek pártján maradott, s oly ügyesen vitte szerepét, hogy a német vezérek előtt legkisebb gyanuba sem jött.

Az utóbbi időkben - mikép érintve volt s annak tanui valánk - vakmerőségökről elhiresedett czimborákat szerzett magának, s azokat részint a legvakmerőbb s kétségbeejtőbb merények végrehajtására használta.

* * *

E nevezetes embernek tanyájára fogjuk Bercsényi Miklóst kisérni.

De mielőtt ezt tennők, nem leend érdektelen, őt megelőzni, s e sajátos emberekkel megismerkedni.

Bágye Ursza, kit már a cziblesi havasokon láttunk, Brenkovics távollétében felsőségi hatást gyakorolt e kis köztársaságban, mely Brenkovicsnak minden intését parancsnak tartotta, s oly függésben volt, hogy kész leende első parancsára, a lehetetlent lehetővé tenni. Egyébiránt Brenkovics rövid s harambasai törvényt tartott közöttük. Volt példa, hogy az ellenszegültet minden megfontolás nélkül pisztolygolyóval némította el. Csak egyetlen embernek sikerült magát boszujától megóvni, s ez az akkortájban elhiresedett mármarosi s nagybánya-vidéki haramia, Pintye Gregor volt, ki nem sokkal ezelőtt czimborái közé tartozott, s kinek életét egy elhibázott lövése Brenkovicsnak, s rögtöni menekülés óvták meg.

Most e merész kémnek csekély társasága hat emberből állt.

A magyar tábor erdélyfelőli végén egyszerű nyitott sátrat látunk, melyet egy óriási tölgynek koronája mennyez; előtte tűz ég, s a szép zöld gyepen, meglehetős távolban a föl-föllángoló hasáboktól, hét férfiut látunk heverni.

Ezek közől négyet ismerünk már, Brenkovicsot, Urszát, Vaszilt és a kellemes tekintetű vezért, Petróczit, ki épen Brenkovics mellett foglalt helyet, s egy nyeregzsákra nyugasztott karral élénk társalgásban volt vele. De tartsunk egy kis szemlét a többi három fölött is.

Az első, kit megnevezünk, Ráfael Jób, csikszéki székely. Ez tisztes család ivadéka volt; de folytonos kihágása miatt elűzetett atyja házától, s azóta Tökölyi hadai közt tartózkodott, hol ellene, némelykori vakmerő feleselését kivevén, nem volt panasz; sőt vakmerő bátorsága által jókor megkülönböztette magát s főleg az ifjú Bercsényi előtt nagy kedvességben állt.

A barna ifjú szép vonásokkal birt, feleleteiben rövid s elhatározott volt; kiejtésére s élénkségére nézve pedig első tekintetre rá lehetett a székely ivadékra ismerni.

Közel ehhez egy kis zömök, szénfekete göndör hajú egyént látunk, egyet a legfurfangosb arczok közől, melyek valaha a teremtés mintái alól kikerültek. Ez embert Izekucznak nevezték, s örmény születésű volt. Magyarul tökéletesen tudott, de az ismeretes örmény kiejtéssel beszélt; de a melynek most híre sincs.

Brenkovics vele pár évvel ezelőtt ismerkedett meg, s azóta igen gyakran használta; mintegy 35 éves lehetett, s folytonos víg kedve által különböztette meg magát.

Izekucz uram közelében Fenchel Hanes ült, vagy inkább hevert; neve tanusítja, hogy a körültekintő, fontolgató szász nemzet tagja, s arcza, hogy a férfikor delét érte el. Alig létezett e komoly tekintetű czimboránál a maga nemében nevezetesebb egyéniség.

Őt mosolygani igen ritkán, nevetni soha sem látta senki; goromba feleletei pedig majdnem közmondássá váltak.

Ellentétben komoly, lanyha véralkatra mutató vonásaival, tudva volt e beszterczei szászról, hogy merészsége őt képessé tevé a leghihetetlenebb merények kivitelére, a nélkül, hogy mindazt, a mit véghezvitt, valaha nehéz dolognak tartandá vagy vakmerő tetteivel dicsekednék. E bátorság azonban csak a veszély pillanatában mutatkozott: máskor nálánál restebb, tunyább embert gondolni sem lehetett. Mindig némi alkudozásba került őt valamire birni; mert újabb tervek ellen ezer észrevételei voltak.

Brenkovics, ki ritka tapintattal birt, embereinek hajlamát s természetét kitanulni, és szintannyival társait saját egyéniségök szellemében használni, rég felhagyott azzal, hogy e makacs szászszal vitatkozásokba ereszkedjék, s őt többnyire a kész veszély közepette használta; vagy fontos válságos pillanatokban röviden kiadta neki a parancsot, s hirtelen eltávozván, nem engedett időt ellenokok feszegetésére. Meg kell jegyeznünk egyébiránt, hogy Hanes uram minden ellenokok előhordása mellett, soha sem mert főnökével elhatározottan ellenkezni, tudván jól, kivel van dolga.

Így előmutatván e népet, nem leend szükségünk Brenkovics bánásmódját alattvalóival folytonosan indokolni.

* * *

Mikép mondók, Petróczi élénk beszélgetésben volt Brenkovicscsal: míg a többiek változtatva társalogtak együtt, vagy falatoztak, s néha a kulacs kerengett köztük.

- A mint mondám, - szólt Brenkovics, mintegy felelve Petróczinak - én a dolgot nem tartom lehetlennek; egyébiránt meg nem foghatom, miért kiván kegyelmed, uram vezér, oly annyira egy titok nyomába jőni, mely jószágai felébe kerül.

- Mert a gondolatot, egy rokonomat szükségben tudni, míg én - bár akaratlanul - örökségét birom, tűrni nem tudom.

- Ritka becsületesség e törökös időkben, - mond Brenkovics nevetve, míg vonásai mindamellett némi csudálattal voltak Petróczi felé fordulva. - De ki jő amott? Bercsényi, ha a szemem nem csal.

- Ő az, - mond Pertóczi, s mindketten fölkeltek s Bercsényi elé siettek, ki nemsokára Kálmán kiséretében előttük állt.

Pár rövid kérdés és felelet után, kissé félrevonulva a többiektől, egy fa tövénél leheveredtek.

- Brenkovics! - szólt Bercsényi - rég nem találkoztam veled; mindenek előtt mondd el, mit tudsz a derék Kellio atyáról s vitéz kapuőrjéről, s főleg a tisztelendő bibornok ő eminentiájáról? ki alkalmasint nem kevéssé lőn meglepetve a jámbor makoviczi segédlelkész látogatásának eredményén, azon üdvös kikötések, utasítások s atyai tanácsok után, melyekkel szives volt őt föltarisznyázni.

- Elég, elég! - mond Brenkovics - ennyi kérdés egyszerre! ezt a sátorban s utközben eddig elbeszélhettem volna.

- Akkor mindenek fölött a holnapi nap érdekelt, - viszonzá Bercsényi s Heussler úr körözete. Most beszélj; később még pár kérdésem leend, ha csak kiváncsiságból is.

- Sejtem, - veté közbe Petróczi - mit akarsz megtudni.

- Rákóczi Juliát hová vitték, úgy-e? - kérdé Brenkovics.

- Igen, - felelt Bercsényi - mert tudom, hogy azóta voltál Aspermontnál; de rendre, barátom; mit tudsz nekem első kérdésemre felelni?

- Aspermont gróftól hallottam, hogy a bibornok a makoviczi uradalomban nagy nyomozásokat intézett, s igen meg volt hatva, midőn értésére esett, hogy az ottani segédlelkészt Gyárfásnak hivják.

- Szeretném tudni, mivel mentette ki magát ő eminentiája ő felségek előtt e csorbáért, mely mindentudóságán ejtetett? - jegyzé meg nevetve Petróczi.

- Ily esetekben legjobb mentség az igaz szó, - mond Bercsényi. - Midőn e Lucifer fiának, Brenkovics barátomnak tanácsára az egyedüli lehetséget Rákóczihoz férhetni, megragadtam, s bajúszom áldozatával a szent urhoz járultam, erre engedélyt szerezni: alig hiszem, hogy valaki több sóhajt s fohászt hallatanda valaha s annyira megalázta volna magát, mint én; gondolom, bárkire inkább gyaníthatott a jámbor bibornok, mint reám.

- És aligha valaki oly szépen idézgetett valaha a szentirásból, mint a szelid Bercsényi gróf, - egészíté ki a kém. - Egyébiránt ez egy azon tréfák közül, melyek mintakönyvemből csak egyszer kerülnek a szövőszékre. De ha megnyugtathatom nagyságodat tudósításommal, határozottan erősíthetem, hogy e kolostori látogatás ő eminentiájának egyikébe legelsőbbrendű felindulásai közől került, s a makoviczi népész- s valódi segédlelkésznek alig sikerült magukat a gyanu alól kitisztítani.

- Jó egészségükre váljék mindnyájuknak; - kiáltott fel Bercsényi - mert az emberek a Rákóczi-háznak annyi jótéteményében részesültek, hogy mostani vak ragaszkodásuk a fösvény bibornokhoz hálátlan gazság.

- És a herczegnő? - kérdé az apród, kinek vonásai azon pillanat óta, melyben Rákóczy Julia neve kimondatott, élénk figyelmet s növekedő kiváncsiságot árultak el.

Bercsényi reá nézett. - Kálmán komám, - szólt azután enyelgő hangon - még pehely ajkadon, s már is inkább érdekelnek a herczegnők, mint a segédlelkészek. Igazad van: hadd halljunk ettől a sibilla-könyvek birtokosától a szép herczegnőről is valamit.

Brenkovics szemeit az apródra szegezte, s mindaddig el sem vette róla, míg Bercsényi szólt; azután egy futó, de jelentő tekintet után a gyermek lángolni kezdő vonásaira mondá: - A herczegnő Prágában van; de aligha eddig nem sikerült Aspermont grófnak, őt a prágai zárdák egyikének homályiból kiragadni.

- Hogyan? - kérdé Bercsényi, míg Kálmán mindig növekedő részvéttel leste a feleletet.

- A dolog nem oly nehezen indokolható, mint első tekintetre látszik, - viszonzá a kém. - A császári pár sohasem volt elhatározottan a házasság ellen; Aspermont Prágában van, Kolonics bibornok távol, s így könnyen megtörténhetik, hogy erőszakra sem leend szükség.

- Ah! - kiáltott fel az apród.

- Mi lelte e gyermeket? - szólt Bercsényi.

- Mi lelt? - felelt hévvel az apród - van-e magyar szív, mely ne örülne, hogy egy Rákóczi leány börtönt szabadsággal cserélhet föl!?

- Oh, én részemről - mond Petróczi - sok ember börtönére lakatot függesztenék.

- De nem a Rákóczi Juliáéra?

- E gyermek ki van cserélve, - mond Bercsényi nevetve; azután Brenkovicshoz fordulva szólt: - Nem mintha kétkedném ügyességeden, mert te mindent tudsz, még talán azt is, mi a holdban történik - -

- A félhold alatt, a fényes kapunál, alkalmasint igen, - szólt közbe a kém.

- Lám! - folytatá Bercsényi - eltaláltam; de mondd meg nekem, mikép tudtad meg a szép Julia újabb tartózkodási helyét?

- Ha a jó Isten - felelt a kém - a derék Aspermont grófot, kiben csak az kár, hogy német, szász véralkattal ajándékozandá meg, a fürkészetet mellőzhettem volna; mert miután a fiatal herczegnő Prágába megérkezett, s a bécsi szent apátnő visszatért zárdájába, senki sem titkolá tovább jelenlétét Prágában; sőt a császárné, egy nappal megérkezte után, magához parancsolta őt, s azóta többször jelent meg az udvarnál.

- De utját nagyon is titkolták, még pedig, mikép több mint sejtelem után hiszem, nem a császári pár parancsából, hanem a bibornok előre nem látott esetekre is adott óvatos intézkedéséből.

- Azonban Aspermont grófnak még el nem mosódott egészen franczia vére; sietnem kellett, s előttem titok nincsen, mikép azt nagyságtok, kegyelmetek tudják.

- Van egy örmény ficzkó embereim közt, amott fütyürész a fa alatt, mint egy árva rigó: ennél higany nem mozgékonyabb. Tudósoktól hallottam, hogy a higanyt szarvasbőrön szűrik át: örményem a vason is átmenne, egyébre sem való, mert ha lövést hall, sarkába száll szive; elég hozzá, Aspermont gróf e galambposta segélyével néhány nap mulva tudta már, hányat ütött a magas Hradsinban az óra. De Kolonics bibornok nemsokára megérkezvén Prágába, minden terveit a vitéz tábornoknak, szokott bölcseségével ki tudta játszani.

- Elhiszem azt, mert a tábornok a Rákóczi-uradalmakra nyujthatná ki kezét; s ez nem tréfa a fukar úrnak - szólt Bercsényi.

- Mit mond erre kegyelmed, Petróczi úr, ki oly minden áron menekülni akar fele birtokától? - kérdé Brenkovics egy rejtelmes tekintettel a vezérre.

- Hallgass! - szakítá őt hirtelen félbe Petróczi - most nincs érdem ebben, mikor úgy is minden birtok hullám hátán hajtatik, mint a gálya.

- Miként érted ezt, Brenkovics? - kérdé Bercsényi kiváncsian.

- Ez a mi titkunk, a derék vezér uré s az enyim, viszonzá a kém.

- Ha úgy van, hallgassunk erről, - fejezte be az előbb szóló - mondd inkább, mit hallottál ifjú herczegünkről? azt kellene ám kilopni azok közől az ármánykeverő jezsuiták közől, kik már minden Rákóczi-uradalomban szántak egy-egy jezsuita telepet.

E pillanatban ágyuszó dördült meg, s visszhangja hosszan és fönségesen harsogott a sziklafalakon vissza.

Mindnyájan felugrottak.

- Az első lövés! - kiáltott fel Bercsényi - erről ismerek Tökölyire! minden elébb, semmi sem későn. Isten velünk! kiki helyére!

Épen midőn búcsút vettek, Brenkovics megragadta Kálmán kezét, és halk hangon szólt: - Szép öcsém, szinte elárultad magadat; több vigyázat máskor!

Az ifjú arczát vér futotta el; felelni akart, de nem tudott s egy tekintettel Brenkovicsra, mely kérő s parancsló volt egyszerre, követte Bercsényit.

SZÁZ ARANY VAGY AKASZTÓFA.

Alig egy negyed órával a második lövés után, melynek elsőjét hallottuk, Tökölyi Imre, választott erdélyi fejedelem s Magyarország herczege már lovon ült, és serege fölött szemlét tartott, mely a szoros völgyön átrohanó patak hosszában, mennyire a hely szűke engedé, meglehetős rendben terjeszté ki sorait.[lxxxvi]

Rendelete szerint, a tatár khán hordájával a hegykatlan erdélyfelőli végét foglalta el; a magyarok a hadhomlok közepén álltak, míg a török szerdár spahiaival az utó- vagy tartaléksereget képezé.

Az előtolongó kiváncsiakat kivévén, a hátramaradott törökök és oláhok táborában meglehetős csend uralkodott.

Tökölyi Imre, hadias kiséretével, a sorok hosszán nyargalt végig. Barna méne - eredeti török faj - vígan nyerített olykor, s midőn az itt-ott fellobogó tábortüzek előtt haladott, felszikrázott fényes készülete.

Achmed Cserkesz basa és Brenkován Konstantin, a fejedelem iránti tiszteletből, mindaddig jelen voltak, míg a harmadik lövésre a hadsereg megindult.

Legelől egy kisded zömök lovon, melynek sörénye majd a földet söpörte, Vaszil ment, egyszerű hadias öltözetben, rövid kalpaggal.

Utána Józsa István 24 huszárral, kiknek a félhomályban fehérlett farkaskaczagányuk.

Ezeket a khán, több tisztje kiséretében, vad tatáraival követte, kik nemsokára eltűntek a szakadások kanyarulataiban.

A völgy keskeny volta s a töretlen utak nem engedék a gyors haladást, de az egész menetnek zajosan-élénk és vidor tekintete volt.

Tökölyi Imre, könnyű párducz-kaczagányban fényes fegyverzete fölött, a magyarok élén lovagolt. Előtte fekete zenészei, elébb kettenkint, később, hol a hely engedte, csapattá alakulva. Szokott hangszereiket a podgyászlovakra rakták, s most csak trombitáik s tárogatóik harsogtak, százszorosan visszhangozva a rengeteg keblezeteiből.

Daróczi, Bercsényi Kálmánnal, Brenkovics és többen a fejedelem mögött s mellette lovagoltak; míg Sándor Gáspár a magyar sereget vezette, s néha a fejedelmi kisérethez csatlakozott.

Daróczi, mint élénk társalgó, közel lovagolt a fejedelemhez, ki nagyon szerette őt hallani, midőn régi s újabb történeti kalandokat s egyes eseményeket beszélt.

A mint e magas hegységekben gyakran történik, nemsokára a szoros völgy kiszélesedett, s mintegy órai küzdés után a hegység szorosaival, az egész sereg kibontakozott, s egyét nyujtá a legszebb s leghadiasb szemléknek.

A tatárok kevés rendet tartottak; olykor rossz készületük kiigazítására hárman-négyen hátramaradtak, kiket aztán a völgy hosszában látott a szem visszanyargalni osztályaikhoz. Igy, kitágult sorokkal még feltünőbb lőn sajátos készületüknek színvegyülete.

Köztük s a magyar had közt több száz lépésnyi hézag nyilt, s így a fejedelem kisérete, a magyar sereg s főleg a farkaskaczagányos huszárság a most kelő napnak sugáriban, fönséges szemlét nyujta.

Nem messzi ezek után jött Tökölyinek hat ágyuja, melyek mindegyikébe, bár a legkönnyebb készületűek valának, négy ló volt fogva.

Néhány szekér lőtáppal, s mintegy hatvan árkász, elkerülhetlen részese az ily merényeknek, követte az ágyukat. Ezeket Tökölyi Brenkován Konstantin seregéből vette, s e fölött többet 400 fejszénél osztatott ki saját emberei között.

Végre, több száz lépésnyi távolban, a török spahik rekesztették be az egészet.

Mikor a szép nyilt völgynek mintegy közepe táján lehettek, Tökölyi félbeszakította a vidám társalgást s felkiáltott: - Előre, Brenkovics! mondd osztozó atyámfiainak, hogy kedves dalomat énekeljék.

A parancs után a fekete zenészek hátravetették trombitáikat és tárogatóikat vállaikon, s nemsokára zajosan élénk kardal hangzott.

* * *

Héj - haj! - - előre - előre

A bérczen át - a vészen át -

Fel - fel a sziklatetőre!

Mi robog a völgy ölében,

Mint a vihar zúg dühében?

A szabadság dandárai,

Tökölyi bősz huszárai.

Csitt! - a kantárt rövidebben,

Halál les a mély örvényben,

Ha felértél a tetőre,

Rohanj le a harczmezőre!

Héj - haj! - - előre - előre;

A bérczen át - a vészen át -

Fel - fel a sziklatetőre!

Mi jő ott, az erdő szélén,

Mint a szélvész felhők élén?

Spáhik: szultán csatárai,

Gaczigerej s tatárai.

Veres kakas faluvégen,

Szárnya lobog át az égen.

Szijra fűzve, hosszu sorban,

Rabsereg jő füstgomolyban.

Héj - haj! - - előre - előre!

A bérczen át - a vészen át -

Fel - fel a sziklatetőre!

A csata forr, mint a tenger,

Mint a kéve hull az ember,

Elborul a villámos ég,

Ki nyer vagy veszt? - ki tudja még.

Lángkaszával csontkezében,

Halál arat éj ködében,

S fátyla sötét redőiben

Rengnek árnyak vérlepelben.

Héj - haj! - - előre - előre!

A bérczen át - a vészen át -

Fel - fel a sziklatetőre!

Csend követi harcz zörejjét,

S fenn az éjnek csöndes őrét,

Halvány sugárernyőivel,

Csillagsereg kiséri fel.

Szentegyházak tág ölében,

Legyilkoltak közelében

Az irgalom Istenének

Vigan zeng a hálaének,

Héj - haj! - - előre - előre!

A bérczen át - a vészen át! -

Fel - fel! a sziklatetőre.

Az ének élesen és harsogva csengett völgyön át, s annak buzdító szavai élénken hatottak a magyar seregre.

Mikor a dal hangjai a szikláktól visszhangozva elhaltak, a czigányok elővették trombitáikat s vidor induló harsogott. Végre szünet lőn, a fejedelem ujra nyájasan társalgott kiséretével.

Tökölyi Imre az utóbbi időkben nagyon fel volt a német vezérek ellen bőszülve; érdekében állt tehát, hogy azok, kik kiséretében valának, a napirendben levő véres tettek elbeszélése által folytonos ingerültségben tartassanak. Erre alkalmasb két ember nem volt, mint Józsa István és Daróczi; az első a khán kiséretében levén, Tökölyi Daróczihoz fordult és szólt:

- Daróczi uram! beszéljen kegyelmed nekünk valamit az eperjesi tragédiáról s Caraffa Antalról. Kegyelmed párszor megfordult ott titkon Palásti uram hű emberünknél, kit ama hóhér legyilkoltatott. Talán lesznek itt, kik azon véres események részleteit nem tudják.

- Hallotta-e nagyságod Tábori Erzsók hírét? - szólt Daróczi, közelebb nógatván lovát.

- Oh igen, - felelt a fejedelem - igazi neve, gondolom, Ujhelyi Erzsébet, - Caraffa uram neje - amugy hegyvégről; kivel ő - a szemérmes egyházi urak szemhunyásából s jóváhagyásából - nyiltan és czégéresen együtt élt: hallottam e szennyes teremtés hírét, s meggyőződtem, hogy a botrányok osztályozásában sajátszerű nézeteik vannak ama szent férfiaknak; és igen sok, a mi nem botrány, magas tetszésök ellen van: míg a czégéres szemtelenség irányában szemet húnynak, ha érdekök kivánja. Mit tud kegyelmed e hiénáról?

- Apagyi Gábor, - mond Daróczi - jó nemes családból eredt ifjú, de szegény, szerette e némbert, s meg is kérte szülőitől, kik örömest hajlottak kérésére, gondolván, hogy ez által leányukat megóvják Caraffa csábítgatásaitól, kinek féktelen hatalmát rettegték s titkos lépéseiről sejtelmök volt.

- A leány, ki a tábornok igéreteire könnyen hajlott, az ifjú Apagyira gyanakodott, hogy őt szülőinél elárulta, s előttök Caraffávali titkos levelezését felfödözte: mi elég volt arra, hogy e sátán bosszúját fölingerelje.

- Lám - szólt a fejedelem - kegyelmed ujságot beszél: mert Apagyi Gábor uramnak irtózatos kivégeztetését hallottuk, de e részletek ismeretlenek előttünk. Halljuk tovább.

- Caraffa - folytatá Daróczi - egy napon délben Ujhelyi Mihály házához ment; a család mintegy hat személyből állt, kik néhány vendéggel együtt épen asztalnál ültek.

- A vezér saját ezredéből tizenkét dragonyost vitt magával, s az ebédlőszobába lépett vérengző kiséretével.

- Közte s a szép Erzse közt minden ki volt előre csinálva: mert ki kell mondanom, fönség, hogy szebb hölgyet keveset láttam életemben, bár az ördög ült mindkét szemében, s mikor mosolygott, a vér kezdett jegedni az erekben.

- Caraffa kinyilatkoztatta a megrettent szülők előtt, hogy Erzse őt követni fogja; ellenkezés esetében pedig, mivel tudja úgy is, hogy mindnyájan, a kik itt ülnek, árulók és felségsértők, összekonczoltatja őket.

- Az ifjú Apagyi Gábor, a vendégek egyike, felugrott az asztaltól, s a vezért hirtelen nyakon ragadván, a földhöz sujtotta; s okvetlen megölte volna, ha magok az emberietlen hölgy szülői segítségére nem rohannak. Caraffa kisérői le voltak igézve, de csak pillanatra: néhány percz mulva Apagyi halva hevert a földön, mikép azt mindenki hitte.

- Ez azon hősi tettek egyike, - jegyzé meg Bercsényi - melyekben a hóhér nagy!

- Tovább; - mond Tökölyi - úgy tudom, Apagyi uramat Eperjesen végezték ki; vagy talán ez más volt?

- Igen is nem is, fönség, - viszonzá Daróczi.

- Mikép lehet ez? - kérdé a fejedelem.

- Caraffa - így folytatá beszédét Daróczi - miután a gaz némber szemeláttára szülőit vasra verette s a vendégeket elfogatta, eltávozott Erzsók asszonnyal, ki őt többé el sem hagyta, s kit a fegyveresek Tábori Erzsóknak neveztek. Apagyi holttestével senki sem gondolt.

- Nos, - kiáltott fel Tökölyi - úgy hiszem, jobb leende, ha akkor hal meg a jámbor, mint nyárson vagy pallos alatt Eperjesen.

- De nem addig van a dolog! - mond Daróczi. - Hallja fönséged tovább. Caraffa, miként tudva van, Tábori Erzsók unszolásából, Eperjesen, 1687-ben február 30-án a vérpadot a tér közepén felállíttatta; Apagyi Gábor egyik volt egyik az elsők közől, kit poroszlói kézhez kerítettek; arcza annyira össze volt vagdalva, hogy reá senki sem ismert; egyedül Tábori Erzsók állítá, hogy álnevének s összevagdalt képének daczára, jól ismeri őt.

- A fogoly esküvel erősité, hogy Apagyinak soha hírét sem hallotta; de Erzsók ajkai haboztak dühében, s gúnyos hahota közt erősité, hogy ő az. Az embert ugyanaz nap vonták nyársra, mikor a némber hamis vádja következtében a vérengző Caraffa Zimmerman Zsigmondnak, Rauscher Gáspár, Ketzer András és Bárányi Ferencznek elébb jobb kezét vágatta, azután fejeiket üttette le.[lxxxix]

- Azon isszonyokat, melyek ott történtek, nem szükség ismételnem, minden gyermek tudja azokat széles Magyarhonban. Mondják: Tábori Erzsók szülői sok pénzzel váltották ki magokat, s a gyalázatos hölgy e pénzben osztozott az olasz hóhérral.

- Ha nem csalódom, - folytatá Daróczi - 1688-ban május elején Caraffa Lugoson volt. Egy este több tiszttel ezredéből, s néhány, Tábori Erzsókkal rokonszellemű hölgygyel orgiát tartott, s később kártya s koczka közt messzi éjfélutánig fenvirasztott, azután mámoros fővel feküdt le.

- Reggel Erzsók szobájába nyitott, kivel együtt szokott mindig reggelizni, s ki őt lovaglásaiban is kisérte.

- Ki írja le a vezérnek dühét, midőn szeretőjét, ki már teljes hatalommal uralkodott rajta, közvetlen ágya előtt vérébe fagyva a földön találta. A hölgy keblében hosszú kés fészkelt, s mellette fehér irlapdarab e szavakkal, melyek vérrel voltak írva:

«Viszontlátásra, Caraffa! Apagyi Gábor.»

- Caraffa magán kívül volt; a legszigorúbb rendeleteket megtette, de a gyilkos nyomába sohasem akadhatott.

- Így tehát még él!? - kiáltott fel Tökölyi - s mást végeztek ki helyette Eperjesen?

- Ily apró tévedések - jegyzé meg Bercsényi nem igen jöttek figyelembe; száz ily esetet hallottam már.

- Igen, fönséges úr, - mond Daróczi - él, s nemsokára alkalmasint köztünk leend, ha megtudja, hogy fönséged itt van.

- Köszönjük kegyelmednek, Daróczi uram, elbeszélését, - mond Tökölyi. - Így tehát a büntetés utolérte ama tigrisszívű némbert, s ha Apagyi uram él, ütni fog alkalmasint az igért viszontlátás órája is!

- Alig van ok ebben kételkedni, - mond Daróczi.

- Mit gondolnak kegyelmetek, - folytatá Tökölyi - leend-e oly szives elfogadtatásunk a szép Erdélyben, mint egykor atyámnak? - hja! azok más idők voltak. Úgy tudom kegyelmed, Daróczi uram, kiséretében volt a boldogultnak.

- Igen, fönség; - felelt Daróczi - 1674-ben volt, mikor az öreg gróf úr fényes kisérettel s számos társzekérrel erdélyi jószágába jött Krakkóba Fehérvármegyében.

- Apafi Mihály, a fejedelem, megtudván beérkezését, lóháton megindult hajnalban Fehérvárról, s oly sietve jött, hogy a gróf úr ő kegyelme csak akkor vette észre, mikor már szavát hallá.

- Urunk épen haját és szakállát fésülte, mikor a fejedelem benyitván, felkiáltott: - Jó reggelt nagyságodnak, bátyám uram!

- A gróf azonnal felugrott székéről, s a fejedelem elé sietvén, nagy alázattal s örömmel fogadta, ebédre is megmarasztotta.

- Ittak kegyelmetek, a mint illő? - szólt Tökölyi nevetve.

- Mi tagadás benne, fönség! nagy iváshoz fogánk. Urunk a jámbor Apafi Mihály kiséretét, mely asztalnál foglalt helyet, rendre megajándékozá; de legvégül egy szegény katona ült, kinek vétségből nem jutott ajándék; mondják, tanult ember volt, darabig maga körül tekintgetett; egyszerre - mit gondol, mit nem - csak felkél a székről, tarsolyából egy kis zsiros könyvecskét vesz ki, s azzal egyenesen a főhelyhez megy, hol közel a fejedelemhez az öreg gróf ült.

- Nagyságos uram! - mond a katona - szegény háztól ösztövér bárány, ezt szokják mondani: egyebem nincsen, a mivel nagyságodat megajándékozhatnám, csak e kis könyvem, ezt is nagyságodnak adom.

- Urunk azonnal átértette a dolgot, s a könyvet elvevén, nyájasan felelt: - Fogadj Isten, barátom! a jóakaratot; ülj vissza helyedre s lakjál jól. Azután a komornoknak intett, ki pár suttogott szó után a mellékszobából egy szép gyöngyházzal kirakott pulhákot - miként akkor viselték - s néhány tallért kihozott s átadta a katonának. Mi oly kedvet csinált az uraknak, hogy aztán éjfélig ittak együtt.

Daróczi, ki az ily történetkékben kimeríthetlen volt, alkalmasint újhoz fogott volna, mikor egyszerre a jó messze előre haladó tatár sereg közől Tököly huszárainak egyike kiválván, gyors vágtatva száguldott visszafelé.

Tökölyi azonnal észrevevén a lovast, s bajt sejtvén, sarkantyúba vette lovát, s kiséretével együtt elébe vágtatott.

- Mi történt? - kiáltott rá annyira, mennyire ez meghallhatá szavát.

A huszár jó paripán ült, s nemsokára a fejedelem közelében volt.

- Jelentem, - szólt gyorsan - fönséges uram, hogy a tatárok megakadtak: mert a kalauz oly utra vezetett, melyen lehetlen előre menni!

- Nem lehet!? - kiáltott fel haraggal Tökölyi - hol van a kalauz? gyorsan hozd elő.

- Az oláh azt állítja, - felelt a huszár - hogy nem egy, hanem tiz helyen is átvezeti a tatárokat, csak utána menjenek; de a hely oly járhatlan, hogy ezek neki-bikacsolták magokat, s egy tappot sem akarnak előre menni; a khán ő nagysága ostort is fogott a kalauzra, most is veszekedve hagyám az oláhot, csak fönségedre hivatkozik, uram!

- Ha ő ezt állítja, - szólt közbe alázattal, de a meggyőződés hangján Brenkovics, ki épen most a fejedelem közelében volt, - úgy át lehet menni, de az ágyúk követhetnek-e, ez más kérdés.

- Szólj! - kiáltott Tökölyi a huszárra, ki, miután Brenkovicsot szólani hallá, még időzött.

- Azt állítja a kalauz, fönséges úr, hogy egy házat is átvisz a bérczen, ha jól megfizetik, nemhogy az ágyúk itt maradjanak.

- Sándor Gáspár! - mond a fejedelem - kegyelmedet itt hátrahagyjuk, - Bercsényi s Brenkovics kövessenek, - saját szemeinkkel akarunk meggyőződni, mi igaz a dologból.

Ezzel a fejedelem, Bercsényi, Brenkovics s Kálmán, ki elmaradni nem akart, a tatár tábor felé nyargaltak, melyek sorai kissé összezavarodtak, s honnan éles zsibaj hangzott.

Mikor Tökölyi siető közeledésére a tatárok, mennyire az itt már ujra igen szűkké vált völgy engedte, két felé vonultak, a fejedelem végre az elébe siető khánnal s Józsa Istvánnal találkozott; a tatár főnök iszonyúan szitkozódott törökül s tatárul, állítván, hogy Vaszil eltévesztette az utat; Józsa hallgatott.

- S mit mond kegyelmed, Józsa István uram? - szólt Tökölyi.

- Lásson fönséged saját szemeivel; én átmegyek, ha kell! - felelt a kérdett.

A völgy azon része, hol most a tatár sereg több csoportozatban minden rend nélkül állt, első tekintetre egészen elzártnak látszott. Jobbra a keskeny földpárkánytól, mely itt az összeszorult hegység fenekét képezte, egy azon tágas vízmosások közől mutatkozott, melyek mély szakadást képezve, legfölebb kecskéknek szolgálhatnak átjárásul.

Nem kevesebb, mint a hajdani kecskeőr sajátos eszméi a közlekedésről, valának arra szükségesek, hogy e repedése a hegységnek, mely kanyarodásaiban a roppant bércznek tetejéről vonult alá, valakit az út eszméjére vezethessen.

Szintoly lehetlenségnek látszott, jobbra balra az ős képezetű rengetegen át, e függőlegesnek tetsző oldalakon átjárást találni.

Tökölyi, bár a legvakmerőbb emberek egyike, s ki nem egyszer járhatlanoknak tetsző vadonokon hatott át, körültekintvén, meggyőződve látszaték lenni arról, hogy itt legfölebb egyes ember találhat módot az átmenetre.

E gondolat, ily merész tervnek küszöbén, az annyi sorscsapások által ingerlékenynyé lett férfiút felbőszítette.

Talán a vad ficzkót, ki a lehető legmegelégedettebb arczczal tekintett rá, az első fára felakasztotta volna, ha épen e nyugodtsága a hajdani kecskeőrnek őt meg nem győzi, hogy a suhancz tökéletesen hiszi, a mit állít, s ha hibázott, legfölebb ostobaságból tette azt.

De Tökölyi ezen embert nem ismerte. Vaszil annyira meg volt a kivitel lehetőségéről győződve, hogy a fejedelem odaérkezte után legkevésbbé sem kételkedett a fényes elégtételről a tatár khán ellenében, ki mikép hallottuk, párszor felemelte reá csillagos ostorát.

- Hová vezettél, gazember? - kérdé Tökölyi, miután jelenléte csendet okozott.

- Uram, fejedelem, - felelt a ficzkó - itt a legpompásabb átjárás van, melyet ily helyen csak gondolni lehet. Itt szemben Mariatá, e szakadáson az ágyúkat viszszük fel; mindössze hat van, hamar a tetőn leszünk.

- Hogyan, eszeveszett!? ezen a szoros hegyrepedésen, hol alig lehet gyalog bátran feljárni? Mit mond erre kegyelmed, Józsa István és te Brenkovics?

Józsa vállat vonított.

- Bajjal fölmegyünk, fönség, felelt a kém, csudálattal párosult megelégedéssel nézve Vaszilra, ki folytonosan integetett neki, mintegy fel akarván őt szólítani ily értetlen emberek felbátorítására. Végre állásba tevén magát, mint a ki teljes jogában van, szólt: - Mariatá, nekem azt parancsoltad, hogy átjárást keressek a zerneszti völgybe.

- Ugy van semmirekellő! - mond Tökölyi.

- Ámde - folytatá az oláh - másnemű átjárás, mint ilyen, nem létezik; mit tehetek én róla? rosszabb helyeken is hordjuk mi a fát a havasokon.

Tökölyi reszketett mérgében; de valami oly elhatározottság volt Vaszil tekintetében, mi - ha szabad így szólnunk - majdnem tiszteletet idézett föl.

- Száz arany jutalmad, ha itt az ágyúkat felviszed: kiáltott fel a fejedelem indulatosan - ha nem: az első fára akasztatlak!

- Akasztófa! - mond az oláh, kidülyesztvén szemeit - jól van, Mariatá! de hát a száz arany?

- Meglesz, gazember! - kiáltott fel Tökölyi, ki már tökéletesen elvesztette béketürését; azután legyőzvén haragját; folytatá: - Hadd halljuk bölcseségedet, szólj, azután gyorsan láss munka után, vagy - -

Vaszil, a mint látszott, sértve volt, azért nem a legalázatosabb hangon szólt: - Parancsold, uram, hogy az árkászok s vagy negyven ember fejszékkel menjenek előre, s a mennyire lehet, egyengessék ki a szakadás fenekét. A föld kavicsos és poronyó, az egész munka gyermekjáték. Felfujni nem lehet, de sikeréről felelek. Minden ágyúba négy ló van fogva, fogasson egybe nagyságod tizenkettőt, így rendre-rendre felviszszük az ágyúkat.

E szavak után a kecskeőr a fejedelemre meresztette szemeit.

- A terv eszeveszett! - mond Tökölyi; azután a khánhoz fordulván, folytatá: - Ha itt vagyunk, megteszszük a kisérletet; még sohasem tört késem egy merénybe is. - Allah segedelmével neki gyujtunk, nagyságos uram barátom.

A khán folytonosan káromkodott érthetlen nyelven; végre felkiáltott: - S hol fog e roppant nép felmenni e járatlan helyeken?

Tökölyi a legmerészebb eszmét hirtelen fel tudta fogni s kifőzni elméjében. A vakmerő ficzkónak terve perczenkint nyert valószinűségben előtte.

- A hol az ágyuk felvitethetnek, e nép is fel fog menni, - felelt a fejedelem törökül.

- Igen, - szakítá őt félbe a khán - de mennyi idő alatt! - ennyi ezeren s ennyi ló!

Tökölyi Vaszilra nézett s oláhul kérdé: - Mindnyájan e szűk helyen megyünk-e fel?

- Húsz hely is van itt egy helyett, - felelt Vaszil daczosan - hol át lehet menni gyalog, a lovakat vezetve, s gondolom, jóval előbb, mint az ágyuk a tetőre érnek.

- S miként? - kérdé Tökölyi növekedő bizalommal.

- Egyenesen a bércznek kell fogni, - viszonzá az oláh - s hol akadály van, karddal, fejszével elhárítani.

- A tetőn meglehetős tér van, - folytatá - s mikép már tegnap mondottam, Mariatá, még két völgyet érünk, melyeken az átjárás már valamivel könnyebb; délre az elsőnek aljába érhetünk, estére a tulsó tetőn lehetünk.

- Bercsényi! - szólt a fejedelem, ki több időt nem akart veszteni, s mint tapasztalt vezér tudta, hogy a sok gáncsoskodásnak legjobb ellenmérge a gyors cselekvés - siess hátra, az ágyuk s a kapáscsapat jőjjenek előre.

Bercsényi azonnal visszasietett a magyar sereghez, mely csendesen haladva előre, nem messzi volt már. Kálmán, intésére, a fejedelem közelében maradott.

* * *

Mintegy félóra mulva a leírt szóváltás után, egyét látjuk a legélénkebb hadi jeleneteknek; egyét azon merész erőfejtéseknek, melyek a régi korban Hannibalra, az újakban Napoleon s Toussaint l’Ouverture átmeneteikre emlékeztettek, s messzi maguk után hagyván a - Sabalkánki - névre tett érdemet.

Tökölyi, mihelyt a terv kivitelét elhatározta, megszűnt kérdezni és tanácskozni: hanem parancsolt, s ezt oly szabatos rövidséggel tevé, mely sem a még mindig mormogó khánra, sem az elősiető török szerdárra s még kevesebbé a hadseregre el nem hibázta hatását.

Néhányan Tökölyi huszárai közől, egy csapat tatárral, leszálltak lovaikról, s Tökölyi parancsára, Ráfael Jób vezetése alatt, minden áron a szakadáson át a tetőre felvergődni ügyekeztek, a mi leírhatlan fáradság után sikerült.

E közben az ágyuk megérkeztek, s egyikkel ezek közől s két lőporos szekérrel a kisérlet megkezdetett.

Az árkászok egy része az árok medrét jól rosszul kiigazítni törekedett, míg az ágyút s a szekereket hátulról tolták, s akadály esetében kézzel vagy rudakkal emelték.

Már az első kisérlet mutatá, hogy erős akarat s elszántság kevés lehetlenséget és akadályt ismer.

Iszonyú volt a fáradság, s természetesen legnagyobb az első ágyu és szekerek felvonatása közben; a többiek, bár mindig rémítő nehézségekkel küzdve, aránylag könnyebben haladtak.

Nagy és nehéz merényekkel együtt jár a lelkesedés, mely fokonkint növekszik a sikerrel. Természetében van mindazon cselekményeknek, melyekben akarat és lelki erő szellemi túlsúlyt gyakorolnak anyagi erő s tehetség fölött, hogy a lehetlenség rögeszméjének halkkali szüntével a kedélyek a legkétségesebb eredmények kivivására is felbuzdulnak; sőt állítni merjük, hogy hiuság s becsületérzés vetélyre növekszenek, s vívásközben szárnya nő a bátorságnak.

Igy történt jelenben is. Az egész lovasság leszállt lovairól, mintegy tíz helyen, a főtisztek saját vezérlete alatt, megkezdetett a mászás - inkább mint haladás - e járhatlannak tetsző, majdnem függőleges bércznek harántékán.

Minden akadály fejszékkel s kardokkal el lőn hárítva. A trombiták s tárogatók szóltak itt-ott a rengetegben, mintegy irányt adva a haladóknak.

Tökölyi Imre s Bercsényi elsők voltak a tetőn: néhány czigány zenész követte őket, kiknek trombitáik buzdító s diadalt hirdető harsogással szólaltak meg.

* * *

Vaszil embere volt szavának: mindent jól kiszámított egyen kívül, s ez az idő volt; mert mikor az egész sereg ágyukkal s podgyászszal együtt a bércztető bozóttal borított terén együtt volt, a leáldozó napnak sugarai üdvözölték a fáradtakat, vérbe fürösztvén a szembeni gerinczek éleit.

Tökölyi parancsára a sereg azonnal tábort ütött néhány órai pihenésre. Élelemmel bőven el voltak látva, mert a fejedelem nagy mértékben birt egy jó fővezér gondoskodásával.

A tábortüzek felgyúltak, s nemsokára mint annyi üstökös emelték magasra lángjaikat.

Vaszil a nap hőse volt, s tarsolyában vitte az igért száz aranyat.

Éjféltájban a sereg megindult, s folytonos nehézségekkel küzdve, miután a bérczről keskeny völgybe leereszkedett s járhatlan szikláktól övedzve, annak kanyarulatain áthajtott, ujra meredek hegységgel kellett megvívnia, melynek tulsó oldalán volt a kissé terjedtebb hegykatlan, melyet az utolsó havas vonal választott el a zernesti tágas völgytől Erdélyben.

Mintegy déltájban érkezett a sereg ide, hol az erőfeszítő fáradalmak után tábort ütött, s a napnak hátralevő részét itt töltötte.

Jóval viradat előtt számos trombita adott jelt az indulóra, s a had nem sokkal kevesebb akadályokkal küzdve, mint az első bércznek levívásakor láttuk, az utolsó tetőn s annak erdélyfelőli harántékain gyűlt össze.

Elkerülhetlen szükség volt ujabb pihenésre, mert a lejárás e tájon lehetlenséggel volt határos, de a sereg annyira föllelkesedett, hogy szemben óhajtásaik révével, a gyönyörű Erdély egyik legszebb s legelterjedtebb völgyével, semmit sem tartott többé lehetlennek.

A sereg ott, ama magas hegyen, a felkelő napnak sugáritól elöntve, elragadó tekintetet adott. A fegyverek csillámlottak, a lovak mintegy előérezve a dús mezőt, mindenfelől nyerítettek, míg a szemek áhítva sovárogtak a szép völgyek alá, hol a falvak fölött kékes párázatok ömlengtek, s a tornyok csúcsai távolból valami óriás kopjájának látszottak, mintha valaki azokat diadaljeléűl ütötte volna fel. Itt-ott szép berkek terültek, s a gazdag tenyészet nyitott karokkal látszott magához szólítani a fáradt hősöket.

Tökölyi Imre szorosan megtiltotta a mértékfeletti boritalt ezen egész hadi csel kivitelének alkalmával: a kulacsok tartalma, ennyi idő alatt, alig volt képes a jó huszárok elméjét megzavarni.

Tökölyi mindig azt állította, hogy a magyart nem ismeri, s komoly csatáról legtávolabb eszméje sincsen annak, ki őt borral akarja bátorságra buzdítani.

Igaza volt: jól ismerte honfiait! A szeszes italok, bizonyos mértéken túl, eredeti magyar kedélyre búsítólag hatnak. Régi közmondás: «Sirva vigad a magyar»; s ez leginkább a bortól hevült magyarról szól. Korcsmai dulakodásokra jó szer az ital, s csapszéki bátorságot ad eleget: de ki valaha komoly csatában volt, jól tudja, hogy ha az ágyúk amúgy igazán megszólalnak s a lőszer ropogása - mely buzdítóbb minden zenénél - hirdeti a csata hevét minden oldalról: egyszerre vége minden ittasságnak s minden ember kijózanodik, legalább az, ki fél, bizonyosan.

Tökölyi rövid hadi tanácsot tartott, melyben a kecskeőr a legfontosabb szerepek egyikét játszá.

Válságos perczekben, néha észrevétlen egyéniségek kiválnak a nagy számból. Van az eseményeknek saját lége, hol időről időre a tömegből kiváló óriások emelkednek föl. Felsőségük a körülmények hatalmában van; egy fordulat, s másokat emelnek föl a hullámok. Az első uraság a legrövidebb, az utolsó a legtartósabb. Vaszil délpontján volt nagyságának s megérdemlette azt, s feledni kár volna a mélyen fekvő fenékkövet, mikor már a toronytetőn forog az arany szélkakas.

Tökölyi nem feledte őt, s a szép hegytetőn nemességgel s két telekkel ajándékozta meg Krakkóban. De Brenkovicsnak sem volt soha panaszra oka; mert a fejedelem embereit kifárasztásig használni, de fejedelmi módon tudta jutalmazni.

* * *

Ezen útnak a legjárhatlanabb sziklákon és bérczeken lefelé, honi krónikáink fenntartották emlékezetét.

Halljuk egyik leghitelesb honi írónkat, kire a legkomolyabb történetírók hivatkoznak, Cserei Mihályt.

«Tökölyi oly kietlen helyeken, darabos ösvényeken s meredek hegyeken szállítá be harmadnapig a tábort Erdélybe, hol lovas ember s talán gyalog sem járt soha senki. A lovak térden csúsztak, s farkaikra fákat kötözvén, úgy ereszkedtek be szép csendesen a tágas zernesti völgybe.»

Ily körülmények közt mennyi munkába került az ágyukat leereszteni, s hogy minden vigyázat daczára, alig maradt négynek tusája használható állapotban, azt nem szükség mondani; a szekerek egytől-egyig összetörtek, úgy, hogy a lőport s golyókat szét kellett a lovakra osztani.

* * *

Ezen utóbbi erőfejtés oly csendben történt, mikép alant a völgyben senkinek sem volt a legtávolabb sejtelme arról, hogy egy egész hadsereg képes lenne e hihetetlen merényt végrehajtani.

A meglepetést, mely jártas vezérünk tervében volt, hely s lég kegyelték; mert a hegység aljában berkek vonultak el, s tömött köd borította a vidéket.

Tökölyinek sikerült rendbe szedni táborát, a harántékos apró dombok hosszában, ezektől s a berektől födetve, észrevétlen a tágas zernesti térre jutni.

Itt csatarendbe állítá seregét; Brenkovicsot s a merész kém czimboráit szétküldözte, s összegyűjtvén a fönököket, lovon ülve rövid hadi tanácsot tartott.

A völgy kihaltnak látszott; a nép reggeli imára gyűlt a különböző falvak egyházaiba, s a távoli harangok ércznyelven hallatszának egymásnak reggeli üdvözletet mondani.

Egyszerre a köd, mindig alább szállva, oszlani kezdett, s a legszebb őszi napnak sugaraiban ragyogott a kibontakozott csatarend.

Petróczi a főnökök élén, az egész hadsereg nevében most először erdélyi földön, üdvözölte Tökölyit, mint erdélyi fejedelmet.

A hadsereg, megkapatva a jelenet nagyszerűségétől, felharsogott: Éljen Tökölyi Imre!

HEUSSLER DONÁT.

Háromszéken a bozzai szoros közelében, az erdőségben táborozott Heussler Donát, a mint ezt Brenkovics jelentéséből tudjuk már.

Néhány nappal Tökölyi Imre megérkezése előtt a zernesti völgybe, Heusslernek s táborának legkisebb sejtelme sem volt azon merényről, melynek csudás végrehajtását láttuk.

A tábor sátrakban s kunyhókban terjedt el, s valamint csinos elrendezést, úgy szigorú fegyelmet is tanusított. Egyébiránt a huzamos táborozás s annak egyhangú jelenetei közt a fegyveres nép, valamint tisztjei megszokták a magokat folytonosan megczáfoló hirek hallását s főleg a vezér a hosszú napok és esték unalmait mulatsággal s lakomázással töltötte el.

E mulatságok közt a kártya sem hiányzott.

A katonaság a maga részéről más nemeivel a kedvtöltésnek pótlá ki az idő hézagait.

A háromszékieknek sok panaszuk volt, mert a német, rosszul fizetett seregek, a tábor részére tett sokszerű zsarolások daczára, egyes kicsapongásokkal zaklatták a népet. Ezen egyéni mulatságokban főszerepvivők a fiatal tisztek voltak, bár néha a korosabb főnökök s tábornokok, titok leple alatt, de keveset gondolva rá, ha ez olykor fel is lebben, nem vonakodtak a kész lakomákban részt venni.

A tábori életből pár jelenetet emelünk ki.

Majdnem azon időtájban, mikor Tökölyi segédseregeivel, ama fölebb leírt szűk völgybe érkezett, a bozzai táborban mély csend uralkodott. Az augusztusi napnak heve ellankasztotta a fegyveres népet, mely sátraiba vonult vissza, bevárandó az esti légnek hüvét, hogy aztán szokás szerint, összegyűlvén az erdőség tisztásain, vagy a tábor utczáiban a sátrak elé, zene és dal közt vigadjon. Tábori tüzeknek semmi nyoma nem látszott; a hőség e csillagait a hadi életnek csak a főzés-sütés szükségeire szorította.

Lassankint a nap lehanyatlott, s az erdőség fölött, mint zöld szőnyegen, könnyű felhők vonultak el ábrándos alakokban. Úgy tetszett, mintha nyugot felől zarándok sereg jönne s egy óriási alak ömlengő fátylakba burkolva, zászlót lobogtatna. Néha megszakadtak, olykor egymásba folytak össze ezen alakzatok, míg a látkört határozó hegyek ormain véres abroncs égett, a bucsuzó nap végderűje. Itt-ott egy ló nyerített, máshol valami sorvezető durva hangja csengett, míg az erdőség fölött varjak és csókák fellegei ereszkedtek a lombokra.

Az est szép volt és hüvös. Heussler vezér szokott sátorát elhagyta, s nyitott, zászlókkal s fegyverekkel felékesített lombszínben foglalt helyet. E hajlék zöld ernyői alatt tágas négyszög terült, melynek éjszaki oldala egészen nyitva állt.

Ugy tetszett, mintha a nyugalmából csak most ébredező tábor élénksége e helyen központosulna. Néhány pillanattal azelőtt, hogy e pontra vetnők szemeinket, sokan a tisztek közül, részint a lombszínbe, részint az azelőtti facsoportozatok alá gyűltek.

A szín közepe táján deszkából hevenyészett asztalt látunk, szőnyeggel beterítve, s körüle nehány szembetünő külsejű férfiut ülni; mindegyik előtt jó halmaz ezüst és arany pénz hevert s kártyáikat nagy élénkséggel osztották, emelték vagy vetették az asztalra, mit aztán többnyire heves szóváltás, hangos kaczaj vagy egyes felkiáltások követtek.

Az asztal elején Heussler Donát ült. Könnyű kelmékből készült öltözetét rendetlennek mondhatjuk. Összegyűrt ingcsipkéi s egészen nyitott melle mutatták, hogy a nap heve ellen a tábornok meglehetősen biztosította magát. Őszbevegyülő fürtei, s meglehetősen mély redői velős, de nyers és durva kifejezésű vonásainak, kiállt fáradság és sanyarok bélyegét viselték.

Jobbra tőle Nord-Kermer tábornok ült, igen testes kövér ur, lefüggő pofákkal s pittyedt ajkakkal, kinek fejét ősz tüskés haj borítá, s széles állán néhány szálból álló kecske-szakáll lengett; ezuttal meredt szemei hol a pénzhalmazokon, hol a kártyákon függöttek.

Neve krónikáinkban hibásan jő elő, s nem más ő, mint kit Brenkovicstól Norchernek hallánk nevezni, mint szintén gróf Magnit Mogin-nak; a helyesirás e remekleteiben főleg Cserei Mihály nagy ember.

Túl Magni tábornok foglalt helyet, széles vállú kisded ember, sürű fekete szakállal, melynek közepe egészen fehér volt.

E három egyéniség mellett, kik egy nő-Párisnak nagy gondot adtak volna a választásban, csinos előkelő tekintetű férfiut látunk, Doria ezredest. E hadias alak alig töltötte be a harmincz évet, s szabályos vonásai kellemes nyerélyes kifejezésűek valának.

A pénzhalmazokról itélve, melyek a többi előtt állottak, Heussler volt veszteségben; mit egyébiránt nem nagy egykedvűséggel látszott tűrni, míg Doria, kit Fortuna asszony különösen kegyelt ezen este, nevetve söpörte be mindjárt a pénzt széles karamú kalapjába, mely mellette egy széken hevert.[xcvi]

A színben, kis asztalokon serlegek és kanták álltak s itt-ott cselédek jártak s keltek.

E különböző csoportozatok közt egy sajátosan feltünő férfiú igényli figyelmünket, ki néhány perczczel ezelőtt felkelvén egy kis asztal mellől, hol irások olvasásával volt elfoglalva, két magyar főnökkel társalgott.

Magas, erős alakja tetőtől talpig mély gyászban volt. Fekete hosszú dolmányán semmi ékszer nem látszott; súlyos egyenes kardja vaslánczon függött válláról, s kezében a bot helyét, melyre néha támaszkodott, hosszunyelű, vasfejű buzogány pótolta ki.

Ezen embernek arcza hasonlított a viharrongált havashoz a tél zúzai közt. A vonások hibátlanul szabályosak voltak, s a felsőség oly szigorú kifejezését tüntették elő, mely meghatóvá tette azon hatást, mely történetileg gyakorlott; végtelen homlokán egy hajszál sem volt, csak halvány ezüst hajkoszorú simult halántékaira s hosszú, fehér szakálla már az aggság sárgás árnyalatát mutatá, s majdnem övéig nyult alá.

E férfiú Teleki Mihály, s most Apafi Mihályt gyászolja, kinek uralkodója, s parancsnoka volt. Teleki Mihály arczának kifejezése komor kedvetlenséget árult el. Ugy látszott, mintha valami gyászos előérzet nehezkednék ama magas homlokon, mely olykor a legkétségesebb perczekben is redőtlen tudott maradni.

Mellette Macskási Boldizsár állt, a megyék és székelységről gyűjtött hadak vezére, s többek, kikkeli beszédközben Telekinek ritkán lehetett szavát hallani. De látszott, minő tekintélyben áll, mert valahányszor szólott, nagy figyelem kisérte beszédét.

Most pillanatra Heussler, játszótársaival szünetet tőn, s miután pénzt, kártyát az asztalon hagytak, mindnyájan fölkeltek s a szín nyilása felé közeledtek. Teleki Heussler elébe lépett.

- Gróf úr, - mond Heussler, Telekihez intézvén szavát, - alkalmasint nemsokára kenyértörésre kerül a dolog Tökölyi Imre urammal. Brankován, a havasföldi vajda - köztünk maradt szó legyen - Tökölyi nagy erejével ijeszt engemet, de én úgy hiszem, hogy e kalandornak ingadozó kedélyű nagy serege inkább kárára, mint előnyére van. Veterani barátom nem régiben mintegy ötszáz emberrel, hasonló szoros helyeken majdnem hatvanezer törököt vert meg.

- Ha nagyságodnak ágyui volnának, akkor magam is azt tanácsolnám, hogy a havasföldi vajdának ijesztgetésével ne sokat gondoljon, - felelt Teleki, - de így, ha nem akarunk egy kis előnynyel megelégedni, hanem az ellenséget megsemmisíteni, azt tanácsolnám, hogy nagyságod a Vaskapuhoz küldött ezredeit parancsolja vissza, s a várakban levő ágyukat rendelje ide.[xcviii]

- Csudálkozom, gróf úr, - viszonzá hirtelen Heussler, - hogy e szegény kalandornak oly nagy fontosságot tulajdonít; csak ide kaphassuk! de én attól tartok, hogy az egész zaj üres fenyegetődzésekre fog összeolvadni.

- Én éppen ellenkezőt kivánok, - szólt közbe Doria - azaz hogy jőjjön, s minél elébb szemközt álljunk vele. Én Tökölyi Imrét korántsem tartom megvetendő ellenségnek: sok forró napjára emlékeztet e név hadi életünknek.

Magni tábornok s Nord-Kermer gúnymosolyra vontatták ajkaikat.

- Gróf úr - szólt Heussler, mellőzvén a feleletet Doria szavaira - ismétlem, én attól tartok, hogy Tökölyi nem meri az átjövetelt megkisérleni. Ama szorosokban Xerxes táborát is fel lehetne tartóztatni; egyébiránt az oláhországi seregek első kedvező fordulat alkalmával hozzánk állanak, s e földnélküli fejedelmet két tűz közé szorítjuk.

- Más átjöveti út lehetlen, úgy hiszem, - mond Nord-Kermer.

- Legalább egy Hannibál kellene annak feltalálására s az akadályok legyőzésére, - tevé hozzá igen komolyan Teleki Mihály.

E közben a cselédek poharakat és kantákat töltöttek meg borral, s tábornokok, tisztek hozzáláttak a közel lakó urak pinczéiből került életnedvhez.

Elbizottság vagy valódi bátorság volt-e ez? de a német vezéreken legkisebb nyoma sem látszott a félelemnek: a magyarok ellenben komolyak voltak: nem félelemből, hanem egy mindenkép súlyos jövőnek előérzetében.

- Doria ezredes, kegyed kárpótlással tartozik mindnyájunknak; - szólt Heussler, - a gyertyák már égnek, folytassuk! Vágyom látni, aranyaink és talléraink mindig csak a kegyed kalapjába vándorolnak-e?

- Én is kiváncsi vagyok tudni, - felelt Doria, - ha első játékszerencsém sokáig tart-e, s nem fordulópontja-e más szerencsének, a közmondás szerint, melyet sok kalap aranyért sem szeretnék még elveszteni?

Míg ezek kártyáztak, közel a levélszínhez szóváltás hallatszott.

Ugy tetszett, mintha nő és férfiú élesen vitatkoznának egymással, de a beszéd értelmét ki nem lehetett venni.

A hajdani táborozásokon ily szóváltás fel sem tűnt, gyakran megtörténvén, hogy a táborban levő urakat anyjuk, nejeik, leányaik meglátogatták, s olykor terhes szekerekkel küldvén az eleséget számukra, máskor ha szerit ejthették, vagy a hadviselés fordulatai a tábort közel vitték birtokaikhoz, a küldeményeket maguk kisérték el.

Egy német sorvezető lépett a nyitott színbe, jelentvén, hogy egy nő érkezett lóháton s mindenkép a fővezérrel akar szólni.

- Nem megmondottam-e - kiáltott a folytonos vesztéstől felingerelt Heussler - hogy ezeket a panaszos némbereket és éhenkórász vidéki urakat el kell utasítani? Táborozásunk első hetében - folytatá növekedő indulatossággal - egyik a másiknak adta kezét, úgy hogy kénytelen voltam a rendes őrök mellé pár szolgámat ostorral állítani sátram elé.

E pillanatban, míg észrevehetnék, egy kis erős tagú székely lovon ülő némber jelent meg a lombszín előtt.

A nőnek hosszú szikár arcza volt, melynek szabályos, szigorú kifejezésű vonásai mintegy ötven évre mutattak. Öltözete egyszerű, s a rövid, könnyű zöld mentécske, mely termetét övön alulig keríté, volt az egyedüli jel, mely előkelőségére mutatott.

E vonásokban harag és hideg bátorság valának kifejezve, s tekintete olyszerű volt, hogy a vezérnek ajkain a szó elhalt. Haraggal vegyült meglepetéssel ugrott fel üléséből és sietett a hölgy elé, míg a többiek nagy kiváncsisággal szegezték rá szemeiket.

Mielőtt a vezér fellobbanásának szavakat adhatna, a nő a lehető legszigorúbb hangon, melyben parancs és kérdés egyesültek, megszólalt:

- Mondjátok meg nekem, urak: melyik itt a fejedelem?

- A fejedelem? - kiáltott fel meglepetve nehány hang.

- A fejedelem, második Apafi Mihály, - szólt Teleki - oda utasítom kegyelmedet Ráfaelné asszonyom, Kolozsvárt vannak a tanácsurak: ha mi panasza van, ott adja elő.

- Nem igazat szólt kegyelmed, Teleki Mihály uram - mond a nő, míg lova egy véletlenül hozzá közeledő német szolgát egyik lábával úgy megrugott, hogy az felordított. A hölgy folytatá: - A fejedelem kegyelmed volt, Teleki Mihály uram: a vén Apafi Mihály meghalt, nem sokat vesztett benne az ország; és most Isten kegyelméből, annyi a fejedelem, hogy az ember nem tudja, melyikhez forduljon, s eget vagy poklot híjjon segítségül.

- Mit beszél? - kérdék maguk közt a német vezérek, kik csak egy-két szavát érthették.

Heussler azonban látván, hogy Teleki beszédbe eredt vele, sőt nevén szólította, magába fojtá indulatosságát s nem csekély kiváncsisággal szegezte apró zöld szemeit e nem mindennapi hölgyre.

- Mit akar kegyelmed? - kérdé Teleki.

- Panaszom van; - mond a nő szigorú hangon, - az igazi fejedelem most a császár, ki Prágában gondolkozik, míg ezek a németek s kegyelmed, Teleki uram, kótyavetyére bocsátották az országot. Azért kérdem én: ki a fejedelem? a császár, a kis Apafi Mihály, Tökölyi Imre vagy kegyelmed, ki eddig ujján forgatta az országot? nekem igazság kell, én igazságot követelek.

- El kell távolítani innen! - kiáltott fel Heussler indulatosan.

- Nekem egy talismánom van, német úr! - mond a nő a legszebb németséggel, mely akkortájban kitelt - és a császárral és császárnéval szólhatok azon perczben, melyben akarom. Óvakodjék kegyelmed! Nekem ezen vén bűnössel van beszédem, ki tehet igazságot, ha akar, mert hatalma elég nagy még most is.

A császár említése nem nagy hatással volt a német vezérre, ki, mikép tudva volt, nyilvános parancsait is megszegte; de volt e némbernek egész tartásában valami, a mi részint tiszteletet idézett elő, részint a kiváncsiságot fokozta fel, s Heussler újabb kitörés helyett, a hölgy utóbbi szavaira mosolyra torzítá ajkait.

Teleki e nőnek viszonyairól alkalmasint többet tudott és jobbnak vélte őt, ismeretes kétértelmű módjával, előbb kihallgatni, azután megnyugtatni, mint valami zajos jelenetre alkalmat nyujtani.

Míg a nő beszélt, lova folytonosan hátra szegezte füleit, s a legkisebb mozdulatra maga körűl nagy hajlamot mutatott foggal, lábbal védeni magát, mire kedvét némelykori nyihogással árulta el.

- Adja elő kegyelmed panaszát röviden, - szólt Teleki méltósággal, míg vonásai mindig komorabb kifejezést nyertek.

- Jól van, - mond Ráfaelné - a gazság elég rövid, s nem sok fáradságba kerül elbeszélni. Látja kegyelmed Teleki uram, e lovat, mely férjemet hat sebbel a rárohanó ellenség közül ragadta ki, s nyeregkápámban e négy töltött pisztolyt? ezek, s a mit rajtam lát, minden vagyonom. Kegyelmed ismeri a Hálom-utódokat, s tudja, hogy ezen elszaporodott éhes rablófajjal évek óta perem volt; mert kegyelmednél is jártam ügyemben Kolozsvárt: hiában! mint sok becsületes ember; de végre győzött az igazság; itéletet hoztak kegyelmetek, s a királybiró maga visszahelyeztetett ősi udvaromba. Tegnap nehány rossz fiú, részegen, mint azon állat, ki sertét visel, egy dobbal, melyet valahol loptak, negyven-ötven zsivány kiséretében, megrohanták udvaromat, mindenemet ellopták, elrabolták, összerombolták. Először életemben jött ajkaimra kérő szó, először életemben álltam, nem félve, - mert ki rettegne ily nyomoruságos csordától? - hanem megborzadva; s emeltem szót és kértem őket, hogy engednének egy napot vagy pár órát, hogy becsesebb holmimat magammal vihessem; az ötven hős egy némber ellenében, mint a vadkan, vagy mit mondok! - mint amaz állat, melynek leghosszabb füle van, ordított: - Foglaljunk mind halálig!

- Egy hű szolgám e zaj közt megnyergelte lovamat, s megrakta mindig töltött pisztolyaimmal nyeregkápámat. Mikor a lovat előhozta, megrohanták őt, leverték lábáról; de a ló helyet szabadított magának, pár bélyeget nyomott a közeledők homlokára, s előmbe nyargalt. Csak annyi időm volt, e rablók egyikét, egy gömböcz nagyfejű tökfilkót nyakon csapni, lovamra ugrani, és ide jönni a Bozzára.

- Azt kérdem kegyelmedtől, Teleki Mihály uram; van-e abban a penészes tripartitumban s abban a rongyos compilátákban akasztófa ily haramiák számára? Ha van, csináltasson kegyelmed egy jó hosszút s függesztesse fel őket sorba; hadd aszalja ki a nap zsirjukat. Ha nincs törvény ily gyáva tettek ellen, vesse kegyelmed redves törvénykönyveit a tűzbe s mondja meg nekem egyenesen: asszonyom, van jogszerű zsebtolvajság és lopás, van törvény mely parancsolja, vagy gyáván megengedi, hogy nők ötven-hatvan zsivány által törvényesen kiraboltassanak. Mondja ki kegyelmed bátran: mert e gyászos időben e sok gonoszt hallott fül megszokta a legnagyobb gyávaságokat s gazságokat hallani: akkor ezen ötven évet, melyet vállaimon hordok, elviszem a török földre s vizet hordok valami rossz basának.

Teleki végig hallgatta e nőt, kit nehéz is leendett szólásában meggátolni, mert rövid hatályos előadása némi varázst gyakorolt a körülállókra.

- Asszonyom! - felelt Teleki - a rossz törvényhozás sokat megengedhet; de van erőszak és igazság közt középút. Az ország most teljes zavarban van: a fejedelem alatt inog bársonyszéke, de ez nem tarthat sokáig; van egy törvénykönyv oda fenn irva az égben, s egy biró magasan, mindnyájunk fölött. Biztosíthatom kegyelmedet, asszonyom, hogy e gyáva gazság meg fog bosszultatni.

- Köszönöm uram, hogy kegyelmed az égbe utasít, midőn itt a földön igazságot követelek. És mi fog addig velem történni?

- Kíséretet adok kegyed mellé, - szólt Teleki kimerülni látszó béketűréssel - menjen Görgénybe, szálljon udvaromba, s éljen ott úgy, mintha otthon volna.

- Köszönöm ujra, Teleki Mihály uram az alamizsnát, de el nem fogadom. Tudom hányadán vagyok. S most nehány szót ezen német urakhoz. - Ekkor Ráfaelné egyik pisztolyára fekteté jobb kezét, s németül folytatá: - Tábornok uraim, vezérek, tisztek, katonák! nem tudom, értették-e kegyelmetek, a mit mondottam, csak egyet ismétlek. Kiraboltak, s a rablócsorda közt a császár seregéből néhány fegyverest láttam. Én úgy tudom, hogy a császár bért katonáinak nem rablásért fizet, s a hadvezér, ki elnézi, hogy zászlói alá esküdt vitézek harambasák és zsiványok által bérbe fogadtassanak, vagy azoknak tetteit jóváhagyják, maga szennyezi be a katonai név dicsőségét.

Heussler béketűrésének fonala megszakadt. Míg a nő Telekit leczkézte, a német vezérek kiváncsisága el volt foglalva; most a sor rájok kerülvén, megtörtént, a mit Ráfaelné várt, vagy a mire az egész székelyföldön ismeretes vakmerő bátorsága számított.

- Körül kell fogni s le kell rántani lováról! - kiáltott Heussler dühösen.

- Majd máskor! - szólt a nő, sarkantyut adván lovának, s egy közeledőre sütvén pisztolyát.

A ló egynehány ugrás után nyílsebességgel rohant a tábor széles utczáján.

- Lőjjetek utána! lóra! élve vagy halva hozzátok vissza! - kiáltott Heussler.

Nehány percz mulva lövések hallatszának, s az emberek minden oldalról előtódultak.

A nő mind a négy pisztolyát kilőtte már, midőn a ló összezuhant alatta, s maga két golyótól találva a földön hevert.

Teleki Mihály Ráfaelnét, kiben még élet jelei mutatkoztak, nagy bajjal tudta megmenteni a reá rohanók fegyverétől; s miután Heusslerrel nehány heves szót váltott, a nőt sátorába viteté, s a táborban levő sebészek egyikének gondjára bízta.

Másnap reggel Teleki Mihály kocsiján vitték őt ki a táborból; a golyók alkalmasint nem halálos sebet ejtettek rajta, s talán lesz alkalmunk még e némberrel találkozni.

Mi birta az öreg Telekit - korának legeszesebb s legszámítóbb emberei egyikét - Ráfaelné iránti figyelemre és gondosságra, óhajtjuk, hogy legyen alkalmunk megfejteni.

A jelenet, melynek körrajzát adtuk, majdnem egy órai hézagot töltött be.

Miután a történtek által előidézett szóváltások és vitatkozások kissé megszűntek, a német vezérek ujra asztalhoz ültek.

A játék mintegy félóráig változó szerencsével folyt künn a táborban elevenebb mozgás mutatkozott: itt-ott tüzeket gyujtottak, s estebédhez tevének készületeket, míg az erdőségben a fejszék csapásai visszhangoztak, s egyes portyázó, élelemszerző csapatok tértek vissza.

Egy két helyt hegedű s czimbalom hangzott, s a tábort követő nők tánczczal, beszélgetéssel mulatták magukat.

Egyszerre valami zsibongás hallatszott; úgy rémlett, mintha a mindig sötétülő égnek nyugoti oldalán, az erdőség lombjai közt, szelid világhullámok emelkednének, mint az ébredő hajnalé.

- Mi történik ott? - kiáltott fel Heussler a sátor közti tágas utczára tekintvén, melyre most mindnyájan szemeiket fordíták.

Szép és sajátos jelenet mutatkozott.

Az erdőnyilásnak, melyen a tábornak e főutczája kanyarodott be, csak egy részét lehete látni; innen megfejthető, hogy a jelenetet, mely szemeik előtt bontakozni kezdett, csak most vették észre.

Vessünk mi is egy tekintetet arra.

Egy sereg jött. Úgy tetszett, mintha a tábor minden zászlóit összeszedték volna. Egy felleg közeledett feketesárga, s itt-ott kéksárga és veres lobogókból.

Elől, hófehér lovon, szelid arczú fiatal férfi jött; tagjait fekete talár födte, s hajadon fején szőke fürtök lobogtak; kezében magas feszületet tartott. Lovát két fegyveres szolga vezette; utána a lobogók sátorától félig borítva, énekes csapat közeledett, hymnusokat énekelvén; ezek után mérhetlen tömeg, fegyverrel és fegyver nélkül bolyongva s kanyarodva egymásba, mint az ércz, mely fő s habjait veti fel.

Mintegy száz lépésnyire a fővezér sátorától, ama férfiú a fehér lovon megállt, s intésére a dalnokok elnémultak. A tömeg mindig balra tolongva, az egész tért bekanyarította, mint egy gyürű. Kiknek ama nyitott lombszínben föveg födte fejét, leemelték azt, s komoly várakozásban látszottak lenni a jelenet további kifejlődésére.

A táborban, mikép azt nem sokkal ezelőtt érintve láttuk, két fiatal jezsuita volt, a szerzet azon babonás buzgó tagjai közül, kiket oly sikerrel tudott a kedélyek felmagasztalására használni.

Ezen áldozatok egyike volt ama szőke ifjú, ragyogó feszülettel kezében, kinek átszellemült vonásai a magasztaltság sugárait veték és osztották e seregre, melynek félkábult szétmosolygása a jelenetnek megkapó hatást adott.

Miután az ének elhangzott, s az ég, melyen most a csillagok kezdének előtűnni, esti menyezetét szétfeszíté: az ifjú jezsuita lovával oly állást vőn, hogy arczát az összegyűlt tömegnek nagy része, s a vezérek és tisztek, mennyiben az éj világítása engedé, szemközt láthaták.

Minden hang elnémult, s azon oldalról, honnan e jelenet legelőbb bontakozott, oly módon, miként a halottakat szokták vinni, tizenkét fegyveres egy hófehéren terített asztalt hozott tábori oltárszekrénynyel s hat gyertyatartóval, melyekben üveghólyag által borított vastag viaszgyertyák égtek.

Ezen asztalt két felől hosszú sorai az embereknek követték, kiknek kezeikben sárga viaszszövétnekek égtek.

Nyomban e tábori oltár mögött a második jezsuita jött: kisded, zömök férfiú, elhatározott vonásokkal, melyekben félreismerhetlen ihletség a ravaszság kifejezésével vegyült. Őt övig fehér csipke-ing födte, s kezében égő gyertyát tartott; mellette idős szerzetes haladott, kötélövében hosszú olvasóval, s kezében tömjénszelenczével, melybe olykor egy mellette haladó ifjú lelkész tömjént vetett. Az oltárt nem nagy távolban a lombszíntől, vivői a gyepre eresztették, míg azok, kiknek szövétnek égett kezükben, jobbra-balra két csoportozatot képeztek.

Ekkor azon jezsuita, kit az oltár mögött haladni láttunk, az asztal elé állt, s az oltárszekrény jobb oldalán foglalt helyet.

A csend oly általános volt s az est oly szép és derült, hogy a jelenet méltó tárgyat adanda egy művész ecsetének. A csillagok mind kiültek az égnek kék mezejére, s mintegy várni látszottak távollévő királynéjukat a holdat.

Az ifjú jezsuita fehér lován, körülfolyva a szövétnekek lángjától, oly szellemnek látszott, melyről nehéz leende elhatározni: vigaszul szállt-e le az égből, vagy a pokol mélyéből kelt föl, baljóslatú jeléül a vesztésnek?

Most jelt adott jobb kezével, minden szem rajta függött, azután mély érzetű hangon így szólt:

«Testvérek, német s magyar vitézek! az Isten akarata nyilatkozott; százötven éves súlylyal Magyarországon fekvő büntető kezét elemelte e szép és gazdag földről. Az ellenséget eltiporta s pokolra vetette, hol eretnekségeért örökké tartandó lángok közt fog szenvedni.

«Buda várán a kettős kereszt emelkedik; Jézus hadai győztek!

«Itt ott, mint a barlangba szorult farkas, vonaglik a pogányság véglehellete.

«És íme az Úr a magasban széttekintett e földön is kiszemelte azon gyermekeit, kiknek számára életben dicsőséget, az égben arany sátorokat jelölt ki.

«És e választott gyermekei az örök Istennek, három személyben és egy állatban, ti vagytok német seregek, és azon jólelkű magyarok, székelyek, oláhok, kik ide gyűltetek ő felsége zászlói alá.

«Van a pokolnak egy fia, kire bölcsőjében kimondatott az átok, kinek atyja már pártütő volt, nem adván meg Istenének, a mi Istené, s a császárnak, mi a császáré; kinek neje a pokolfajzata, mérget sziván a dicső Báthori Zsófia istenes életéből, kinek atyja mint gyalázatos pártütő a hóhér pallosa alatt veszett el. E pogány, e surculus satanae, Tökölyi Imre, kinek fejére átkot mondok!!

«Ime összeszedte a török- és tatárcsordákat, megtagadta a boldogságos szüzet, Magyarország patronáját!

«Nem messze ide sziklák és barlangok közt, kullogva jő, mint a pestis, hogy egyházaink tornyáról letörje a kereszteket, oltárainkat szétdúlja, s a kereszténység romjain királyi széket emeljen Luczifernek!

«De az Isten hatalma erősb, s választott gyermekei el fogják őt tiporni s az ég tüzeit bocsátja reája, mint Sodomára és Gomorára; és hatalma megtöretik, s hasonló lesz a földhez, mint Jericho falai.»

Itt a beszélő szünetet tőn, mintegy időt engedvén a hatásnak, melyet szavai a nyelvet értőkre gyakoroltak; azután fölegyenesedve ülésében, meredt tekintettel, mint az álomjáró s ösztönszerűleg mint a jóslátó folytatá:

«Az eget látom megnyílni; ott kelet felé mélyen a csillagok mögött az angyalok légiói összesereglettek. Látom a gyémánt paizsokat s a lángoló kardokat, látom az ég zászlóját, az ezüst tejes utat, és az Istent körözve szenteitől, a győzelem a miénk!

«Nézzetek reám; nincs fegyver oldalamon, vért nem őrködik szivemen, fejemet nem védi aczélsisak; e feszület, melyet itt magasra emelek, minden oltalmam.

«Így fogok a seregek előtt menni, ha a tárogatók és harsonák csatára riadnak, és ti vitézek, vezérek, katonák, követni fogtok engemet.

«De a kezdet Istennél van; boruljunk le és imádjuk őt!»

Ekkor a fiatal jezsuita leszállt lováról, az oltárhoz közeledett s a földre borulva, hathatós szóval rövid imát mondott el, melyet a sereg nagy része ismételt.

Míg ő imája után, mintegy elragadtatásban arczát földhöz szorítá, addig a másik jezsuita felnyitotta az oltárszekrényt és abból egy födött kelyhet kivevén, ünnepélyesen megáldotta a közönséget.

Néhány percz mulva az ünnepély vezetője ujra lovon ült, s ő, az oltár s a szövétnekek mint egy tündérálom, az erdőség sürűjében tűntek el.

Így forralta fel a két jezsuita, hol reggel, hol estve, mikor csak idő engedé, a seregek buzgóságát; hol magyar, hol német imákat s beszédeket tartván; míg más részről egy harczias szellemű református lelkész hasonló buzgósággal, de kevésbbé babonás szellemben oktatta és imádkoztatta a népet.[ci]

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Nemsokára minden a régi színt ölté magára: Heussler játszó társaival asztal mellett ült; néhányan koczkákkal, mások kártyákkal mulatták magukat, míg többen csoportozatokban álltak és ültek.

A hold most emelkedett a szomszéd hegyek ormai fölött, fényt öntve a közeli csúcsokra; az est a nap heve után hűs és fűszeres volt, s a táborban a csöngés és zsibongás élénkebb s derültebb mint valaha.

A játék szünetei közt az öreg Teleki Mihály közeledett néha a német vezérekhez s ilyenkor a nap eseményei s a közel jövőről beszélgettek vagy vitatkoztak.

- Ohajtanám - kiáltott fel Doria, egyikében e szüneteknek, - hogy ezen unalmas veszteglés helyett, míg pénzünk egy zsebből a másikba vándorol, a nélkül hogy végeredményben vesztenénk vagy nyernénk, kardra kerülne a dolog.

- Én pedig inkább szeretném, ha e hasztalan várakozás helyett ő felsége visszaszólítana Magyarhonba, mert itt úgy is hiában ülünk; - mond Magni, - s nem tudom, mit adnék, ha ezen embert kicsiklandhatnók a Törcsvár körüli szorulatokból.

- Egy fogadás, Teleki Mihály uram, e csomó aranyba itt mellettem, hogy néhány heti ok nélküli veszteglés után csak elhagyjuk ezen unalmas tábort. Kalapom még mindig tele aranynyal, ezüsttel - mond Doria jókedvvel - íme gróf úr, egy kalap pénz hasonló fogadásra.

- Erszényemet meglehetősen kiürítette Doria ezredes, de a mi benne maradt: szolgálatára áll ő méltóságának - jegyzé meg Heussler.

- Fogadok én is - fejezte be Magni.

- A székely kötve hisz, s a vén rókának tíz bejárása is van rejtekébe, - mond Macskási, inkább Telekihez, mint a vezérekhez intézvén szavait.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

E pillanatban azon számos előörsök egyike, kiket a gondosságáról ismeretes Heussler mindenfelé kiállított, sebes nyargalva jött, állítván, mikép őrhelyről őrhelyre éppen most érkezett a hír, hogy Tökölyi Törcsvár felé megindult.

Heusslert e hír, melyre a táborban hetek óta már készen voltak, meg nem lepte ugyan, de kissé őt s a többi német vezért megszégyenítette.

Teleki meg nem állhatta, hogy Doriának vállára tevén kezét, ne sugja fülébe: - Hogyan áll fogadásunk, ezredes?

Heussler, ki e szavakat hallá, rossz kedvvel felelt:

- A ki készül, az még nem érkezett meg, s egy spanyol mondás így szól: a telt pohár s az ajkak közt még nagy a távolság. Egyébiránt örülhetünk, gróf úr, hogy e jó hirnökünk nem jött egy negyed órával később.

- Nevetésre mindenesetre rajtunk a sor, - fejezte be Magni.

Heussler rövid szavakban kiadott parancsa véget vetett az enyelgésnek.[cii]

A hosszas táborozás daczára, e hadnak edzett csapatok oly készen valának indulásra mindig, hogy nem csudálhatjuk, ha a vett hír után alig egy órával a seregeket már útban látjuk.

Ha e csapatok összeségét tekintjük, félreismerhetlen volt az öröm és bátorság, melyet tanusítottak.

Egész éjtszaka haladtak, s hajnal felé Szent Péterhez értek, hol kevés pihenés után, a lovasság nyargalva sietett Törcsvárához, a gyalogság pedig a lehető gyorsasággal követé őket.

Törcsvár közelében a tábor megszállt, s itt már zajosabb hadi élet vőn kezdetet.

Az előbbi napokban Tökölyi Imre nehány csapattal megtámadtatá a törcsvári sánczban levő német és marosszéki sereget, melynek nagy része oda veszett, a többiek elszéledtek; nem bámulhatjuk tehát, hogy a Bozzáról csak most oda érkezett táborban nagy ingerültség volt Tökölyi ellen s növekedő vágy e veszteséget megboszulni.

Heussler s a többi vezérek el nem mulaszták e buzgóságot felhasználni.

A legszigorúbb éjnappali őrködés mellett, még folytonosan egyes csapatok támadták meg Tökölyi seregének azon részét, mely, mikép előttünk már tudva van, hátramaradott, s e megtámadásokat többnyire hatalmasan visszaverte.

Augusztus huszonnegyedikén, nehány napi mulatás után Törcsvár alatt, a csapatok egyike ujra Tökölyi hadaival vívott.

Szép derült hajnal volt; a lovas sereg a tábor előtt nyeregben ült, s a kivont kardokban véresen ütköztek meg a napnak első sugarai.

Heussler megszoktatta hadi seregét arra, hogy az ily részletes ellenkezések alkalmával minden pillanatban készen álljon indulóra.

Miután lóháton a tábornokok végig haladtak a sereg előtt, Teleki Mihálylyal együtt leszállván lovaikról, a törcsvári kősziklára mentek.

Itt e magas helyen látjuk a festői csoportozatot számos kiséretével állni.

Teleki Mihály s Heusslernek távcsöveik voltak, a többiek szabad szemmel tekintettek a völgybe alá, hol most szép élénk hadi jelenet bontakozott.

Havasalföld felől egy csapat török lovas szétoszolva, egy- és kettenkint rohant elő, s lövéstávolra hirtelen megállítván lovaikat, hosszú fegyvereikből lőttek a német könnyebb lovasokra, kik szintúgy csatárlánczba oszolva egyenkint törtek a törökökre s többet közülök üldözőbe vevén, levágtak.

A magasból jól lehetett látni, ezen előcsapatok inkább fegyverjátékhoz, mint komoly csatához hasonlító folytonos űzésből és visszaverésből álló ellenkezését: ha a bátrabb üldözők valamelyike igen előre haladván, a hátul felállított csapatokhoz ért, vagy szélgyorsasággal sietett övéihez, vagy halállal fizetett vakmerőségeért.

Később az előcsapatok e kihivásait s egyes mérkőzéseit egész csapatok összeütközése követé, úgy hogy néha a két sereg gomolyba szorult össze s ember ember ellen vívott.

Heussler nagy megelégedésére, a német és székely osztályok többnyire nagy veszteséggel verték vissza a támadókat, s a csatahelyen aránytalanul több török s oláhországi fegyveres hevert halva, vagy megsebesülve, mint német vagy magyar.

Mintegy két óráig álltak már a tábornokok ama szép sziklán, folytonosan beszélgetve s észrevételeiket megtéve, míg egy fegyveres érkezett fel a csatahelyről, a verekedés különböző fordulatairól tudósítván a fővezért, ki e napon szerfelett jókedvű volt.

Teleki Mihály gyászöltönyében, hosszú fehér szakállával, mely mint az ezüst fénylett, jóval komolyabb volt a többinél, s valami leírhatlan, eddig előtte ismeretlen nyugtalanság mutatkozott vonásaiban.

- Miféle ember vagy? - kiáltott most Teleki Mihály, egy porral s verejtékkel födött barna ficzkóval találkozván tekintete, ki egyszerre mintha a földből nőtt volna ki, állt előtte.

- Isten velünk, nagyságos kegyelmes uram! - felelt a borzas egyén, kiben első tekintetre Brenkovics czimborái egyikére, Izekucz uramra ismerünk.

- Ki vagy, - mit akarsz? - szólt ujra Teleki mérgesen, míg Heussler élénken sietett Izekucz elé.

- Te vagy? - kiáltott fel Heussler. - Uram - folytatá, Telekihez intézvén szavait: - e ficzkó alig tud pár szót németül, ismerem őt; kérdezze ki kegyed, mert ez ok nélkül soha sem jő.

- Beszélj, mi hirt hoztál? - kérdé Teleki élénken, míg a többiek kört képeztek a ficzkó körül.

- Nagyságos uram, - felelt a kém kijelelten örményes kiejtéssel - a gróf, Tökölyi Imre uram, a zernesti völgyben áll egész táborával!

E szavakra a hang mindnyájuk torkán rekedt.

A meglepetés kínos szünete után Heussler, vidámságra erőltetvén vonásait, felkiáltott: - Lehetlen! ördöggel lenne czimboraságban, ha ezt kivihette.

- Hannibal! - mond Teleki alig hallhatólag. Mert bár Tökölyit dühösen gyűlölte, mint a ki egykor jegyben volt leányával, de azt a szép Zrinyi Ilonáért cserben hagyta, s áruló volt végleheletéig; annyi magyar vér volt Teleki Mihályban, hogy mindig valami titkos örömet érzett, ha magyar vitézség vagy eszély túlszárnyalta az elbízott, magyart gyűlölő német vezérek előrelátását, - azután érthető hangon folytatá: - hogy néha egyes rablók s nyájőrök átlopódzhatnak ama vidéken, tudom; de egy hadsereggel azon rémítő helyeken átgázolni, csudával határos. Szólj! - kiáltott az örményre, - igaz-e, a mit mondasz? mert életeddel játszol.

- Uram - felelt az örmény - ő nagysága a vezér ismer engemet; tudja, hogy nem szoktam hazudni; ha nem volna igaz, nem tenném koczkára életemet.

- Ha igaz, - mond Heussler dühösen s halványan mint a halál, - akkor felakasztatlak gazember elkésett tudósításoddal; most kell-e jönnöd?!

Az örmény a legkisebbé sem ijedt meg; borzas fejét kissé megvakarta, azután elég hetykén felkiáltott: - Na, még az lenne valami! felakasztani a becsületes embert azért, hogy szárnya nincs mint a verebeknek! Lássa az ember, én vagyok az első, a ki hírt hozok s mégis felakasztanának, mint a nyulat, ha meglőtték. Tudtam, hogy jönnek; ott voltam én a táborban, Isten bizonyságom, hogy majd húszszor nyakamat törtem, csakhogy őket megelőzhessem, s hírt hozhassak ő nagyságának, a vezérnek. Talán jobb hasznomat vennék ezutánra is, mintha itt kiakasztanak csóvának; hiszen még meg sem mondottam, hányan vannak, hol állnak, mit akarnak. - E szavak után az örmény szembetünő nehezteléssel elhallgatott, kihivó tekinteteket vetvén maga körül. Ezen ember nem tagadhatá, hogy a vakmerő Brenkovics közelében növekedett.

Teleki Mihály azonnal látta, hogy a legoktalanabb számítás volna a kémet most felakasztatni. Mindenkép igyekezett Heusslert lecsendesítni, figyelmeztetvén őt, minő káros hatással lenne ingerültsége a táborra, hol azt félelemnek vehetnék.

- Majd megtanítom ama kalandort gyülevész hadával együtt azon az uton menni vissza, melyen jött; - szólt Heussler indulatosan; azután a körülálló tiszteknek parancsot adott, hogy a tábort azonnal felszedjék, s az első jelre készen álljanak indulásra.

Tökölyi csudás megjelenésének híre néhány percz alatt elterjedt a táborban.[cvi] Meg kell jegyeznünk, hogy a magyar és székely hadak közt többen voltak, kik már Tökölyi Imre első szerencséjében zászlói alatt, vagy ellene vívtak, s hogy Tökölyi egy volt azon férfiak közül, kik iránt jó és balsorsban az igaz katonakedély magasztaltságba jő. Ki soha katona nem volt, meg nem foghatja azon lelkesedést, melyet kiváló egyéniségek hősies szelleme, sőt nagyszerű veszteségei is képesek előidézni. Tökölyi Imre neve, regényes sorsa, s főleg azok előtt, kik őt személyesen ismerték, saját egyénisége, roppant befolyást gyakorolt; ki ezen éles római vonásokat, e szigorú kifejezését az erőnek és szilárdságnak valaha látta, soha sem vesztette el emlékezetéből. Tökölyinek csak szenvedélyes barátai és szenvedélyes ellenségei voltak; az érzelem lanyhasága nem találkozott e történeti kariatiddel, őt, mint a tenger szikláját a rokon és ellenszenv hullámai csapdosták.

Ha a bátorszivűek Heussler parancsnoksága alatt örültek, s fel valának magasztalva azon gondolatra, hogy e nevezetes férfiúval megvívhatnak; ha maguk a német vezérek a színlett gúny s megvetés leple alatt, el nem vitathatták maguktól a harczvágy vagy félelem melegségét: úgy másrészt senki se csudálja, ha e, még balsorsában is rettegett név a gyávák fülében úgy hangzott, mint egykor: Hannibal ad portas!

Míg Heussler megszégyeníttetését s abból eredt dühét, de a mely legkisebb félelemmel sem vegyült, Teleki tanácsára legyőzte, s néhánynyal megbizottai közűl a kémtől mindazt megtudta, a mi előttünk nem titok már, addig egyikét segédtiszteinek a táborba küldötte s nemsokára maga is egész kiséretével oda sietett.

Izekucz e közben élesen jártatta szemeit a vezéreken, kik őt egészen el látszottak feledni; azután lesietett a völgybe, hol lovát egy fához kötötte volt.

- Na - mond, csiptetve szemeivel, mikor lova tömött sörényébe mélyesztette kérges kezét, - beh szeretnének mindjárt akasztani! - de se baj; - beborsoltam levesüket; - most már el, - merre szemem lát. - Evvel az örmény felpattant lovára, s nemsokára hosszú porfátyol lengett rohanó lova mögött.

A ZERNESTI CSATA.

A tágas zernesti völgy Heussler száguldó lovasságának dübörgésétől visszhangzott, melyet a gyalogság gyorsan, a legjobb rendben követett.

Felséges tér ez! mező, szántóföldek, itt-ott egy kis halom, magas fűzcsoportozatok, s mindez kerítve festői hegyormoktól, koronázva százados cser- és bükkerdőkkel.

Alant a völgyben hadias kép emelkedik, mintha a földből nőne fel.

Minden oldalról rival a harsogó trombita, de hangját a szél elkapja, mely porfellegeket kerget az előrohanó csapatok felé. Mikor ezek néha szétválnak, mint festői ábra tűnnek elő a marczona hadfiak.

Kevéssel azelőtt, hogy Heussler parancsot adott indulásra, Zernest és Tobaj felől dühös vihar kerekedett, egyenesen szemközt fujván a Heussler seregével, még pedig oly erővel, hogy a lovasság szemefényét kezdé veszteni.

Mikor Tobajhoz jó közel értek, az első csapatok s a magyar lovasság egy része csatárlánczba oszlott fel, a fellegezni kezdő égen egyszerre kékes fény kezdett lángolni: felséges és irtózatos látvány egyszerre.

Gaczigerej vad csordáinak egy része megrohanta Tobajt s mikép mindig a tatárfutások alatt, most is első dolga volt felgyujtani a falut.

Kevés pillanat alatt az egész helység lángpalásttal lőn beterítve.

A nép minden oldalra menekült, mert oly váratlan volt Tökölyinek megérkezése s annak híre, hogy a tatárok a nép egy részét a mezőn, aratással és hordással elfoglalva lepték meg.

Távolról a lángok robaját, lövöldözéseket s a tatárok üvöltését lehetett hallani.

Heussler parancsot adott a seregeknek csatarendbe állítására.

A vihar egy kanyarodására, s miután a csatarend készen állt, a porfellegek elszéledtek, s szemközt Tökölyi merev s a nap sugaraiban ragyogó serege bontakozott fényesen mint érczfal.

Az egész elrendezés, első tekintetre tanusítá a tapasztalt s ágyúk dörgése s fegyverek csattogásai közt férfiúvá ért vezér képességét, kin akkor a bátrak minden reménye függött.

- Jézus! Jézus! Jézus! - ordítottak egyszerre a székelyek, kik zömök lovaikon Heussler balszárnyán voltak felállítva.

Mihelyt ezek Tobajt égni látták, minden parancs nélkül mint a vihar rontottak előre, egyenesen a falu felé tartván.

Teleki Mihály gyászöltönyére sötét aczélvértet csatolt, s Kálmán nevű híres babos ménén ült, egyen a legszebb paripák közűl, melyeket valaha Erdély fűszeres völgyei növeltek. Az öreg úr e kedves lovát csak utolsó szükségben használta, nem volt gyorsabb, biztosabb ennél az egész hadseregben.

Azon pillanatban, mikor a székelyek előre rohantak, Teleki a magyar hadsereg rendezésével volt elfoglalva; mihelyt az ismeretes hadkiáltást meghallotta, megállította ménét, s mintegy le volt igézve haragjában. A jövő pillanatban sarkantyút adott lovának s ez mint a nyíl átvágva a sík mezőt, a rohanó csapatok felé száguldott. Nem sok idő mulva Teleki utólérte őket.

- Megállj, megállj! ilyen amolyan góbéja! - ordított reájuk dühösen, - hol van Macskási Pál uram?

E kiáltozások közben Teleki már a székelység előtt volt: a legközelebbiek megpillantván őt, lassítni kezdék lépteiket, s kiáltoztak a többiekre, hogy álljanak meg; a tüzesebbek, kik rendetlenül előre robogtak, csak a harsogó trombiták intésére szállongottak vissza, s látván, hogy maga az ország tábornoka, Teleki van köztök, engedni kezdettek a szónak.

- Akkor támadj, ha parancsolom! - kiáltott Teleki indulatosan s végig nyargalván az alakulni kezdett csapatok előtt.

Macskási Pál, Cserei Zsigmond s többen a tisztek közül azonnal Teleki körül gyűltek, erősítvén, hogy a támadásra nem adtak parancsot, sőt minden erejükből igyekeztek az eszeveszett népet feltartóztatni.

Az akkori hadseregekben s főleg a magyar és székely csapatokban, hasztalanul keresné valaki ama szigorú rendet és fegyelmet, mely a mostani szabályzott katonaságot oly félelmes s akaratlan eszközzé teszi.

A székelyek nem gondoltak tovább, mint a falura, melyet égni láttak, s a tatárokra, kikről jól tudták, hogy első támadásra hátat szoktak fordítni.

Ha valahol e vészes időben falu égett, s aggok, védetlen gyermekek üldöztettek, százat lehete egyre fogadni, hogy ott vagy német gazdálkodik - vagy tatár.

Mikor Teleki magyarosan lehordta a székelyeket,[cvii] kik őt nem különösen kedvelték, ezek dühösen káromkodtak s békétlenkedtek, de nem mertek ellenkezni, s Macskási Pál a vett parancsra, ujra elfoglalta velök régi állomását, mi nem kevés fáradtságba került, de végre zsinat s morgás közt sikerült.

- Mit vesztegelsz itt, te beste lélek ilyen amolyan fia? - kiáltott fel egyszerre Teleki, megpillantván egy borzas sihedert, ki leszállott lováról és nyergével bibelődött.

- A ló hasa alá fordult a nyereg, uram, - felelt daczosan a fiú, reá vigyorogván a kérdőre.

Az öreg úr nagyon fel volt már indulva az elébb történt rendetlenség miatt, s nem igen értvén a szélben a feleletet, a székely felé nógatta lovát s emelt buzogánynyal sietett feléje.

- Mindjárt ülj lovadra, - kiáltott rá Teleki, - vagy fejeden tánczoltatom meg buzogányomat.

A székely legkisebb jelét sem adá a félelemnek, s hirtelen felkapván lovára, szitkozódni kezdett s tova nyargalt.

Teleki pár percz mulva utolérte s reákiáltott:

- Megállj, tán azt sem tudod, ki vagyok?

A székely látván, hogy nem menekülhet, hirtelen megfordítván lovát, kopját emelt az ország tábornokára.

- Te még kopját mersz emelni, beste lélek? - riasztott reá az öreg úr, nyerge mellett függő karabélyát ragadván elő.

Mihelyt a székely észrevette, miben jár az ország tábornoka, pár ugrással mellette termett s ráirányozván kopjáját, kiáltott: - Tartózkodj, nagyságos kegyelmes uram!

Teleki visszaejtette karabélyát, s elnevetvén magát, szólt: - Mit bolondozol, barátom?

A székely is elfordította a kopját s meredten nézvén a tábornok szemei közé, elhallgatott.

- Hallod-e fiú, - folytatá Teleki, kinek a merész siheder megtetszett, - ugyan nekem hozod vala azt a kopját?

- Egy szerencsére, nagyságos kegyelmes uram, - felelt a székely, billentvén fejével, - oda taszítom vala.

Teleki néhány pénzdarabot vett ki zsebéből, s a székelynek adta: - Nesze komé, igyál egészségemért, azt a rossz rudat pedig taszítsd a tatárnak, mert nem mindig találsz ily jó kedvemben. - Evvel be sem várván a bámuló székely feleletét, elnyargalt.

Azon pillanatban, mikor Teleki Heussler közelébe ért, Balacsán, ama boér, kiről már említést tevénk, s ki néhány száz főből álló vésznek edzett magyar s oláh martalócz parancsnoka volt, hasonlóul a fővezérhez sietett.

Fölséges fekete paripán ült, fényes, ragyogó török készülettel, s keleties öltözete, a feszszel fején, melylyel dinnyealakú oláhországi föveget cserélte föl, kellemes benyomást tőn a szemre.

Balacsán magas testes férfiú volt, szabályos, de mogorva vonásokkal, melyeknek fekete sűrű szakálla s éles szemei hadias tekintetet adtak.

- Kegyelmes uram, - szólt latinul, - ha nagyságos uram nem ellenzi, kiűzöm a tatárokat Tobajból, mindenesetre nem fog ártani, ha helyet szabaditok s e garázda nép utunkban nem áll.

- Nincs ellenemre, - felelt Heussler, - siessen kegyed, s igyekezzék mielőbb végezni velök, gondolom, nem sok fáradságba kerülend.

Balacsán, Szorbán havasföldi vajda veje volt, s ennek halála óta az új vajda, Brankován üldözéseitől tartván, a császár oltalma alá sietett. Heussler engedelmét megnyervén, szembetünőleg látszott annak örülni, s azonnal megfordítá lova fejét, s csapata felé kezdett száguldani.

A táborban tudva volt, hogy a császár neki az oláhországi vajdaságot megigérte; sőt parancsot adott Heusslernek, hogy őt Oláhországba vezesse; mit a német vezér azon időre halasztott, mikor Tökölyit le fogná győzni, miben legkisebbé sem látszott kételkedni.

Balacsán a maga részéről hasonlóul nem volt fösvény igéretekben, s biztosítá előre hatalmas pártolóját, hogy a fényes portától elállván, Oláhországot a császár oltalma alá hozandja.

Heussler hadserege úgy állt, hogy az ellenséges táborból lehetetlen volt azt egészen kivenni, de mivel a szél folytonosan szemközt fújt, a vezér jónak látta a csata rendét megváltoztatni. Ennek következtében a balszárny hátravonult, míg a sereg középpontja s jobbszárnya jóval előre haladott. Ezen újabb állásában, Tökölyi azt egész hosszában láthatá, úgy hogy még a zászlókat is megszámlálhatta.

Tökölyi még mindeddig meg nem mozdult, s Heussler kiséretével a magyar csapatok felé vágtatott. Mikor oda ért, a vezér s a tisztek azonnal körüle gyűltek.

- Uraim, - mond Heussler, ki egészen visszanyerte önbizalmát, latinul, mert a magyarokkal mindig e nyelven szólt, bár merjük állítani, hogy Cicerónak nevezetes észrevételei leendének a rémítő frazeológiára, melyet ő nagysága kifejtett. - Uraim, mindjárt leend kegyeteknek szép mulatságuk, úgy látom, hogy az ellenség mozdul, s éppen a török csapatok készülnek támadásra. Hadd jőjjenek, majd üdvözlöm őket gyalogságommal s meglátják kegyetek, miként fognak szaladni mint a nyulak. - Szokott tévedése a külföldi vezéreknek, mindig nyulakat s őzeket látni férfiak helyett s ritkán csalatkoznak, csak a helyet - hol? vétik el. - Heussler folytatá: - Kegyetek aztán kényük-kedvük szerint üldözhetik s vághatják őket. Ha történetesen nagyobb erő jő a nyomják kegyeteket, oldalvást kell hátrálni, nem pedig egyenesen felém, majd fogadom én őket ujra.

Teleki, miután Heussler eltávozott, végig nyargalt a magyar és székely csapatok előtt, s férfias hangon szólt a sereghez:

- Vitézek! - most ideje megmutatni, hogy még őseink vére foly ereinkben s biztosítni ősi szabadságunkat. Tökölyi eladta az országot az istentagadó pogányoknak, ha győz, vége az alkotmánynak; ellenben ha mi győzünk s kikergetjük az országból, béke és áldás vissza fognak térni. A császár hatalmas, roppant seregei vannak, nem tarthatunk semmitől, meg fog bennünket védeni minden ellenségtől. Hogy pedig ne mondhassátok, vitézek, hogy én mint ország tábornoka, elbujtam a halál és veszély elől, íme ide hoztam közitekbe fehér szakállomat, s kész vagyok győzni vagy meghalni veletek.[cxi]

Tíz óra lehetett reggel, mikor a két tábor csatarendben állt szemközt; de mielőtt a forradalmi csaták ezen egyik legrövidebbikét, s legvérengzőbbikét gyors változataiban kisérnők, előzzük meg azt, s vessünk egy tekintetet Tökölyi körözetébe.

A török-magyar hadsereg balszárnya irányában, hosszú cserjével s bozóttal lepett hegyoldal vonult, melynek közelében Gaczigerej állott tatáraival; középben Tökölyi magyar serege foglalt helyet, míg a jobb szárnyon a török szerdárt látjuk spahiaival.

Mintegy félórával a válságos csata előtt Tökölyi, Petróczi, Daróczi és Bercsényi, számos tisztek kiséretében, az egész hosszú csatarendet végig nyargalták. Nem hiányzott e kiséretből az ifjú Kálmán, Bercsényi mindenkori követője s Brenkovics társaival, ülve szilaj moldvai lovakon.

Tökölyi inkább jelenlétével s arczának nyilt s rettenhetlen kifejezésével, mint bő szónoklattal buzdította embereit. Mire egyébiránt kevés szükség volt; mert az alatta vívó seregekben hitté vált a győzedelem, mit e napon még növelt az ellenségnek szembetünőleg kevesebb száma.

Tökölyi a hirtelen végrehajtott szemle után, kiadta parancsait a vezéreknek.

Mikor a csatarend középpontjához visszatért, s a vezérek hadosztályaikhoz elnyargaltak, Bercsényihez fordult és szólt: - Miklós, te velem maradsz. Brenkovics! - folytatá azután a kiséretében maradott férfiúhoz intézvén szavait, - reád senki sem ismer, azért te is kiséretemben maradj; de mivel érdekemben van, hogy a csata fordulatai közben a német s magyar vezérek a tulsó táborban senkire se ismerjenek embereid közül, azoknak nem szabad itt maradni. Adj nekik dolgot s figyelj szavaimra: tudni akarom minél előbb, mi történik Brassóban, Kolozsvárt és Fehérvárott? A leghitelesebb hireket akarom hallani a bádeni határgrófról, mennyire ment Kriuprilli basa Szerviában, miként van nőm Bécsben s mi történt gyermekeivel? Értettél?

- Tökéletesen, fönség, - felelt Brenkovics. - Evvel megfordult s embereinek intett, kik főkép ily pillanatokban, vakon engedelmeskedtek minden szavának; tapasztalásból tudván, hogy a vasfejű főnök nem érti a tréfát.

Brenkovics, kit csak nem régiben tömött rőt szakállal láttunk, most annyira el volt változva, hogy e jóval megfiatalodott arczban azonnal ama kalandorra ismerünk, kit a cziblesi havasokon az öreg Urszával láttunk legelőször.

Még lévén egy kis időnk, nem leend érdektelen ezen új nemű, sajátos parancsnokot a tett mezején, s körözve közvetlen eszközeitől, mint rendezőt s intézőt kilesnünk.

Mikor Brenkovics a fejedelem parancsát vevén, elnyargalt kiséretével, a csatarend háta mögött, attól mintegy 100 lépésnyire megállította lovát.

Az öreg Ursza zömök, barna kanczán ült, s öltözete keveset különbözött Brenkovicsétól, fejét fekete magas báránybőr süveg födte s romlatlan épségű tagjaira csipőn alul érő székely szabású barna zeke volt öltve s tüszővel derekához szorítva. Ebben törökös görbe tőr, jóval rövidebb a handzsárnál, fészkelt. Állát őszülő bozontos szakáll kerítette, s nyerge kápájában két gyönyörű török pisztolyt, mögötte pedig gyöngyházzal kirakott karabélyt pillantunk meg.

A többiek öltözete s készülete majdnem ugyanaz, csakhogy a fiatal Ráfael egész megjelenése némi harczias kaczérságra mutat s fején hosszú veres nyusztos süveg ül, melynek szárnya mint zászló kanyarog a szélben.

Mihelyt megálltak, Brenkovics közelébe inté őket, s szigorú parancsoló hangon szólt:

- Ursza bátyám, te Kolozsvárra mégy, mindent meg fogsz tudni, a mi ott történik, főleg szemmel tartsd a kis pünkösdi fejedelemnek, Abafi Misinek körözetét. Meg kell tudnod, kik vannak körüle, mit főznek ellenünk, ha van-e ott valaki, kiben bíznunk lehet. Nyolcz nap alatt Mármarosszigetre jösz.

Az öreg medvevadász összevonta szemöldeit s röviden csak ennyit felelt: - Jól van, uram! - Evvel sarkantyút adott lovának s jobbra kanyarodva, mint a szél eltávozott.

- Izekucz! - folytatá Brenkovics, az előttünk ismeretes örményhez fordulván. Meg kell jegyeznünk, hogy e sátán fia, kit nem régiben láttunk Heussler táborában, a legegyenesebb utat választván, meg tudta az ellenséget előzni, s oly sietve jött, hogy lova Tökölyi előtt dőlt össze, ki azonnal más lovat rendeltetett alája; a ficzkón egyébiránt legkisebb nyoma sem látszott a kimerültségnek.

- Izekucz - ismétlé Brenkovics, - te egyenesen, a bádeni határgróf táborába sietsz, meg fogod tudni, elkészült-e már, s az álmos bécsi Hofkriegsrath kisütötte-e már, mit kellessék tennie? Ott legjobban megtudhatod azt is, mit csinál ama vitéz ember, kitől majdnem úgy rettegnek mint urunktól, Kiuprilli basát értem; ha ijedtökben igen sokat találnak mondani, vedd elő a rostát; pelyvát ide ne hozz! gyorsan járj, gyorsan térj vissza.

- Vissza hová? - kérdé Izekucz.

- Ki tudná azt megmondani! hányszor fordul a nap addig, aztán nincs jobb kopó nálad, még sohasem vesztetted el nyomunkat. Van pénzed, jó lovad, Isten velünk, remélem megértettél jól?

- Igen - felelt az örmény jókedvvel, mert legkisebb hajlamot sem érzett a csatában résztvenni. Rettenhetlen ember volt, ha kardra, ökölre került a dolog, s átalában nagyobb bátorsággal birt, mint a minőre a csatákban van szükség; de egy gyengesége volt: a dörgést és az ágyukat nem szerette.

Míg Brenkovics az ifjú Ráfael felé fordult, addig az örmény már a sík mezőn nyargalt.

- Ráfael, - mond Brenkovics, - kegyelmedre ezuttal fontos dolgot bizok, egészen oly nyalka ficzkónak valót, mint kegyed. Bécsbe fog menni személyesen beszélni ő nagyságával, Tökölyiné fejedelemnővel, s részletes tudósítást hozand; megtudja mindazt, a mi a fiatal herczeggel s herczegnővel történt és történik, nem feledvén Kolonics bibornokot. Ime itt egy levél - folytatá, egy iratot vonván elő s adván az ifjú kezébe, - Aspermont grófnak szól; ha ez irat veszélyben van, felbonthatja kegyed s tartalmát szóval adhatja elő a grófnak. Jegyezze meg jól magának, hogy az okos ember nem oda néz, a hová vág.

- Uram, - felelt Ráfael, a levelet eltevén, - semmiben sem leend hiba, de nincsen elég pénzem.

- Kegyednek soha sincs elég pénze, - mond Brenkovics komolyan, evvel tüszőjéből egy erszényt vont elő, s abból nehány aranyat kivévén, átadta neki.

Az ifjú arczán az örömnek egy sugára vonult át. - Most már - szólt jókedvvel - se baj! annyi szép dolgot hozok haza, mennyi a zsoltáros könyvben sincsen; de hol találom meg kegyedet?

- Ki tudná! - felelt Brenkovics; - Szigeten, Fehérvárott, keressen fel kegyelmed!

Ráfael elhelyezvén pénzét, nem időzött; mikor mintegy 10 lépésnyire lehetett, Brenkovics felkiáltott: - Ez nem jő vissza hír nélkül! csak pénze legyen, a pokolba is elmegy, - ismerem.

Míg Brenkovics különböző parancsait kiadta, addig Fenchel Hanes, a szász, mogorva tekintetet vetett főnökére, de hallgatott; Vaszil pedig le nem vette szemét a német hadseregről, melynek fegyverein a nap sugarai törtek meg; meredten nézett oda, s mikor Brenkovics rákiáltott, mintha csak akkor ébredne álmából, szólt:

- Na binye! itt vagyok én is.

- Mi dolgot adjak neked? - kérdé Brenkovics.

- Küldje kegyed Brassóba, - mond Hanes, ki a fejedelem szavait hallotta s élt a gyanupörrel, hogy Brenkovics őt, mint szászt fogja Brassóba küldeni. Mondva volt, hogy ezen embernek mindig voltak kifogásai, ehhez hozzá teszszük, hogy e vakmerő ficzkó képességei közé a legélesebb hallás tartozott, ugy hogy fülét a leghalkabban elejtett szó sem kerülte el.

Brenkovics reá sem nézett s nem is felelt, hanem az oláhra szegezvén szemeit, várta, hogy nyilatkozzék.

- Tet a teta - mond az oláh egykedvűen - leginkább szeretnék itt maradni.

- Igaz, - szólt Brenkovics, - te még nem voltál a német táborban, az ördög sem ismer; de a mi halad, nem múlik; azért nem szeretném, ha itt köztünk látnának. Szedd a sátorfát s eredj át Teleki Mihály uramhoz; nem árt, ha mindig van valaki sarkában. Ha nem ők győznek, a mit alig hiszek, maradj köztük, míg ellenkező parancsomat veended, aztán ha nem elébb, a határozott napon, ott légy a Gaura Drakulujban.

- Hát mit mondjak ott, domnule? - kérdé Vaszil.

- Legjobb, ha semmit sem mondasz, - felelt a kérdett, - egyszer szükségből gazember leszesz, fehér kendőt kötsz karodra, s átszöksz a németekhez.[cxiii]

Vaszil vigyorgott: - Binye - felelt - azt sem bánom, evvel ő is odább állt, lovát ama bokros hegyoldal felé irányozván, melyről fellebb említést tevénk.

Fenchel Hanes vonásai mindig komolyabbakká lettek, felvetette ajkait, s mikor látta, hogy a többi mind elnyargalt, mérgesen felkiáltott: - Ezer mennykő! mindig olyan vagyok, mint a fekete leves, utoljára maradok, a jóban, t. i. bajban, mindig első vagyok orrom hegyével.

- Hanes, - szólt Brenkovics, legkisebb tudomást sem látszatván venni annak ingerült monológjáról: - Brassóba mégy! közlekedésbe teended magadat meghitt embereinkkel, főleg a boérokat bizom reád.

- Mi haszon van ebből? - kérdi a szász haraggal.

- Az nem a te dolgod, - felelt Brenkovics, - az ügy fontos: Brankován uram két kézre dolgozik! szemmel tartsd mindazokat, kik Oláhországból jönnek; igyekezz belopódzni a várba is. Azért biztam e dolgot reád, mert okos ficzkó vagy.

- Nem vagyok én okos, - mormogott a szász kedvetlenül - jobb lett volna Izekuczot oda küldeni, ő a legokosabb köztünk, kegyedet kivéve természetesen, - tevé hozzá, csiptetvén szemeivel s nem minden gúny nélkül.

- Ha mindent megtudsz, - folytatá Brenkovics, felelet nélkül hagyván a szász észrevételeit; - s főleg ha sikerül neked Brankován ármányainak nyitjára jönni, ne késs, Szigeten megtalálsz, s ha nem, felkeresed táborunkat.

- Hát Szigetre miért kalandozzak; - kérdé Hanes durván.

- Van-e pénzed? - folytatá Brenkovics.

- Több sem ártana - viszonzá Fenchel folytonosan mormogván magában.

- Tartsd markodat, itt nehány arany, több mint elég! - evvel a pénzt átadván a szásznak, ez azt reszketve mérgében eltette, de nem mert szólani, mivel Brenkovicsnak keze egyik pisztolyának agyán nyugodott. A szász mindazáltal szeretett volna pár ellenvetést tenni, de Brenkovics sarkantyut adván lovának, elnyargalt.

- Eredj a pokolba! - kiáltott utána a szász szikrázó szemekkel, azután mormogta: - két nap nem ülhet az ember nyeregben, most ujra el kell dugnom lovamat valahova, átváltoznom bakszásznak, s gyalog bujkálnom. Ördög vigye ezt a gyalázatos életet.

Egy szó sem volt igaz mindabból, a mit a szász maga magával el akart hitetni; mert a világ minden kincseért fel nem cserélendé kalandos pályáját. A mi még különösebb, az, hogy Brenkovicsnak nem volt nagyobb csudálója, mint ezen ember; ki a maga módja szerint szerette is őt, már a mennyiben szeretni tudott. Helyzetének előnyeit a kis kém-szövetségben senki sem tudta úgy kiaknázni, mint e durva, de igen eszes s elhatározott jellemű ficzkó, ki tökéletesen elemében volt. Mindamellett örökösen morgott, minden nyelven káromkodott s e folytonos zsémb elvei közé tartozott. Olyan volt e részben mint a tigris, melynek annál jobban esik az étel, mennyivel inkább felboszantják.

Fenchel Hanes úr, igen csendesen fordította meg zömök szegsárga lovának fejét, s olyan lassan távozott, mintha valamit keresne a földön.

Brenkovics, ki már Tökölyi kiséretében volt, szemmel tartotta őt, s nevetve mondá magában: - Hogyan baktat az akasztófa! a ki nem ismeri, azt hinné, hogy hármat sem tud számlálni.

Ritka előnyünkre szolgál, hogy e csatát szemtanu, Cserei Mihály után írhatjuk le, ki abban résztvett s kivel nemsokára találkozni fogunk.

Azon pillanatban, mikor Brenkovics visszatért Tökölyihez, a magyar csapatok jobb szárnyán a fejedelem czigány zenekara trombitáit kezdé harsogtatni, s ugyanekkor történt a tulsó táborban Balacsán elindulása a vett engedelem után, miről már említést tevénk.

Tökölyi Imre nemcsak e mozdulatát az ellenségnek vette észre, hanem azon előnyt is, melyet ama bozontos hegyoldal vala képes nyujtani, mely felé Vaszilt láttuk távozni.

Tüstént parancsot adott a török szerdárnak, s a már Tobajnál gyujtogató s pusztító tatárok hátramaradt osztályának, hogy ama bokros oldaltól födve, igyekezzenek Heussler jobb szárnyát megkerülni.

Nem lehet azon vak engedelmességet s gyorsaságot csak képzelni is, melylyel Tökölyinek minden parancsa végrehajtatott. Azon rögeszme, mely mind e mai napig létezik a törökök közt, hogy a keresztény általános lángész, s mindent s mindenhez tud: akkortájban még nagyobb mértékben megvolt s a mozleminok büszkesége daczára, őket a magyar vezérek s főleg Tökölyi iránt, feltétlen engedelmességre készté.

Heussler távol sem birt Tökölyi ragyogó vezéri tulajdonaival s vakmerőségével; de mind a mellett, mint gyereksége óta hadi pályán nevekedett férfiú, gyakorlott hadvezér volt, s a czélzott cselt azonnal észrevette.

Doriát, egyikét legjobb törzstiszteinek, hat század gyalogsággal a közeledő tatárok elé küldötte, ezekhez Teleki Mihály 13 zászlóalj székely lovasságot rendelt, Henter Mihály vezérlete alatt.

Doria gyorsan előnyomuló gyalogsága előtt a két fiatal jezsuitát látjuk lóháton, fekete rendöltönyükben, övig érő hófehér csipkés ingekkel felül, mindkettőnek feszület van kezében: így mennek legelől hajadon fővel s minden fegyver nélkül. Valami rendítő volt e két ifjút, a félelem minden jele nélkül, a siető gyalogság előtt haladni látni. A marczona tekintetű nép a csudálat, s ihletség magasztaltságával kisérte őket szemeivel. Olyanok valának, mint két vértanu, ki büszkén s az öröm elragadtatásával megy a vérpad elé.

Oly szelid, oly nyugodt s kibékült a kifejezés e szép és jelentékeny vonásokon, hogy az emberi elme megtéved: nem tudta magának megfejteni e szövetségét a vérnek s testvéri szeretetnek, melyet a vallás tanít, míg amannak kiontását tiltja.

Az első golyó érte azon ifjút, kinek szónoklatát hallottuk a bozzai táborban. Ijedten a rossz jóslat jelentésén, látta őt a sereg lehanyatlani lováról, egy hang, egy sikoltás nélkül.

A másik a szánalom egy tekintetével nézett rá s ihletve rebegte: - Viszontlátásra Valerius, a paradicsom kertében! - de meg nem állt s magasra emelvén a feszületet, előre s mindig előre ment......

Egyszerre kiesett a feszület kezéből, szivéhez kapott s lova nyakára borult, a második golyó őt érte.

A jövő pillanatban a dühösen előszáguldó tatárság Doria századai előtt termett.

Most gyorsan következnek e nevezetes csatának változásai.

A törökök s tatárok a Tökölyitől vett parancs következtében, az első roham után szándékosan hátat fordítottak, s Doriát, ki a színlett hátravonulás cselét át nem értette s örülvén megszabadulásának, dühös kiáltások közt kezdette őket űzni, egyenesen Tökölyi csatarendébe csalták, azután szétváltak s mint a fergeteg jobbra balra eloszlottak.

Doria előrohanó századait a gyalogságnak s pár megmaradott taraczkoknak jól rendezett tüze fogadta. Ekkor a szétvonult török- s tatársereg egy merész kanyarodást tőn, s Doria körül volt fogva.

A székelység, mely őt követte, látván a túlszárnyaló törökök gyors közeledését, megfordította lovait; mindent legázolt utjában s összegomolyodva, egyenesen Heussler gyalogságára vetette magát s a legnagyobb zavart idézte elő.

Heusslernek sikerült a rendet gyorsan helyreállítani s előrenyomulni, míg Teleki Mihály s többen a székelyek főnökei közül mindenkép igyekeztek a szanaszét szaladó lovasságot rendbehozni. A pánrettegés, a székelyek megszaladása által okozott zavarban, oly fokra hágott, hogy Heusslernek serege az első lövések után a székelyek példáját követte, hanyatt-homlok hátrált.

A fővezér Heussler, kevesed magával egy kissé emeltebb helyre menekült, minden pillanatban várván, hogy a tőle elszakított Doriának sikerül jó rendben hátra vonulni.

E rettenetes pillanatok közben, nehány hadias epizód fejlett ki, melyeket annál kevesebbé szabad hallgatással mellőznünk, mivel érdekük mellett történetiek.

. . . . . . . . . . . . .

Teleki Mihály, mikép láttuk, mihelyt a zavart a székely csapatokban észrevette, azonnal aggkorának daczára tanusítá, minő lovas s rettenhetlen férfiú.

Az öreg úr híres Kálmán paripáját sarkantyuba vette s Nord-Kermertől kisértetve, a rohanó székelyek közt termett s nehányat megszabdalván kardlapjával, látjuk most a fekete alakot ezüst szakállával, magasra emelt pallossal megállítani lovát.

- Vissza! vissza! - kiáltott Teleki, de szavai elhangoztak: senki sem nézett, senki sem hallgatott reá.

Kétszer majdnem lesodrották lováról; Nord-Kermer elszakadt tőle s minden törekedése füstbe ment.

Egyszerre körültekint s látja, hogy a székelyek már messzire haladtak, s ő egyedül áll, nehány elkésett, menekülő székely s az őket üldöző és már igen közel érkezett törökök s tatárok közt.

Nem maradt veszteni idő, azonnal megfordította lovát, s nincs kétség benne, hogy őt babosa megmentendé, ha a gondviselés épen itt, e helyen nem határozandá zajos, gondteljes életének végperczét.

Alig nyargalt 20-30 lépésnyire előre, mikor lova a szántóföldekben, éppen aratás ideje lévén, a tatárok által szétzúzott keresztek kévéi közé rohant s ezek egyikébe hágván összebukott.

Teleki Mihály, azon lélekjelenléttel, mely őt életének utolsó perczéig el nem hagyta, bár egyik lábával a kengyelbe szorulva, fél térdre emelkedett s előkapván karabélyát, az első tatárt, ki már csak négy-öt lépésnyire lehetett vergődő lovától, lelőtte.

E pillanatban többen siettek előre. Teleki látta a fenyegető veszélyt; azért kifejtvén lábát a kengyelből s lovát felkelésre nógatván, a babos felugrott s nyerítve emelte fel száraz fejét.

Azon perczben, mikor Teleki megragadta kezével lova serényét, hogy felülhessen, utolérték a tatárok s körülfogták, iszonyú üvöltések közben több ötven lándsánál meresztette véres élét az agg férfiúra.

Hihető, hogy ha csak egy-kettő leende ezek közt, ki őt ismeri s gyanítja, minő nevezetes emberrel van dolga, a gazdag váltság reményében, élve vitték volna őt Tökölyihez. De mondva volt, hogy Teleki ez időben mély gyászt viselt, senki sem gyanította tehát az egyszerű öltözet alatt Erdélynek akkortájban legnevezetesebb, leghatalmasb emberét.

Minden oldalról megrohanták őt. Teleki az első tatárt, ki hozzá közeledett, hirtelen kirántván nyerge kápályából pisztolyát, mellbe lőtte; azután egy hatalmas szurást kapván lábán, térdre hanyatlott s dühösen védte magát két kézre fogott súlyos buzogányával.

E viadal nem sokáig tartott s Teleki, főleg arczban s jobb karján rémítően összevagdalva, halva hevert s mellette négy tatár vergődött haldokolva.

Lova, látván hogy gazdája összeesik, dühösen felrugta az egyik tatárt, ki leugrott volt lováról, hogy Telekit kirabolja: azután szélgyorsasággal kezdett a sík mezőn szaladni, azon irányban, mely felé a székelység futott.

Tizen kergették, de egy sem hágott nyomába......

Cserei Mihály, kit már említettünk, a székely seregben volt. Ezen ember egy, Erdély nevezetességei közül, mint oly hiteles történet író, kit régiebbek s újabbak felhoznak adataik s állításaik támogatására: e mellett szemtanuja e nevezetes napoknak, mint ekkortájban még serdülő ifjú.

Nem sokkal azután, hogy a székelység megszaladt, az ifjú a tisztek egyikével, Székely Zsigmonddal találkozott.

- Öcsém! - kiáltott ez reá, - itt rosszul megy a dolog, futni szégyen, de hasznos; ketten úgy sem vágjuk le a pogány népet, oldd meg a kereket.

Cserei Mihály maga leírja egész készületét s fegyverzetét. Jó szürke moldvai lovon ült, felékesítve testszin, hímzett, marhahajtó czafranggal. Az ifjú magyar öltözetén felül fehér farkas kaczagány volt vetve, s fején hosszú, tengerszín nyusztos süveg ült. Fegyverzete jó karabélyból s hosszú tőrből, azaz egyenes kardból állt.

Mihelyt Székely Zsigmond őt megszólította, azonnal sarkantyuba kapta lovát s a már messze előttük szaladó székelységet igyekezett utolérni.

A magyar seregeket Tökölyi táborában kuruczoknak nevezték, mint később a hadjáratok Rákóczi Ferencz alatt, krónikáinkban kuruczvilág név alatt említtetnek. A német seregek neve ellenben Laufhans volt, miből később labancz lett.

Heussler magyar csapatainak készülete legkevesebbé sem különbözött a kuruczokétól. Szinte azon vegyülete a szineknek, hasonló változatosság öltözetek- s fegyverekben, s mind a két seregben, az akkortájban annyira kedvelt s a katonának sajátosan hadi tekintetet adó farkasbőrök láttattak.

Hogy a két táborban egymással vívó magyarok össze ne cseréltessenek s a kurucz labancz azonnal ráismerjen egymásra, Teleki megparancsolta, hogy a császár részén levők fehér kendőt kerítsenek karjaikra.

Cserei, mikor Székely Zsigmonddal előre tört, farkasbőrét balkarjára fordította s hosszú tőrét előre tartotta, mintha ő is a futó székelyeket űzné. Az üldöző törökök s tatárok mellette lovagoltak, s nem látván az elfödött fehér kendőt, őt kurucznak nézték.

Pár száz lépést haladhattak előre, mikor egyszerre széles árokhoz értek. Rémítő látvány várt itt a menekülőkre s üldözőkre. Az árok feneke tele volt holtakkal s haldoklókkal, kik a szaladás rohamában, egymástól nyomattatva, hanyatt-homlok buktak abba. Szívrepesztő sikoltások és kiáltások hangzottak s a halál legirtózatosb alakjában bámult fel a mélységből.

Lovak gázoltak az emberek fölött, összeesve minden pillanatban; míg sebesültek s haldoklók vergődtek rémítő kiáltások közt, melyeket a jövő perczben az üldözők lezuhanása követett.

Cserei, mikép őszintén megvallja, az árokhoz érvén, nagyon megrettent s veszve hivé magát.

Hihetlennek látszott előtte, hogy fáradt lova őt túltehesse a halálnak e borzasztó tanyáján, de nem maradt idő gondolkozásra, mert a jó moldvai paripa dühös szaladásában perczig sem időzött, hanem az árkot elérvén, mint a szöcske átugrotta azt s tulsó szélén termett.

E hatalmas ugrás közben, fellebbenvén a farkasbőr, néhányan az üldöző törökök közül észrevették a fehér kendőt s azonnal körülnéztek, ha nem kerülhetnék-e meg az árkot, hogy a ficzkót, ki őket oly soká vezette orruknál, utolérhessék.

Cserei azt hitte már, hogy mentve van, s csupa üldözési vágyból senki sem fogja nyakát koczkáztatni, midőn egyszerre lódobogást hallott s hirtelen hátra tekintvén, látta, hogy egy kék kaftános török, kinek fejét turbán kerítette, vagy akkori szólás szerint; török konty, sarkában van.

Valóban a török jó paripán ült s nemsokára utolérvén őt, magasra emelte reá kardját. Cserei hirtelen megfordította lovát s karabélyával czélba vette a törököt.

Az utóbbi megállt s Csereinek ideje maradt néhány ölnyi tért nyerni.

Jó távol tőle, rokonai egyike, többek kiséretében, az erdőség felé nyargalt, mely nem igen távol volt már tőlük s a helyett, hogy az üldözöttnek segítségére menne, reá kiáltott.

- Vesd le a farkasbőrt, öcsém, mert csak azért kergetnek!

Cserei gyors szaladása közben visszakiáltott: - Ide-ide! - de kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy kedvencz hadi ékét üldözőjének hagyja martalékul.

E közben a török mindig nyomában volt, de mihelyt annyira közeledett, hogy őt kardjával megsebezhetné, Cserei visszafordult s rászegezte fegyverét. Miután ez ötször-hatszor megtörtént, Cserei végre az erdőségbe ért. Néhány török, ki az előbbit követte, már jó közel volt, mikor Cserei utoljára megfordulván az erdő szélén, mellbe lőtte a törököt, ki alig lehetett 3-4 lépésnyire már tőle. A többiek látván, hogy társuk lehanyatlik lováról, Cserei pedig eltünik a fák közt, nem merték őt tovább űzni, hanem visszanyargaltak.

Nincs kétség benne, hogy ha a töröknek lőfegyvere leende, Cserei meg nem szabadul.

Mikor az ifjú beért az erdőbe, többen a magyar urak közül, kik előtte oda menekültek, körülvették őt.

E hadias csoportozat sajátos érdekkel birt. Ott a sűrű fák közt álltak mindnyájan, többnyire felséges lovakon s fényes készülettel; mert az akkori idők szellemében volt a csatát ünnepélynek nézni, hol kiki legjobb lován, legszebb öltözetében s legdrágább fegyverével jelent meg.

A legfeltünőbb ezen urak közt Apor István, egy a leggazdagabb emberek közül Erdélyben, kinek - a krónikák szerint - még a konyhaedénye is ezüstből készült; mellette barna lován Székely Ferencz s evvel szemben, különböző szinű paripákon, Hadházi György, Séra István és Donát György és számosan mások álltak.

Sok idő tanácskozásra nem maradott, távolról még a nyargaló lovasság dübörgése, a tatárok ordítása, s egyes lövések tanusíták a haldokló csata utózaját.

Apor István, ki a többire legnagyobb hatással látszott birni, felszólítá a menekülteket, hogy őt kisérjék.

Regényünk folyamából messze kiragadna, ha történetünkre nézve kevés, vagy csak mellékérdekkel biró személyeket leírni, s egyes eseményeket tovább fűzni akarnánk; azért csak annyit mondunk: hogy mindazok, kikkel e sürűségben találkoztunk, kietlen utakon s többnyire a Sinka patak árkán, ezer akadályok közt végig haladva, Erdély egyik legszebb völgyében fekvő Fogarasi-várhoz értek, hol egymástól bucsút vevén, kiki haza sietett.

Az akkori csaták után, főleg ha azok rosszul ütöttek ki, valóságos apostolok oszlása történt, s többnyire a ki tehette, haza ment s ott várta be az ujabb felszólítást. E sors várt azokra is, kik itt elszéledtek; mert az volt ama zaklatott kornak egyik főbaja, hogy az események rohama s az egyszer itt, egyszer máshol fellobbanó sugára a szabadságnak s reménynek, gyakran cseréltete a had e marczona fiaival urat, zászlót és vezetőt.[cxvi]

Mindaz, a mit eddig elbeszéltünk, rövid félóra alatt történt, de a csata habár elhatározva, bevégezve tökéletesen nem volt.

Doria, mikor látta, hogy minden oldalról körülvétetett, hirtelen négyszöget képezett gyalogságából.

Lassan, folytonosan tüzelve hátrált, s egy egész óráig védte magát a mindig sürüdő, s megszünés nélkül seregeire rohanó törökök s tatárok ellen.[cxvii]

Olykor az egész négyszög eltűnt; részint a lőpor fellegei közt, részint az előrerohanó tatárok sűrű tömegében, mely azt egészen körülölelte.

A tatárok lovai néha a fegyverek csöveivel találkoztak; mert akkor még szuronynak híre sem volt; ilyenkor a jól irányzott lövések rémítő dörgése hangzott, s az ellenséges lovasság megfordulván, szétáradt a mezőn; többnyire egész halmazát a halottaknak s lelőtt lovaknak hagyván maga után.

Doria s Magnus Castel ezredes, ki mellette állt, a négyszög udvarában, folytonosan bátoríták embereiket.

Mikor a lövések a lovasságot néhány perczre megszalasztották, Doria századai, a nélkül, hogy megbontanák a négyszöget, szorosan együtt tartva néhány ölnyi tért nyertek, hátrább s mindig hátrább vonulva.

Heussler mikép láttuk, a kis csapattal, melyet a véletlen sodrott melléje, s nehány tiszttel, kik vezérüket megpillantván, hozzá siettek, észrevette Doria vitéz ellenállását, s megszégyenülve saját tétlenségén, használta az első pillanatot, melyben a támadó lovasság szétvált, hogy Doriához siessen, s vele együtt megmentse, a mi megmenthető.

Emelt kardokkal látjuk e kis sereget most - Heusslert legelől - a tatárok száguldozó csoportozatai közt, Doria gyalogsága felé nyargalni.

Gaczigerej, a tatár khán azonnal észrevette őket s a mellette levő tatárokkal egyenesen eléjökbe rohant, hogy útjokat elállja.[cxix]

A védelem Heussler s kisérői részéről a legdühösebb volt, de a túlnyomó tatárság annyira összeszorította őket, hogy lehetlen lőn fegyvereiket szabadon használni.

A khán azonnal látta, hogy itt nem közönséges emberekkel van dolga, azért kiáltott, hogy Heusslert ne bántsák, ki már néhány sebet kapott s kit épen e pillanatban rántottak le a tatárok lováról.

A vett parancsra kedveztek életének, de szorosan hátrakötötték kezeit, s úgy hurczolták kaczaj s üvöltések közt Tökölyi felé, ki éppen ekkor tűnt elő a porfellegek közt csillogó kiséretével.

Gaczigerej szerette volna Nord-Kermert is megmenteni, mert bárminő vérengző ember volt, a gazdag váltságnak mindig inkább örült mint a vérnek; de azon pillanatban, mikor ezt tenni akarta, a vastag ezredes, a hosszú tatár lándsák egyikétől találva, a földve zuhant, s a lovak összetaposták.

Gróf Magni, rémítő erejű ember, az első megrohanás alkalmával egy tatárt lelőtt, s párnak ketté hasította fejét; azután látván, hogy elfogatását ki nem kerüli, ha időzik, sarkantyút adott lovának s kivágta magát a tatárok közül. Mihelyt szabadabban mozoghatott, egyenesen Hermány szász falunak tartott, messze hátrahagyván jó lovával több mint ötven tatárt, ki őt ordítva üldözték.

Heussler fogva, kisérete halva hevert, Magni messze a csatától s Doria csekély seregével még mindig védte magát.

Már azt kezdé hinni, hogy sikerülend megmenteni nagyobb részét embereinek, mikor Tökölyi maga, Bercsényi, a fiatal Kálmán kiséretében, egy csapat huszárral elősietett.

A tatárok azonnal helyet adtak ezen újabb támadóknak s a négyszög, mely eddig oly erősen tartá magát, nem tudott e rohanásnak ellenállni.

Néhány tatár a zavart látván, mely a német gyalogság közt történt, s felbőszülve a hosszas ellenállástól, Doriát megrohanta. Pár pillanat alatt lerántották lováról s a dühös nép korbácsolni kezdé.[cxx] Mert a tatároknál, a szelidségükről, tisztaságukról s vitézségükről oly jó hirben levő kozákok mostani ékes vademecuma, a kancsuk, akkor is megvolt, csakhogy vége vascsillagokkal lőn ellátva s így nem csak sujtott, hanem sebzett is.

A lőpor által okozott füstfelleg közepette, s az iszonyú csataelegy közt Tökölyi észre nem vette, mi történt.

Miután a tatárok kedvök szerint hűtötték bosszujokat Dorián, látván fényes öltözetét és fegyverzetét, több nyereményt vártak, ha elfogják, mint ha megölik; azért kezeit szíjjakkal lófark közé szorítván, halottakon és sebesülteken átgázolva, vad kaczaj s érthetlen szidalmak közt, hurczolták őt lovaik után.

Magnus Castel nem vesztette el fejét; a pillanat hatalma megtanította őt arra, mit az előbb említénk, s mi a napoleoni csatákban adott először oly erőt s hatalmat a gyalogságnak.

A mennyit emberei közül maga körül vonhatott, tömegbe szorította össze s kezébe vevén az egyetlen megmaradott zászlót, sikerült rettenhetlen bátorságának nehány századot megmenteni, melyekkel később a brassói kis várerősségbe vonta magát.

Magnit kevesebb szerencse kisérte; mihelyt már messzebb ért a csatától, egy helyen, hol meglehetősen el volt bokrok által födve, leugrott lováról, s gyalog, sánczok s bokrok hosszában, itt-ott rejtőzve órákig, késő este megérkezett Hermányba. Egyenesen a Hanhoz ment, mikép a szászok a birót nevezik, s megismertetvén magát vele, kérte, hogy őt a hermányi váracskába rejtse el.

A szánakozó Han igen szivesen fogadta őt, s kifogyhatlan hálálkodások közt bevitte a kis várba. De alig volt a kapu bezárva, midőn a biró s néhány hermányi szász, kik őt kisérték, megtámadták a korán bizó vezért s kirabolván és levetkőztetvén őt, igéretei s fenyegetődzései daczára agyon merték verni: húszan valának egy ellen.

Később büntetésül nehány ezer forintot rántottak a helységen a német vezérek. Az ossiáni hősiesség ily példáival telvék a szász legendák.[cxxii]

Míg igy a nevezetes csata egyes fordulatait felidéztük az aggkor homályaiból, varázsvesszőnk még egyszer felemelkedik, hogy a legmegkapóbb jelenetek egyikét említetlen ne hagyjuk, mely történetünk szövegével szoros kapcsolatban van.

Mikor Doria fogva volt s Magnus Castel füstfelleg közt megmozdult helyéből, a magyar, tatár s török a diadal ittasságában űzte az ellenséget.

Lehete őket csapatonkint messziről előszáguldozni látni, megrakodva martalékkal s itt-ott foglyokat hurczolván maguk után. A csatatér tele halottakkal, s annyi száz áldozat, kikre senki sem gondolt s annyi nehéz sebesült közt, kik itt magukra valának hagyatva, egy fiatal alak tünik fel.

Lelőtt lova mellette hever s a szép halvány fő körülhullámozva szőke fürtöktől, melyeket a szél mint arany pelyheket emelget föl, a tigrisbőrrel födött nyergen nyugszik. Azonnal észre lehet venni, hogy eszméletét vesztette, s nem bir öntudatával annak, mi körüle történik. Kis fehér kezébe szorítja meztelen kardját, s kék szeme gondolat s irány nélkül bámul a légbe.

Lábainál egy huszár s egy tatár feküsznek halva. Vonásai mindinkább halványakká lesznek, lassankint szeme bezáródik, s nehéz sóhaj után halva hever.

Ki vagy te szép ifjú? fejed aranyhullámait a szélnek lehellete arczodra borította, szemed kékjét az égtől kölcsönözted. Oly ifjú vagy, 15-16 éves gyermek még! miért jöttél ide a golyók záporába, e marczona férfiak közé, ide a vér s a halál tanyájára? hiszen téged a természet egy szép virágkertbe szánt, a liliom havát öntvén gyöngéd bőrödre. Szegény! talán lelked már felszállt a szép tiszta angyalok közé, hogy sirhassál az emberek vadságán, kik egymást ölik és gyűlölik, pedig az Isten oly szép világot adott nekik, hol mindnyájan békésen megférhetnének!

- Kálmán, Kálmán! - hangzott most, - és sietve előrobogó lovak dübörgése hallatszott.

- Kálmán, Kálmán! - kiáltott a hang mindig közelebb.

Petróczi, Tökölyi vezérei egyike, kit már többször láttunk, vágtatott Brenkovics s többek kiséretében, alig pár ölnyi távolságra azon helytől, hol a gyöngéd szőke ifjú végperczeinek tanui valánk.

- Apródját vesztette el, - mond Brenkovics hátratekintvén Bercsényire, ki villámgyorsasággal rohant lován feléjök, folytonosan kiáltozván Kálmán nevét.

- Itt van! - mond Brenkovics, megállítván lovát, - késő már, szegény gyermek! ilyen az ember élete, álmodta volna-e kegyed, Petróczi uram, hogy e pillanatban leesik egy nehéz kő lelkéről s pár uradalommal gazdagabb lesz.

- Hogyan, mit értesz evvel? - kiáltott fel Petróczi, megállítván hirtelen ő is lovát.

- Majd megmondom később, - felelt a kém, - mert nincs veszteni idő; nézze uram amott, hogy jőnek vissza minden oldalról embereink, rendezni kell a sereget, urunk szereti használni az időt, s kiaknázni a meglepetést, melyről aligha Kolozsvárt s Prágában álmodoznak.

- Menjünk! - mond Petróczi szánakodó tekintetet vetvén az ifjú halvány arczára, melyet most a déli napnak sugára öntött el, mint valami fönséges szobrot szeplőtlen carrarai márványból.

- Én bevárom Bercsényi uramat, - mond Brenkovics, - a halottakat fel nem költjük, de tűzhetünk keresztet sírjokra.

Petróczi megfordította lovát, s kezével Kálmánra mutatván felkiáltott: - Ide Bercsényi, itt van!

Bercsényi alig lehetett már néhány ölnyire tőlök, míg a vezér gyorsan elnyargalt s Brenkovics időzött, a halotti csoportozathoz ért, s azonnal leugrott lováról.

Bercsényi egy volt a leghevesebb emberek közül, kik valaha éltek: vállalkozó, merész a vakmerőségig, eszes, világos fő, ki sokat tanult, de arról is elhatározottan szólt, a mit félig, vagy éppen nem értett. A kedély nyilvánulásai nála csak egyes, önkénytelen rohamokban mutatkoztak; tudott szánakozó s érzékeny lenni, de könnyen feledett, s azért igazságos ritkán volt. E pillanatban maga sem tudott nevet adni azon, soha eddig nem érzett fájdalomnak, mely őt az ifjú halálának első gondolatára megkapta. Midőn itt kábultan, eszmélet nélkül s ha szabad így kifejezni magunkat, a fájdalom haragjával tekintett az ifjú halálos arczába, magán kívül volt.

Lovát eleresztette, s átgázolván a halottakon, térdre omlott az ifjú előtt; két kezével emelte föl gyöngéden a szép szőke főt, s meredten szegezte reá szemeit, nem tudta, mit cselekszik, - őrült volt!

Brenkovics megragadta karját és szólt: - Bátorság gróf úr, bízza őt reám, nem hagyhatjuk itt testét, mindjárt előszólítok nehány embert, nyargal itt elég, - evvel az előre s hátra száguldó egyes lovasok felé nógatta lovát.

Bercsényinek haragosan megvető tekintete esett a szólóra, egyszerre felvillámlott szeme, ajkait szorította össze, szive hallhatólag vert, de nem vala képes egy hangot kiejteni. E görcse a fájdalomnak kevés ideig tartott, azután mintegy nevet akarván adni az ismeretlen érzésnek, mely kebléből felküzdött, alig hallhatólag rebegte:

- Fiam, Kálmán fiam! nyisd fel szemedet, lehetlen, hogy ily ifjan meghaltál volna.

Ezt mondván, az ifjú dolmányát tépte, inkább mint gombolta fel, s ingét szétszakította keblén.

Egyszerre keze megmeredett, vonásai a legnagyobb meglepetést árulták el, titka fejtve volt: Kálmán, az apród hölgy volt.

Míg Bercsényi tekintete meredten volt e halottias vonásokra szegezve, az ifjú szemei felnyiltak, s vad tekintetével találkoztak, mert azt hitte, hogy halott előtt térdel.

- Kegyed! - rebegte a hölgy mintegy álmában, - mindig kegyed!

- Én, én drága lélek! - riadt fel Bercsényi, kinek vonásai örömre gyultak, én, mindig én! - Szólj gyermekem, hol érzesz fájdalmat? Győztünk, az ellenség fut, megmentelek.

- Elkábultam, - felelt a hölgy, - de szabadon lélekzem, itt, a karom nem emelhetem.

Bercsényi óvatosan felfejtette tőrével a dolmány ujját, s szeme széles lándsaszúrással találkozott, mely a hölgynek balkarját felhasította. Bukása lováról, s a sok vérvesztés okozta aléltságát, melyből most kezdett kissé üdülni.

Mihelyt annyira magához tért, hogy helyzetének öntudatát visszanyerje, észrevette öltözetének rendetlenségét, s halvány vonásait a szemérem rózsái öntötték el.

- Gróf úr, rebegte, - titkom el van árulva: kegyed férfiú, a legnemesebbek egyike, ó kérem - - e titok haljon meg keblében!

Bercsényi, minő hevesen tudott haragudni s gyűlölni, szinte oly heves volt barátsága és szerelme. Hirtelen bekerítette a sebet zsebkendőjével, ajkait szorította a hölgy gyöngéd kezére s az angyali főt borító szőke fürtöket simítván el homlokáról, szenvedélylyel szólt:

- Titkod, szép gyermekem, nem a tied többé, az enyém is; ne féltsd azt, nincsen szükséged reá, mert azon pillanatban, melyben akarod, büszkén s diadallal fogom azt kikiáltani az egész világnak, az Isten oltára előtt.

E pillanatban közeledett vágtatva Brenkovics többek kiséretében.

- Mondd meg nevedet - esdeklett Bercsényi, kire itt senki sem ismert volna.

A hölgy gyöngéden közelítette ajkait Bercsényi füléhez s alig hallhatólag susogta: - Egy nevem van csak, árva vagyok, nevezz Amadilnak.

Brenkovics előttök állt. - Ah! - kiáltott fel, - él? minő szerencse! íme a véletlen Horn urat, derék orvosunkat vezette utamba, - le a lóról, tanár úr, s elő a tárczával s kötelékekkel.

Brenkovics példájára mindnyájan leugrottak lovaikról; kiséretében még két huszár, egy török spahi s két tatár voltak.

Bercsényi, mielőtt Brenkovics oda érkezne, hirtelen rendbe hozta Amadil öltözetét. Mihelyt az orvos leszállt lováról, Bercsényi hozzá közeledett s néhány bizalmas szót sugván neki, egy csomó aranyat nyomott kezébe.

- Tökéletesen nyugodt lehet, gróf úr, - felelt a titkos közlésre a derék Horn, Tökölyi orvosának segédje, s igen kedves ember a táborban. Azután műértőleg s gyorsan hozzáfogott a seb bekötözéséhez.

- Még ettől meg nem halunk, barátom, - szólt, bátorítva Amadilt, kinek Bercsényi átölelve tartá karcsú derekát, s fejét vállára nyugasztá.

Az ellenséget üző csapatok minden oldalról visszatértek már, s a trombiták és tárogatók hangjára halkkal a rend helyreállt.

Tökölyi fényes kiséretével rövid szemlét tartott az alakuló sereg fölött, mikor Bercsényi közelébe érkezett, a nyert diadaltól lángoló arczczal hevesen rákiáltott:

- Amott vonulnak vissza a völgyön a német századok, Gaczigerej nem boldogul velök, s te, Miklós öcsém, itt veszteglesz s a sebesülteket ápolgatod? Gyorsan lóra, végy egy zászlóaljt huszáraim közül, siess arra balra, el kell vágni utjokat.

Bercsényi, e parancsoló és haragos hangon kiejtett szavakra dühösen felugrott, s kardjához nyult, de azon pillanatban, melyben készült nehány magyaros teremtettével visszautasítani magától a feddést, Tökölyi már távol száguldott.

Bercsényi született katona volt, hazája s annak szabadsága volt a bálvány vagy istenség, melyet imádott, becsületérzése pedig a legkényesebb s féltékenyebbek egyike. Haragjának daczára átlátta, hogy Tökölyinek parancsa helyes s az ellenséges sereg csekély maradványát menekülni engedni szégyen volna. Amadil mentve volt, jó orvos kezei közt, sebe nem halálos, s következőleg nem vonhatja magát vissza a parancs elől. Azért Brenkovicshoz közeledett és szólt: - Ide Brenkovics! vedd őt át csendesen, barátom, így, ne késs, vitesd köpenyemen társzekeremre: e gyermek saját fiam, életemet adom kezedbe.

- Számíthat reám, gróf úr, - felelt Brenkovics, - azután suttogva tevé hozzá e mindentudó, ki előtt titok nem létezett, bár minden természetes uton történt: - számíthat reám, ha saját leánya volna is.

Bercsényi szenvedély és kötelesség közt - mikép nem egyszer életében - most is kivivta a diadalt. Köpenye pár másodpercz alatt nyerge mögől lecsatolva, Brenkovics lábainál hevert, azután még egyszer közeledvén Amadilhoz, gyöngéden szorította meg kezét, valamit súgott fülébe, felkapván lovára, mint a szélvész távozott.

Nemsokára Tökölyi osztályokba szakadt hadseregével előrenyomult, míg Bercsényi pár huszár-dandárral azon irányban vágtatott, hol Magnus Captel folytonosan lövöldözve, Brassó felé vonult vissza.

Azon csoportozat, hol Amadilt Brenkovics s az orvos kezei közt hagytuk, egészen magában maradott. Csak igen távol száguldozott egy-két lovas tatár vagy török s Heusslernek szétugratott hadseregéből egyes menekülteket lehetett látni.

Mikor az orvos elkészült a seb bekötözésével, Brenkovics Bercsényinek széles fehér köpenyét a földre terítette, hogy a két tatár Amadilt Bercsényi társzekeréig vihesse. E szekér úgy mint több ily járművek, a podgyász számára a tatárok által a szomszéd helységekből hajtattak össze.

Az orvos egyszerre felkiáltott.

- Amott jő az ellenség!

E felkiáltásra mindnyájan arra néztek, hová az orvos kezével mutatott.

A ki tudja, minő különböző helyzetbe jőnek egy szétvert hadnak egyes osztályai, nem fog bámulni, hogy itt egyszerre, távol mind a győztes, mind a legyőzött seregtől, mintegy húsz főből álló vasas német csapatot a Heussler seregéből láttak egyszerre fák és bokrok közül kibukkanni.

Hihetőleg e csekély számú vasas az első roham alkalmával sodratott jobbra az erdőség felé a túlnyomó tatárság által.

De a mi meglepőbb, az egy fényes fegyverzetű magyar lovag, ki a vasasok előtt egyszerre feltünik. Vállát tigrisbőr kaczagány födi s fejét szép művű gömbölyű sisak, magas kócsagtollal tetején.

Mikor az orvos legelébb meglátta a hivatlan vendégeket, alig lehettek pár száz lépésnyire tőlük; hihető, hogy azon esetben, ha itt egy-két maradozó helyett valami magyar vagy török csapatot látnának a jöttek, másfelé vonulnának, de azonnal észrevették, hogy csak pár emberrel van dolguk, azért nyargalva siettek előre.

- Ülhet kegyed lóra? - kérdé Brenkovics Amadiltól hirtelen.

- Lovamra emeljük, - biztatá az orvos; - ne tartson kegyed semmitől, az állat jámbor és szelíd.

- Megkisértem, - felelt Amadil, kit már lábára segítettek.

Nem csekély fáradságba került a hölgyet, kinek szemei hálózni kezdettek, az orvos lovára felsegíteni.

Végre Amadil lovon ült, s a huszárok egyike a tágas mezőn szaladgáló lovak közül egyet, mely kantárába bonyolódva közel hozzá bukdosott, megragadván, saját lovát adván az orvosnak s az ellenséges paripára kapott.

Mindnyájan lovon ültek, Brenkovics s az orvos szorosan Amadil mellett foglaltak jobbra balra helyet, midőn az ifjú hölgy kimerülten a sok vérvesztéstől, ájulva hanyatlott lovának nyakára.

E pillanatban termett mellettük a magyar lovag a vasasokkal.

A spahi, mihelyt az ellenséget oly közel látta s tőlük már csak lövésnyire lehetett, a tatárokkal együtt megszaladt, úgy, hogy Brenkovics s az orvos mellett csak a két huszár maradott.

A vasasok egy része elvágta a két tatár utját, kik rövid védelem után halva buktak le lovaikról, csak a spahi menekült meg.

A magyar lovag s a mellette maradott 9-10 vasas körülfogták Amadilt, kit az orvos felemelt volt lova nyakáról s jobb karjával támogatott.

- Megálljatok! - kiáltott a magyar lovag, feltartóztatván a németeket, kik dühösen káromkodva mindenkit le akartak vágni.

Azon perczben, mikor az ellenséges magyar lovag rákiáltott embereire, ezek ketteje megrohanta az orvost, s Amadil fosztva ennek támogató karjától, a lovak közé hanyatlott le.

Veszve van! - gondolta Brenkovics s felkiáltott: - utánam Horn úr!

Brenkovics látta, hogy többé nem segíthet, s jól tudta, mi vár reá, ha elfogatik, s ráismernek. Azon éles szemmértékkel, mely sajátja volt, látott még annyi nyilást a két egymás felé kanyaruló vasas csoportozat közt, hol jó lova segedelmével menekülhet; pisztolyát rántotta elő és sohasem hibázó lövését a magyar lovag mellébe utasítván, oly iszonyú sebességgel elnyargalt, hogy őt sem az orvos, sem a két huszár nem követhették.

- Beste lélek ilyen amolyan fia! - kiáltott fel a magyar lovag, kissé hátratántorogván nyergében, - jól nekem lőtt.

Valóban, az egész lövés a lovagnak tigris kaczagánya által elfödött mellvértét érte, s ha csak egy araszszal feljebb megy, a magyar lovag végóráját ütendé; mi által eseményeinkben sok változott volna.

. . . . . . . . . . . . . . .

Mi történt tovább, él-e még Amadil, s ki lehet ama fényes lovag? mindezt, valamint a nevezetes zernesti csatának eredményét később tudjuk meg.

VÁRATLAN VENDÉG.

Még halljuk a csata elhaló zsibaját, mint a szünő vihar egyes csattanásai, visszhangzik emlékezetünkben a seregek ordítása, a Jézus és Allah név; azután mint a tengeren, a kiküzdött hullámok haldokló morajjal kisimulnak, történetünk képletei szelidebb színöntetekben tűnnek fel.

Mennyire a szem belát, sajátos kép terjed előttünk. A természet azon rajzai egyike, melyekkel földét csak ritkán ajándékozá meg, s melyeknek egy-két tágas abroszát látjuk alföldünkön elterülni.

Éj van; a hold magasan és fényesen kémel nagyszerű egyházában, sugárai kéken derítik a vidéket.

Első, mi szemünkbe tűnik, magas fekete torony, mely sötéten rajzolta magát az ég falára: alatta, mint sátrak buknak fel a helység házainak födelei.

Körül minden oldalon úgy rémlik az éji világításban, mintha hosszú sorokban sötét hullámok borulnának egymásra. Ha az egyetlen úton, mely mocsárok és süppedékek közt kanyarul a helység felé, halad a vándor, a varázs megszünik, s ama fekete habtorlatokból lassanként messze terjedő zöld nádasok fejledeznek ki.

És e nádasok éjében sajátos zsibongás hangzik; sipolva hasad meg a szél az éles leveleken, vagy csörög a nád, mely közt talán szárcsák s hódák csoportoztak össze; azután éjszakról valami szélcsapás zúg e zöld növénytenger fölött, s a szárnyasok kelepelése hangzik. Itt-ott mélyen s távol egyes dörgést hallasz, a bölönbika remeteszózatát.

De az utas tovább halad, a nádasok megszakadnak, s zöld partok közt tágas víztükör emelkedik ki az éjből, s egyszerre különös tündérzet gyökerezteti le lábait, szeme egy tárgyon megmered, s kérdést tesz magához: álom vagy valóság, a mit lát! Úgy tetszik, mintha a szél egy szép zöld szigetet kergetne maga előtt.

A hold világa oly tiszta, hogy a fákat meg lehet számlálni, s a közeledő sziget partjain ki lehet a fehér vizililiomokat venni, melyek képei az ifjú ártatlanságnak, ringattatva a remény zöldében, mint csillagok pihennek széles leveleiken.

E jelenet nem ritka ama lápos vidékek közt, hová történetünk szeszélye vezetett bennünket.

A ki honunkat ismeri, gyaníthatja, hogy az alföldi lápok közelében fekvő helységek egyikének határaiba léptünk.

Az utas, kit képzetünkben ama töltésre rajzolánk, talán első pillanatban lenge árny, később mindinkább kivehető lőn.

Fáradt lovon ült, s mennyire a holdnak szép világítása kivehetni engedé, arcza annyira össze-vissza volt sebhelyektől hálózva, hogy a ki azt ily állapotban valaha látta, szintoly kevéssé volt képes elfeledni, mint reá nem ismerni, ha akkor találkozott vele, mikor még a fegyver csatákban, vagy Isten tudja hol, ily borzasztóan meg nem jegyezte. A vándor csendesen haladott, bár arczában nagy, de nem kellemetlen nyugtalanság volt kifejezve.

Úgy tetszett neki, mintha ama fekete torony gyászemlékként nyulna fel az égbe, s mégis, valahányszor rátekintett, képzete s visszaemlékezései úgy tünteték elébe, - fehéren a napban ragyogó bádog födéllel, - mint a mikor azt utoljára látta.

Együtt találja-e még kedveseit, él-e még anyja, szép huga s a kis Jerne unoka-huga, alig tizenöt éves, midőn szülőinek csendes nádfödött lakját odahagyta?

Ha reám ismernek-e, sohajtott azután, s mint egy felbátorítván magát, tevé hozzá: minő jó, hogy nincs szép fiatal nőm, ki arczomon megborzadna, vagy hű szeretőm, ki míg én sóvárgok látására, ne ismerjen reám.

Az anyai szív nem fog engem megtagadni, s e vonások rút vagy szép volta mi különbséget se tesz a szeretet oly nemében, mely ide hozott.

A lovag a helység végső házait elérte már: úgy tetszett neki, mintha szive veréseit hallaná, s régi álmok, virágfüzérekkel kerítve őt, édes erőszakkal siettetnék lépteit.

Nehány percz múlva a helységnek elég tágas terére ért, hol egy kissé magasabb földemeleten az egyház nyugodott, fürödve sugárokban s ily közelben már fehérlő tornyával.

Majdnem szemközt ezen agg ima-helylyel, vonult el mélyen egy tágas udvar fenekén a hosszú nádfödött lak, melynek minden ablaka ki volt világítva.

Most már a kapunélküli kerítést túlhaladta a vándor, s a jobbra-balra nyuló fészerek, ólak s cselédházak közt állt, míg pár borzas házieb oda hagyta a lak előtti tornáczot s ugatva nyargalt feléje.

- Hernád, Sajó! nem ismertek-e reám? - elővegyem a karikást? - szólt nevetve, míg a tornáczon két némber jelent meg, kiváncsian előnyujtott nyakkal, kémelve a jöttre.

A lovag szavára az ebek egyike mit sem ügyelt, s nem kevés hajlamot mutatott lábszárába akadni: de a másik, egy hófehér gyapjas juhászeb azonnal csóválni kezdé farkát, s másodperczig ismerően emelvén fejét a jöttre, czimboráját torkon ragadta, hogy annál okszerűbben meggátolja ellenséges szándékát.

Míg a két eb értesült egymással, addig utasunk már a tornácz előtt volt, s hirtelen leszállván lováról, kérdé:

- Kati leányom, itthon van-e Apagyiné asszonyom?

A Katinak szólított vaskos nő-cseléd a kérdőre meresztette szemét, szembetünő volt, mennyire csudálkozik, hogy nevén szólíttatik.

Míg ez a felelettel habozott, addig a másik egy közeledő suhancznak intett.

- Jancsi! Vedd át a vitéz úr lovát, - azután hirtelen a kérdőhöz fordulván felelt: - Itthon vannak mindnyájan.

- Nincs-e baj?

- Nincs tudtomra semmi új, - felelt most a szóhoz jött Kati, az előszobácska ajtaját nyitván fel s jobbra mutatván, hol egy vaspántokkal erősített ajtó nyilt azon tág szobába, melyben többnyire a család estenkint együtt ült.

Mielőtt a jelenetet leirnók, mely itt reánk vár, vessünk egy futó tekintetet a szobára, mely az egyszerű nemes családok minden fényűzés nélküli háztartását tünteti szemünkbe.

Balra az ajtótól, melyen a hadi tekintetű férfiú belépett, látjuk azon vesszőkből font s kívül-belül agyagtapaszszal kerített boglyakemenczék egyikét, melyek többnyire egy négyszögölet elfoglalnak, elől tégla- vagy vályog-patkával vannak kerítve, s náddal vagy szalmával fűttetnek. Egy-két jól ellátott pohárszék, magas festett ládák, lóczák, fenyő székek, s kissé avult takaróval terített hosszú asztal a szoba közepén valának e mestergerendával támogatott, deszka-padlózatú hézagnak minden bútora.

A falakon néhány sötét családi kép függött, s egy mellékszobába nyiló ajtónak közelében, csomó rovás volt egy szögre aggatva. Ha ehhez az udvarra nyiló három kisded s vasrostélyokkal erősített ablakokat megemlítjük, s a mestergerenda hézagai közt emberfőnyi fonalgombolyagokra s a telt orsókra pillantunk, alkalmasint előttünk áll az egész.

Mikor emberünk a szobába lépett, négy hölgy, igen különbözők termetben és arczban, keltek fel székeikről, melyeken a kemencze közelében fonva ültek.

Az első, ki azoknak szemébe tűnne, kik e történet folyamával ismeretesek, Ráfaelné, kivel Bozzán találkoztunk, s kinek sem tartása, sem vonásai nem vesztettek azon szigorú felsőségi szinezetből, mely első látásakor meglepett. A másik egy éltes nő, szelid, jámbor vonásokkal. A két fiatal hölgy, kik mellettök álltak, meglehetősen különböztek egymástól; egyik magas, barna volt, mintegy húsz éves, kissé közönséges, de nem kellemetlen vonásokkal; a másik középtermetű, szőke, igen vidám s szembetünően szép arczczal, melyet kék szemek világítottak meg.

Mindnyájan a jöttre bámultak. Világos, hogy egyik sem ismer reá.

A férfiú szándékosan hallgatott, mintegy várván, hogy megszólíttassék.

Az egyetlen gyertya, mely a késő októberi éjet világította, a szoba közepében levő asztalon állt, s így történt hogy világa a jött felé közeledő hölgyek által árnyékolva, csak most, midőn ezek egyike félreállt, veté sugarát az ifjúra.

A szőke hölgy, kit utoljára neveztünk meg, egyszerre felsikoltott: - Jézus Mária! ez Gábor bátyám, kit halottnak hittünk!

- Lehetetlen! - kiáltott az éltes nő s a barna hölgy, míg Ráfaelné közeledvén a megismerthez, komoly nyugalommal szólt; - miért lehetetlen, a sebhelyek a férfiúarcz díszére szolgálnak, becsületes csatában; nehezebb az emberekre ismerni, ha lelkök s jellemök változott meg, olyan pedig sok van, édes jó néném, itt a lápok közt, s ott a bérczek ölében, honnan én jövök.

- Igen, kedves Jerném, - kiáltott fel a lovag, kezét nyujtván a hölgynek, - s miként itt nagynéném Ráfaelné mondja, megváltozva arczban, de lélekben és érzésben a régi vagyok mindig.

Búsan, mint a gyönge leány tekint elhervadt virágra, nézett az ősz anya fiára, s elővette emlékező tehetségét, hogy a kedvelt vonásokat kifürkészsze a nem rég behegedt sebhelyek hálózatából.

- Igen, te vagy, Gábor, - szólt azután, karjai közé szorítván őt; - e tekintet árult el, melyet atyádtól öröklöttél.

- Istenem! de lehetséges-e ez? hiszen miután már halottnak hittünk, vettük hírét, hogy Caraffa legyilkoltatott? De te vagy, rád ismerek, légy üdvöz nekem. - Evvel az agg nő szemei könyekkel teltek meg s fiát soká tartá ölelő karjai közt.

A megismerés kínosan kedves pillanatai után, az ifjú ujra egészen otthon érezte magát: kipihent a fáradságos út után, s reggel ugyan e szobában együtt látjuk az egész háznépet. Jerne volt az egyedüli, ki merően állította, hogy bátyja keveset változott, s hogy őt már csak olyannak látja, minő azelőtt volt.

A valóság e nyilatkozatban visszatükrözé magát a leányka szelid vonásaiban; s talán nem ok nélkül neveztük ezt valóságnak; mert a rokonszenv s a benső vonzalom mindig azon varázserővel bir, mely érzésében azonítván a lélek tulajdonait a külső alakzat változandó formáival, mindig összes eszméjének adja a túlsúlyt, s így midőn a formák változnak, maga az eszményi kép megmarad emlékezetében.

Ha e hölgy a kímélet gyöngédségével nyilatkozott, rokonszenve e nyilatkozatot meggyőződéssé érlelte.

A reggeli után, s míg az öreg Apagyiné s a fiatal hölgyek régi jó szokás szerint, el voltak házi dolgaikkal foglalva, addig Ráfaelné közel öcscséhez vőn helyet, s nemes, jelentő vonásaiban olvasni lehetett, hogy kiváncsi hallani és mondani sokat, a mi részint mindkettőjüket, részint a forradalom által széttépett hazát érdekelte.

E nő fiatal korában ismerkedett meg férjével Ráfael Istvánnal, ki még első Rákóczi György idejében, mint a székelység csapatvezetője nem egyszer fordult meg e vidéken. Ő az öreg Apagyinénak testvére volt, s szülői nem örömest egyeztek meg házasságában, a nagy távolság miatt, hol férje lakott.

Az akkori idők hosszas értekezéseket nem engedvén, az elhatározott jellemű hölgy elhagyta szülői házát, s mikép a bibliában írva van, követte férjét, ki néhány évvel ezelőtt kimulván, őt özvegyen hagyta.

Leánya, Jerne, az akkori háborgós idők következtében, s miután később Ráfaelnének sikerült szülőivel kibékülni, anyjával együtt nehány évet Apagyiéknál töltött, hol őt igen nagyon szerették, s hol értelmi felsőségénél fogva, úgyszólván ő vitte a kormányt.

Az utóbbi években, meghalván rokona, kire Ráfaelné székelyföldi birtokait bízta, hosszas perekbe elegyedett a Hálom-utódokkal, melynek végeredményét a bozzai táborban hallottuk.

Ráfaelnénak Jernén kívül még egy fia volt: Kund; makacs, szeszélyes ifjú, ki rég elhagyta a szülői házat, s mint akkori időben annyian, a hadi pályát választotta, de később, megismerkedvén Brenkovicscsal, ennek sikerült őt más szolgálatokra felhasználni. Elég, ha annyit mondunk, hogy az ifjú nem más, mint a mindig pénzszükében levő, vakmerő kém, kalandor, vagy martalócz: Ráfael, kivel a zernesti csatában találkoztunk.

Ráfaelné, Teleki Mihály parancsára, Görgénybe vitetett, hol majdnem egyszerre érkezett meg Teleki halálhírével. Elfogadtatása a gyászos körülmények daczára, komoly ugyan, de szíves volt.

Egészsége helyreállván, Telekiné tanácsából, a Hálom-utódok üldözéseinek kikerülésére, visszatért Apagyiékhoz, hol leányát hagyta volt.

Teleki Mihály részvétének okát később magától a hölgytől tudandjuk meg.

Darabig figyelemmel tekintett a még mindig mély gyászban öltözött hölgy Apagyira, azután megszólalt.

- Öcsém, egy kérdésem van hozzád, melyet nem akartam anyád előtt tenni, s melyet anyád maga kerülni látszatik. Mondd meg nekem: higgyem-e, hogy utolsó eseményed óta Ujhelyieknél, azon szerencsétlen szenvedélyedből, mely szüleidnek annyi bánatot okozott egykor, kigyógyultál?

Apagyiné nem örömest ereszkedett e tárgyba; de nénjének annyi hatása volt reá, hogy nem akarta a kérdést mellőzni. - Felelek majd erre is, most megfejtem, mikép van, hogy kétszeres halál után még élek, - szólt az ifjú komolyan. - Elhagyatva és elvérezve, Ujhelyiék egy becsületes ispánjának köszönhetem életemet, ki saját házánál gyógyíttatott meg; legyen elég e gyászos történet befejezésére, melyre máskor fogok visszatérni, annyit mondanom, hogy félig meg vagyok bosszulva; de még egy teendőm van az életben, mit nem fogok idegen kézre bízni.

- S mi az? - kérdé a nő.

- Egy vérengző tigris kiirtása a föld szinéről, ha Isten úgy akarja.

- Értem, - mond a nő, - Caraffa bosszúd tárgya; de vigyázz, hogy e véreb megsemmisítését mások ne előlegezzék, mert sok száz bűntett megbosszulása sovárog e nyomorult életre.

- Lesz gondom reá! - felelt az ifjú szigorú hangon, azután folytatá: - hogy Eperjesen helyettem Isten tudja kit, de semmi esetre nem engemet végeztetett ki ama hiéna, láthatja jó néném.

- Jól van, öcsém; mondd meg nekem most, mi terveid vannak jövőre?

- Mielőtt ezt megmondanám, röviden elbeszélem, mi történt velem az utóbbi időkben.

- Örömest fogom hallani, - felelt Ráfaelné, - mert a kik itt néha meglátogatnak, annyi ellenkező dolgokat beszélnek, hogy igen sokat tudva, semmit sem tudunk bizonyosan.

- Sebeim meggyógyulván, mindenkép azon voltam, hogy Tökölyi Imre táborába juthassak. De ez nem volt oly könnyű, míg Tökölyi kémei közől egygyel találkozván, nem hallottam, hogy a Havasföldön át Erdélybe szándékozik berontani.

- Nem tudom, mikép van, de én mindig biztam ezen emberben, s hittem, hogy míg mások jól kiérlelt terveiket sem tudják kivinni, addig Tökölyi többet tesz, mint a mennyit ki szokott mondani.

- Szent-Péteren, hová nagy bajjal pórruhában juthaték, találkoztam vele először, s követtem őt és seregét Földvárra. Itt országgyülést hirdetett Fehérvárra, de később, többek tanácsára megváltoztatta szándékát; Sziget felé indulánk, hova a fejedelem az erdélyi hadakat rendelte, s hová számosan érkeztek a Székelyföldről és a vármegyékből.[cxxiii]

- Az erdélyi urak közül naponkint többen jöttek Szigetre: Gyulai Ferencz, Daczó János s Macskási Boldizsár tanácsolták a fejedelemnek: hogy hadaival a Vaskapuhoz menjen, s miután a Heusslertől odarendelt három ezredet szétverte, siessen Nándorfehérvárra, s egyesüljön a török fővezér táborával. Csak azután, ha a vezérrel együtt szerencsésen legyőzheti a bádeni herczeget, jőjjön vissza Erdélybe s iktassa magát a fejedelemségbe.

- E tanács nem volt rossz, - jegyzé meg Ráfaelné, - mert a bádeni herczeggel alig van tizennyolczezer német, ha igaz.

- Talán reá is állt volna Tökölyi, - folytatá Apagyi, - de fővezérei: Sándor Gáspár és Petróczi István, gyanusították az erdélyieket: állítván, mikép ezek csak áltatni akarják, hogy míg távol van, Erdélyt a német hadak elfoglalják.

- Szeptember 21-én, pompás beiktatási ünnepély volt a keresztényszigeti mezőn.

- Már hajnalban az egész hadsereg, legszebb készületével, fel volt állítva. Nemsokára Tökölyi érkezett, Sándor Gáspárnak, Bercsényinek, Petróczinak és számos erdélyi s magyarhoni uraknak kiséretében, kik közt én is, Bercsényi Miklós vezetékei egyikén, egy szép barna ménen követtem a fejedelmet.

- A seregek mögött Szigetnek s a közeli helységeknek majdnem egész népessége összetódult.

- Alig láttam valaha szebb és hadiasb jelenetet, melyet nem kevéssé érdekesített a török seregnek keletiesen sajátos tekintete, s azon számos török, tatár s havasföldi főnökök jelenléte, kik Tökölyi kiséretében valának, s kik közt Brankovánt, a havasföldi vajdát, s Gaczigerejnek, a tatár khánnak alig húsz éves s atyjánál minden tekintetben különb fiát kell kiemelnem.

- A szemle után, trombiták harsogása közt, Tökölyi fényes kiséretével, a szigeti egyházhoz közeledett, hol már a népesség az egész tért elfoglalta.

- Mindnyájan, leszállván lovaikról, az imaház szentélyébe siettek.

- Itt a fejedelem letévén a szokott esküt, méltóságába beiktattatott.[cxxv]

- A nagyszerű ünnepélyt pompás lakoma követte, s az egész napon át öröm és vigasság volt mind a táborban, mind Szigeten.

- Darabig táboroztunk itt; míg részint Erdélyből, részint Magyarországról számos urak, nejeikkel s gyermekeikkel érkeztek a fejedelem mellé: annyira, hogy Szigeten még a házak fedelében is szállók voltak.

- A ki Magyarhont tágas terjedelmének e csekély pontjáról akarná megitélni, azt hinné, jó néném, hogy baj sincs az országban!

- Gyüléseket tartánk az egyházban, a tágasb termekben, künn a mezőn s a téren. Jaj, édes néném, csak úgy van az, mint régen; a magyar szeret sokat beszélni, s e sok beszédnek mindenhol rést és csatornát keres. Azonban pénzünk nem volt, ruháink leszakadoztak, s így üres zsebbel s rongyosan mit teheténk jobbat, mint beszélni és mindig beszélni.

- Tárgy híjján nem valánk; óráról-órára jött a hir; hol jó, hol rossz, mint ilyen zátonyos időkben, hol a szegény hazának sajkája megakad itt és ott.

- Ma legyaláztuk a német sereg minden hadvezérét, nem kegyelmezvén meg a bádeni herczegnek sem. De ha valahol megpaskolták a törököt, pár perczig eltátottuk szánkat, azután a török vezéreknek estünk, nem hagyván rajtuk egy fillérnyi becsületet.

- Gondolom, öcsém, hogy a magyaroknak sem sokat kedveztetek, s talán még a holtakat is feldúltátok sírjaikból.

- Mi tagadás benne, kikapta mindegyik a maga osztalékát, s kiknek a székelyek s hajduk a táborban ma összeszidták apjok-anyját, holnap égig magasztalták, de e mulatság nem sokáig tartott; s míg mi Szigeten fogaink közt őrlöttük a németeket, addig a bádeni herczeg ott hagyván Nándor-Fehérvár ostromát, Károly-Fehérváron termett.

- Számos kémeink egymást érték; hírül hozván, hogy a herczeg a Vaskapunál levő három ezredet magához vette s gyorsan közeledik Sziget felé.

- A mi most jő, nem egyéb vándorlásnál és csatangolásnál.

- A tábor fölkelt, nehézkesen, futot vevén mint az ázott túzok, míg szárnyra kelhet, s a harsági völgybe szálltunk. Onnan helységről helységre Báczonig jöttünk; s átkelvén a Mitács erdején, Csíkba érkeztünk. Utunkat füst- és láng-uszály követte; a nép mint a vesztés angyala előtt, az erdőkbe s barlangokba szaladott.

- Törökök és tatárok mindent kiraboltak, s megrakodva, mint a méhek, egyenkint szökdöstek el táborunkból. Parancs, szó, fenyítés mitsem használtak, még a havasföldi vajda is megoldotta a kereket; annyira, hogy végre, mint minden bajban, mely soká tart, csak a magyarság maradt a fejedelem mellett.

- Én az erdélyiek közt valék, s bár ezek nemes kitartással a végsőre készen álltak, Tökölyi nem kevés bizodalmatlanságot mutatott irántuk.

- Egy reggel hírét hozzák, hogy a bádeni herczeg Földvárhoz érkezett, mintegy másfél órányira tőlünk.

- A sereg fel volt állítva; de alig lehetett harmada annak, melylyel Erdélybe jöttünk.

- Tökölyi indulatosan nyargalt végig sorainkon. Az erdélyiek részéről a nemesek s főbb urak egy szép s mindenre elszánt dandárt képeztek s a jobb szárnyon voltak felállítva. Egyszerre a fejedelem parancsot adott Petróczinak, hogy bennünket körülfogjanak.

- Ellene mondtunk az erőszaknak, kinyilatkoztattuk, hogy erre szükség nincsen, mivel közülünk még egy sem szökött meg, s készek vagyunk a fejedelmet bárhová kisérni.

- Én magam, a fejedelemhez ugratván, kértem őt, hogy e szégyent ne éreztesse épen azokkal, kik az utóbbi időkben önként jöttek táborába, s kik közől többen, mikép azt jól tudtam, csak kényszerítve, s részint Heussler fenyegetései, részint Teleki csábjai s igéretei által birattak arra, hogy a német tábort kövessék.

Tökölyi fékezett indulatossággal hallgatta ki szavaimat, azután felkiáltott:

- Apagyi uram! ha mindegyiknek oly nemes levele volna, mint kegyelmednek, írva karddal és tőrrel hazánk legdühösebb ellenségétől: akkor nem óvakodnám árulástól; itt ama czifra dandárban sok jó ember van, tudom én azt; de van néhány áruló is; ezekre ügyelni fogok, s ha szükség, nem sajnálok pár szál kötelet tőlök. Kegyelmed kérésére csak amaz úri dandárra lesz ügyelet. Isten velünk!

- A fejedelem azonnal előre küldötte a társzekereket s mindennemű podgyászt. Járhatlan utakon ezer baj közt jöttünk Havasalföldére.

- Ploestnél táboroztunk, majd negyedfél hétig. Soha embereink jobban nem éltek mint itt; boruk annyi volt, hogy lovaink is megérték volna vele; de nemsokára borult az ég; ki kelle mozdulnunk s a mindig növekedő havas esőzés egy tanyából a másikba kergetett bennünket, míg a tél, közel Tergoviszthoz egy erdőségbe szorított, hol majd mindenből kifogyva, éhségünk csillapítására néha a vadalmát szedtük ki a hó alól.

- Tökölyi fejedelemsége Erdélyben 12 napig tartott, nem tovább. A német vezérek folytonosan verték a török hadakat. József magyar királyt Augsburgban római császárrá választották, Batthyány Ádám horvátországi bán bevette Kanizsát, a lotharingiai herczeg pedig, a császári seregek új vezére, miután XIV. Lajos franczia király ellen több győzedelmet nyert, hirtelen meghalt.[cxxvi]

- Az erdélyiek s mi nehányan, kik köztök valánk, láttuk, hogy Tökölyinek csillaga lehúnyt, folytonos ingerültsége közben senkiben sem bízik, s keblében minden gyanusítás termékeny földre talál; elhatároztuk tehát e czél nélküli táborozás helyett idegen földön, visszatérni hazánkba.[cxxvii]

- Nem volt tréfa e tervnek kivitele, életünkkel játszottunk. Titkon történt tehát minden, magyarok valánk, innen megfejthető, hogy veszedelmes szándékunkat még azok sem árulták el, kiket a kivitel perczében a félelem elhatározásuk megváltoztatásra birt.

- A havasföldi táborban egy igen jeles székely ifjúval ismerkedtem meg, Cserei Mihálylyal, ki egy volt a legkitartóbbak közől ezen egész táborzás alatt.

- Indulásra a jövő hajnalt tűztük ki, s a szerencsés eredményben annál kevesebbé kétkedtünk, mivel Tökölyi hadai meglehetős távolban voltak tőlünk s épen azon este kaptunk parancsot beljebb vonulni Havasalföldre, tehát nem félhettünk, hogy indulásunk észrevétetik.

- Csereivel ketten már mindent elkészítettünk utunkra, midőn többen barátaink közől avval ijesztettek, hogy tervünk aligha sikerül, mert azon háromszáz erdélyiből, kikkel megegyeztünk, hogy bennünket kövessenek, több kétszáznál elhatározta Tökölyi mellett maradni.

- Ez tervünkben semmit sem változtatott, jobbnak véltük haza menni, hol akár miként forduljon a koczka, több szolgálatot tehetünk a honnak, mint ha itt hasztalanul vesztegetjük az időt.

- Jóval hajnal előtt, a legcsikorgóbb téli napon, melynek sanyaruságát még a hegység éles szele nevelte, lóra ültünk s megindultunk Erdély felé.

- A havasalföldiek nagyon fel voltak a magyarok ellen ingerülve, mert a hosszas táborzás közben embereink kénytelenek voltak néha erőszakhoz nyulni, mi aztán sok helyen rablássá s fosztogatássá fajult.

- Tanyáinktól jó távol vizi malmok voltak, melyeket embereink gyakran meglátogattak, s ezek közelében nem egy gyilkosság történt. Az oláhok lesben álltak s mikor őrléssel valánk elfoglalva, hirtelen ránk rohantak s szerencse fia lőn, a ki menekülhetett. Okunk volt tehát e kaján s orgyilkos néptől tartani, ha tervünket felfödözik s csekély számunkat megtudják, de sok másnemű ovatosságot is igénylett e vakmerő vállalat.

- Tudtuk, hogy Tökölyinek itt-ott hátunk mögött tartalék-osztályai vannak, melyeknek czirkálói már nem egyszer kerítették kézhez azokat, kik egyenkint akartak távozni; s vagy összevagdalták, vagy lánczokkal terhelve hozták vissza Tökölyihez, ki akkortájban igen ingerlékeny volt, s az így kézhez kerülteket többnyire kivégeztette.

- Elhiszem azt! - jegyzé meg Ráfaelné, - akkor még ki nem cserélte nejét Heusslerrel és Doriával, nem volt angyal közelében.

- A fejedelemné állítólag már utban volt, - folytatá Apagyi, - de még meg nem érkezett a táborba, s hogy a sorsnak ennyi csapása után még ez is növelte ingerültségét, igen természetes; szóval Tökölyi kedélyében eddig szokatlan hajlam mutatkozott bosszura s kivégeztetésekre. Ez okért is tehát óvakodnunk kellett, nehogy portyázó tartalék-seregeink kezei közé kerüljünk, kikről tudva volt, hogy az Erdély felőli szorosokon czirkálnak.

- A szabadulási vágy s a folytonos tétlenség unalmai legyőzték a félelemnek minden ellenokait s így jóval hajnal előtt még sötétben utban valánk.

- Elől két fiatal székely lovagolt, mintegy száz lépésnyire kisded dandárunktól. Soraink közt nehány némber találkozott, kik részint Tökölyi táborába kisérték férjeiket s minden kincseiket magukkal hordozták; részint később jöttek Havasalföldre. Ennek egyik oka az, hogy Tökölyi Józsa és Brenkovics által azt a hírt terjesztette el Erdélyben, hogy a német vezérek mindazoknak nejeit és leányait leöletik, kik Tökölyi táborában vannak.

- E kissé nehézkes adalék daczára, a hol az utak engedék, gyorsan és bátran haladtunk előre; bár miként gondolhatja jó néném, társalgásra s tréfákra egyikünk sem érzett különös hajlamot. Tudja-e, hol van Csigahágó?

- Igen jól, - felelt Ráfaelné, - férjem gyakran járt azon az uton.

- Így tehát jobban képzelheti magának a helyzeteket, folytatá Apagyi. - Épen e Csigahágónak széles s néhol meredek utján haladtunk, mikor a két székely suhancz közől egyik hátra nyargalt, s meglehetősen ijedt képpel jelenté, hogy távolról a már világosodni kezdő hajnal első derüjében fegyvercsillogást vett észre.

- Ez gonosz egy tréfa volt! mert nem lehetett kétség benne, hogy a közeledők Tökölyi emberei. Még oly távolban voltak tőlünk, hogy e hegység kanyarulataitól gyakran elfödetve, gyanú nélkül visszatérhetendénk; de én és Cserei kinyilatkoztattuk, hogy ha egyedül maradunk s életünkbe kerül is, kiálljuk a sarat, ha felkötöttük a kolompot.

- E szorongó pillanatban a hölgyek egyike, Bodonyi Pálné, kinek férjét nem sokkal ezelőtt egy malom közelében orozva ölték meg az oláhok, egy szerencsés eszmére bukkant.

- Uraim, - szólt, megállapítván lovát, - itt egy holttestet látok, szálljunk le nehányan lovainkról s kegyetek kardjaikkal kezdjenek sírt kaparni; talán azok a jó emberek, kik felénk közelednek, elhiszik, hogy csak azért jöttünk ide, mivel szegény hontársunkat nem akartuk martalékul hagyni a varjaknak.

- Cserei azonnal leugrott lováról s én is követtem példáját, aztán nehányan kardjainkkal a hogy lehetett, kaparni kezdettük a fagyos földet, míg mások a szegény halottat fogták körül, ki alkalmasint megfagyott a rémítő hidegben, a mi e hegységek közt igen gyakran megtörténik; mikép később megtudtuk, Benkő Mihálynak szolgája volt, ki néhány nappal ezelőtt megszökött a táborból.

- Jobbra tőlünk meredek bércz nyúlt fel, balra pedig az út mellett mély szakadás ásított, - mindenesetre ármányos egy feladat leende e szűk helyen megvívni Tökölyi embereivel, kik háromszor meghaladták csekély számunkat.

- A nap már kezdé fejét az erdőség sötétéből kiemelni, mindnyájan el valánk a temetés előkészületeivel foglalva, s a lehetőségig bús színt igyekezvén adni az egésznek, nem minden aggály nélkül vártuk a közeledő czirkálókat, kik minket eddig aligha észrevettek. De mihelyt az útnak egy kanyarulatánál megpillantottak, magasra emelt kardokkal nyargaltak felénk.

- Legelől vaskos, szakállas férfiú jött, ki közelünkbe érvén, kissé időzni látszott, azután dörgő hangon felkiáltott:

- Ugy-e szökni akartok semmirekelők, beste lélek ilyen amolyan gazfiai! lóra mindjárt s vissza, mert egyszeribe nyakatok közé verek.

- Fia vagy a kinek vagy, ilyen amolyan nagyszájú medvéje, - kiáltottam én elébe lépvén, - hogy mered így megtámadni a becsületes embereket?

- Nem látjátok-e - szólt közbe Cserei, félbehagyván a fáradságos ásást, - hogy itt egy halottunk van, kit kedvetökért meg nem étetünk a farkasokkal. Csak nem kivánhatják kelmetek, hogy egy jó vitéz hazánkfiát temetetlen hagyjuk, mint a kutyát, kelmetek is meghalhatnak s jó lesz aztán, ha sírban fekhetnek, a helyett, hogy az erdők vadjainak szolgáljanak lakomául.

- Jól van jól, - felelt a csapat szakállas vezetője, - ismerlek benneteket, tudom hány pénzt értek! azért csak annyit mondok, hogy ha jóban jártok, siessetek s kövessetek minket.

- Nem is fogunk itt hálni a havon, - felelt Cserei haragosan, - csak haladjanak kelmetek Isten hírével, mi sem fogunk késni.

- Néhány káromkodás után a csapat előre haladott, mi pedig mindaddig, míg láttuk, hogy szemmel tartanak bennünket, azon a helyen maradtunk s valahogy jól-rosszul hóval és földdel el is temettük a halottat, kinek fejét a varjak kikezdték volt már.

- Mikor Tökölyinek emberei jól elhaladtak, s bennünket többé nem láthattak, felkaptunk lovainkra, s látott volna kegyelmed, drága néném, futást.

- Végre sok fáradság után megérkeztünk Erdélybe, hol elbucsuztam barátimtól s mindig a legegyenesebb utat választván, ide érkeztem.

- És most mit fogsz cselekedni? - kérdi a nő.

- A jó ügy mellett maradok, néném, s az ellenségek teszek majd annyi kárt, a mennyit csak lehet: tétlen verni nem akarok.

- S nem fogja-e Tökölyi azt árulásnak venni?

- Tökölyi csillaga lejárt; nemcsak én mondom ezt, úgy hiszi az egész világ; hej pedig kár! de kinek Isten vesztét akarja, eszét veszi el. Ne hitt volna azoknak a hitetlen pogány ebeknek, mert saját romlásukra ők buktatták meg, mikor Nagyváradnál elfogatták.

- Kiben bízzunk tehát ezután? - kérdé Ráfaelné indulatosan.

- Egy emberből áll-e Magyarország? s nem hagyták-e el sokan a havasalföldi tábort; nem vagyunk-e elegen, kik fogyhatlan türelemmel lessük a kedvező pillanatot. A láng el van fojtva, de ne higyd néném, hogy a hamu alatt kialudt a parázs; míg e német vezérek azt hiszik, hogy az iga már nyakunkban, addig ezrek várják nyugtalanul azt, ki el nem fog maradni, egy második szabadítót.

- És ki lehetne az?

- Nincsen ott Bercsényi? - -

- E dühös ember, ki magának sem tud parancsolni?

- Nem él-e még Rákóczi Ferencznek fia Bécsben?

- Az a németté vált magyar! kinek nővére egy német tábornokot szeret!

- Ha senkiben sem bízol, néném, bízzál mindnyájunkban, összesen.

- Nemzet vagytok-e ti? néhány nemes, - folytatá Ráfaelné; - néhány nagy úr, kiket a nép csak addig kegyel, míg fizetni tudjátok vagy a csatákra vezetitek, s martalékra adtok alkalmat, míg a forradalmak kiváltságosok érdekében történnek s a nemzet nem a nép, hanem a nemesség, menjetek aludni, jobbat nem tehettek! Nép kell forradalomra, de a mely egy legyen s ne süvegét és nyelvét, hanem Magyarországot keresse. Nálunk nincsen nép!

- Igazad van, néném, hatalom s erő fel vannak oszolva; ha a csatákat számítod, mindig a magyar vér foly leginkább; de az időre is kell valamit bízni, s a nép, mely most vak eszközül használtatik, s bérért, zsákmányért vív, talán egykor érzendi a súlyt, melyet az állomány mérlegében képvisel.

- Jámbor óhajtás! - jegyzé meg a nő.

- Ne fűzzük ezt odább, néném, - szólt közbe az ifjú, el akarván e tárgyat hagyni. - Inkább beszélje el nekem, mi történt kegyeddel az utóbbi időkben. Mindenek előtt óhajtanám tudni, minő viszony az, melyre a bozzai táborban hivatkozott, s melynek következtében a császár pártolását említé.

- Én, jó öcsém, nem igen szeretek pártolásra hivatkozni, s a nagyok kegyéhez, árva lelkemre mondom, csak akkor nyúlok, mikor a hajótörést szenvedett a lenge deszkához. Életemet nem vetem oda, mintha mit sem érne, s vagyonomért is vívok, míg lehet, mert úgy hiszem, a gyáva odaengedés csupa bűn, s a legrútabb akkor, ha aljas rablók ellen önként vallunk kudarczot. Ha a törvény megmelleszt bennünket, ám lássa a törvény, s viselje szégyenét és átkát! Ezt azonban Teleki Mihályon kívül, - ki a dologról már hallott valamit, - kevesen tudják. De elég ennyit erről, ha a király s nejének kegyét el nem dobom magamtól, így itéld meg.

- Hogy ezt megfejtsem előtted, messzi hátra kell mennünk - 1670-ig. Ez időben Leopold császár hetek óta hanyatlani érzé erejét. Orvosa azt hitte, hogy a baj vértódulásból származott, de itt-ott mérgezést kezdének gyanítani, melynek azonban az orvosok hitelt nem adtak.

- E tájban egy ügyes orvos és vegytanár, Borri József, milanói nemes, ki a Rákócziak idejében nem egyszer fordult meg Erdélyben, ott, mikép előtted is tudva van, férjem nővérét vette nejül, s az unitárius hitre tért át, a jezsuiták által üldöztetett. Ezen emberek sohasem szalasztották ki kezükből, a kit egyszer áldozatul tűztek ki. A pápa nunciusa Bécsben a jesuiták által felingereltetve, mindenütt kiosztatá személyes leirását, s így történt, hogy az ártatlanul üldözöttet, midőn Konstantinápolyba akarna menekülni, Szilézia határinál elfogták és Bécsbe hurczolták. Őt szerencséjére Skotti nevű derék lovas százados kisérte, ki a tudós férfiúval barátságosan társalgott útközben, s ettől tudta meg a császár veszélyes állapotát.

- Borri kinyilatkoztatta a százados előtt, hogy ő, Isten segedelmével, képes a császár életét megmenteni.

- Skottinak sikerült őt, az őrködő jezsuiták s orvosok figyelmének daczára, titkon bevezetni a császárhoz.

- A tapasztalt orvos a császárt egészen kimerültnek s elaszottnak találta, folytonos nyomás által mellén, s kiolthatlan szomjúságtól kínoztatva.

- Első találkozásakor a buzgó Leopold mindenekelőtt az orvos igazhitűségéről akart meggyőződni. De nem ért reá, mert Borri ezen első találkozásakor már észrevette, hogy a szobában égő két viaszgyertya lángja vörös, s hogy abból vékony fehér pára szállong fel, mely felül a falon észrevehető foltot képezett. Borri azonnal erősíté, hogy a szoba lége meg van mérgezve.

- Mikor Borri belépett, a császárt középnagyságú teremben találta, tágas bársonykarosszékben, mely előtt egy kis asztalon néhány gyógyszer állt, míg a hatágú tartóban égő gyertyák a szoba nehéz aranyozásokkal terhelt bútorait s vörös kamukafalait csak gyéren világították.

- Mihelyt kinyilatkoztatta Borri, hogy a szoba lége meg van mérgezve; a fejedelem azonnal felemelkedett székéből, s csengetésére kamarásai egyike belépvén, orvosát parancsoltatta elő.

- A jött kimondhatlan felsőséggel tekintett az egyszerűen öltözött Borrira, azután csudálkozással vegyült meglepetéssel lőn kénytelen benne vetélytársát ismerni. A gyertyák világára figyelmeztetvén, az orvos azonnal észrevette, a mi eddig figyelmét kikerülte.

- Ezen férfiú itt, Borri lovag, - szólt a császár, kedvetlenül s gyanúsan szegezvén az orvosra szemeit, - azt állítja, hogy e gyertyák meg vannak mérgezve.

- Úgy tudom, - felelt az orvos kissé habozva, - hogy fölséged termeiben hasonló neme a gyertyáknak használtatik mindenhol.

- Erről meggyőződhetünk mindjárt, - jegyzé meg a császár, s a parancsra váró kamaráshoz intézvén szavait, folytatá: - hozasson kegyed tüstént a császárné szobáiból gyertyákat ide.

- Míg a kamarás távozott, addig Borri a tartóból a gyertyák egyikét kivévén, látta, hogy annak végét aranyozott vonal keríti, alkalmasint azért, hogy ki ne cseréltethessenek.

- Az áprilisi hüves éj daczára, gyorsan felnyittattak az ablakok, s nemsokára az udvari tálnokok egyike behozta a császárné szobáiból a viaszgyertyákat s azokat a háromágú tartóval együtt az asztalra helyezé.

- Szembetünő különbség mutatkozott a két nemű gyertyák világa közt. A császárné szobáiból hozottak lángja szelidebb és tisztább volt, s minden gőz és perczegés nélküli.

- A császár azonnal odahagyta a szobát, s még azon éji órákban szoros vizsgálatot parancsolt.

- Kisült, hogy jó darab idő óta számára mindig e jegyzett gyertyák használtattak: de az is, hogy a kanóczok mérges nedvbe voltak áztatva, s miután kiszáradtak, viaszszal borítva. Még harminczöt font volt e gyertyákból használatra letéve. Egy ebecske, melylyel a kanócz apróra vagdalt darabjait, húsba göngyölve megetették, három óra múlva összeszorulva mint gombolyag halva hevert. Mikor az orvosok néhány gyertya híján az egész viasztömeget összeolvasztották kiderült, hogy a kanóczokba harmadfél font méreg volt beitatva.

- Borri az orvossal egyetértőleg oly ügyesen folytatta gyógyítását, hogy a császár június 4‑ikén tökéletesen ép és egészséges volt.

- És mi jutalma lőn az életmentőnek? - kérdé Apagyi.

- Rómában halt meg örökös fogságban.

- Szörnyűség! - kiáltott fel Apagyi.

- Szörnyűség! - ismétlé a nő, - de igaz; azonban halld tovább.

- Miután a császár egészsége egészen helyreállott, Borrit, ki a gyógyítás ideje alatt is folytonosan Skotti százados felügyelete alatt maradott, átadták a római pápa nunciusának, ki őt titkon Rómába küldötte, hol miután vallási elveit megtagadni siker nélkül kényszerítették, örökös börtönre itélték.

- Lehetetlen!

- Gondolod? - De igen is lehető, mert oly tehetetlen volt nagy Leopold! s a jezsuitáknak, e kegyenczeinek, oly nagy hatalma és befolyása, hogy élete megmentőjének minden jutalma kétszáz arany évi díj lőn, melyet, mivel a császár őt a vakbuzgóság bosszujának dühétől meg nem menthette, csak özvegye élvezhetett, ki az üldöző jezsuiták tőreit csak az által kerülhette ki, hogy férjénél jóval elébb Erdélybe szökött.

- A szegény némber Borri megfoghatatlan eltünését hallván, álruhában, s óvakodva lestől és üldöztetéstől, sok kiállt sanyar után Prágába jött, s hosszas rimánkodások után sikerült neki a császárnéhoz jutni.

- Miután megismertette magát, Eleonora császárné volt az, kinek sikerült kieszközölni, hogy a férjének szánt évdíjat ő kaphassa meg.

- Szerencsére a nő kedvező benyomást tőn a császárnéra; ki mivel a szerencsétlen Borri megmentésére nem tehetett semmit, hálája jeléül gyémántokba foglalt arczképét ajándékozta nejének, s ezt néhány sajátkezűleg írt sorral kisérte, melyekben mind neki magának, mind rokonai közül annak, ki ez iratot s az arczképet elő tudja mutatni, védelem igértetik, s egyszersmind azon kiváltság, hogy bármikor, egyszerű bejelentés után magához a császári párhoz, vagy annak maradékaihoz járulhasson.

- Ennyi volt jutalma azon nőnek, kinek férje Európa leghatalmasb uralkodójának életét mentette meg. Mert akkor a hizelgők irataiban nem egyszer lehete olvasni: maximus orbis princeps.

- Borriné halála után fivére, férjem, utána pedig én jutottam ezen ereklyének s a császári levélnek birtokába.

Ráfaelné egy kis bőrszekrényből kivette a képet, s felnyitván annak tokját, Apagyi elé tartotta, azután a levélkét mutatá meg, mely latinul volt írva, s miután az ifjú mind a kettőt megnézte, visszahelyezvén kincseit, folytatá:

- Veszem-e mindennek valaha hasznát? nem tudom; de megkisértem egykor, ha van-e visszhangja az igazság szavának ama fényes termekben.

- Ha hijába járok, s a győzelem mindig a szerencsés gazságé, meghagyom annak, a ki szememet benyomja, talán annak a korhely fiamnak, ha előkerül valamikor, hogy a gyémántokat adja el, e képet pedig akaszsza a pócsi szűz Mária nyakába, jó lesz ex-voto-nak, tán Isten ád valamit érette, ha az általa betett királyok, csak amúgy játszanak az igéretekkel; de a levelet koporsómba tétetem fejem alá, jó lesz a sátánnak, hogy valami jezsuita üstje alatt meggyújtsa vele a tüzet.

- Édes jó néném, - mond Apagyi, - kár biz ezért Prágába menni, evvel még ki nem zaklatjuk a Hálom-atyafiakat; volna még elég visszavenni való azoknak a jó királyoknak; ott van még Szerbia, Bosznia, a szép Nándor-fehérvár, - hej későn jő a sor a Hálom atyafiakra!

Míg Apagyi így beszélgetett nénjével, anyja s a két fiatal hölgy a szobába jöttek s a társalgás általános lőn.

. . . . . . . . . . . . . .

Négy csendes hét telt el így, mely idő közben Apagyi azt kezdé észrevenni, hogy oly zajos életpálya s a sorsnak annyi csapásai után, a szokatlan nyugalom s veszteglés altató s kábító erejét kezdi reá gyakorolni.

Ennek nem lehet így maradni! szólt Apagyi egy reggel magában: nekem nem szabad életemet így elvesztegetni; igaz, nem sok becse van annak, azért valamit kell gondolnom, mi értékét növelje, s azt kedvesebbé tegye.

Egykor egy alávaló teremtés meglopta szívem első mozdulatait, tartozom a szerelemnek avval, hogy e tévedés igaz útba jőjjön; s hogy a mi most pirít, büszkeségem lehessen; mernem kell s felednem e sok forradást arczomon, a szív és az érzés úgy is régiek még.

Ily gondolatokba merülve telt el néhány óra, midőn a nőcselédek egyike jelenté, hogy a család együtt van s az ebéd kész.

Apagyi erélyes ifjú volt, s csatában és küzdelmekben felnövekedve, jókor megtanulta a csomót ketté vágni. Talán tudta, hogy a legjobb politika a győzelem politikája, mert a győztesnek mindig igaza van. De később meg fogjuk benne azon választottak egyikét ismerni, kikbe a gondviselés jövő korok magasztos eszméinek magvát rakta le.

Jó étvágyat akarok magamnak szerezni, szólt az ifjú: végre is mit koczkáztatok, legfeljebb egy szép visszavonulást, a német vezérek e főerényét. Az a szelid teremtés, ki annyi rokonszenvet tanusít irántam, nem oly félelmes ellenség s ha csatát vesztek, még sem fogok reá neheztelni. Menjünk, - a ki mer, az nyer!

Mikor Apagyi az ebédlő-szobába lépett, csak reá vártak még.

Jerne az egyik ablak mélyedésében állt, Apagyi hozzá közeledett s megragadván kis fehér kezét, bensőséggel szólt: - Kedves Jerném, közel rokonok vagyunk, unokák, s így talán a világ megbotránkozik, ha e rokoni szövetség köztünk más bensőbbnek ad helyet; de hiszen erre sok példa van, s ha ellenedre nincsen, egy jó szerencsére megkérlek anyádtól. Arczom nem szép, az igaz, segített rajta Caraffa uram; de látod gyermekem, minden kardcsapás rajta olyan mint a rovás, s mindig eszembe juttatja, hány vágással tartozom a német sógornak.

Jerne annyira meg volt lepetve, hogy képtelen lőn egy szót kiejteni, álomnak tetszett az egész előtte.

- Anyám, nővérem, segítsetek, - szólt az ifjú, - mert fogytán van bölcseségem! nem szeretnék pedig kudarczot vallani. Kegyed jó néném, Ráfaelné tudja, körülbelől mit és mennyit érek, adja nekem leányát, legalább nem félhet, hogy vejét valaki elüti leánya kezéről, én pedig, elhiheti, annyira fogom őt szeretni s megőrizni minden bajtól, veszélytől, hogy a két magyar haza legszebb fia sem inkább.

Míg Apagyi e sajátos módon tünteté elő leánykérői ékesenszólását, addig Jerne még mindig pirulva állt, s szemei kérdő tekintettel függöttek anyján.

- Mit mondasz erre, leányom? - szólt Ráfaelné, ki a világi dolgokkal nem sokat gondolt, oly hangon, mint ha bármit egyebet mondana. - Én, gyermekem, bele nem elegyedem dolgotokba, sem nem ijesztelek, sem nem tanácsollak. Akár mégy jó öcsémhez, akár nem, számodra az áldás nálam mindig kész; jó és jámbor gyermek vagy, s az Isten adott elég eszet, hogy magad végezz, ha rólad van szó.

- Mindig hallgat, - mond Apagyi, - mi marad egyéb hátra, mint őt erőszakkal elrabolni, majd kibékül sorsával; mindenesetre jobb, ha magyar ember neje lesz, mint ha megbolondul s valami német tiszthez megy férjhez, miként nem egy székely leány cselekedett az utóbbi időkben.

- Ment bizony, - mond Ráfaelné, mérgesen; - mert menettetett, kapna is feleséget, ha árkánynyal nem fogná, mint a szilaj csikót! de hiszen azt próbáld gyermekem, abba már beleelegyedem, még pedig úgy, hogy legelébb is nyakadat tekerem ki.

E pillanatban Jerne ajkai körül szelid mosoly lebegett, azután maga sem tudta mikép, Apagyi karjai közt találta magát.

- Egy boldog párral több a földön! - szólt Ráfaelné búskomoly hangon; - ne várjatok sok jót, gyermekeim, mert míg egy idegen vezér tapossa e szent földet, nincs irgalom reánk nézve! - Azután derültebben folytatá: - A boldogság osztatlan, a bajt meg lehet osztani, ketten majd jobban birjátok, csak egészség legyen. Ez is meg van, azért ne hagyjuk elhűlni a levest.

A szép Jernét az egész család körülfogta, s életében még soha annyi csókot s ölelést nem kapott.

EGY HELYETT KETTŐ.

Míg az Apagyi-család szelid kedélyességgel tovább fonja egyszerű csendéletét, addig történetünk visszatér egyhez legérdekesb személyei közől.

Rákóczi Julia, mikép már tudva van, Prágába vitetett, s ott mindenkép ügyekeztek vele a kolostori életet megkedveltetni. Volt szó róla, hogy a zárda fejedelemnőjévé tegyék s a római pápától egyedül személyére nézve bizonyos kiváltságokat nyerjenek.

Kolonics bibornok, ki a fiatal herczegnő eltávozása után nem sokkal Prágába érkezett, tökéletesen helyben hagyta Juliának Bécsbőli eltávolítását. Ő volt, ki megigérte, hogy a római pápa hajlandó leend mindent elkövetni, hogy a herczegnő, miután a fátyolt fölvette, s így magát örökösen az egyháznak szentelte, több nemű szabadságokkal birjon, melyeket maga a rendnek szerkezete tilt: például megjelenni udvari körben, kikocsizni, sőt néhány hetet, de mindig csak az udvar kiséretében, a császár valamelyik falusi kastélyában tölteni.

Mindezen előnyök oly kedvező színben hozattak elő, hogy igenis alkalmasak leendének e soknemű zaklatást halálosan megunt fiatal hölgyet - elszédíteni: de egy dolog mindenesetre kimaradt a számításból.

A kevély bibornok, ki az egyház dicsősége mellett semminek sem tudott inkább örülni, mint kincsnek és gazdagságnak, természetesen kifeledte önző tervei szövegéből éppen azt, miben a fiatal hölgy élt és halt, t. i. szerelmét Aspermonthoz, melyet e folytonos akadályok, s e szivtelen beavatkozások oly szenvedélyre fokoztak föl, minőt alig gyaníthata az, ki e bájos, de nyugodt vonásokra tekintett.

Mióta azoknak számítása, kik őt a világ színhelyéről eltávolítani akarták, ifjúsága barátnéját az élénk, vállalkozó szellemű Amadilt elszakasztották oldala mellől, azóta a fiatal hölgy minden gondolatát keble rejtekébe zárta el, s ezer unszolás és kecsegtetés daczára, mellőzvén minden fejtegetést, röviden s elhatározottan kinyilatkoztatta: hogy ha a császári pár és Kolonics bibornok vagyona felett akarnak rendelkezni, tegyék, bár ezt mindig rablásnak tekintendi, de a rendelkezést saját személye fölött mindenesetre magának tartja föl, s azon pillanattól fogva, hogy őt Prágába hozták s általában mióta anyjától elválasztották, magát rabnak, szállását börtönnek tekinti.

Igy álltak a körülmények, midőn most őt újra megközelítjük.

Sötét téli éj volt; az öreg Prága barna háztömegei fölött hóterítő hevert, s az eget sűrű fellegek borították. Az agg Hradsinon süvöltött a vihar, s egy volt ez azon - mondanánk - embergyűlölő éjek közől, melyekben ember és állat rejtekbe vonul.

Az emberek ilyenkor nyugosznak, s örülnek, ha az idő mostohaságától megóvhatják magukat.

Az őrök szőrcsuklyáik alatt, deszka rejtekeikben dideregtek, s úgy tetszett, mintha Prágában minden kihalt volna.

De talán sehol sem volt oly nagy csend mint a zárdában, hol Julia fogva tartatott; mert ottléte fogság volt, nem egyéb.

A magas tornyok egyikében kettőt ütött az óra, midőn a kolostor ajtajának csengetyűjét hevesen rángatni kezdették.

A jelre a kapuőrné ijedve riadt fel álmából, darabig fülelve ült ágyában, meg nem foghatván, mi történhetett ily késő éjen, s ki az, ki a kolostort ily órában akarja meglátogatni.

Azonban a csengetyű folytonosan hangzott, kénytelen volt tehát fölkelni s az ajtóhoz közeledni.

Tudta jól, hogy a kolostorból senki sem hiányzik, s ha valaki beteg lenne, akkor a csengetés nem kívülről történende; azonban lehetetlenség a dologban nem volt, hogy valaki a növendékek közől, szülői betegsége miatt, ily késő órában is felszólíttassék.

- Ki van odakünn? - kérdé az öreg kapuőrné, a nélkül, hogy a kulcsot a zárba illeszsze.

- Ki kell az ajtót nyitni a császár nevében! - felelt künn egy hatalmas ismeretlen hang.

- A rend törvényei ellen van, - szólt a némber összeszedvén magát, - e kolostorba férfiakat beereszteni; azért elébb jelentést teendek a ház fejedelemnőjének.

- Az megtörténhetik, - volt a száraz felelet, - de gyorsan, mert ha az ajtó öt percz mulva meg nem nyittatik, fel fogjuk azt törni.

E felelet a kapuőrnét egészen kihozta sodrából, s a mi kis bátorsága volt, annyira elvesztette, hogy alig birt nehány szót kiejteni.

- Sietni fogok, addig béketürést kérek; - ezt tudta rebegni csak; azután a hágcsók felé közeledett, hol a gyéren világított öblök alatt látjuk őt felvánszorogni a széles kőfokozatokon, s egy hosszú folyóson végig a fejedelemnő lakása felé haladni.

Úgy látszott azonban, hogy az, vagy azok, kik őt álmából felriasztották, kevés béketüréssel birtak; mert még csak most illesztette a megrettent soror kezét a fejedelemnő előszobájának csengetyű-vonójára, s már is alant hatalmasan döngették az ajtót.

Mikor a fejedelemnő laka megnyilt a kapuőrnő előtt, azon fiatal apácza, ki az előszobában őrködött, s mind az előbbi csengetést alant, mind az ajtónak döngetését hallotta, ijedten kérdé:

- Mi történt, soror Gervasia?

- Vezessen kegyed sietve a fejedelemnőhez, - felelt ez, s nem várván több kérdést, egyenesen a fejedelemnő szobájába nyitott.

A tisztes némber, kit itt az éji lámpa csekély világításában látunk, szerfelett különbözött mater Honoriától.

A fejedelemnő, így kikelve nyoszolyájából, fehér főkötővel, mely félig borította igen nagy fejét, s szerfelett kövér testével, nem igen kellemes benyomást teende bárkire: de a két apácza ezt s folytonosan haragos képét rég megszokta már; egyébiránt mindkettő annyira meg volt ijedve, hogy a most lábait papucsaiba dugdosó mater haragját észre sem látszottak venni.

A jövő perczben mater Dorothea, a tisztelt fejedelemnő, tág hamuszín porköpenyt kerítvén vállára, előttök állt.

- Mi történt, minő zaj ez? - kérdé oly vékony és éles hangon, mely váratlan ellentétben volt e roppant szélességű alakkal.

- A császár parancsából, - szólt a kapusnő, hogy mindenekelőtt azt tudassa vele, mi a legfontosabb.

- A császár parancsából döngetik és zörgetik az ajtót most éjfél után, mint valami részeg emberek? lehetlen! - riadt fel a fejedelemnő, szemérmesen összevonván a porköpenyt.

- De úgy van - kiáltott közbe a kapusnő; - gyanítom, sokan vannak, mert több hangot és fegyvercsörgést hallottam az előcsarnokban.

- Valami rakonczátlan emberek! - szólt növekedő haraggal mater Dorothea; - az ajtó erős, nincs veszély; hiszen itt békében élünk Prágában. - Menj le tüstént s mondd meg nekik, hogy takarodjanak, mert félre vonatom a kolostor harangját.

- Fenyegetődztek, hogy betörik az ajtót, s míg az egyház tornyába megyünk s a harang megkondítására összegyűl a nép, addig elevenen megsüthetnek bennünket, - jegyzé meg a kapusnő.

Szembetünő volt a fejedelemnő felindulása s a kapuőrnő végszavai éppen betöltötték a harag azon mértékét, melyet mater Dorothea kitörés s a nélkül, hogy kezei a dologba avatkozzanak, elbirni tudott.

Ha még nem oly régen, s talán itt-ott még most is, a nevelés és fegyelem egyik fő tényezője kéz és bot: nem csudálhatjuk, hogy ez időben a kolostorokban nemcsak az öncsigázás és büntetés gyakoroltatott, hanem az éltesb szüzek a fiatalabbakkal nem egyszer éreztették kezök súlyát.

Ily nyilatkozatra készült mater Dorothea, mit könnyen ki lehetett venni, mert jobb kezét felemelvén, haragosan felkiáltott: - Nesze! - evvel a kapusnő kikapta a magáét, míg a fiatalabb apácza czélszerűnek tartotta, egy karszék mögé egyikét a leggyorsabb visszavonulásoknak eszközölni.

De a fejedelemnőnek ezen rögtönözött erőfejlése, fájdalom, igen balul ütött ki; mert köpenyének jobbik szárnyuszálya a támlásszéknek egyik kiálló szögébe akadván, a hölgy féllábon tett rövid egyensulyozás után egyenesen földre zuhant.

Meg kell jegyeznünk, hogy e baleset a szeméremnek minden megsértése nélkül történt; mert bár a nagyterjedelmű maternak e bukás következtében éppen azon része volt legfelül, mely a medium tenuere beati elvét képviseli: a főnöknő, mint második Virginia, esés közben nem feledé, mivel erényének tartozik, s köpenyét együtt tartotta.

E válságos pillanatban az ajtó felnyilt s egyszerűen öltözött s fegyverezett férfiú lépett be.

Hiában ügyekeznénk a megrettenést leírni, mely a szálas hadfinak e váratlan megjelenését követte.

- Lehet-e szerencsém a tisztelt fejedelemnővel találkozni? - kérdé a jött.

- Botrány! Kárhozat! Anathema! - kiáltott a fejedelemnő, némi fordulatok után fölkelni ügyekezvén.

A kapusnő s a fiatal apácza kisiettek a szobából, s a fejedelemnőt egyedül hagyták a szentségtörő jövevénynyel.

- Bocsánat, asszonyom, - szólt ez, alig tudván fékezni nevetési vágyát, - kegyetekhez nehéz a szokott módon bejutni, s mivel zörgetésem s csengetésem czélra nem vezettek, időm pedig ki van számítva, kénytelen valék e gyöngédtelen betolakodást választani.

Míg e férfiú beszélt, addig a fejedelemnő visszanyerte lélekjelenlétét, s hirtelen még összébb vonván keble fölött az öltönyt, kitörő haraggal felkiáltott:

- Mit látnak szemeim, kegyed gróf Aspermont, a császár tábornoka, kit már egyszer a társalgó-terem rostélyai előtt láttam! Távozzék tüstént innen, egy szót sem akarok tudni! Reszkessen kegyelmed ő császári felségök, sőt a római pápa haragjától, ki nem fogja elmulatni a szentségtörő megrohanásért elégtételt kérni ő felségöktől! mi nem lehet kevesebb, mint csúfos megfosztatás tábornoki hivatalától és - -

- Elég asszonyom! - szakítá félbe Aspermont a kimondhatatlan gyorsasággal és pergő nyelvvel adott feddést. - Ha kegyed semmit sem akar hallani, annál jobb, én megtettem a magamét. Őreim ajtaja előtt állnak, azért botrány elkerülésére mérsékletet ajánlok.

Evvel Aspermont meghajtotta magát s az ajtó felé közeledett.

- Megállj philisteus, istentagadó, kolostorrabló; egy tapodtat sem! Mit akarsz, sátán sarjadéka?! Tudom terveidet; a fiatal herczeghölgy nincsen a kolostorban! - Erre a fejedelemnő hirtelen keresztet vetett s hallhatlanul mormogta: Szent szűz Orsolya és Klarissa, bocsánat e hazugságért! - azután fennhangon folytatá: - Gróf úr, az Isten nevére, saját becsületére és üdvösségére kérem, hagyjon fel istentelen tervével.

- Bir-e kegyed egy percznyi béketüréssel, asszonyom? ha igen, olvassa ezt. - Aspermont egy irott lapot vont elő, s az asztalra helyezvén az éji lámpát, nyugodtan várt.

- Nem akarok semmit tudni, - mond a fejedelemnő, kiváncsi tekinteteket vetvén a lapra.

- A császárné irása, - szólt békítő s nyugodt hangon a tábornok - íme, győződjék meg saját szemeivel.

- Mit adhat a császárnő ily uton, s ily körülmények közt tudtomra? - mond a fejedelemnő - e zárda fölött csak egyházi főnököknek van hatalma.

Végre mater Dorothea, néhány percznyi habozás után, az éji lámpához közeledvén, arczának legharagosabb kifejezésével olvasta a mi következik:

«Kedves Mater Dorothea!

Hivünk, gróf Aspermont tábornok, megnyervén tőlünk Rákóczi Julia herczegnő kezét, kegyedet oda utasítjuk, hogy a herczegnő eltávozásában ne ellenkezzék; van okunk reá, hogy a dolog darabig titokban maradjon. Kegyünkről biztosítjuk.

Eleonora»

- A sátán szemfényvesztése, csalás, árulás! - kiáltott fel a fejedelemnő. - Én megmosom kezemet, zajt ütök, ellenmondok!

- Asszonyom, - szólt Aspermont erélylyel s elvesztvén béketürését - cselekedjék kegyed úgy, a mint azt saját hivatalának megtartásával s a kolostor becsületével összeférőnek hiszi. Magára bizom megitélni, mire fog a zajütés vezethetni, annál is inkább, ha, miként ezt ily szent szűzről fel kell tennem, nem hazugság, hogy a fiatal herczegnő nincsen jelen.

Mielőtt a fejedelemnő, kinek arcza az utóbbi szavakra majdnem kékké vált, felelhetne, Aspermont sietve távozott.

Mater Dorothea kimerülten s fujva haragjában, egy székre ereszkedett. Annyira meglepte őt mindaz, a mi történt, hogy jó darabig el nem tudta magát határozni semmire, s nem volt annyi ereje, hogy legyőzvén az ájulást, mely őt környezte, zajt üssön vagy a tábornok után siessen.

Egyébiránt mindez úgy sem vezetende czélra. Aspermont e hölgy elszöktetésére néhány fiatal barátit hivta tanukul inkább, mint segítségül. Ezek vele együtt hatan voltak, egyedüli tanui annak, a mi történik.

A kapusnőt s a fiatal apáczát erélyesen, de minden udvariatlanság nélkül feltartóztatták, s ama döngetések után megszünvén a zaj, nem csuda, hogy a többi apáczák, ha kissé megrettentek is, nem mertek kibujni czelláikból.

Midőn végre a fejedelemnő felüdült aléltságából, kissé nehézkesen fölkelvén helyéről, az ajtót felrántotta, két elhatározott tekintetű férfiút pillantott meg, kik egyetlen szót sem feleltek kikeléseire s bibliai idézésekkel fűszerezett átkaira.

Míg mater Dorothea, pongyolájában, mint egy szürke sajka evedzett fel s alá szobájában, addig Aspermont kettőt a folyosón reá várakozó barátai közől magához vevén, a kapusnőnek, kit a fiatal apáczával együtt barátai feltartóztattak volt, fenyegető hangon parancsolta, hogy őt Rákóczi Julia szállásához vezesse.

Kisérete közül kettő, mikép láttuk, mater Dorotheának ajtaja előtt őrködött; azok pedig, kiket utóbb maga mellé vett, a kapusnőt kisérő fiatal apáczát el nem eresztvén, vele a folyosón időztek; az ötödik végre a kolostor megtört zárú ajtajánál őrködött.

Aspermont az őt reszketve vezető kapusnő után végighaladván a folyosón, balra fordult s eltűnt szem elől.

Míg őt tovább kisérnők, nehány pillanatig megállunk a fiatal apácza közelében.

E szűz, miként azt a komor folyosóra vetett hold sugaraiban pillanatokra kivenni lehetett, szelid arczú barna hölgy volt.

Az éji világítás okozta-e, vagy azon igen megfejthető ijedtség, melynek tanui valánk, inkább hasonlított arcza szép fehér márványszoboréhez, mint élőhöz.

Sokáig némán állt, azután félénken rebegte: - Vitéz urak, hányat fognak kegyetek megszöktetni e kolostorból?

- Beesküdt e kegyed már, s tett-e örök hitet? - kérdé a lovagok egyike, a fiatal Wratislaw gróf, ki nem kevés kedvet mutatott a csinos hölgygyel bővebb ismeretségbe elegyedni.

- Az eszme nem utolsó, - jegyzé meg Spork Ottokár, a másik lovag - lehetlen regényesebb uton nőkre szert tennünk. Mit gondolsz, barátom, ha én huszonnégy évemmel mint tökéletesen szabad ember, kezemmel és szivemmel megkinálnék egyet e jámbor szüzek közől?

- Például a szeretetreméltó fejedelemnőt, kinek csak bájos hangját valánk szerencsések hallani, - tevé nevetve hozzá Wratislaw.

- Kegyetek, - rebegte még mindig félénk hangon az apácza - nagyon csalódnak, ha azt hiszik, hogy a hitet tett fölszentelt hölgyek közől bármelyik ily lépésre tudná határozni magát; egyébiránt fejedelem-asszonyunk gyűlöli a férfinemet.

- Ismétlem kérdésemet, - szólt Wratislaw - örökös rabja-e kegyed e kolostornak, kedves hölgy?

- Hat hét mulva leend egybekelésem mennyei vőlegényemmel, - volt az alig hallhatólag kiejtett felelet.

- Szabad-e tudnom szülői nevét? - kérdé ujra Wratislaw, míg barátja nagy kedvteléssel látszott e hevenyészett regénynek kifejlését várni.

- Nevem Sternberg Ludovica, - viszonzá a hölgy, s talán ha e felelet közben nem az éj királynéjának szelid sugára, hanem a nap világítná vonásait, észrevehetők lennének a rózsák, melyeknek lehe futotta el azokat.

- Istenemre, - kiáltott fel Wratislaw, - egyike legrégibb családainknak: az én nevem Wratislaw Hugó; ha nem csalatkozom, családaink közt némi rokonság van, s mivel nekem kötelességem, - folytatá nevetve - innen egy hölgyet elrabolnom, kegyedre teszem kezemet s meglátom, ki veszi el tőlem e kedves martalékot.

- Választásodat tökéletesen helybehagyom, barátom, - szólt Spork jókedvvel - s szeretném, ha példádat követhetném; azért légy lovagias s őszinte barát, engedjük a hölgynek a választást kettőnk közől. Szóljon kegyed, szép Ludovica!

- Uraim, - felelt a kérdett - én kolostori életre szántam magamat, s hol ily erőszakról van szó, lemondok a választásról.

- Vége az enyelgésnek, - mond hirtelen Wratislaw, - s vége az erőszaknak. Én igen komolyan szólok, ha nőtlen volnál és szabad mint én, köztünk csak kardjaink határoznának. - -

- Istenért! - sikoltott az apácza.

- Ne féljen kegyed semmit, - mond Wratislaw békítő hangon - e barátom itt igen szeretetre méltó nővel bir, de nem is engedném kegyedet neki át. Míg szép szemei és szelid vonásai bennem valódi szerelmet ébresztettek, addig e vidor barátom enyelgésnek hitte, a mit mondok. Kegyed nem e sötét falak közé való, s ha a világ csábjaitól s veszélyeitől fél, én átvezetem az életen, óvni, védeni fogom, mindenekfölött pedig szeretni. Oly szép így rögtön s meghatva a szerelem ihletésének szent fuvallatától sorsot cserélni, valami új és erőt lehellő elszánás van ebben, a mi magasztos sziveknek jól esik.

Evvel Wratislaw kezet nyujtott a hölgynek, ki alkalmasint érezte, hogy ez egyike azon pillanatoknak, melyek vissza nem térnek az életben, azért némi vonakodás után reszketve nyujtá át kezét.

- Lovag! - szólt - nem tagadom, hogy szüleim beszéltek reá a kolostori életre, talán ugyanazon okokból, melyekből ez más családoknál is történik, hol igen sok a gyermek. Kegyednek egész személyességében van valami, a mi bizodalmat gerjeszt, azért legyen a koczka elvetve; de ne feledje, hogy e zárda nőknek is nyitva áll s én egy életben, ha csalódni kell, egyszer akarok csalódni, s e menhelyet itt csak akkor fogom elveszteni szem elől, ha kegyed jellemében és szerelmében biztosabbra számíthatok. Utam innen az oltárhoz megy, nem máshová.

Wratislaw annyira el volt ragadtatva, s magát annyira felfokozta, hogy egy perczet sem akart veszteni s életet akart adni annak, mi tündérálomnak tetszett, azért a szép Ludovica szavaira csak egy tekintettel és kézszorítással felelt, mik néha többet mondanak szavaknál, azután barátjához fordult és szólt:

- Barátom, Ottokár! te a legszerencsésebb ember vagy a világon, mert először kedves és jó nőd van, másodszor egynek igértél segítséget hasonló kincsnek megszerzésére, s íme két boldogságnak lehetsz tanuja; azért legjobb, drága barátom, ha tégedet itthagylak egyedül a sötétben, saját érdemeid fölött gondolkozni, magam pedig úgy teszek, mint az afrikai pusztákon ama mór lovag, kinek megjósolták, hogy drága ereklyét fog találni és talált a pusztán egy hölgyet, szépet és ifjat, éhtől és szomjtól kimerülten, s a jóslat igéjét megértette: ereklyéjét felkarolta s gyorsan, mint a vihar, vitte ménén sátorába. Mondj ennyit Aspermontnak: ez az én ereklyém itt, s úgy tetszik nekem, mintha minden czellából pár fekete kar nyulna ellene; tehát elviszem magammal, el Prágából, s mikép e hölgy szólt: egyenesen az oltárhoz.

E szavak után Wratislaw a meglepett apáczanövendéket erős karjaival fölemelte s oly gyorsan, mintha Libussa rémseregét uszítanák reá a kolostor szűzei, eltűnt a hágcsót köröző homályban.

* * *

Míg a kövér fejedelemnő szobájában az istentelen rablók ellen a legendák minden átkait kimerítette; míg Wratislaw ereklyéjét maga mellé ültette kocsijába, melylyel Aspermontot akarta kisérni s barátját megelőzve, utját a közösen kitüzött czél felé folytatta: addig Aspermont merényét alkalmasint végrehajtotta, miként gyanítnunk kell.

Láttuk, hogy a folyosó balra kanyarodó szárnyában tűnt el a kapusnővel. Nemsokára a fiatal herczegnő szállásának ajtaja előtt álltak.

A fejedelemnőnek gyóntató atyja egy négyszegű fiatal jezsuita volt, kitől a szent hölgy megtanulta egyebekkel együtt azt is, hogy a vallás és szerzetének érdekében, szükség esetében, éppen úgy szabad, sőt becsületes dolog fillenteni, miként például: ha valakit csatában elfognak, igen becsületes dolgot cselekszik, ha az ellenségnek igaz fölfedezések helyett nagyokat fillent. Ő tehát a szerzet érdekében nem szólt igazat, midőn azt állította, hogy a herczegnő nincsen a kolostorban.

Egyébiránt teljes okunk van hinni, hogy Aspermont jó előre értésére adott a herczegnőnek mindent, a mi Prágában, hol több ismerői valának mint Bécsben, könnyen megtörténhetett, s hogy valóban megtörtént, a következés bebizonyította.

A tábornok a kapusnőt küldötte a herczegnőhöz bejelentetni magát. Mikor néhány percznyi várakozás után a czella ajtaja megnyilt, s egy szép, tágas, már kivilágított szobába lépett: Julia őt a szenvedély örömével fogadta.

- Minden készen van - szólt a tábornok az első üdvözlés után. - Mikép sikerült nekem ő felségök beleegyezését kieszközölni, s minden egyebet, a mi legközelebb érdekel bennünket útközben elbeszélek.

- Most használjuk az alkalmat; mert bár kegyednek főüldözője, a bibornok jelen nincsen, a sohasem alvó ármányt meg kell előznünk.

- Készen vagyok, barátom, - felelt szelíden a herczegnő - e kis nyaláb - folytatá az asztalra mutatva - mindaz, a mit magammal viszek.

- Mindenről gondoskodva van, - erősíté Aspermont, karját nyujtva a herczegnőnek.

- Még nehány pillanatnyi időt kérek, - szólt Julia, - a fejedelemnő, kinek heves természetét többször hallottam említeni, e hevességének daczára több kímélettel volt irántam, mint mater Honoria, ki buzgóságában betű szerint teljesítette a bibornok szigorú rendeleteit: illő azért, hogy távozásom előtt e szelid bánást nehány szives sorral megköszönjem s távozásom mentségéül is mondjak valamit.

- Ezt később is tehetjük, - felelt Aspermont, kinek nyugtalansága megfejthető volt s lábai alatt a föld égett.

Azonban Julia nyugodt erélylyel biró jellemében meg volt az illemnek valami eltávolíthatlan eszméje, s azon elszánás, mely a reményt ugyan ki nem rekeszti, de a sikert nem tartja megállapított bizonyosságnak: ez oka, egyrészt, hogy ilynemű levele készen nem volt, másrészt, hogy a hálátlan illedelmetlenség gyanujába rövid időre sem akart jönni.

A herczegnő iróasztalához ült s nemsokára a kész levelet a kapusnő kezébe adta, ki a lehető legnagyobb kiváncsisággal időzött a szoba ajtajának közelében, reszketve mérgében.

A mit hallánk és láttunk, betöltötte azon időhézagot, mely alatt, mikép tanui valánk, a tábornok egyik hű barátja regényét megkezdette és befejezte, úgy, hogy Aspermont a fejedelemnő lakása elé érkezvén s ott időző barátait magához szólítván, hallotta, nem csekély meglepetésére a történteket.

Juliának vonásaiban, ha ezt a homály engedendé, könnyen ki lehetett volna olvasni rosszalását, s talán, ha az elméjén elfutott gyors gondolatnak szavakat adhatnánk, így hangzanának: a derék Wratislaw igen szeretetreméltó, de alighanem könnyelmű nőre tett szert; mire legföljebb annyit válaszolhatnánk, hogy mentségére semmi sem lehet bevehetőbb, mint az önkénytelen fátyolvétel közeli kilátása s a kinálkozó alkalom, melyről a közmondás azt mondja: hogy meg kell ragadni üstökét, ha nem akarjuk végkép elveszteni.

Mi történt tovább a kolostorban, annak emlékezetét a történet fenn nem tartotta; de annyi igaz, hogy ezen események után hat héttel Aspermont és Wratislaw, fiatal nejeikkel együtt Bécsben láttattak, s mindkettőnek sikerült a színlelt haragot megengesztelni s merényökért teljes bucsút nyerni.

KOLONICS.

Nem irunk történelmet, azért gyorsan áthaladunk azon éveken, melyek bennünket hősünknek, az ifju Rákóczi Ferencznek, fellépésétől elválasztanak.

Fontosak és nagyszerűek voltak pedig ezen évek s nemzeti s országos életünk legsúlyosbjai közé tartoznak. - Ha a szerencsétlenség oskolájában nagy és magasztos jellemek fejlenek ki, maradjon meg Leopoldnak a nagy név, mert Magyarország soha s egy királya alatt sem szenvedett annyit - mind ez ideig - mint e nagy ember alatt.

Tökölyi fejedelemsége, a hannibali átmenet, sziklák, bérczek közt s a zernesti csata dicsősége, mint fénylő álom vonultak el. Tizenkét nap tartott az egész, s minden nyert előnyök eredménye, csekély és szomorú lőn.

Miután Tökölyi Havasalföldre szoríttatott, s a török udvar látta, minő kevés hasznot aratott föllépéséből, megtörtént, a mi az erkölcsiségnek s igazságérzetnek diplomatikai fogalmai szerint mindig s minden időben megtörtént: nem vehette hasznát, tehát levette kezét róla.

Tökölyi mindent vesztett, mert egy magasztos eszme kivitelének hitét vesztette el. - A vezér, kinek első fellépésén annyi remény függött, szegény lőn, a haza árva. De ha Tökölyi, mint vezető és vezér mindent vesztett, mint ember megbecsülhetlen kincscsel birt. E kincs Zrinyi Ilona volt, hőslelkű neje, kit a bécsi kormány a lehető legsavanyúbb képpel a világon, kénytelen volt Heusslerért és Doriáért cserébe - szabadon bocsátani.

A lelkes nő azonnal férje után sietett, de avval csak később találkozott Konstantinápolyban. - Ki birná leírni a viszontlátás e menynyei óráját! Mikor Tökölyi karjai közt tartotta nejét, csudálhatjuk-e, hogy az öröm első pillanataiban hitte, hogy annyi vesztett remény s a szabadság s dicsőség elvei helyett, melyeknek álmai egykor ifjú lelkét betöltötték, ezen egyetlen pillanatot nyerte a sorstól kárpótlásul.

Előtte állt ujra e fenséges nő, nemes halvány vonásaival, s a búskomoly, kiábrándult mosolylyal ajkain. Egébe nézhetett ama lángoló szemeknek, melyek a munkácsi vár férfias védelmében - lelket és bátorságot öntöttek a kétkedő férfiak szivébe.

A dicsőség és a tettszomj légköre olyan, mint a forró égalj, melynek övében a természet kétszeres erővel bir, s óriási alakzatokat vesz fel. Hogyan nyugodna meg a szem sokáig a szerény ibolya árnyékos életén, hogyan töltené be a szivet a szerelem s a kedély gazdagságának romlatlan kincse, oly emberben, ki a csaták robaja s az ágyúk dörgése közt ért férfiuvá. - Tökölyi érezte a boldogságot e nőnek közelében; nem volt ez a szerény ibolya, bár nő-erényeinek koszorújában ezen igénytelen virág sem hiányzott; a fehér liliom volt ő, a kertek éke, tiszta és szent, de büszke s kevély egyszerre.

Kelyhében e nemes virágnak magasztos érzések harmata dicső gyöngyöt érlelt meg: ez a haza szeretete volt. - Ha valaki kérdi, miért nem élt fényes pompában, gazdag váraiban e hölgy? melyeket visszanyerni egy hazugságba került volna, ha hitének vallja, a mit nem hisz, ha e büszke homlokon megfér egy homályfoltocskája a hidegségnek a haza iránt; ülhetett volna a szép várakban mint Bátori Zsófia. Azt tanultátok gyermekkorotokban, hogy a jutalom az erény osztályrésze; - kábaság! a jutalom a szerencsés gonoszságé és gyávaságé volt mindig.

Tökölyi együtt érezhetett nejével, együvé ömlött a köny Magyarhon vesztén, együtt kémelt bús tekintetük a szegény országon, hol most az idegen vezérek uralkodtak, üldözvén mindent, a mi nemes, szabad és szent, a hazaszeretetet, a tántoríthatlan hűséget s a vallást magát.

Öt tallér naponkint s a borkereskedés egyedárusága volt a csekély jövedelem, melyből a gazdag Magyarország leggazdagabb birtokosai egyike élt, vagy inkább tengett Konstantinápolyban, a zsidóvárosban, hű s áldozatkész nejével és kiséretével.

Még egyszer 1697-ben vetette büszke szemeit a török szultán Mustafa, e nagyszerű történeti alakra, még egyszer látjuk őt törhetlen erőben, fényes fegyver-ékben a csaták és küzdelmek riadásai közt.

Mustafa több mint 130,000 emberrel állt Nándor-Fehérvárnál. Tökölyi közelében volt, ott ült a hadi tanácsban, értekezve a török vezérekkel s tanácsolván magát a szultánt. Sok másként történt volna, ha szava és tanácsa győz, de Tökölyi élesebb észszel birt, mint hogy át ne látná, hogy e népet magához emelni lehetetlen. Mogorva volt, megvetette a fényes kört, melynek közepében élt, s melynek minden politikája ármány és hazugság, minden ereje túlnyomó száma volt. Tökölyi szemeiben nem villámlottak többé a bizalom s magasztos remények sugárai.

Savoyai Eugen Ó-Becsénél táborozott, mikor Mustafa roppant hadseregével Zentához sietett.

A történelem részletesen fenntartotta ama nevezetes ütközet emlékét, mely, s nem Buda visszavétele, vetett örökre véget a török uralkodásnak Magyarországban. Még fontosabb következménye volt az, hogy Európa színe előtt megtörte a varázst, mely az osmánok fegyverét és vitézségét oly félelmessé tette.

Savoyai Eugen szelleme egy pillanat alatt átlátta a kinálkozó előnyöket: akadtak ugyan alvezérei közt, azon fajához az embereknek tartozó egyének, mely minden körülményekben talál okot kétkedésre és habozásra. Mintegy 130,000-ből álló hadsereg várt itt készen az ütközetre, de a vezér nemcsak átlátni az előnyöket, hanem parancsolni és hatni is tudott. A gyávák féltek szólni s engedelmeskedtek, azzal vigasztalván magokat: hogy félhetnek: mert valamitől ezen embereknek félni kell, ha nem félnek verekedni. - félnek szólni.

Azon pillanatban, melyben Eugen kimozdította táborát ó-becsei állomásából, lóhalálában érkezett egy futár, ki változtatott lovakon jött Bécsből, ama lassúsága miatt híres s mindent, a mi feltünő, irigy szemmel kisérő, ugynevezett főhaditanácstól - pedig épen a fő hiányzott a legtöbbször - s arcza verejtékében hozta a világra ama szerencsétlen hadjárati terveket, melyeknek tavasza, nyara sohasem volt, s melyek mindig többnyire a szőlővel értek meg őszkor.[cxxxiv]

Hogyan van, hogy mégis végeredményben szerencse kisérte ezen embereket? ki fejti meg a gyorsaság és vitézség hátrányait, e nehéz menetű szekér fölött, mely görről görre hullva, feldőlve s összetörve, mégis mindig megérkezett a kitűzött czélhoz?

A sürgöny, melynek tartalmát a halálosan kimerült futár nem is sejtette, már kezében volt Eugennek. A vezér lovon ült, mögötte fényes kisérete, s körüle a hangszerek, melyeknek riadó csataéneke zengett.

Felbontotta az irományt, egy tekintetet vetett tartalmára; szemöldei összevonultak s gúnymosoly suhant el ajkai körül; azután derült arczczal tekintett kiséretére s a sürgönyt oldalzsebébe rejtette.

Ezen irat nem kevesebbet foglalt magában, mint a bécsi főhaditanácsnak szigorú s fenyegető parancsát: hogy meg ne merjen ütközni. Egy része ezen embereknek, a kényelmes meleg szobákban, attól rettegett, hogy a túlnyomó török erő győzedelmet vivand ki: a másik attól, hogy Eugen fog győzni.[cxxxv]

Tudva van az elhatározó diadal, melyet az irigylett vezér kivivott. A török nagyvezér, a jancsárok agája, 15 basa, 5 alvezér s több 20,000 töröknél veszett oda, mintegy 10,000 a Tiszába fult, 100 ágyu, 900 társzekér, 10,000 sátor. 7 lófark s több 60 zászlónál lőn a győztes martaléka. Egy magyar, Boér Zsigmond, maga kerítette le a török nagyvezér nyakáról a nehéz arany lánczon csüggő ország pecsétjét, s adta át a herczegnek.

Jutalmul e győzedelemért, mikor Eugen Bécsbe érkezett, Schlick Leopold gróf - birtokosa a magyar csatákban e mindig szerencsétlen névnek, maga is párszor csatát vesztő - a császár nevében kardját kérte el a győztesnek.

- Itt van, vigye kegyed! - szólt nevetve Eugen, - még most is füstölög ő felsége ellenségeinek vérétől.[cxxxvi]

1698-ban megköttetett a karloviczi béke. El lőn határozva, a királyi eskük ellen, a csonkítva maradott ország sorsa, róla, nélküle: sem a nádor, sem egy az ország nagyjai közől alá nem irta a békepontokat. Magyarország törvényei, nemzeti önérzete, s legközelebbi érdekei meg valának sértve s lábbal taposva. A nemzet tűrt, de nem feledett!

Tökölyi csillaga elhúnyt, pár üres czím volt minden, a mit e fényben s reményben gazdag élet, hajótöréséből megmentett. Mint karánsebesi, lugosi s viddini czimzett herczeg Nikodémiába vonult Kis Ázsiába, neje követte őt mint az őrangyal, fehér szárnyaival födve végnapjainak éjjelét.

A karloviczi béke pedig homlokán viselte a Kain jegyet, pusztulására lévén számítva azon fajnak, melynek romlatlan, egészséges vérétől s minden nyomatás után edzettebb, buzgóbb honszeretetétől - annyira rettegtek.[cxxxvii]

* * *

Bécsben is sok változott: Aspermont egy hadosztályt vezénylett a császári seregben; de miután Rákóczi Julia, Magyarhon legdicsőbb hajadona, s négy történelmi hős család utódja, neje lőn, az irigység s féltékenység gonosz szellemei ellene keltek föl, s minden léptét bizodalmatlanság és cselszövények kisérték.

Aspermont nem volt azon férfiú, kit e neme az ellenségeknek megijeszthetett, vagy készületlen találhatott. Nem árthattak neki soha tartósan: ármány ellen nyiltsággal, rágalom ellen az igazság rendítő szavával, a sötétség homálya ellen a nap fényének világával felelt. Mellőzték, szomorították sokszor és sokképen, de e vasjellemet meg nem törhették. Aspermont ellenségeinek kétszeres boszantásukra, a leggazdagabb férfiak s a legboldogabb férjek egyike maradott.

A dicső szövetséggel, melynek egész értékét fel birta fogni, magáévá tette fiatal nejének minden igényeit s rokonszenveit.

A fiatal Rákóczi Ferencz sógora lőn, s hév részvéttel s lelke egész erejével e végzetszerű fiatal élet sorsára fordította figyelmét.[cxxxviii]

Nem csekély fáradság után reábirta a császárt, hogy az ifjú herczegnek engedelmet adjon utazásra.

Kolonics látván, hogy a gazdag Rákócziak birtokának kezelése nemsokára el fog tőle vétetni, Aspermont ezen utazási tervébe annál örömestebb beleegyezett, mennyivel inkább gondolta, hogy ezáltal távollétében még folytathatja gyámnoki hivatalát.

Mielőtt czélba vett tárgyunk vezér-fonalát felfognók, nem leend érdektelen a biboros gyámnok urat ügyködése színhelyén meglepni.

Kolonics nem régen tért vissza Rómából, s első gondja lőn, miután a császárnak Prágában tisztelkedett, a Rákóczi-uradalmakat megtekinteni, s a távolléte alatt összegyűlt jövedelmeket gondos gyámnoki kezeihez venni.

Egy zivataros éjjel látjuk őt befödött hintajában, csekély lovas kiséret őrködése alatt, a makoviczi várba megérkezni.

A szent férfiú már a főépület egyik teremében volt, midőn a nevezetes látogatásról tudósított várnagy s később a lelkész, segédjével, s az uradalom gazdasági tisztsége megjelentek előtte.

A bibornok idős férfiú volt, arczának szabályos vonásai, részint nagy kövérség, részint azoknak mindinkább növekedő hideg s gyanus kifejezésök által sokat vesztettek ifjukori szépségökből.

Jelenben egy ritkás haju, magas termetü, vastag, ősz férfiú áll előttünk, majdnem bokáig érő, bő fekete dolmányban, melynek minden ékessége apró veres gombokból s hasonló szín sujtáshímzésből állt. Nagyon kidomborodott derekát veres öv kerítette, s nyakán arany lánczon gyémántokkal diszített zafir-kereszt függött.

Ő eminentiájának tartása s társalgása kevélységet árult el. Szavait gyorsan s fogatlansága miatt nem a legérthetőbben ejtette ki, s igen rossz néven vette, ha valaki a felelettel késett.

Ugy látszott, hogy az öreg úr kissé el van fáradva, azért a tisztelgőket tág támlásszékben fogadá.

- Várnagy uram! - szólt, - üdvözlöm kegyelmedet. Készíttessen szobákat számomra: fáradt vagyok, holnap hat órakor reggel elvárom kegyelmeteket bővebb értekezésre.

- Nehány szoba, mikép eminentiád tudja, mindig készen áll elfogadására, - felelt a várnagy mély meghunyászkodással.

- Tudom, tudom, várnagy uram, de az ágy alkalmasint nincs felvetve, s a gyertyák meggyujtva; siessen kegyelmed, s legyen kiséretemre gondjuk, nekem egy tányér meleg leves elég.

Ezen utóbbi szavakat a bibornok kedvetlenül ejté ki, s a várnagy, a többi jelenlevőkkel együtt, mély bókok után, rákmenetben közeledett az ajtóhoz.

- Még egyet, - kiáltott utána a bibornok, - mikor fordult meg itt utoljára Klobusiczki Ferencz uram?

- A tisztelt úr nehány nappal ezelőtt indult el innen Patakra; megigérte, hogy nehány nap mulva vissza fog érkezni.

- Megvizsgálta-e a pénztárt? - kérdé a bibornok hirtelen.

- Tartalmát magával vitte, - felelt megállva s mély bók után, a makoviczi uradalom igazgatója, Schlenderer, mert meg kell itt jegyeznünk, hogy a bibornok, még azon évben, mikor a gyámnokságot átvette, a Rákóczi-uradalmak egész tisztségét megváltoztatta, s leginkább németeket alkalmazott. Még a várnagyok is többnyire német tisztek, a bibornok teremtményei s vak eszközei voltak.

Schlenderer uramnak e nyilatkozata után a bibornok igen kedvetlenül összeszorította ajkait. Látszott, hogy Klobusiczki Ferencznek hivatali buzgósága nem történt inyére; de nem akarván ezt elárulni, meglehetősen fékezett indulatossággal szólt:

- Mindezekről holnap! most elbocsájtom kegyelmeteket.

Az éj csendesen eltölt, de mielőtt még a bibornok, szokása szerint igen korán, elhagyná sibaritai kényelemmel felkészült nyughelyét, megérkezésének híre mindenütt elterjedt.

A Rákóczi-uradalmak jobbágyai, a minő hivek és türelmesek voltak még a két, fösvénységéről és szigorúságáról ismeretes, Rákóczy György iránt is, annyira fel voltak ingerülve főleg Kolonics ellen, kinek kormánya alatt folytonos zaklatásoknak s igazságtalan üldöztetéseknek valának kitéve.[cxxxix]

Ehhez járult a német őrizet s a várakban elhelyezett német tisztek korlátlan kicsapongása, kik, nem elégedvén meg bérükkel, mindegyre a birtokos jogait keskenyíték.

Ritka eszélylyel s nagy titokban forrott az összeesküvési terv a nép között, s csak alkalomra vártak, hogy magukat az őrizet tisztjein s a bibornokon, ki panaszaikra új zsarolásokkal felelt, megboszulhassák.

A makoviczi uradalomban tartózkodott ekkortájban egy Aba Elek nevű ember, mintegy huszonöt éves.

Darabig Eszterházy Pál nádornak seregei közt szolgált, azután könnyű sebet kapván, az első téli tanyázást használta, s állítólag nehány hónapra szülőihez ment vissza. Később gyakran megfordult a makoviczi várban, hol őt a várnagy s az uradalom gazdasági tisztjei küldözgetésekre, a egyéb megbizásokra használták.

Alig volt a sokkép elnyomott nép közt valaki, kinek több alkalma lehetett a várőrizet tisztjeinek, sőt az egész őrizetnek szellemével inkább megismerkedni, mint ezen embernek.

Gyakran őt magát használták a tisztek legigazságtalanabb követelések hírül adására, s nem bámulhatjuk, hogy benne lassanként a legmélyebb gyűlölség fejlett ki a nép elnyomói ellen.

Titkon számos barátokat tudott magának szerezni, főleg a várban lévő cselédek közt, s miután meggyőződött arról, hogy ezek, szintúgy mint ő, fel vannak a bibornok ellen ingerülve, a néphez fordult, s nehány hét mulva annyiakkal szövetkezett, hogy már bosszutervének végrehajtásán gondolkozott.

Figyelemre méltó, hogy Aba Elek s nehány meghittje, kiknek a népre legtöbb befolyásuk volt, nem akarták tervöket az ifjú Rákóczival tudatni, s ez által őt kellemetlen surlódásoknak kitenni, vagy ellentmondást koczkáztatni.

Nehány nappal a bibornok elérkezése előtt, az összeesküdtek elhatározták az adandó jelt, melyre azonnal mindnyájoknak bizonyos helyen kellett megjelenni. Csak abban tértek el a vélemények egymástól, bevárják-e a bibornokot, vagy a vár-őrizetet öldössék le, mielőtt a bibornok, ki már rég nem volt a várban, megérkezne.

Végre abban állapodtak meg, hogy egy egész hetet várjanak, s ha e közben a bibornok meg nem érkezik, halaszszák személye iránti bosszujokat későbbre, s elégedjenek meg a várőrizet legyilkolásával.

Mikép mondva volt, Kolonics jelenléte a makoviczi várban, megérkezte utáni hajnalban már Makoviczon s a közelebbi helységekben tudva volt.

E gyorsaságát a hír elterjedésének Aba Elek éber figyelme fejti meg, ki a várban volt, s jelen a megérkezés pillanatában.

Tervét annál kevesebbé akarta halasztani, minél dühösebben fel volt éppen ez időtájban a nép a várőrizet ellen ingerülve.

A német fegyvereseknek havi bére, az akkori szokás szerint, ujra elkésett, vagy idegen zsebekbe folyt; minek következtében nemcsak szemet húnytak a tisztek, ha azok titkon, vagy nyilvánosan a szegény népen vették meg azt, a mi tőlök elvonatott; hanem gyakran osztoztak velök, sőt volt példa, hogy e rablásokban személyesen részt vettek.

Így álltak a körülmények, midőn a bibornok Makoviczon mulatott, a nélkül, hogy legtávolabb sejtelme lenne a fenyegető veszélyről.

Reggel, rövid értekezés után a várnagygyal, az uradalom tisztjeit hivatta maga elé, s a délelőtti órákat számadások, s naplóknak megvizsgálásával töltötte. Szintoly gyanúsan kisérvén Klobusiczki Ferencznek intézkedéseit, mint a mennyire sóvárgott a legkisebb tisztviselőnek jegyzéseiben valamit kifürkészni, mi Klobusiczkinak netaláni csalfaságai felfödözésére vezethetne.

Tizenkét óra után a bibornok saját szakácsa bőven ellátott ebédet készített, melyet a herczegi pinczék soknemű jó borai fűszereztek. Mert tudva volt, hogy ő eminentiája csak saját jövedelmei rovására kerüli inkább, mint gyűlöli a fényüzést; ellenben a hol, miként a Rákóczi-várakban és uradalmakban, ingyen hullt az áldás az égből; nagyon is bőkezű volt, s miként a közmondás szól, Henczhidától Bonczhidáig folyt a lé. Ilyenkor a szent bibornok húsos vonásain a bőr tündöklött, s néha még az elérzékenyülés könnyeit is lehetett kissé vörös szélű szemeiben csillámlani látni. Kimondhatatlan unalmas volt ő eminentiája ilyenkor! S nyájassága annál kellemetlenebb benyomást tőn, mennyivel inkább tudva volt, hogy azon jámborok, kik a szent embernek ellágyulását hasznukra fordították, a kijózanulás után kettőzött zsarolásoknak valának kitéve. Némelyek még azon gondolatra is jöttek, hogy a vastag úr azon elvet: «adok, hogy adj» úgy alkalmazza: «adok egy keveset, hogy tízszer annyit vonhassak rajtad».

Végre a délutáni órák valóságos rendőri vizsgálathoz hasonló kutatások közben eltelvén, a bibornok még egyszer maga körül gyüjté a vár egyik termében azokat, kiktől őt egész nap körülfogva láttuk, s velök jó darab ideig értekezett.

Különösen a várnagynak óvatosságot ajánlott, hogy a mennyiben lehet, az elkedvetlenített népet figyelemmel kisérje, s legkisebb jelére a nyugtalanságnak, azonnal a legnagyobb szigorral és erélylyel lépjen föl.

Ő eminentiájának szokása volt jókor lefeküdni, s magát, mikép többen ez idő tájban tenni szokták, egész éjen át legyeztetni.

Ezen érdekes működésre nem egyszer gyöngéd kezek választattak, de távol legyen tőlünk a rossz világnak gyanusításait ismételni: sőt mi azt hiszszük, hogy ha néha valami alkalmatlan legyecske neki bicsakolta magát, hogy a szent úrnak orrahegyén állandó tanyát üssön, s ennek következtében őt felébreszsze, ez a legyezőnek csak üdvösségére válhatott, mert nem kétkedünk, hogy ő eminentiája, mint a káptalanbéli urak cselekedni szoktak, szeretetreméltó rokonaikkal, legfeljebb gyónását hallgatta ki, feloldván őt bűneitől, s reá adván áldását.

Már a tisztelt úr rég nyoszolyájában hevert, s alkalmasint igen csendesen pihent, mert éjfélt már elütötte az óra, midőn egyszerre az ágya fejénél ülő legyező hölgy, a vár kapusának leánya, figyelmessé lőn valami halk ajtónyitásokra s mindig közeledő s hallhatóbbakká váló léptekre; végre úgy rémlett előtte, mintha a mellékszoba ajtaja felnyilna, s valami zavart susogást hallana.

Egyáltalában nem tudta magának a dolgot megfejteni, midőn a mellékszobában egy sikoltás hangzott: alkalmasint a bibornoknak ott háló komornyikáé, mit csörömpölés s nehány riasztó szó követtek.

- Isten légy velünk! - sikoltott fel a hölgy.

A bibornok azonnal felült ágyában, azután meghallván a mellékszobában keletkezett zajt, úgy a mint volt, megfoghatlan könnyűséggel, leugrott fekhelyéből, s közel oda, egy asztalon heverő egyenes kardját megragadván, az ajtó felé sietett, hogy azt hirtelen bekulcsolja.

De mielőtt ezt tehetné, s míg a hölgyecske a nyoszolya alatt keresett menhelyet, az ajtó felnyilt, s azon nehányan berohantak, a bibornok pedig hirtelen egy ablakot rántott fel, s kiáltott: - Segítség! - tolvajok - haramiák!

- Kiálthatsz, míg torkod kiszárad, - riasztott rá egy durva hang.

Az éji lámpának gyér világítása csak tökéletlenül engedé a bejötteknek vonásait kivenni. De annyit Kolonics azonnal észrevett, hogy ezen emberek jól fel vannak fegyverkezve, s kétségbeesett védelemre leend szüksége.

A leányka az ágy alatt azonnal reá ismert Aba Elekre, mi őt annyival inkább megnyugtatta, mivel alig lehetett valakire kevesebb gyanú, mint éppen a ficzkóra, ki a szelidség, sőt ostobaságnak szerepét is igen természetesen tudta a várban játszani; de tüstént alkalma lőn ellenkezőről meggyőződni.

- Kend-e az a Kolonics? - kérdé mérges tekintettel de fojtott hangon Aba Elek, kinek rövid kard volt kezében, s vad vonásai a legnagyobb elszántságra mutattak.

- Mit akartok, fiaim? - kérdé a bibornok, ki hófehér gyolcs lepleiben mindenhez inkább hasonlított, mint fő egyházi méltósághoz, s kit főleg a köznép csak hegyes infulában s aranynyal terhelt pluvialéban tudott magának képzelni.

- Mit akarunk! - felelt Aba Elek, míg a többiek kiváncsi tekinteteket vetettek a szobában körül. - Mindjárt megtudod vén pohos, mit akarunk.

- Szóljatok, fiaim, - mond a bibornok, - a mi tehetségemben van, el nem fogom mulasztani megnyugtatásotokra.

- Legelőbb is, - szólt a ficzkó ujra, - nekünk pap úr nem kell, mi a Rákóczi emberei vagyunk. A német katonák bőrünket is lehuzták már; ha tehát kegyelmed meg akarja életét tartani, pusztuljon innen mindenestől, nekünk pedig kárunkat térítse meg.

- Gyermekeim, - felelt Kolonics, minden erejét összevévén, hogy félelmét el ne árulja, - én nem vagyok a Rákóczi jószágoknak ura, csak gondviselője. Ő herczegsége maga nemsokára átveszi a kormányt, addig tehát intelek mindnyájatokat, mint jó keresztényeket s hű alattvalókat, térjetek vissza kunyhóitokba; irassátok fel panaszaitokat, hogy azokkal megismerkedhessem, biztosítlak előre, hogy a mennyiben igazságtok van, bennem legbuzgóbb védőtökre fogtok találni.

- Kegyelmed a legnagyobb zsarnok, - szólt most egy éltes férfiú, öklét felemelvén, - eleget szenvedtünk már, késő bennünket papolással megnyugtatni.

- Kezünkben van életed, vén bűnös! - kiáltott egy harmadik. - Több van hatvan emberünknél a várban, megtanítunk tégedet jószágot bitangolni.

- Mit tehetek, fiaim? - felelt a bibornok békítőleg, - a várőrizet a király hatalma alatt van, mit sem hallgatna szavamra, s magatok keveset nyernétek erőszakkal, mert a császár és király sok fegyveres nép fölött rendelkezhetik, s torkotokra forrna a merény.

- Mi gondunk nekünk arra, - vágott közbe Aba Elek, - akár élünk, akár halunk! elmegyünk Tökölyi táborába, üthetitek aztán bottal nyomainkat.

- Vége a sok beszédnek, - kiáltott most egy negyedik, előre tolakodva, - hasítsuk le egyik fülit ennek a vén ördögnek, majd gondol valamit, hogy a másikat megtartsa.

- Jól van: ennél jobbat nem gondolhattál volna, czimbora, - kiáltottak mások.

Kolonics meg nem foghatta, mikép történt, hogy a két tisztből s harmincz emberből álló őrizet, saját kisérete, s a mindig gondosan bezárt kapu daczára, e nép szobáiba tolakodhatott, és alant az udvarban semmi zaj nem hallatszik.

Valóban ő eminentiájának csudálkozása a legtermészetesebb magában, bár a mi e bámulást előidézte, szintoly könnyen indokolható.

Mintegy félórával azután, hogy a várnagy s az uradalmi tisztség bucsút vőnek a bibornoktól s szállásukra vonultak vissza, Aba Elek, ki az utóbbi huszonnégy órának minden perczét felhasználta, s mindent előkészített volt vakmerő tervének sikerére, kopogtatott a várnagy ajtaján, s tudtára adta, hogy egy rabló csorda közeledik Makoviczhoz, fel akarja a helységet gyujtani, s a zavarban rabolni és gyilkolni.

Ily hirek akkori időkben nem birtak semmi hihetetlenséggel, legkevesebbel pedig a Rákóczi-uradalmakban, hol egyes kihágások, a portyázóknak olykori megugrattatása, sőt egyes csatangolóknak legyilkolása is napirenden valának.

A várnagy mámorosan a bibornok jó boraitól, s mindig készen erőszakra, ha erre ürügyet talált, annál hajlandóbb volt a tudósításnak hitelt adni, mennyivel nagyobb hévvel panaszkodott önmaga a bibornok előtt a nép makacssága ellen.

Maga csendre intette Aba Eleket, s hirtelen felöltözködvén, a várőrizet embereit legnagyobb óvakodással össze gyüjtötte s Aba utasítása szerint, személyes vezénylete alatt kivezette a várból.

Így mindössze nehány őr maradott hátra.

Akkori időben várparancsnokságra többnyire hű s úgynevezett vak eszközök választattak; értelem, eszély, vagy éppen lángész kívül estek a számításon; mert zsarnok kormány s úgynevezett jámbor fejedelmek aegidje alatt, örök idők óta a főérdem éppen abból állott, hogy a gondolkozást másokra bízzák s a legoktalanabb parancsot vakon teljesítsék. Hogy az ily parancsokat vak engedelmesség mellett, még igen bölcseknek és üdvösöknek is tartsák: az a későbbi, haladás korának érdemei közé számítandó.

Így történt, hogy a makoviczi várnagy vagy várparancsnok egy volt a legmíveletlenebb s legdurvább egyéniségek közől; de a ki, mikép még mindig történik, legnagyobb fogalommal volt saját belátásáról, s e mellett egy, nagy szerencsére vezető tulajdonnal birt, s ez, dühös gyűlölet a magyarok ellen.

Akkortájban a politika még fel nem födözte az ellenhatás azon gyászos emeltyűjét, mely a nemzetiségek egymásrai uszításából áll. E dicső találmány az újabb kort jellemzi, s első példáját a Hóra-világban láttuk.

Ha egykor, miként bizonyosan történni fog, ezen emeltyű is el leend használva, mint a vallási ellenszenvek; akkor még egy utolsó van hátra: a birtoktalanok nagy száma a birtokosok csekély töredéke ellen! - - Kinek tartatott fel az Eumoenidák ezen utolsó vészszövétnekét felgyujtani? vagy erre okot adni, hogy a Pandora-szelencze egészen ürítve legyen? ki tudja!

Mihelyt a várparancsnok Aba Elek hurkaiba indult, az ifjú azonnal magában a várban létező néhány czimboráival az őröket lefegyverezte; szájaikat bedugdostatá, s miután kezeik hátra köttettek, őket az őrszobába záratta be; ugyanez történt a kapuőrrel; kitől a kulcsokat kézhez keríteni csekély feladat lőn.

Mindez oly rögtön s eszélyes kiszámítás után, ugyanazon egy időben lőn végrehajtva, hogy a bibornok, ki a várnak leghátulsó szobájában hált, s első álmában lévő kisérete semmit sem vettek észre.

Ekkor a suhancz, mintegy ötven-hatvan embert, kaszákkal s vasvillákkal fegyverkezve, beeresztett a várba, s annak minden zugát elfoglalta.

Ezt követte megjelenése a bibornok szobájában, melynek tanui vagyunk, s melynek további kifejlését kisérni fogjuk.

A lázadók egyikének a szent férfiú fülére számított tervét, minő teljes helybenhagyással vette a jelenlevők többsége, annyira kellemetlenül hatott ő eminentiájára magára.

- Fiaim! - szólt, miután egy asztal mögé vonult, - garázdaságtok semmit sem használ, mert tudjátok meg, hogy én egyházi magas hivatalomnál fogva, sorban állok a királylyal magával, s mindazt, a mi rajtam történhetne, véres bosszú követné. De nem vagyok bosszúálló; alkudozzunk, fiaim, végezzünk békességben, mit akartok?

- Ej, mit nekünk a sok beszéd, - kiáltottak többen megrohanván Kolonicsot, - ki meglehetős védelem daczára nehány kemény ütleget kapott, míg Aba Eleknek sikerült felbőszült czimboráinak zsinata közben szóhoz jutni.

Nem csekély fáradsággal hárította el a bibornoknak szánt további csapásokat s felkiáltott:

- A mi kivánataink ezuttal csekélységből állnak. Kegyelmed szedje fel a sátorfát, s ha élete kedves, pusztuljon innen. Mi a várat magunknak tartjuk, s nem fogjuk senkinek másnak átadni, mint Rákóczi Ferencznek.

Kolonics látta, hogy itt minden alkudozásnak vége van, s a lázadóktól csak annyi időt kért, míg siető készületeit megtehetné.

Aba Elek, ki minden látszható vadsága mellett, legkevesebb hajlamot mutatott kegyetlenkedésre, nem látszott idegennek attól, hogy a bibornok utóbbi kérését teljesítse: de czimborái a bibornok halálát kérték.

Végre sikerült a mérséklettebbeknek oda vinni a dolgot, hogy Kolonicsnak idő engedtetett öltönyét magára venni, mit ez a lehető legnagyobb gyorsasággal teljesített; azután nehányan karon ragadták, s a hágcsókon le, s az udvaron végig hurczolván, a leeresztett hidon át kiutasították a várból.

Ugyanez történt nemsokára kiséretével.

Ekkor Aba Elek a várban lévő fegyverekkel s lőporral ellátván embereit, a hat, mindig töltött taraczk mellé gyujtott kanóczokkal czimborái nehányait parancsolván, a várat oly védelmi állapotba helyezé, hogy midőn a kijátszattatása miatt dühös, s már kijózanodott várparancsnok a kapu elé ért, golyózáporral fogadtatott s nem csekély veszteség után, kénytelen volt visszavonulni.

A bibornok, egészen kiszedetve sodrából, miután ily csúfosan kitették szűrét, az első meglepetés után egy makoviczi lakos házába vonult, kit kémként szokott volt használni, s miután a várparancsnok által vallott kudarcznak egy ablakból szemtanuja volt, értésére adatta jelenlétét s általa és katonái által kisértetve, még azon éjjel odahagyta a vidéket.

Nehány perczczel a bibornok eltávoztatása után, hálószobájából a kapuőrnek nyájas leánya kidugta fejét az ágy alól; nagy rémülettel fülelt, azután elővánszorogván, a lehető legnagyobb sietséggel, néha négykézláb hemperegvén le a hágcsókon, egy fűtőlyukba rejtőzött, hol már a szolgálók egyike guggolt, reszketve az ijedtségtől; mindketten fejöket vesztették e véletlen találkozásban, s eszmélet nélkül egymás hajába ragadva, idő kellett, míg kölcsönös megismerés a néma mérges tusának véget vetett.

ELSŐ SZERELEM.

A történelem feladata megmondani, mikép sikerült végre a nép közt elharapódzó lázadást elfojtani; mi Rákóczi Ferenczhez térünk vissza.

Az ifjú, Aspermont tanácsából, Olaszhont választotta utazása czéljául.

Kiséretében két fiatal ember volt: az egyik német születésű, a másik olasz. Ezeket maga a császár jelölte ki. Ridinger, a herczeg komornyika, titkos utasításokkal, s még egy mogorva tekintetű, mintegy ötven éves egyén, követték őt; az egész kiséret, ezeket beszámítván, nyolcz személyből állt, s a herczeg két kocsival, s egy podgyász-szekérrel utazott.

Mindezen készületek közben az ősz és tél elmultak, s Rákóczi Ferencz először életében élvezé Felső-Olaszhonban a legszebb tavaszt, melyet valaha látott, a honunkban oly hideg s változatos márczius hónap első napjaiban.

Mikor vele ujra találkozunk, Verona közelében egy magányos major fogadta őt, előre tett rendeletek következtében vendégül.

Mióta nem láttuk, nevezetes változás tünik fel egész személyében.

Vonásai érettebb kifejezést nyertek, s a középszerűnél valamivel magasabb termete erőre és egészségre mutatott; de feltünőbb lőn a változás egész módjában és tartásában: annyira, hogy a szemtelen tolakodáshoz szokott udvari kém, Ridinger, napról-napra inkább meggyőződött arról, hogy a jezsuita-növendék herczeggé s úrrá növi ki magát. Még nem volt Rákóczi két hétig útban, már a nehézkes hetykeségű komornyik korlátiba lőn odázva, s úgy kisodratott felügyelői minőségéből, hogy titkos jelentésében vége-hossza nem volt panaszainak; egyik ága pedig utasításának, mely Rákóczi erkölcsi elaljasítására lőn számítva, az ifjú nemes kedélytisztaságán és gyöngédségén hajótörést szenvedett.

Első tekintetre látni lehetett a jóltévő hatást, melyet Rákóczira az utazás gyakorolt. Arczának bőre az egészség szinét lehelte, s vonásaiban életöröm s vidámság valának kifejezve.

Akkori időben Olaszhonnak csak nagyobb városai birtak oly fogadókkal, melyekben magasb helyzetű utazók némi kényelmet találhattak: a közbeeső állomásokon az utas úgy segített magán, a mint tudott, s néha legkisebb kényelemre sem számíthatott. Ellenben oly helyzetű személyekre, mint például Rákóczi, maga a kormány gondoskodott: főleg ha ezek jötte előre tudtára adatott.

Azon magányos major, melybe Rákóczi szállíttatott, görög stílben épült alházból állt; hosszú, nyilt oszlopos csarnokkal, melynek szép művű rostélyzatai körül szőllőlevelek és indák tapadtak.

Néhány melléképület nem kevesebb csínnal birt: a kert, magas falaktól keríttetve, a főépület mögött terjedett, gyümölcstenyésztésre volt szánva, s napfelőli kerítése mellett, majd száz ölnyi czitromház vonult el.

A herczeget, két fiatal kisérőjével, az alább említett nyitott csarnokban látjuk, kerek asztal mellett ülve, s élénk, vidám beszélgetés közben, gyakran jobbra tekintve, hol figyelmét három idegen alak vette igénybe.

Egy fiatal hölgy, kinek szőke fürtéit kerek s gyöngyökkel kerített föveg födte félig, s németes szabású öltözete magas születésre gyaníttatott, majdnem szemközt ült Rákóczival, ki székét szándékosan kissé jobbra fordította.

Az ifjú hölgy mellett egy agg nőt pillantunk meg, kiben az anyát, vagy igen közel rokont, alig lehet félreismerni s ki vele szelid nyájassággal társalgott; a másik oldalon egy férfiú áll, piros, életteljes arczczal s a legvilágosabb szőke hajzattal, melyet első tekintetre, roppant bősége miatt, az akkori idők szellemében, inkább álhajnak mint sajátjának lehete venni.

E férfiú mintegy negyven éves lehetett, s arczában a kifejezés nagy gőgre, s nem igen fényes észre gyaníttatott.

Meg kell jegyeznünk, hogy a társalgás mind a két leírt csoportozatban német nyelven folyt.

- Megvallom, - szólt a fiatal hölgyhöz intézvén beszédét az utóbb leírt világos hajú férfiú, - várakozásomat nagyon lehűtötte e magyar nemes látása: - mit nem beszéltek ezekről a Rákócziakról! emberevőknek hittük őket, s azután valami óriási alakoknak, oly vonásokkal, melyekből csupa ész és erély világol ki, s íme nehány fiatal gyerkőcze áll előttünk, kik közt éppen ama híres Rákóczi-ivadék nekem a legcsekélyebb jelentésűnek látszik. Ismerjétek el, hogy kiváncsiságtok egyáltalában kielégítve nincsen.

Vagy igen el voltak foglalva a hölgyek az idegenek vizsgálatával, vagy megszokta ama szőke férfiú, hogy szavai gyakran felelet nélkül hagyassanak, mert nem látszott a hölgyek szótlanságát hátrányára magyarázni, s rövid szünet után, kissé elébb helyezvén jobb lábát, s vonásainak büszke kifejezést adván, nagy önmegelégedéssel folytatá:

- A mennyire alkalmatlan volt előttem, gróf Labia ismerőnknek figyelmeztetése e kalandorokra, s ez által elmellőzése, legalább egy éjre a városi kényelemnek, annyira megbocsájtok neki, hogy ez által alkalom nyujtatott Magdaléna magasztaltságát a dolog valódi értékére leszállítani.

E szavak után a férfiú egy széket vont elő, melyen a legnagyobb kényelemmel helyet foglalván, a fiatalabb hölgyre meresztette szemeit.

E közben úgy látszott, hogy a hölgyek kettőzött figyelemmel ügyekeztek a tulsó asztal melletti társalgásnak egyes elejtett szavait felfogni.

- Első tekintetre reá ismertem - szólt a fiatalabb, gyöngéd kezét az éltesb nőnek karjára tévén - nem mondhatom, mennyire örülök e kirándulásunknak.

- Kedvesem, mikor udvarunkban a legelső czélzások történtek Aspermont részéről egy szövetségről e magyar herczeggel, megvallom idegenkedtem az eszmétől.

- Elhiszem azt! - jegyzé meg a férfiú - a darmstadti ház, mely egyenlő születési fokon áll az európai uralkodó házakkal, szövetségben e barbár kalandorral, kinek nevét kimondani is némű feladat! nem igen magasztos kilátás! Én nem tudom, az eszme bohóságán csudálkozzam-e inkább, vagy Aspermont vakmerőségén; ki bátyámnak ezen ajánlatot merte tenni, főleg most, midőn e vándor studiosust színről-színre láttuk; hehehe!

- Szeretném tudni, minő benyomást tenne a fiatal herczegre, ha jelenlétünket tudná? - kérdé a hajadon.

- Úgy gondolom - felelt az idősb hölgy helyett, kihez e kérdés intézve volt, a szőke férfiú - nem a legjobbat; bizonyos kézből tudom, hogy ezen magyar uraknak sajátos ízlésük van, melyet még China szomszédságából hozott e tatárfaj magával; hogy egy hölgy ezen emberek szemében érdeket nyerjen, mindenek felett megkivántató, hogy két mázsát nyomjon, maga süssön és főzzön, szükség esetében pedig, mint a legutolsó dsidás, kiálljon a vár rovátkái mellé s védje férjét, ki addig rémítő nagy tajtpipából szíjja magába azon utálatos dohányleveleket, melyeket a hagymázban sinlődőknek szokás adni, hogy egy bolondság a másikat ölje meg.

Emberünk, miután e bölcs nyilatkozat észrevétel nélkül hagyatott, balkönyökére nyugasztotta állát és folytatta:

- Tudva van, hogy e kalandornak anyja, ki egy hóhér által kivégeztetett pártütőnek leánya, hetekig védelmezte a munkácsi várat. Mi magában csekélység, bár igen nagy zajt ütöttek róla, mert tudni kell, hogy ezen munkácsi vár egy háromszor oly magas kőszikla tetején áll, mint az István tornya Bécsben, hová csak a varjak s egyébb ragadozó madarak férhetnek.

Ezen utóbbi észrevételére a szőke úrnak, a fiatal hölgy, bárcsak félfüllel hallgatott szavaira, meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék.

- Következőleg - jegyzé meg az ifjú herczegnő, kit már megneveznünk lehet - kétségtelenül e nevezetes munkácsi várat, mely háromszor oly magas sziklagúlán fészkel, mint a bécsi gót torony, vagy a ragadozó madarak, vagy az angyalok építették.

- Enyelegsz, Magdaléna - szólt nevetve a lovag - de biztosíthatlak, hogy szép karcsú termeteddel és szelid galambszemeiddel nem sok benyomást tennél a barbárra, kinek gyakori idekacsintásait inkább saját előnyömre magyarázhatnám, mert úgy látszik, hogy kiváncsiságát, talán irigységét erőteljes kinézésem idézte föl.

- Erről meg kell győződnünk - viszonzá tréfásan az idős nő. - Tégedet itt senki sem ismer igénytelen utazó minőségedben s mivel kiséret nélkül vagyunk, illő irányunkban minden lovagi kötelességet teljesítni. Mi jobbkor érkeztünk ide, számunkra a készületek megtétettek s szobáinkban némi üdítő italok állnak készen. A fiatal magyar herczeg minket alkalmasint olaszoknak vél s így nem leend feltünő, ha őt megvendégeljük, addig is, míg számára az estebéd elkészül. Igen nagy udvariasságra mutatna részedről, Ernest, ha a herczeget, kisérőivel együtt ozsonnára, nevünkben, meghínád.

- Mit gondoltok! én, ezen embereket!

- Annál szebb fényben fog kedves bátyám szeretetreméltósága feltűnni, ha e barbár ifjú herczeggel, vagy miként őt nevezni szereti: studiosussal párvonalba állíttatik; szólt a hajadon - egyébiránt a darmstadti vér lovagiassága hölgyek iránt sokkal ismeretesebb, mint hogy kérésünket, ha ennek czélja csupa mulattatásunk lenne is, megtagadhatná.

- Ez-e a te véleményed is, Auguszta?- kérdé a lovag lehető legbambább arczkifejezéssel s még mindig kétkedvén, betüszerint vegye-e a méltósága alatti felszólítást, vagy csak rokonainak tréfás szeszélyét tekintse abban.

- Komolyan szólunk s reményljük - felelt Auguszta, nem leend szükségünk kérésünket ismételni, nehogy udvariságunk e fiatal utazók által megelőztetvén, minden ellene s nemzete ellen tett észrevételeid tettleg megczáfoltassanak.

E pillanatban kelt föl székéről Rákóczi, egyenesen a hölgyek felé intézvén lépteit, nem csekély tétovába hozta a darmstadti herczeget, ki éppen akkor nyult kalapja után, hogy a hölgyek iránti engedelmességnek példáját adhassa.

Félreismerhetlen volt a kellemes meglepetés Magdalénnak szép vonásaiban, midőn a fiatal herczeg közeledett, s hirtelen kézszorítása látszott ezt az éltesb nőnek tudtára adni.

Rákóczi, mikor a hölgyekhez ért, olaszul üdvözölte őket: kérvén, hogy a szerencse véletlene a szép olasz ég alatt, ugyanazon éji tanyára vezetvén mindnyájokat, fogadják el meghivását, a nemsokára kész estebédre.

- Udvariasságát, lovag, - felelt az éltes nő, kihez a herczegnek szavai intézve valának, - nincsen okunk mellőzni, csak azt sajnáljuk, hogy e részben kegyed által megelőztettünk, éppen most készült e derék rokonunk itt, magát s társaságát ozsonnánkra meghivni.

- Egyeztessük a kettőt, - szólt Rákóczi bájos udvariassággal, mely a fiatal Magdalénát kellemesen érinté, - én barátimmal, kiket megismertetni szerencsém leend, a felszólítást kölcsönben elfogadom, s ha kegyeteknek ellenére nincsen, a szép tavaszi estet használva, a kert fái közt költhetjük el estebédünket.

Az ajánlat a hölgyek részéről igen szivesen fogadtatott, s Rákóczi nemsokára barátait ismerteté meg velök s a darmstadti herczeggel, a két csinos ifjú egyikét Stratmannak, a másikát Montecuccolinak nevezvén, míg magát Regéczi név alatt ismerteté meg.

Mihelyt ezen utóbbi név ki volt mondva, az éltes herczegnő felkelt üléséből s nyájasan kezet nyujtván Rákóczinak, németül szólt: - Örülök, hogy a fiatal Rákóczit láthatom, mert tudom, kit kell a Regéczi álnév alatt üdvözölnöm: nincs több ok, hogy idegen nyelven folytassuk a társalgást.

- Kegyed itt a darmstadti herczegnőt látja leányával Magdalénával, s itt, - folytatá a szőke úrra mutatván, - kedves rokonunk, a darmstadti Erneszt herczeget.

Alig birjuk azon kellemes meglepetést leírni, melylyel Rákóczi e váratlan nyilatkozatot fogadta. Vonásait eleven pir futotta el, s pillanatra találkozván szemei a fiatal herczegnőéivel, mindketten lesütötték azokat; végre Rákóczi igyekezett a társalgást természetes folyamába visszavezetni.

A mennyire kellemesen hatott e találkozás a hölgyekre, annyira látszott a darmstadti herczegen, hogy Rákóczinak jelenléte őt mind inkább kedvetleníté. Alig is lehetett szembetünőbb ellentét, mint ama vaskos úrnak szögletes mozdulatai, ügyetlen észrevételei s a három fiatal úr élénk s vidám társalgása közt.

Mihelyt Rákóczinak tudtára esett, kikkel vezette őt a véletlen, vagy mások véleményei szerint Aspermontnak kicsinált terve össze, azonnal élénken eszébe jutott, a mit Bécsben és Prágában az érdekes fiatal herczegnőről hallott, s összehasonlítván annak kedves vonásait azon mélyen emlékezetébe gyökerező képével a hölgynek, melyet Bécsben annak egy barátnéjánál, Salis grófnőnél látott: úgy találta, hogy az élet oly sajátos bájjal ajándékozta meg e vonásokat, melyeket a hideg vászon nem vala képes egészen visszaadni; innen megfejthető, hogy daczára azon benyomásnak, melyet ama kép gyakorlott reá, nem ismert a most egyszerű útiöltönyben előtte álló herczegnőre.

A társalgás természetesen a közvetlen tárgyak körül forgott: Itália szép éghajlata, kifejlettebb míveltsége, hasonlíthatlan nyelve, s a már akkortájban nevezetesen kiképezett zene, sok dicséretre s nem kevés elmés észrevételekre adtak alkalmat, melyek közben a darmstadti herczeg vaskos közbeszólásai, s kissé nyers elménczkedései vagy pirt szállítottak a hölgyek vonásaira, vagy az életvidor fiatal utasok vidámságát annyira felingerlették, hogy alig valának képesek azt mindig fékezni. Egyébiránt mit sem koczkáztattak, ha olykor a felizgatott nevetni-vágy hangokra tört ki; mert a herczeg azt mindig saját előnyére magyarázta, s hangos hahotával kisérte.

Az ozsonna többnyire befőtt vagy aszalt déli gyümölcsökből, pár süteményből, pármai s gorgonzolai sajtból állt, mi közben, főleg a fiatal Montecuccoli, alig fékezhető bámulattal kisérte a darmstadti herczeg példás étvágyát, ki a fügéket csak amúgy egészben nyelte le, s a pármai sajthoz annyira hozzálátott, hogy az adag, melyet magához vett, tizenkét olasz étvágyát tökéletesen kielégítette volna.

- Kegyed, - szólt a társalgás folyamában a fiatal herczegnő, - a holnapi napot alkalmasint Veronában töltendi, hol egy szép régiséggel fog megismerkedni.

- Herczegséged alkalmasint az arénát érti, melyre igen kiváncsi vagyok, s mely visszaemlékezési pontot képezend Róma történeteire, s egyik kedvencz költőmre, Virgilre, kinek hazája Verona volt, - felelt Rákóczi.

- Atyám, - szólt most Montecuccoli, - beszélte nekem, hogy egykor a pápa meglátogatta Veronát, s a többi közt az arénát is megtekintette.

A város e nevezetes vendégét minden tőle kitelhető módon tisztelte s igyekezett nehány napig mulatását a legérdekesebb meglepetésekkel, maradandó visszaemlékezetűvé tenni.

Verona, egyike élénkebb városainknak, hol tér és utczák állandó színhelyet képeznek s hol hontársaim vidámsága s nagy hajlama a bohóczkodásra tágas tért találnak.

Utczai szinészek, kötelen tánczolók, bábjátékok, zenészcsoportok egymást érik: a szinházakban az estéket érdekes néma- és zenejátékok, olykor, mikép azt herczegségtek s barátim eddig is tapasztalhatták, drámák s vigjátékok remek előadása foglalják el; mind e mellett semmi sem lepte meg ő szentségét annyira, mint azon nagyszerű jelenet, mely reá az arénában várt.

E régi építményben a bejárásak egyike oly ügyességgel volt elkárpitozva minden oldalról, hogy a pápa mindaddig semmit sem láthatott, míg fényes kiséretével, egy tágas, az aréna közép lépcsőzeteire emelt s pompásan felkészített páholyba nem lépett.

Az olasz nép ismert élénkségének daczára, majdnem sürű csend uralkodott az épület belső körözetében. A bámulatnak egy felkiáltása hangzott az egyházi főnök kiséretében, midőn a páholy leplei kétfelé rántattak, s tekintetök a roppant, felülről aljáig magas lépcsőzettel körözött körbe hatott.

Képzeljünk embert, ki egyszerre magát Caesar idejében, a római fórumon találná, vagy a hajdani görög történetekből kiszakítva, előtte egy lap életbe lépne: ez volt és ilyen, a mi a nézőket meglepte.

A régi Róma dicsnapjaiból, egy azon ünnepélyek közől, milyeneket Caesar, Pompejus szoktak a kenyérre s circensekre áhitozó népnek ingyen adni, merült föl az élet lehelletével az aggkor homályiból. Öltözet, rend, szokások, tartás s magok a szép római jellegű olasz vonások, a leghívebb képet adták egy telt arénának a Caesarok idejéből. Felülről le, minden lépcsőzet telve volt a híres római togába öltözött néppel. Őrök, mint annyi római legionárok a hajdan fegyvereivel, a festői öltönyökkel, a lictorok vesszőcsomaggal és bárddal, a viadal birái, a gladiatorok hálóval vivók, birkozók és ökölbajnokok, kik rendre váltakoztak a küzdhomokon, maga az imperator kiséretével s a legapróbb részletekig, minden cselei, fordulatai az utánozhatlan ügyességgel végrehajtott viadaloknak, a tömeg felkiáltásai a magasztaltság s rémület hangjai: mindez, szétosztott s a tömeg közé vegyült szerepvivők által, oly hűn s oly szabatossággal lőn életbe léptetve, hogy az érzékek csalódása tökéletes lőn.

Ha az aréna külkörözete az idő senyvesztő fogának nyomait láttatá, belül részint mesterség által, tökéletes szemcsalódásra kiszámítva, részint a sok ezerekre menő, s a roppant kör minden hézagait elfoglaló sokaság miatt, egészen ép s romlatlan kinézést nyert.

- Valami fölséges lehetett e jelenet! - kiáltott fel a fiatal herczegnő, növekedő érdekkel kisérvén az előadást.

Montecuccoli a tárgyat itt elejté s a társalgás fonalát Rákóczi fogta fel.

Úgy látszott, hogy a fiatal hölgy igen kellemes benyomást tőn reá: mind a mellett, ezen első találkozás alkalmával nehéz volt oly húrokat megpendíteni, főleg ennyi tanu előtt, melyek Rákóczi Ferencz közelebbi érdekeit érintették.

Tudva volt előtte, hogy Aspermont óhajtaná összekelését e szép hölgygyel: de egy más gondolat is villant át elméjén; ha vajjon, nem ezen baráti hévvel csatlakozó sógora intézte el a dolgot úgy, hogy a fiatal herczegnővel találkozhassék.

Hogy igen szerette volna a tanukat nélkülözni, s a két herczegnővel saját reményeiről és kilátásairól a jövőre beszélgetni, ebben kétség nincsen; azért ügyekezett a társalgásnak oly fordulatot adni, mely a tanutlan beszélgetésre reményt nyujtott.

- Midőn utazásra határoztam magamat, - szólt Rákóczi, nehány, az előbbi beszélgetést tárgyazó kérdések és feleletek után, - leginkább e szép országba vágytam. Nem tagadom, hogy itt, Felső-Olaszhonban, a vidék maga távol sem felelt meg reményeimnek, ellenben a légmérsék, a gyönyörű égbolt, s a jókor fejledező természet kedves kárpótlást adnak a vidék egyhanguságáért. E napokban nálunk az estéket szabadban tölteni ritkán lehet; itt pedig e csinos épitmény mögött zöld kert, virágba borult fák és szőllő-lugasok kinálkoznak: nem volna-e herczegségteknek kedve egy esti sétára a kertben?

Az ajánlat szivesen elfogadtatott, bár a darmstadti herczegnek ellenére látszott lenni Rákóczi közelítése Magdalénához, de szembetünő volt, hogy anyja a közelebbi érintkezést inkább elősegíteni, mint hátrálni akarja.

- Az ajánlást elfogadjuk, herczeg, - szólt Auguszta; kegyedet, mint idegent illeti a lovagi tiszt; én gróf Stratmannak karját kérem, kivel egy családomat közelebbről érdeklő tárgyról akarok szólani. Kegyed, herczeg, szives leend leányomnak nyujtani karját.

- Megvallom, - veté közbe könnyű mosolylyal Montecuccoli, - mikép a bevezetés tiszte honom ege alatt engemet, mint olaszt illetne, s erről csak azon reményben mondok le, hogy ő herczegségök egészen ki nem rekesztenek szolgálatjukból, ezuttal azon kellemes szabadságot veendem magamnak a darmstadti herczeghez mint cicerone ajánlkozni.

A két herczegnő e tréfás, némi czélzattal biró hangon adott nyilatkozatot, bájos jóváhagyással fogadta, míg a darmstadti herczeg feszes bókkal viszonozta.

Ezen eszélyes felosztás szerint, látjuk nem sokára, a hat személyből álló társaságot, a kertnek széles utain haladni.

Rákóczinak s a fiatal herczegnőnek, hol egy nyiladozó virág, hol egy honunkban szabad ég alatt nem látott fa, alkalmat nyujtottak mellékutakba betérni, s így lassankint az anyagi tárgyakról a beszélgetést a szellem határiba vezetni.

- Kegyetek országa, - szólt a fiatal herczegnő, miután egy lugas árnyában meglehetős távolban valának a többiektől, - szép és gazdag, mikép azt hallom, bár meg kell jegyeznem, hogy mi, Némethonban, e gazdag országnak egyik szögletét halljuk legtöbbször emlegetni, Erdélyt.

- Ez attól van, herczegnő, hogy jó idő óta Magyarhon története szoros kapcsolatban van az erdélyi fejedelmek nyilvános életével.

- Ezek közt kegyednek és családjának nevét gyakran hallottam, - folytatá Magdaléna, - s nekem mindig úgy tetszett, mintha e történelmi név, mint szintén a Bátoriaké s Bethlen Gáboré, képezné azon gyúpontot, melyből Magyarországon a nagy tettek áradtak ki. Szép előny ily névvel birni, s magasztos érzet ily visszaemlékezéseket örökölni.

- A visszaemlékezések, - felelt Rákóczi, - olyanok, mint felleges égen túl a csillagok, melyeket nem látunk, de létezésöket tudjuk, s a visszaemlékezés sóvárgása olyan, mint a ki borult időkben a fellegek oszlását várja, hogy ama szép csillagok fényében gyönyörködjék. Én nagy emlékezeteket öröklöttem, de borult ég alatt születtem. A nemzet, melyet mesterséggel igyekeztek velem megutáltatni, szerencsétlen s elnyomott, azért kétszeresen kedves lett előttem.

- Örülök, - szólt a herczegnő hirtelen, s alig titkolhatván el a kellemes benyomást, melyet az ifjúnak e szavai idéztek elő, - örülök, mondom, hogy érzéseim e téren összhangzásban vannak oly névnek örökösével, kinek nem lehet és nem szabad középszerűen föllépni az életben. Én német hölgy vagyok és hálát adok sorsomnak, mely azon érzettel hagyott születnem, mely méltányolni tudja herczegséged szavait. A feladat dicső és nagyszerű; nincs is kétségem benne, hogy a gondviselés, mely fájdalom! többnyire csak végeredményeiben igazságos, emberi fogalom szerint, nehány fényes lapját a történelemnek szánta azon ifjú számára, kinek sok igazságtalanság ellen szót és talán fegyvert emelni látszik feladatul kitűzve lenni. Én ohajtom, hogy a történelem e lapjai derültebbek legyenek, mint ama visszaemlékezések, melyekben foglaltatik az igény ezekre. Kegyed csodálkozik rajtam? hogy így a jövőt megelőzöm; de ne feledje soha, hogy én azoknak előítéleteit nem osztom, kik közt születtem s növekedtem. Nem tudok oly nagy és nemes népet, mint a mely Magyarországot lakja, ennyi inség közt látni, a nélkül, hogy egy Messiást ne kivánjak neki: de ez köztünk maradjon.

- Kit a sors a tett mezejére állít, annak, kedves herczegnő, alig szabad magától és a sorstól kérdezni a jövő derült vagy komor szinezetét; a tett, mely magáért felelni képes, csak egy vonalt tűzhet ki: az igazságét s a jogosságét, történjék aztán bármi, a tett igazolva van, s a történelem ritkán ejt igazságtalan ítéletet, ha szava néha késik is; közelebbi sáfárai pedig alkalom emberei, kik néha csak annyit mondanak, a mennyit lehet.

Ily beszélgetések közben értek egy hosszú kőlóczához, mely mesterség által emelt dombocskán áll. Közel ezen ülhelyhez egy talapzat volt emelve, melynek tetején a régiség meglehetősen óvott maradványát látjuk, egy mellszobrot, Hermest, szárnyas sisakkal. A hold magasan égett, s úgy látszott, hogy az éj legszebb kék palástját ölté fel, s mintha égi kezek hímezték volna azt a csillagokba, kettős fény ragyogott, szelid üde éji kép! Sík mező, hosszú fasorok, feketén, az éji világítástól s összekötve sötét füzérektől, melyeknek szélesb levélzete valamivel világosabban tűnt ki a legközelebbi fákon. Alant a föld a szorgalom nyomait láttatá, s míg a nézőktől balra a szép, tiszta izlésű villa márványszerűen fénylett a hold világában, túl a felső-olaszhoni hegység kék gerinczei, mindig sötétülő színönteteket képeztek.

E hely oly csendes, oly kimondhatlan szelidségű bájjal birt, hogy a herczegnő ellen nem állhatott a vágynak, hogy a széles kövön helyet foglaljon, míg Rákóczi előtte állt, s a szürkületben a tért mérte ki szemeivel, mely köztök s a többiek közt létezett.

A ki Olaszhont először látja, lehetlen, hogy emlékezetében a rómaiak története el ne vonuljon, s annak nagyszerű jelenetei, fogékony szellemekben valami magasztosságot elő ne idézzenek.

A két szép fiatal arcz halványan az éjtől s merengve az előtolongó emlékezeteken, tanusítja ezen állításunkat.

A társalgás itt bensőbb szinezetet vőn: Rákóczinak úgy mint a fiatal herczegnőnek szavaiban volt sok, mi csak kettejöket érdekelte; az érzelmek vitorlái összébb vonattak, s ha mindaz, mit ez óra igért, teljesedne, talán a történelem azon lapjai, melyek Rákóczinak legbensőbb viszonyait érintik, másként hangzanának, ki tudja jobban-e? de annyi bizonyos, hogy e két szellem közt bámulatos összhangzása volt szív- és értelemnek.

Az idős herczegnő mintegy száz lépésnyire lehetett e helytől, hová most a többiekkel együtt közeledett, midőn Magdaléna fölkelt s ama római Hermes talapzatának felső párkányára nyugasztá kezét, míg szemei merengve függtek a holdvilágította szobor ódon idomain.

Egyszerre egy éles sikoltás hangzott, a herczegnő élénken rántotta vissza kezét a talapzattól, s Rákóczi, ki közelében állt, rémülve pillantá meg a kis, rákalakú fekete scorpiót, mely a gyöngéd kézen függött még.

A herczegnő inkább ijedtében mint a fájdalom miatt ájultan esett az ifjú karjai közé, ki, a míg őt bal karjával támogatá, jobb kezével a scorpiót ragadta meg s távol vetvén azt magától, a herczegnő kezeit vonta ajkaihoz, s az alig észrevehető kis vörös pontból, melyet a veszélyes állat fullánkja okozott, a vért kezdé kiszívni.

Néhány perez mulva mindnyájan a dombon álltak, s midőn a fiatal herczegnő szemeit felnyitotta, Rákóczi még folytonosan szívta a vért kezéből; de néhány pillanat mulva Montecuccoli, ki mint olasz, a legsietőbb teendőt tudta, már visszatért a villából a csalhatlan sikerű scorpio-olajjal, mely Olaszhonban ritka háznál nélkülöztetik.

Meglehet, hogy a szer, mely kissé régi is volt s a villának néhány száz lépésnyi távolsága miatt, nem lőn rögtön alkalmazva, nem teende oly sikert, ha Rákóczinak önfeláldozása, mert a veszélyre nem gondolt, a méreg gyors hatását meg nem akadályozza.

Igaz ugyan, hogy a scorpio-méreg csak a vérre gyakorolja erejét, de mind a mellett Rákóczinak nehány napi változása, az orvosi segély daczára bebizonyította, hogy a gyorsan terjedő méreggel tréfálni nem lehet.

A fiatal herczegnőre ezen önfeláldozás oly hatást tőn, melyet sem nem akart, sem nem tudott titkolni; ellenben ez órától fogva darmstadti Erneszt herczeg esküdt, kibékülhetlen ellensége lőn Rákóczinak, a nélkül, hogy ezt, talán óvtalan pillanatokat kivéve, elárulná. Egy eszméről tisztában volt magával: hogy a magyar herczeg Magdaléna férje sohasem leend, bármibe kerüljön is ezt megakadályozni.

Rákóczi Ferencz nagyszerű politikai s hadi életének varázs-övén kívül állunk még; az emberrel van dolgunk, nem a történelmi hőssel. A hajnal dereng itt elénk, s az ifjan táguló szív szentélye, mely először doboghat szabadon, s először élvezi az emberi jogok legelvitathatlanabbikát, az önállást.

E nemes, e minden tettre, az érdem s méltány dicskoszorúját szövő tulajdon az, melyet állomány bölcseinknek még nem sikerült összhangzásba hozni intézvényeikkel, hogy akadály helyett, melyet az elmélet emberei mindenütt látnak, hol a szabadság szellemének szárnycsapásai érintik érzékeiket, az állományi élet előnyéül s biztosítékául szolgáljon.

Egy tekintet az istenség míveinek széles határin végig, oly kézzel-foghatólag tűzi elénk a gondviselés bölcseségét, melynek elve, ne csaljuk magunkat, ez: oly keveset kormányozni, mint csak lehet. A legtöbb ember, ki kormányra hivatott, mindig attól fél, hogy nem lehet kormányozni, s a jármot a gyeplővel téveszti össze. A bölcseség pedig nem abból áll, hogy sok és szigorú törvényeket hozzunk, s a gonoszság kiirthatlanságának rögeszméjéből induljunk ki. A legtöbben az emberi társaságot valódi haramia-csoportnak tekintik, mely ellen sohasem lehet elég fegyvert s elég védbástyákat emelni. A bölcseség abból áll, hogy a káros szenvedélyek szélsőségeit gyümölcsözhetlenekké tegyük, a gonosz szándék előnyére.

A mely társaságban megvan az erő és bátorság önérzete, az saját tehetségében fogja az óvószert feltalálni nagy serege ellen a kárhozatos kihágásoknak és szennyes bűnöknek, melyek többnyire s legalább hasonlíthatlanul nagyobb arányban mutatkoznak ott, hol a tévedt politika bizodalom helyett, a folytonos rettegés és óvakodás elvéből indul ki.

Az emberi társaságra nézve azon bűnök a legveszedelmesebbek, melyek a gyanakodás s a béke felszíne alatt növekednek. Nem tanusítja semmi inkább a nedveiben oszlásnak indult társadalmi szövetséget, mint ama sima bűnök serge, melyek ellen törvény és büntetés nincsen.

* * *

Rákóczi másnapra a leírt jelenetek után, s mindazok, kikkel e villában találkoztunk, Veronában voltak.

A Regéczi név alatt, mindenki tudta az élénk olasz városban, ki rejtődzik; azért nem bámulhatunk, hogy utasunkra és kiséretére igen kényelmes szállás várt.

A darmstadti herczegnők érdemes lovagjukkal együtt, hasonlóul a legszebb paloták egyikében fogadtattak.

Nincs kétség benne, hogy Erneszt herczeg Rákóczi közeledését szép hugához kedvetlenül vette. A történelem föl nem tartotta azon fontos okok emlékezetét, melyek benne ezen ellenszenvet, nem merjük feltétlenül állítni, a szeretetreméltó ifjú személye vagy csak a szövetség ellen hugával, előidézték.

Nyilatkozataiból annyi kitűnt, hogy két erdélyi fejedelem utódját s a még nyolcz éves korában fejedelemmé választott ifjú Rákóczi Ferenczet, nem tartotta elég magas helyzetű s elég régi nevű embernek arra, hogy oly hölgygyel szövetkezzék, kinek császár és királyok kezére lehete igénye születésénél fogva. Ezen kívül gyakran erősíté, hogy a Rákóczi-család sohasem szült nyugodt embereket, hogy mindnyájan lázadásra és pártütésre kész férfiak voltak, s jól észrevette, hogy a császári udvarban elhatározott hidegség, s bizodalmatlanság mutatkozik mindenkire, ki a Tökölyi és Rákóczi nevet viseli, végre hogy a szelid Eleonora császárné maga a kegy s udvariság külszíne mellett, csak annyival különbözik érzésében az elterjedt ellenszenvtől, hogy valamivel óvatosabb, s közvéleménynyé vált szelidsége s keresztényi erényei hírét nem akarja ellenséges föllépés által koczkáztatni, s több lelki ereje van, valódi érzéseit eltitkolni. Már csak az, hogy e híres és hitté vált kegy s vallásosság daczára, minden igazságtalanságot és szószegést Tökölyiné és gyermekei irányában eltűr, és a szerencsétlen családot annak legnagyobb ellensége, Kolonics bibornok önkényére bízta, czáfolhatlan bizonyítványa valódi véleményének.

Mikép látjuk, Erneszt herczeg jól tudta, honnan fuj a szél; azért merően állítá, hogy e szövetség nem fog szerencsére vezetni, mert előbb-utóbb martaléka leend e veszedelmes név a tőlei rettegésnek; akár maga lépjen fel ennyi bosszantás után, akár ármánynyal keríttessék oly hálóba, mely a vérpadra visz.

E szavak még azt is tanusítják, hogy a herczegben több előrelátás volt, mint azt valaki ily nagyúrban gyanítaná. Ellenben sokan azt állíták, hogy Erneszt herczeg csak egy valódi okát hozhatná fel ellenséges indulatának, s ez azon büszkeség, mely születés tekintetében sehol sem szigorúbb s kirekesztőbb, mint a német apróbb uralkodóknál.

De legyen ez bármiként, a következés történelmileg tanusította, hogy a herczeg főleg Rákóczi távozása után, mindent elkövetett, hogy a szövetséget lehetlenné tegye.

Jelenben avval törekedett a bizodalmas szócserét akadályozni, hogy pillanatig sem tágított, s mindig huga közelében volt. Rákóczinak alig maradt pár óvtalan pillanata, melyben Magdalénának nehány bizodalmas szót mondhatott olaszul, mely nyelvet Erneszt herczeg oly modorban beszélte, hogy az olaszok, mikép állíták, sokkal jobban értették őt, mikor németül szólt.

Míg így Rákóczi s Magdaléna, Erneszt herczeg folytonos jelenlétével szerencséltettek, s magánosan soha pillanatig nem voltak, addig időnk marad rövid kitérésre, s egy új ismeretségre.

Tudva van, hogy a római császár hadseregében mindig számos külföldiek, s köztök olaszok is szolgáltak. Ezek legtöbbnyire régi s gazdag családok utódai voltak, kiknek fényüzése s régi neve, mint mindig, őket az udvar s fejedelmek fénykörébe vezette. Minő kirekesztő a legtöbb kormány idegenek iránt, s minő kiváló bizodalmat tanusít saját hona fiaihoz: oly nyilt menedéke volt a császári udvar és hadsereg mindazoknak, kik idegen nevet viseltek. Határtalan uralkodás s büszke igényteljes aristocratia, elválhatlanok egymástól, oka az, hogy egyik a másikat támogatja. Hol a nép maga a nemzet, vagy a nemzetek összesége sokkal távolabb esik a tróntól, s valami alárendelt tömeget képezvén, nem érezhet iránta indokolt rokonszenvet: ott természetes, hogy az uralkodók oly sereget gyüjtenek magok közelébe, melynek minden ároni hódolata őket a rokonszenv s ragaszkodás hitébe ringathassa.

Egy nevezetes sajátsága van azon kor történelmének, melynek nehány lapját kisérjük regényünkben, mi az élesben vizsgáló figyelmét ki nem kerülhette, s ez, amaz erőltetett törekedés mindig elválasztani a fejedelem személyét uralkodásának eredményeitől.

A történész érzi az igazmondás szükségét, öntudatával bir azon hagyományok méltóságának és szentségének, melyeket az utókornak átadand, hogy okuljon a multon; de világos, hogy a történész kezei kisebb nagyobb mértékben kötve voltak mindig. Az okulás a multon egyedüli haszna a történelemnek, csak így van annak értelme; ezt mulasztva, szentségtöréssé válik az örök igazságon, s az utókortól álnokul és gyáván megvonja azt, a mi az egyedüli nyereség a sok szerencsétlenségből, melyet a történészet följegyzett, - a tanulságot.

Egy hazug történész nemcsak gyáva és hivatását nem érti, hanem felelős Isten és az utókor előtt a sok rosszért, mely az aggkor ferde ismeretéből ered az utókorra.

Olvassuk főleg hazai történelmünket elfogulatlanul, s meg fog bennünket lepni ama sértőleg szemtelen gyámkodása a történészeknek az uralkodók egyéni becsülete, jósága és vallásossága fölött, szemközt a legnagyobb igazságtalanságokkal, melyek uralkodásuk alatt történtek: e gyámkodás, e tisztába mosakodás, mely néha az összeállítás ellentétében satira színét ölti föl.

Olaszhon nem egyet adott a bécsi s prágai kormánynak azon vak eszközök közől, melyeknek átkos gazdálkodása, a felebb említett mentegetődző gyámkodást nagyon is szükségessé tette.

A Lobkovitz, Ampringen, Cob, Caraffa, Basta, Caprara, Schlick, Nostiz, Strasoldo s számtalan más nevek azon sorozatba tartoznak, melyre az utókor csak borzadással emlékezik vissza. Pedig akkor, mikor éltek, magas fővel jártak ám, s tisztelt férfiak valának a fényes palotákban; s a magas körökben volt hizelgőjük elég, és a vérnyomot, mely lépteiket jegyzé, babérlevelekkel hintették be a költők, s azon emberek, kik csak egy erényt ismernek, a siker erényét.

Ama fiatal olasz, kit Rákóczi Ferencz kiséretében láttunk, Montecuccoli, egyikéből eredt a legrégibb olasz családoknak. Nem kell e derék ifjut ama mindig szerencsétlen s csak egyszer szerencsés kis Montecuccolival összetéveszteni, kit a történelem oly nagygyá növelt; az ifjú, kiről itt szó van, 25-26 éves lehetett legfeljebb, s egy volt a legnyiltabb s legszeretetreméltóbb jellemek közől. Őszinte, néha a meggondolatlanságig, esze sohasem tévesztette el a valót másokban is. Szemben vele a legmesterkéltebb negély, a legfinomabb álszín veszve valának. Olyan volt szive s értelme, mint a tiszta tükör, minden valódi szinében rajzolá le magát e világos értelemben, azonnal tudta bárkivel szemközt, hányadán van emberével.

Montecuccoli volt első, ki a fiatal Stratmannt, Rákóczi egyik meghitt barátját s híres atyjának rosszul sikerült fiát, mert messze esett az alma fájától, Montecuccoli volt, mondjuk, első, ki őt figyelmeztette, hogy Erneszt herczeg mindent el fog követni a huga s Rákóczi közti szövetség meggátlására.

Ha Stratmann a magyar alkotmányos szabadság ellenségei egyike, fiát úgy ismerte volna, mikép Kolonics ő eminentiája Montecuccolit is tökéletesen félreismerte, a jeles ifjú sohasem jövende Rákóczi kiséretébe.

Stratmann nagyon bosszankodott a német herczegre, s a két ifjú titkos szövetségre lépett, az alkalmatlan felügyelő minden ároni eltávolítására. Hogy ezt hosszabb időre tehessék, nem remélték, de pár óra is nyereség, s két ember, ki egymást érti, egész élettervet fonhat ki egy magános negyedóra alatt.

Két dologban van legtöbb makacsság: féltékenységben s ostobaságban. Mennyire törekedik az első mindent kifürkészni saját bosszuságára és szerencsétlenségére, oly megátalkodott a korlátolt itélő tehetség, hogy ki ne lépjen azon szűk körből, melyen túl esze s értelme hat.

A két ifjú minden csele veszve volt, jeléül annak, hogy a darmstadti herczeg, a büszkeség s ellenszenv legnagyobb féltékenységével birt. Észszel meglehetősen el volt látva; bár nem olyannal, mely a társalgást szerezi, sokkal kevesebbet tanult, mintha e természet adományát másoknak esze zavarba hozhatná; azért jóval előbb, mint a két ifjú álmodta, kitalálta, miben járnak, s a felfödözés e pillanata óta, elválhatlan árnya lőn a két herczegnőnek. E mellett oly szónoki tehetséget fejtett ki, s oly feltartóztathatlanul beszélt, hogy Rákóczi szóhoz se jöhetett.

Ily mostoha körülmények közt igen természetes, hogy mind a két herczegnő, mind Rákóczi ámulatig meg valának lepetve, midőn a magas ellenőr egyszerre tökéletesen kilépett önmagából, ha szabad e kifejezéssel élnünk.

Ő herczegsége, a pontosak legpontosabbika, el kezdett késni és maradozni a szokott estélyekről, melyeket a két herczegnő többnyire a szabadban, födözve Olaszhon átlátszó egétől, rendezett el, s melyekben nemcsak Rákóczi barátival, hanem számosan a városnak előkelői közől megjelentek. Alig szükség mondanunk, hogy az utóbbiak, a magok részéről valódi olasz leleményességgel s tapintattal, mindent elkövettek érdekes vendégeik mulattatására, s e részben, az ottani ízlés s míveltség nem csekély előnyeit nyujtá az élvezetnek.

Erneszt herczeg olykor igen nevetségesen mentegette elmaradásait, a nélkül, hogy ezek valakinek terhére lennének; többnyire szórakozott volt, s pár mérges tekintetet kivéve, melyeket Rákóczira s hugára olykor vetett, igen szenvedhető úri ember lőn, s azon örökös felügyelés, mely eddig főgondja volt, csak egyes csipős, éles észrevételeknek adott helyet.

Ha mindez feltűnt, Rákóczi hálával a véletlen iránt, mely őt ezen alkalmatlan s kellemetlen felügyelőtől megszabadította, használta ezen alkalmat, s legtöbb idejét a két herczegnőnél töltötte.

Bár a szerencsés változás nem egy megjegyzésre adott alkalmat; a bámulat tetőpontját érte el, midőn egy reggel az éltes herczegnő a következő tartalmú levélkét kapta:

«Egy előre nem látott körülmény, kedves Auguszta! melynek részleteit nincs hatalmamban veled közleni, pár napi távozásra kényszerít. Ne aggódj, mielőbb visszatérek, hogy veletek együtt Milánóba s Flórenczbe mehessek. - Erneszt.»

E levelet rövid utánirat kisérte, mely így hangzott:

«Tréfa nélkül, Rákóczitól minél előbb menekülnünk kell, ezen ember nem Magdalénához illő férj, - óva intelek!»

A levél egész tartalma, a hanyag irás, s átalában nem herczegi hang, s magok a szanaszét fekvő, alig olvasható betűk mindannyi talányok valának.

Későn s csak Magdaléna és társalkodónéi segedelmével sikerült a derék herczeg hyeroglipháiból némi értelmet kisütni.

- Párviadal nem lehet, - mond az éltes herczegnő, az első eset volna a darmstadti herczegek s valami kisebb ember közt. Szerelmi kaland? alig hiszem, mégis ilyesnek kell lenni, mert darab idő óta valami ünnepélyességet s érzelgő rajongást veszek észre szeretetreméltó sógoromban, miről nem vagyok elég vakmerő állítni, hogy különös előnyére szolgál.

Magdaléna oly igen szeretett volna őszintén felelni, hogy a minő kevessé érdekli őt a kimaradás oka, oly hajlandó magát a kimaradást teljes szivéből megbocsátani.

Magdaléna mély kedélyesség mellett egy volt a legelevenebb s legderültebb hölgyek közől. Minden kellemes tréfára kész, s őszintesége, szendesége valóban bájossá s elragadóvá tevék társalgását.

Ünnepies alkalmakkor herczegnő volt a szó teljes értelmében, családi körben egyike ama kedves kedélyes német hölgyeknek, kik meg nem neheztelnek reánk, ha ismeretes szerénységük daczára kimondtuk itt az igazat.

Mihelyt a fiatal herczegnő társalkodónéival egyedül maradott, színletlen örömmel felkiáltott: - Istennek hála!

- Mi történhetett ő herczegségével? - mond a hölgyek egyike, - mintha kicserélték volna ő magasságát.

- Ismerhetlen, - felelt a másik, - hasztalan! ezek a szép olasz nők komoly férfiainkat csudás módon fel tudják elevenítni, a minap ő magassága Balbi marquisnővel még monferinót is tánczolt, s oly kaczérságra adta magát, hogy ha visszatér a római szent birodalomba, valóságos veszedelmet hoz fiatal hölgyeinkre.

E pillanatban lépett be a komornyik, jelentvén Rákóczit, kit nemsokára a visszatért éltes herczegnő s Magdaléna társaságában látunk.

Veronának egy pompás palotája előtt állunk.

Ezen épület a legszebbek közé tartozott a városban. A szem mindenhol becses márványnyal, remek aranyozásokkal s a művészet dicső mutatványaival találkozott. A palota párkányzatának tetején, a kapu öblében s a hágcsóknál gyönyörű szobrok emelkedtek. Mihelyt a boltozatos s féldomború faragványokkal ékes előtermen át a belső osztályzatokba lépünk, azonnal meggyőződünk, hogy itt a fényüzés üde s fiatal ízléssel, s a művészet előnyeivel párosult, hogy e lakot egyikévé tegye a legkényelmesebbek s legpompásabbaknak.

Lakója s birtokosa a húsz éves özvegy Balbi marquisnő, nem tartozván történetünk főszemélyzetéhez, csak mint bájos meteor villan át e rövid oldaljeleneten. Czélt tévesztenénk, ha korlátolni akarnók a képzelőtehetséget, fölékesítvén e lakot, az adott rövid előzmény után, mindazzal, a mit művészet, ízlés és kényelem egyesülve nyujtanak.

A fiatal nő három évvel ezelőtt vesztette el alig négy-öt évvel idősb férjét, kihez minden regényes akadályok nélkül valódi vonzalom csatolá. Élete folytonos lánczolata lőn azon ünnepélyeknek s szórakozásoknak, melyek közepette gazdagok és nagyok a nép millióinak nélkülözéseit s szenvedéseit észre sem veszik. Mikép fogamzana ezen örökös mámorában az örömnek, ama dicső, isteni eszme, mely nem retteg az emberi társaság összeségére a bőség szaruját s az áldást óhajtani.

Igazságtalanok lennénk mégis, ha e nemes, vidám, minden ártatlan csintalanságra kész, de a rosszat s aljast ösztönből gyűlölő fiatal teremtést kárhoztatnók, hogy zsenge éveiben csak örömre és mulatságra gondolt.

Ő nem alkotta a dicső rendszert, melyben az emberi nem jót remélve s rosszat érve el, a lángészteljes intézvények egyikét sem indítványozta, melyeknek átalános elve azt a kis szabadságot, mit a földön birhatnánk, a lehető legszorosabb korlátok közé nyügözni.

Szive olyan volt, mint az arany, - örült, ha szabad így szólnunk, - örült az örömnek, istene volt ez: azért hol könyet látott, hol szükség sértette szemét, vagy szivét szorítá össze, gyorsan s pazarul segített. Veronában őt mindenki ismerte, a szegények leginkább, mert kevesen birtak azon erénynyel, melyet az emberi társaság szivtelensége erényének nevezhetnénk, - a jótevőség erényével nagyobb mértékben mint ő: mintegy ösztönből gyógyítván a sebeket, melyeket az intézvények hidegsége vagy tehetlensége ejt.

Ha idegen jött, bizonyosan felkereste házát, azon meggyőződésben, hogy ott egész társaságát a jeles embereknek találja, s a mi oly ritkaság, változhatlanul nyilt s derült elfogadtatást, negély és szeszélyek nélkül.

Oh hányan vágytak kezére! és mennyien dús vagyonára!! s ezek közt minő serege volt azoknak, kik előtt tiszta kedélye s nemes szive számításba sem jöttek.

Ilyen volt a bájos marquisnő, kit most termei egyikében, közel egy ablakhoz, sibaritai támlaszékben pillantunk meg. Mellette ismerőnk, a fiatal Montecuccoli áll. A nő fehér mint a galamb tetőtől talpig, csak haja fekete s fényes mint a jaspis. A gróf egész öltözete sötét, csak a csipkegallér, melyen barna fürtei hevernek, fehér mint a hó.

Vidáman beszélgetnek együtt, Montecuccoli szemközt foglalt véle helyet. Régebben ismerte már az érdekes hölgyet, még mint gyermeket, talán rokonok is voltak, de erre nem volt szükség, hogy a szép özvegyet valaki fölkeresse, s hozzá bevezettetni vágyjék.

- Ah! - szólt a marquisnő, mint egy feleletül Montecuccoli utóbbi szavaira, vidáman és tréfás haraggal - ez már rémítően unalmas dolog! - Istenem, pedig minő mulatságos ember lehetne ez, én már igen sokat nevettem rajta. Nem lehetne-e valamit kigondolni?

- Mindent megkisértettünk, én és barátom Stratmann; hasztalan, egy pyramist előbb ki lehetne mozdítani helyéből.

- Stratmann pedig - viszonzá a nő - ha szemem nem csal, pyramisokat ugyan még nem - de pár hölgyszivecskét csakugyan megingatott.

- Gondolja kegyed? - Elég legyen annyit mondanom, hogy ezen emberrel, akarám mondani herczeggel, minden bölcseségünk veszve van.

- Az egésznek kulcsa - szólt a nő nevetve - az, hogy a herczeg úr szerelmes szép hugába.

Montecuccoli nevetett: - Valóban - szólt - alig lehetne ő herczegsége sürgőbb, elválhatlanabb s főleg unalmasabb, mintha ön eltalálandá az igazat.

- Fönséges bók a szerelmeseknek, Montecuccoli. - viszonzá a nő, - s elvitathatlan bizonysága annak, hogy kegyed, számtalan esküi daczára, nem szerelmes, mert egyáltalában nem találom unalmasnak.

- Minő hamis észrevétel! pedig igen jól tudja, - hogy az vagyok.

- A ki elhinné! Folytassa csak barátom, fenségesen mulattat sárga fürtű herczege elválhatlan sarkantyúival - csizmáin.

- Rákóczi Ferencz, - folytatá Montecuccoli - mindössze aligha tíz óvtalan szót mondhatott a herczegnőnek.

- Rettenetes! tudja-e gróf, hogy én óránkint kezdem veszteni nagy eszméimet a férfiak ügyességéről: s e mellett, főleg a magyar és német eszélyről. Két fiatal teremtés, ki ég egymással tudatni, hogy szeret, s minden akadály egy vaskos úr, ki még olaszul sem tud. Tegnap ilyen társalgásunk volt együtt:

Si lei non parla, o meno intende l’italiano? mondtam én, ő herczegsége pedig a következő értelemben felelt:

Italiano rogo humillime, nichts Italiano, latine valde bene et galliee uno poco, questo lingua est teufelmässig difficilissima.

- Hiszen úgy beszél, mint Cicero, - mond Montecuccoli, - az embernek csak három nyelvet kellene érteni, hogy némi sejtelme legyen ő fensége véleményéről.

A marquisnő nemcsak a herczeg remek előadását utánozta igen tréfásan, hanem egész merev tartását s mély hangját úgy tudta másolni, hogy az ifjú hangosan fölnevetett.

- Mi ketten - folytatá a marquisnő - mindig így beszélünk s meglehetősen értjük egymást.

- Oh, ezt vettem észre, - mond az ifjú lovag.

- Kegyed sokat vesz észre, a mi nem úgy van, de legkevésbbé azt, a mit föl lehetne a szerelmesek előnyére használni.

- Oh kérem, adjon egy kis jó tanácsot, a szerelmesek istene megáldja kegyedet, hogyan lehetne ezen embert, ha csak pár órára is naponkint lekötni, hogy mindig nyakunkon ne üljön.

A fiatal nő kissé gondolkozott, azután tréfás komolysággal szólt: - Ha kegyed megigéri, hogy féltékeny nem leend -

- Nem-nem! - kiáltott fel Montecuccoli, semmit sem igérek, legkevésbbé pedig, hogy nem leendek az, a mi máris vagyok, féltékeny mint egy perzsa.

- Bohó ember; - nevetett a marquisnő, - s mégis elkerülhetetlen, hogy ő magasságának szép szemeket mutassak.

- Szép szemeket! No, már szeretném tudni, mikép viszi ön véghez, hogy más neműeket mutasson.

- Hizelgő; tehát másként fejezem ki magamat: ha azt akarja, hogy a vitéz herczeg - gondolom vitéz?

- Mindenesetre.

- Hogy a vitéz herczeg feledje szép unokahugát, kedves egy angyal annyi igaz! - okvetetlenül hálómat kell utána terjesztenem, s bár távolról sem mernék a bájos Magdalénával sorompóba lépni, tudom kegyeteknek eredendő bűne a változtatást szeretni, s így még veszedelmes lehetnék, főleg mivel vetélytársnőm legbuzgóbb szövetségesem.

Montecuccoli gondolkozott, egy tekintete esett a roppant velenczei tükrök egyikébe, melyek e szép teremnek főbb ékei közé tartoztak, azután némi negéddel mondá: - Akarja-e kegyed, hogy őszinte legyek?

- Természetesen, őszinte és sohasem más, - felelt a nő bájos kifejezésével azon nyiltságnak, mely minden vonásaiban lehelt.

- Megvallom tehát, - kezdé ujra az ifjú, - hogy pillanatnyi kétségem sincsen, hogy kegyednek - mihelyt akarja - sikerülend a herczeget lángok martalékává tenni; ellenben úgy hiszem, hogy ő maga a legkevésbbé veszedelmes ember a föld kerekségén.

- Ah, minő kevés emberismeret! - mond a nő; - egy gazdag herczeg, tele önhittséggel, nem igen fényes ész mellett; birtokosa a legrégibb nevek egyikének, hiszen ezek azon előnyök, melyekért nemünk legtöbbjei minden egyebet felednek.

- Legyen, de kegyed nem tartozik a többséghez, s ha szeszélyből többre menne, igen hirtelen kiábrándulna, mihelyt innen márvány palotáiból s szelid fénylő ege alól egyszerre a mogorva német várakba szállna át, s néhány öreg tanácsos, s igen jó ivó, de annál unalmasabban társalgó ember feszes bókjai volnának minden előnye fényes sorsának. Aztán a herczeg elég észszel bir házi s némi más szükségekre, s ha ez nem is volna, a kevés ész csak föltételesen jó a háztartásban; - de miért ezt tovább fűzni, Isten neki, igérem, nem leendek féltékeny, de kegyed is ígérje.

- Én sem kötelezem magamat semmire - vágott szavába a marquisnő; egyen kívül, hogy t. i. Rákóczi s Magdaléna kedvükért, sajátos szórakozást vagy mulatságot szerzendek magamnak, más szavakkal, megkisértem béketürésemet s bővítendem emberismeretemet azáltal, hogy egy német herczeget kétségbe ejtsek, - ha kétségbe akar esni.

- Felséges! - kiáltott fel Montecuccoli s felkelvén; - csak az Istenre kérem, ne legyen kegyed igen szeretetreméltó!

- Bátorság! barátom, - mond a nő, hasonlóan felkelvén; - mi úgy sem vagyunk egymásnak szánva a gondviselés könyvében.

- S miért nem? - mond az ifjú; - ez az, a mit meg nem foghatok; - talán szerelmes kegyed?

- Ne vonja össze szemöldeit, barátom, - felelt nevetve a fiatal hölgy, - a dolog egyszerű, én férjemet halálba szerettem, minő ember! - még szemembe mer nevetni.

- Én? Csalatkozik, hiszen két évig gyászolta kegyed, s kész leend, mint a malabari özvegyek, megégettetni magát sírjánál.

- Talán igazabbat szólt, - mint hiszi; egyről biztosíthatom, ha nem lépek máglyára, oltárhoz sem lépek.

- Ez nem is éppen feltétlenül szükséges, - jegyzé meg az ifjú alig hallhatólag.

- Vakmerő ember! - de ilyenek mindnyájan.

- Nem látom át, miért ne lehetnék kegyednek lovagja, s mi tilthatna el a legszebb fiatal özvegynek a világon, ha kedvem tartja, holtom napjáig hódolni.

- Sok lesz - Montecuccoli! - Tehát beleegyezik, hogy a herczeg után vessem ki hálómat?

- Egy feltét alatt.

- Kegyed az első ember, ki kér, s mégis maga akar föltételeket szabni; halljuk a föltételeket. De üljünk le, ilyen diplomatikai tanácskozásoknak illő komolysággal kell véghez menni.

Miután leültek ujra, Montecuccoli rövid szünet után szólt: Bolondság az egész! hogyan félthetném kegyedet ezen -

- Herczegtől - egészíté ki a nő - ki Madarász Henrik óta elé tudja számlálni őseit, ki alig haladta meg a negyven évet, haja olyan mint az arany, szeme mint az ég.

- Csak mulassa kegyed magát.

- S a feltétel? - halljuk a feltételt.

- A feltétel az, hogy tanuja akarok lenni azon syreni és circei fogásoknak, melyeket kegyed ő magassága vesztére használand, - nem üdvére! ezt világosan kikötöttük.

- Kikötöttük? nem tudtam, jó; tehát az üdvöt kikötöttük.

- A vesztést kötöttük ki! - szóval, mindent tudni és látni akarok.

- Hiszen ez lehetlen, csak el nem árulhatom érzéseimet egy harmadik előtt - még pedig -

- Folytassa kérem - még pedig -

- Oly ember előtt, ki holta napjáig akar nekem hódolni.

- Ugy van, minden tréfán kívül, kegyed igen jól felfogta a dolgot, de mind a mellett az ellenőrködés szükséges.

- Szükséges?

- Sőt elkerülhetlen, az ördög nem alszik. Én itt a mellékszobában lehetek, kegyed e helyen ül, a hol most, a herczeg itt, a hol én: a kristályajtókat borító selyem függönyökön át maradhat egy kis rés.

- Kegyed tehát föltételezi, hogy én folytonosan ülni fogok, minő zsarnokság!

E pillanatban lépett be a komornyik, a lehető legrosszabb időben látogatókat jelentvén. A legrosszabb időben, mert a kedves marquisnő, minden hindu búsongásai mellett, igen jól találta magát a csinos ifjú olasz társaságában; ez pedig halálosan szerelmes volt a szép hölgybe. - Bárminő különösnek látszassák, ha a deli ifjut a vastag herczeggel összehasonlítjuk, mégis igaz, hogy Montecuccoli nagy áldozatot tőn Rákóczi iránti benső barátságának, midőn e kis cselszövény szálait maga segített összeburkolni - mert az ördög nem aludt - a féltékenység ördöge.

- Szivesen fogadom - felelt a hölgy a komornyiknak, azután míg ez távozott, hirtelen sugta Montecuccolinak:

- Semmi veszély nincs a dologban, elhiheti, a szövetség tehát áll, keresztényi kötelesség! s a siker nagyon mulattatna.

- Hát a függöny?

- Legyen - felelt a nő, - beleegyezem a függöny mögötti őrködésbe is. - Holnap többet.

- Minő angyal kegyed!

A fiatal hölgynek nem maradt ideje egyébbel mint lángoló szemeinek egy fényes, sokat jelentő és igérő tekintetével felelni, mert az ajtó megnyilt, s a vendégek a szobába léptek.

* * *

Minden hódoló tiszteletünk mellett Erneszt herczeg ő magassága iránt, meg kell vallanunk azon gyöngeségünket, hogy Rákóczi Ferencz lévén történetünk főszemélye, nem érzünk különös hajlamot ő herczegsége minden kétségen kívül érdekes szerelmi kalandjait kisérni, s a fényes sikert, melyet annyira fel vala jogosítva puszta megjelenése által aratni, egész dicsőségében feltárni.

Elég legyen tehát annyit mondanunk, hogy valóban fényes eredmény koronázta a herczeg fellépését mint Alcibiad s Adonis; csakhogy e sikernek egész nyeresége, Rákóczi s Magdaléna mellett, a csintalan olasz nő mérlegébe esett.

A kedves nő az első ünnepély alkalmával, melyet Verona előkelői a még akkor nem annyira gyűlölt német vendégek szives elfogadására, szokott ízléssel elrendeztek: valódi kis nő Caesar volt, s a veni vidi vici! néhány olvadó tekintetébe került, melyeket a herczeg egyrészt megérdemlett adóként fogadván, másrészt tökéletesen készpénz gyanánt vett, s innen megfejthető, hogy lassankint élvezetesebbeknek tartotta a szép olasz hölgy, még eddig, fájdalom, csak az igéretek körében sugárzó társaságát, mint az örökös ellenőrködést egy vándor tanuló s annak két szemtelen barátja fölött, mikép Rákóczit s kisérőit czímezni méltóztatott.

Egy szép olasz est alkalmával, midőn a csillagok mindannyian lebámultak kék boltozatjukról, a szeszélyes nő igen jelentő tekintettel a herczegre, mondá egy barátnéjának: hogy néhány napot Milánóban szándékozik tölteni.

Másnap reggel, meggyőződvén a herczeg a marquisnő eltávozásáról, tele arany reményekkel, családja szokása szerint, valami oldalbárók és grófok által a magas aristocratiát bővitendő álmak kiséretében, Milánóba sietett.

Leírhatatlan ő magasságának csudálkozása és neheztelése, midőn egész Milánóban nyomába sem akadott a marquisnőnek. Talán eszébe sem jutott, hogy húsz évvel s oly seraphi vonásokkal, minőkkel e hölgy birt, nem tartotta megbocsájthatlan bűnnek, nem oda utazni holnap, hová tegnap szándékozott.

A legkellemetlenebb e csalódásban az volt, hogy ő herczegsége nem is neheztelhetett a nőre jogosan, mivel ez őt meg nem hivta, s nem lehete felelős arról, hogy a herczegnek tetszett szép tekinteteit saját előnyére magyarázni.

Hogy Rákóczi ez alkalmat használta s a bájos Magdaléna közelléte nem hibázhatá hatását oly ifjúra, ki most szeretett először, nem szükséges fejtegetnünk.

Történetünk folyama tanusítandja, mennyire ment e viszony, s ha, midőn végre Erneszt herczeg duzzadtan visszatért Milánóból, Rákóczi pedig elvált az érdekes herczegi családtól, rövid ismeretség s mulandó szerelmi kalandnak színét viselte e viszony, vagy pedig a két összhangzó lélek közt frigy köttetett az egész életre, s a szövetség magasb jelentékenységű lőn.

* * *

Rákóczi, miután Olaszország nagyobb részét beutazta s még egyszer találkozott Magdalénával Flórenczben, visszasietett Bécsbe, s ottani hosszas mulatása közben sikerült neki titkos levelezésben maradni Magdalénával.

Minden ármánya, éber figyelme mellett Erneszt herczeg ellenőrködésének, semmi egyéb eredménye nem volt, mint az, hogy az ifjú herczegnő mindig vigyázóbb s leleményesb lőn viszonyának eltitkolásában.

De egyszerre e levelek megszüntek, s Rákóczinak embere, kit e küldeményekkel megbizott, azon leverő hírt hozta, hogy a fiatal herczegnő halálán van.

Két héttel az irtózatos tudósítás után, melynek valóságát a császári udvarnál is erősítették, Erneszt herczeg mély gyászban megjelent Bécsben s Rákóczi megtudta annak halálát, ki első szerelmét birta.[cxlii]

Mihelyt a császári udvarnál a baleset tudva lőn, azonnal lépéseket kezdettek tenni Rákóczi megházasítására.

Ugy vélekedtek azok, kik e lelkes ifjút oly makacsul félreismerték mindig, hogy semmi sem távolítandja el őt a politikai viszonyoktól inkább, mint ha megházasodik, s valami oly családdal szövetkezik, mely feltétlenül hódol az udvarnak.

Aspermont azonnal észrevette e szándékot s nem ok nélkül sejtvén, hogy az udvarnál tervezett szövetség olyan leend mint az, mely az ifjú Apafi Mihálylyal sikerült, azt gondolta, hogy jó leend e titkos mesterkedéseket valami fényes összeköttetés által kijátszani.

Tudva van, hogy az öreg Apafi Mihály halála után fiával, Erdély választott fejedelmével, Bethlen Gergelynek leányát vétették el: azután pedig e házasságot ürügyül használták, hogy őt az erdélyi fejedelemségtől megfoszszák.

Rákóczi fiatal ember volt: Magdaléna távolléte s bármi akadály, mely őt ez élőtől akarná megfosztani, sohasem leende képes szerelmét s elhatározását megingatni. De Magdaléna halva volt, s így a fájdalom első éve után, mikor Rákóczi Ferencz a 25-ik tavaszt látta, Julia nővére forró résztvétének s Aspermont tanácsának sikerült őt arra birni, hogy hessen-rheinfelsi Amália herczegnő kezét kéresse meg.

A szép s lelkes fiatal herczegnő szülői azonnal beleegyeztek e szövetségbe, s maga leányuk Amália, leghajlandóbbnak mutatkozott Rákóczi ajánlatát elfogadni.

Látandjuk később, minő híven ragaszkodott e feltünő hölgy férjéhez.

Rákóczi Ferencz egy évvel az egybekelés előtt, törvényesen nagykorúnak lőn nyilatkoztatva, s azért nem tartotta szükségesnek e szövetségre a császártól engedelmet nyerni.

A lakodalom számos vendég jelenlétében Kölnben ünnepeltetett.[cxliv]

A császári udvar s a kormány sohasem bocsájtották meg neki e figyelmetlenséget, s a neheztelés azon nevetséges szélsőségig ment, hogy midőn Rákóczi fiatal nejével Bécsbe érkezett, parancs következtében nem vala szabad szobáját elhagyni, csak miután az őt nagykorúnak nyilvánító oklevelet előmutatta, nyerte vissza szabadságát s tartá az udvar illőnek sajgó kedvetlenségét színlett udvariságba burkolni.

Nősülése után nemsokára, a római - úgynevezett szent birodalmi herczegséget nyerte meg, mit lehetlen lőn tőle megtagadni a szövetség után.

Azon előnyök mellett, melyek e házasságból folytak, Rákóczi néhányat uradalmai közől is visszanyert.

Nem csekély bajba került e birtokfoglalás, mert Kolonics bibornok magán kívül felindulásában, hogy nemcsak Rákóczi uradalmainak kezelése kisiklik kezei közől, hanem azért is, mivel Julia s Rákóczi kijátszták minden ármányait: leírhatatlan akadályokat tőn, s Aspermontnak s Rákóczinak csak hosszas vesződségek után sikerült a szép uradalmak néhányait egyenkint kicsikarni kezei közől. Kolonics kibékülhetlen ellensége lőn Rákóczinak s folytonos gyűlölséget forralt magában Aspermont s fiatal neje iránt is.

Hirtelen vetettük e viszonyok vázlatát lapjainkra, mivel mindezekben semmi sem volt Rákóczi egész helyzetének költőiségével összhangzásban.

E szövetség s annak minden körülményei, azon hideg s kimért diplomatikai alkudozások szellemével birtak, melyeket csak később s hosszabb ismeretség után kezdett a fiatal Rákócziné személyessége érdekesekké tenni.

Sietünk tehát oly események elbeszélését megkezdeni, melyek képesek leendenek Rákóczi Ferencz életének ezen újabb s következéseiben fontos szakát a költőiség tündérzetében föltüntetni.

Bécsben vagyunk, egy sötét téli éj födi a keskeny utczákat, s Rákóczi Ferencz egyedül ül irószobájában, melynek ablakai az urak utczájára nyiltak.

Neje az udvarnál volt, s részt vett azon igen kirekesztő s választott körben, melynek Eleonora császárné hetenkint párszor lakó osztályát nyitotta meg.

A hó széles, nehéz pelyhekben csapkodott az ablakokra, Rákóczi Ferencz vonásai mély felindulást árultak el, előtte az asztalon néhány Magyarhonból vett, felbontott levél hevert.

Mióta visszanyerte szabadságát s javainak egy része fölött rendelkezhetett, ki csudálná, hogy Magyarország ifjuságának minden reménye rajta csüggött.

Emberek, kiket sohasem ismert, sohasem látott, személyesen, vagy levelek által felkeresték őt.

Rákóczi jól fel birta fogni egész helyzetét: a lehetőségig óvakodott minden oly közlésektől, melyek őt magát vagy azokat, kik benne bíztak, veszélybe dönthetnék. Jól átlátta, hogy ha valaha nagyot akar tenni honáért, szándékát semmivel sem szabad elárulni; de nem mindig sikerült neki baráti s tisztelőinek túlbuzgóságát a szükséges korlátok közt tartani.

Azon levelek, melyeket csak most vett Magyarhonból, ártatlan tartalmúak voltak ugyan mindenkire nézve, de Rákóczi világosan értette azon eszélyesen elfödött czélzásokat, melyeket magukban foglaltak. Ha ezek képesek valának önbizodalmát növelni, a tények, melyek tudtára adattak, mélyen elszomorították szivét.

Egy volt ez azon magános órák közől, melyekben emlékezetén átvonult családjának végzetszerű szerencsétlensége, minden fény és dicsőség mellett, mely annak nyilvános életét kisérte.

Látta, hogy a legnemesebb családok, kikben még a nemzetiség s alkotmányos szabadság szelleme él, hogyan fosztatnak ki rendszeresen, s miként olvad szűkebbre s mindig szűkebbre azoknak száma, kik ennyi inség s ennyi zaklattatás után, elég erősek még a hazát szeretni, mely iránti buzgóságuknak egyedüli jutalma az üldöztetés.

Így merengett, s egy-egy magasztos gondolat mint futó csillag vonult át elméjén, olyan volt ez, mint tündér álom, mely fellegek közől tör utat magának, kitárja csillámló képeit, azután egyszerre megszakad s a szem és az eszmélet előtt a végtelen sivatag setéte terül.

Az ajtó megnyilt, s Rákóczinak egy meghitt embere lépett be, levelet tartván kezében.

Rákóczi legyőzvén a kellemetlen érzést, melyet neki, kémektől körözött helyzetében, minden bizodalmas levél okozott, átvette azt, s közönyösen vetette az asztalra a többi levelek mellé.

Mihelyt a hű inas távozott, a szórakozás kifejezésével bontotta fel azt, de beletekintvén, arcza halvány lőn, s vonásai a legnagyobb meglepetés kifejezését nyerték.

Reszkető kezében tartotta az iratot, - azután homlokát simogatá, mintha valami nehéz álmot akarna elűzni. Végre nem tudjuk, öröm vagy harag pirja volt-e, mely arczát elöntötte, de látszott, hogy őt valami egészen váratlan dolog lepte meg; a négyágú aranyozott gyertyatartót közelebb vonta s olvasta, a mi következik:

«A sírok felnyilnak, herczeg! a halottak felszólalnak s felkeresik egymást, hogy az élők gonoszságát és ármányait megfejtsék. El valánk árulva mindketten, de a mi sziveinket egykor összeköté, még teljes erőben él, ha saját érzéseimről szabad ítéletet hoznom. Reménylem tehát, hogy e levelem vétele után nem fog késni egyedül, kiséret nélkül, s a legnagyobb titokban a Grabenből a Kohlmarktra vezető keskeny utcza végén, balra a kocsiba ülni, mely ott kegyedre vár, s ide hozandja.»

E levél alatt nem volt semmi aláirás, - de Rákóczi jól ismerte a kezet, mely a szép betüket rajzolá, még sem tudott hinni szemeinek, - egy kagyló-szekrénykét vett ki iróasztalának egyik rejtekéből, s kiemelvén abból egy levelet, a, két irást összehasonlította.

- Nincs kétség többé! - szólt magában, - a levelet Magdaléna írta, így utánozni írást lehetetlen.

Mit tegyen? ő, a házas; férje a legszeretetreméltóbb hölgyek egyikének, s ki eddig hű s buzgó ragaszkodásának annyi tanuságát adá! - ez volt a kérdés; de Rákóczi - mikép az ily szövetségekben gyakori tünemény - minden tisztelete s szeretete mellett fiatal neje iránt nem érzett szerelmet, - szeretet és szerelem közt pedig éles különbség van.

Magdaléna volt az első, ki szerelmet ébresztett szivében, a sir hideg homálya háttérbe idézte azt, de a visszaemlékezés varázsában mint Vestaláng világítottak ama szép órák, melyek sziveiket forrasztották össze.

Rákóczi, kit a szerelem visszaemlékezései, szövetkezve e váratlan feltámadással, megragadtak, nem volt tisztában magával, miért vonatik ellenállhatatlan erővel, s mi űzi őt jobb meggyőződése s talán elvei ellen arra, hogy engedjen a szenvedély delejes erejének. Talán avval nyugtatta meg az ifjú szív - melynek ilyenkor mindig az első szerep jut - érzelmét, hogy e találkozás nemcsak lovagias kötelesség, hanem saját lelke nyugalmára s a jövő békéjére elkerülhetlen.

Hogy belső harczot vívott ki, ezt vonásainak változó kifejezése tanusítá, de az elhatározás nem késett, érezte a kötelezettséget azon nemes teremtés iránt, ki győztesen minden negély s előitéletek fölött, felkereste őt s úgyszólván a sírból intézett hozzá bizodalmas szavakat.

Ritka eset, hogy oly helyzetű férfiú, mint Rákóczi, egész estéken át magánosan lehessen, de az ifjú megszoktatta embereit arra, hogy néha a magányt keresi, s nem egyszer föl nem tünő öltözetben egyedül hosszú sétákat s lovaglásokat tegyen.

Kik kedélyét jobban ismerték, s kik előtt viszonyai nem valának titok, természetesnek találták ezt, s onnan fejtették meg, hogy őt a császári udvar, főleg pedig Kolonics bibornok, 23 éves koráig majdnem fogva tartották a jezsuiták közt, s vele a magányt ha meg nem kedveltették, legalább szokássá érlelték.

Rákóczi csengetett, s nemsokára megtudta, hogy a levelet ismeretlen, de csinos bérruhában öltözött cseléd hozta, s hogy ez be nem akarván a választ várni, elsietett.

Rákóczi mellékszobájába tűnt el, honnan őt - kevés idő mulva - egyszerű, de választékos német szabású öltönyben látjuk kilépni. Oly egyszerű volt e készület, hogy Bécs utczáiban, melyek korántsem voltak úgy világítva mint most, senki sem gyaníthatá benne a gazdag s fényes Rákóczi család utódját.

Rákóczi tökéletesen bízhatott azon hű emberben, ki neki a levelet átadta s kit nem szabad összetévesztenünk ama szöszhajú komornyikkal, ki a jezsuiták s Isten tudja még kinek bérében oly buzgón kémkedett minden lépte fölött. Tudta, hogy neje 11 óra előtt nem jő haza, három szabad óra volt tehát előtte, pár bizodalmas szót sugott cselédjének, s egy oldalhágcsón lesietvén, a szabadban volt s nemsokára az István-tér egyik szögletét átvágván, a keskeny grabeni téren haladott végig. Mikor a Kohlmarktra ért, azonnal észrevette a kocsit, mely mellett tágas köpenybe burkolva magas férfiú állt.

Az egyszerű járműhez érvén, ama férfiú egy kis lámpást vont ki köpenye alól, s a herczeg képébe világított.

- Bocsánat - barátom! - szólt a magas férfiú halk hangon, - nem ismeretlen, nem inas, ifjú Stratmann, Rákóczi meghitt barátja s kisérője Olaszhonban, állt előtte.

- Te Stratmann? - kiáltott fel Rákóczi meglepetve.

- Én, nem más! - viszonzá az ifjú - üljünk be a kocsiba, az inast előre küldöttem, majd megfejtek mindent, de ne késsünk.

Rákóczi meg nem tudta egyeztetni a vett levelet Stratmann jelenlétével. Pillanatra azon eszme villant fel, hogy talán Stratmann - egy a legderültebb emberek közől - s több régibb ismerői és baráti, kik mindnyájan nem valának az élet s élvek megvetői, a fiatal házast ki akarták a mézes hetek mámorából csalni, s az egész valami tréfás meglepetésre van számítva. De e gondolat inkább a mindig munkás képzelőtehetség játéka volt, mint a lehetőségeket mérlegelő értelemé.

Rákóczi tudta, hogy a vidám német ifjú jól ismeri azon mély szenvedélyt, mely őt a fiatal herczegnőhöz csatolá, míg élt: azonban azt is jól tudta, hogy Rákóczi sohasem feledte Magdalénát, azért föl nem tehette barátjáról, hogy e gyöngédtelen, sebző ürügyet válaszsza tréfára s bohóságra.

Nem csalatkozott; Stratmann képtelen leende barátja szivét ily érzékeny oldalon sebzeni, s be nem hegedett fájdalmat érinteni.

Mihelyt a kocsiban ültek, az hirtelen a Hof nevű tér felé kanyarodott. Stratmann megragadta Rákóczi kezét és szólt:

- Bocsánat még egyszer, hogy nem tudtam ellenállani ezen angyal kérésének, kinek irigyeid s ellenségeid ármánya egész életét megmérgezték.

- Él tehát! - mond Rákóczi, még mindig hihetlennek találván e feltámadást ennyi idő után.

- Él, barátom! - felelt az ifjú, - él és szebb, dicsőbb mint valaha.

- Minő talány! - viszonzá Rákóczi, ki mindinkább kezdé átlátni helyzete sajátos, bár érdekes voltát.

- Kevés időnk van, - folytatá Stratmann - tehát rövid leendek; a herczegnő három nap óta van itt, mindent tud, - ezt megnyugtatásodra, - szive erős és nemes; ne bámuld tehát, hogy ily természet a szerelemben sem czáfolhatja meg önmagát. Őt imádni kell! ez mindaz, a mit mondhatok. Tegnap hivatott magához, s elbeszélte a gyalázatos játékot, melyet Erneszt herczeg s többen űztek jövőjével és annak minden boldogságával. Mondta, hogy vele elhitették, hogy te őt egészen feledted, s megházasodtál: - elmaradván leveleid s megtudván a házasság valóságát, átgondolhatod a vérző sebet, mely szivén ejtetett. Hosszú betegséget állt ki, életét féltették, s mikor az ifjúság ereje őt megmentette, távoli kolostorban találta magát, egy öreg rokonánál, ki e szent helynek apátnője.

- Gyalázat! - kiáltott fel Rákóczi, kiben e közlések egész szerelmét, s egyszersmind egész haragját felidézték. Hiszen azon levél, melyet anyjának írtam leánya halálának hírére, világos tanulsága volt érzéseimnek!

- E levél, - viszonzá Stratmann keserűn, - s még néhány, nincs kétség benne, el lőnek sikkasztva.

- S ki merte ezt tenni? - kiáltott fel Rákóczi.

- Ki? azok, a kik mindent mernek, s mindent mertek örök idők óta, mióta a hatalom a világ első tényezője s országok, nemzetek birtokká váltak, mely fiuról fiura, örökösről örökösre száll. Ki merte tenni? ki tudja? talán Kolonics, talán saját atyám, vagy talán azon hű barátok s tisztelők egyike, kiket sima képpel s bájos mosolylyal látsz termeidben bókolni.

- Tehát nyilt hazugság! átkos játék a halállal és a sírral! - mond Rákóczi növekedő haraggal; - ah! minő gyalázat!

- Gyalázat! - ismétlé Stratmann, - de nem első és nem utolsó, hiszen ezen emberek erkölcsi tana nem jobb a banditáénál, ki egy sötét szegletben rád kiált: életed vagy erszényed!

Rákóczi szive hevesen vert, azután megragadván Stratmann kezét, mély felindulással szólt: - És most, miután Amáliának tiszta szive s bizalomteljes lelke mitsem gyanít, összekötve vele, őt mélyen tisztelve, - el vagyok ifjuságom első szerelmétől tépve.

- Úgy van, barátom! - felelt részvéttel az ifjú, neved, kezed a másé, de nem szived.

- Hogyan, barátom! - szólt Rákóczi, - te azt tanácsolnád nekem, hogy e viszonyt feléleszszem s Amália nyugalmát aláássam?

- És Magdaléna! - kiáltott fel hevesen Stratmann, - hát az ő élete, feldúlt nyugalma s megtört reményei nem jőnek számításba? Hát az ármánynak s kajánságnak elég a kulcsot reáfordítani a zárra, egy hazugságot röpiteni a világba, hogy műve be legyen fejezve örökre?

- Magdaléna nyugalma szivemen fekszik, mond Rákóczi kínos feszültséggel, de - Amália ártatlan bizodalommal s a szerelem nemes hitével adta nekem át egész jövőjét, szeret; megtörhetem-e szivét? érzem e nehéz állásnak egész súlyát, azért ne vádolj részvétlenséggel, ha fel birom fogni a választás egész nehézségét.

- Nem szereted őt többé! ez az egész, - szólt Stratmann szigorú hangon. - Két hölgy közt kell választanod: egyikét megkéretted a nélkül, hogy valaha láttad volna; - mérlegbe tétettek neved, gazdagságod, kinézéseid, s a hölgy nem vonakodott, s akkor kezdett szeretni, mikor nőd lett. A másik ismer, szive választott, ezer akadály és ellenkező tanács daczára szerettétek mindketten egymást, s e hölgyben hűtlenséged hírére sem változott meg az érzés irántad. Amazt a kötelesség tanította szeretni, ebben te költötted fel a fiatal szív első érzéseit. Amália szerencsés, s meg van elégedve avval, mi neki véletlenül nyujtatott ama sorsjátékban, melyet házasságnak nevezünk, - Magdaléna szerencsétlen, egy gondolata, egy eszméje van csak: szeret - kész mindenre!

Rákóczi hallgatott, tévednénk, ha azt hinnők, hogy keblében a küzdelem csak pillanatokra is megszünt. Látta, hogy a nemtelen játék, mely vele üzetett, fel nem jogosíthatja őt, hogy Magdalénát eltaszítsa keblétől. - Szeretni fogom őt véglehelletemig! - ezt mondta magának, - de Amáliát nem szabad feláldoznom.

Ha Stratmann barátjának e néma vitatkozását kisérhette volna, azt felelné reá: Okoskodik - fontolgat - szegény Magdaléna!

És az ifjú csalatkoznék, mert ha Rákóczi mindazt, a mit kilestünk, valóban gondolta, s ha el is akarta hitetni magával, hogy a mit bölcsesége határoz s a vallás és erkölcsiség parancsolnak, az élet valóságában sem fogják feltételeit megczáfolni, kénytelenek vagyunk az emberi gyarlóság elől felrántani a leplet s őszintén bevallani, hogy Rákóczinak azon pillanat óta, mikor Magdalénának irására ráismert, s megtudta, hogy él, minden okoskodása a képzelet játéka lőn, mely okokat s ellenérveket idéz előtérbe, s mintegy falat von muló ködképekből azon eszme elfödésére, mely egyedül a való.

Stratmann leborult volna a szerelem, az igaz, a nemes szerelem hatalma előtt, ha világosan olvashatna barátja kedélyének szentélyében.

Ah, mennyire szerette e pillanatban Rákóczi azt, kit egy óra előtt még halottnak hitt, minő kész volt szive minden áldozatra s mennyire háttérbe vonult, a mit az okosság, a tisztelet s a szánalom mondhatnának ezen angyali kép előtt, mely az apotheosis fényében éledt föl emlékezetében!

Igy beszélgetve haladtak át több utczán; látszott, hogy a kocsis szándékosan hosszabbítja, bonyolítja az utat, szükségtelenül hol egybe, hol másba Bécs szűkebb utczái közől hajtván be.

Stratmann utóbbi szavaira Rákóczi egy sóhajjal felelt, azután önkénytelenül s bensőséggel szólt: - Ha szivemben olvashatnál, inkább meg lennél velem elégedve, mint én vagyok magammal.

- Adja Isten! - volt a felelet, - sohasem tehetsz eleget ezen angyal megnyugtatására; ne feledd, hogy élete forgott már egyszer kérdésben, hogy viszonyaitok kivételesek, s hasztalanul törekedtek mindketten hozzájok illeszteni a szokásos szabályoknak hideg mérvét.

- Csak egy kérdést még, - mond Rákóczi, - úgy látom, hogy kocsisunk háromszor is megkerüli a várost velünk, azért van idő feleletre. Fejtsd meg nekem, miként van, hogy oly helyzetű és születésű hajadon, mint Magdaléna, e titkos lépésre szánta magát? beleegyezett-e anyja s nem fog-e mindez sértő és kellemetlen fejtegetésekre okot adni?

- Istenem! - kiáltott fel Stratmann, - mennyi mellékességre terjed ki óvakodásod; mintha tisztelendő Kelliót, az égetendő lutheranusok hős üldözőjét látnám a feszülettel kezében, úgy kergeted magad előtt a kételyek rémseregét. Itt van! pár pillanat mulva látni, talán karjaid közt tartani fogod - és te!

- És én, ki előtt ezen üdv áll, ama pillanatban, melyet szivem a kételyek mérge által még fölélesített szenvedélylyel óhajt, megrohanva a boldogságtól, rágondolok, de nem magamra! Ilyen a ti ítéletetek, emberek, mindenben és mindig!

- Ha Kellióban a tudományos, irányomban részvétteljes férfiú iránt némi rokonszenv fejlett ki keblemben, annyi hideg s mogorva nép közt, melynek rossz szándéka homlokára volt írva: ad‑e ez jogot arra, hogy rólam csak pillanatig is feltegyed, hogy Kelliónak és mindazon túlbuzgó egyházi férfiaknak dühét helybehagyjam, kik a protestánsok s azoknak hős lelkészei, ama szent vértanuk ellen, oly emberietlen kegyetlenséget követtek el? Nem, barátom, én sajnálnám, ha perczig hinnéd, - tevé fenyegető hangon hozzá, - hogy ezt valaha feledni tudjam. De még adós vagy felelettel kérdésemre.

- A felelet egyszerű, - viszonzá Stratmann, kit Rákóczinak szavai távol attól, hogy felingereljék, megengeszteltek.

- Magdalénával éppen azon gyalázatos játék üzetett, a mint mondám, mely veled, s ennek következtében férjhez menni kényszerítették.

- Hogyan! - kiáltott fel Rákóczi, nem tudván számot adni magának azon érzés természetéről, mely őt e nyilatkozatra megkapta; nem tudván, vigaszt érzett-e, olyat, mely saját bűnsúlyát könnyíteni látszatott, vagy egy villáma a féltékenységnek kerülgeti, másnak birtokában tudván azt, kiről csak nem régiben el akarta hitetni magával, hogy le tud mondani.

A sötétség, mely a két ifjut - a bezárt kocsiban - borította, nem engedé Rákóczi vonásaiból kiolvasni, mi lelkében hányatik, mint a tenger hulláma.

- Igen, - folytatá Stratmann, - ez megtörtént, s ha férfiut 24 évvel képes az ármány ily lépésre birni, vádolhatod-e e fiatal hajadont, ki függésben növekedvén, nem tud egyebet, mint engedelmeskedni. De férje nincsen többé, Magdaléna özvegy, s ez megfejt mindent.

E pillanatban állt meg a kocsi, s az inas leugorván a bakról, ajtaját nyitotta fel.

Rákóczinak nem maradt ideje több kérdésre s barátjának feleletre, de látszott az első vonásain a hatás, melyet barátja végszavai idéztek föl.

- Helyt vagyunk, - ezt mondá az utóbbi, - siessünk megnyugtatni a herczegnőt.

Ismeretlen utczában voltak, legalább olyanban, melyre Rákóczi nem emlékezett és szép magas ház előtt. A kapu csak akkor nyilt fel, mikor a két ifjú már leszállt a kocsiból.

Mielőtt lépteiket követnők, szabad legyen itt pár szót mondanunk az ifjú Stratmannról.

Aspermont az öreg Stratmannak, Rákóczi barátja atyjának, meghitt barátja volt, s leginkább e nagy befolyású férfiúnak segedelmével vitte ki mindazt, a mit sógorának előnyére nyert. Hogy a magyarok ezen egyik nagy ellenségének fia egészen másként gondolkozott mint atyja, s a magyarok iránt változatlan rokonszenvet érzett, ezt annyival kevésbbé szükséges indokolnunk, mivel történelmileg tudva van, hogy nehány, fájdalom mindenható ellensége mellett azon szent földnek, melyet hazájának nevezni a magyar dicsősége, elláthatlanul többen voltak, főleg a német családok közől, kik részint baráti, részint még szorosb viszonyban éltek a magyarokkal. Nem egy e családok közől kérte s megnyerte a magyar nemességet, s később szívvel, lélekkel s névvel magyarrá vált.

Nem hagyhatjuk itt említetlen azon gyermeki tévedését némely külhoni tudósnak, hogy a magyar elemet meg lehet németesíteni. Gyógyuljatok ki e csalódásból, urak, ez lehetetlen! s ha azt állítjátok, - mint akad ily bölcs, - hogy sem irodalmunk, sem történelmünk nincsen, mi az európai történelem lapjaira utalunk, mert volt idő, s ez sokáig tartott, mikor a magyar királyoktól Európa sorsa függött. Ha ti ezt nem tudjátok, nem a mi hibánk, annyit mondhatunk, mikép pirulnánk, ha a külhon történelmében ily árva tudatlanságban tetten éretnénk.

* * *

Míg a kocsi lassan és óvatosan suhant be a kapun, ifjaink szép, világított hágcsón haladtak fel, s nemsokára tágas előszobába léptek.

Rákóczi első tekintete egy becsületes öreg inas-arczczal találkozott, melyre olaszhoni utazásából jól emlékezett. Az öreg nyilt, bár búskomoly tekintete őt félreismerhetlen rokonszenvvel üdvözölte.

- Isten üdvözletül! - szólt Rákóczi németül s németesen: jelentsen be a herczegnőnél Hermann.

Az inas alig maradt ki néhány perczig, az ajtó felnyilt, s Rákóczi barátjával egy tágas termen át jobbra nyiló s az akkori ízlés szerint fényesen bútorozott szobába lépett.

Két fiatal hölgy ült aranyozott, nehéz zöld selyemmel borított pamlagon. Ezek egyike azonnal fölkelt, s a jöttek elé sietett.

- Isten hozta, herczeg! - szólt derült arczczal egy ismeretes hang, - gondolom, megbocsájt nekem, - - de miért mentség! jőjjön, herczeg, reméllem, a pillanatok, melyek itt Fönségedre várnak, kellemesbek mind annál, a mit én mondhatnék. - Evvel a szép karcsú barna nő Rákóczit a pamlaghoz kísérte.

Rákóczi feleletül az őt elfogadó hölgy szavaira, igen megfogható elfogultságában csak ennyit tudott mondani: - Salis grófnő!?

Nem volt csalódás, Magdaléna, a fönséges, szőke hölgy - szebb mint valaha - bár halvány, mint a liliom, ült a pamlagon.

Nem tudott szólni, nagy kék szemeiben könny szivárgott, de a tekintet, melyet Rákóczira vetett, több ékesenszólással birt, mint minden, a mit ajkai szólhatnának.

Rákóczi mindent feledett e pillanatban, nem gondolt semmire s nem látott egyebet, csak a kedves, nyilt s ártatlan arczot, a rég nélkülözött üdvöt, s mindazt, a mit ama gondolat áraszt a lélekbe, hogy előttünk áll és él, kit annyira szeretünk s kit halottnak hittünk.

- Jőjjön Stratmann, - mond a fiatal Salis grófnő, életteljes barna szemeivel intvén neki: pár szép olajfestménynyel ajándékozott meg férjem, itt a mellékszobában függnek, akarom hallani kegyed bölcs itéletét fölöttök.

A szoba ajtaja, melybe a grófnő Stratmannt bevezette, nyitva maradott, s lépteik nemsokára elhangoztak. Ott maradtak-e, vagy még messzebb távoztak, nem tudjuk elhatározni, annyi igaz, hogy lépteiket mély csend követte.

Rákóczi a halvány hölgy reszkető kezét tartá a magáéban, s némán állt előtte, mintha be nem tudna elégedni az angyali vonások szemlélésével.

Magdaléna fölkelt s majdnem öntudatlan fonta karjait Rákóczi nyaka körül, mintha nem akarna többé elválni tőle, s mintha szivén keresne enyhet a vihar ellen, mely keblében zúgott.

Miután így a szenvedély örök jogaival élt, s a hölgy szeliden kifejtekezett az ölelő karok közől, könnyektől csillogó szemekkel rebegte: Még szeretsz tehát!

Magdaléna nem csalatkozott; igen, inkább mint valaha szerette őt Rákóczi, inkább mint valaha érezte, minő kincset raboltak el tőle azon emberek, kik mindent a számítás és nyerészkedés mérlegébe vetnek, s nincsen eszméjök a gonoszról, mit néha erős szándékkal s kevesebb kegyetlenséggel követnek el, mint az ember hinné: mert minden csalásra, minden ármányra elvitathatlan érvekkel bir e faj; ott áll egy különös erkölcsi tan, ama összehasonlítása a kisebb s nagyobb rossznak, s ebből aztán ama szép okoskodás fejlik ki, mely, fájdalom, mindig azok vesztét okozza, kiknek e csalfa érvek boldogságát tűzik ki.

Végre egymás mellett ültek, s miután minden meg volt köztök mondva, mit ily pillanatokban két lény, a sorstól reménytelenül visszaadatva egymásnak mondhatott, vallomásokra jött a sor.

Nem szóltak ezen első szép pillanatokban sokat, rövid szavakból állt a társalgás, s a homály elől szellőzött lepel, s kedély legtitkosabb szentélyének egyes rejtekeit födözte fel, hol lélek lélekkel találkozott.

Vonjuk össze e titkos gyónását két rokon léleknek, melyek összhangzását, a gyűlölet és félelem politikája nem birta megzavarni, ha életútjaikat el is választotta egymástól.

Mikép már Stratmann röviden érinté, elbeszélte Magdaléna, hogyan törekedett Erneszt herczeg Rákóczinak, szintoly sértő mint sebző hűtlenségét irányában a legsötétebb szinekkel festeni.

Látszott e vallomásokból, hogy azon férfiú, kit leveleik vitelére használtak, meg lőn vesztegetve, s utóbbi leveleiket kétségen kívül Kolonicsnak s Erneszt herczegnek adta át. Nem tagadta azon orvosolhatlan fájdalmat Magdaléna, melyet neki Rákóczi nősülése okozott, mit az utolsó pillanatig nem akart elhinni, de a min annál kevésbbé kétkedhetett később, mivel Amália rokona lévén, e nősülés tudtára adatott anyjának.

Mihelyt bizonyost tudott, minden oldalról ostromolni kezdették, hogy férjet válaszszon, s nem maradván több elfogadható ürügye az ellenkezésre, végre kénytelen volt beleegyezni, hogy egy ifjú Hohenlohe herczeg ajánlatát elfogadja.

Az egész összeköttetés, természetes ellenszenve mellett minden szövetséggel, fájdalmas csalatás után, kétszeresen visszataszítónak s gyűlöletesnek tetszett előtte: mivel a leghíresebb orvosok egyikétől megtudta, hogy a herczeg fiatalsága daczára orvosolhatlan betegségben sinlődik, s így e házasság nem hasonlított semmihez egyébhez, mint a legnemtelenebb alkuhoz, egy fiatal hölgy sorsának biztosítására.

Négy hónappal férje halála után tudta meg, a szép Salis grófnőtől, hogy Rákóczi őt halottnak hitte, mikép e barátnéja maga is, mint mindenki, e meggyőződésben volt mindaddig, míg Magdaléna számos levelei közől, végre egy, melyet titkosan küldött, kezéhez érkezett.

Ha Rákóczi akkor Bécsben leend, a grófnő, mind a mellett, hogy Prágában mulatott s mind a mellett, hogy tudva lőn, minő ellenőrködés alatt vannak a Rákóczihoz intézett levelek, talált volna módot vele az ármányt megtudatni. De éppen akkor lévén Kölnben, s már az Amáliávali szövetség tény, késő volt minden.

Magdalénát férjhez menetele előtt, kolostorba zárták, minden levelét elsikkasztották s a bécsi udvarnak sikerült, nemcsak az ifjú személyes ellenségét, az úgy is kész szövetségest, Erneszt herczeget tevékeny munkásságra birni, hanem a herczegnő anyjával is elhitetni, hogy e veszedelmes hirű családdali összeköttetés, melyet az öreg herczegnő egyébiránt nagyon óhajtott, a legszerencsétlenebb eredményekre fog vezetni.

Annyi kicsinyes és gyűlöletes volt ezen egész nemtelen cselszövényben, oly alacsony, gyáva eszközök s nyilt hazugság használtattak a házasság meggátlására, hogy nem lehet csudálni, ha Rákóczinak arany tisztaságú jelleme nem birhatott sejtelmével is azon rút játéknak, mely vele üzetett.[cxlvii]

Hasonló volt tehát az undor is, mely e felfödözés után betöltötte szivét. Világosan látta most, a min darab idő óta már megszünt kétkedni, hogy minden szép szavak, s a kegynek minden sima álarcza mellett, mely őt a császári udvarnál körözte, örökös rettegésnek s ellenszenvnek tárgya.

Miután Magdaléna az egész ármányt felfödözte előtte, mély bensőséggel szólt:

- Igen, barátom, szomorú tapasztalás tanított arra, hogy az életben csak saját erőnkben bízhatunk, minden egyéb tág tért nyit tévedésekre. Nemde mindketten szerelmünk hűsége s állhatatossága mellett önkénytelen eszközeivé levénk az ellenünk koholt ármánynak? Hitedet hűségemben meg nem ingathatták, azért meg kelle halnom, s hogy én hűtelennek higyjelek, sírom fölött kelle nősülnöd.

- Van még egy erő, egy hatalom - mond Rákóczi szigorú hangon, - melylyel szemközt eltűnik az egyéni élet! Isten tanúm, hogy a sok szenvedés daczára, melyet honom ellenségei mindazokra árasztottak, kik szivemhez a legközelebb vannak, bosszú nincsen lelkemben. Akartam honom ezer bajain könnyíteni, de nem fegyvert fogni, azonban látom, hogy sorsom egy Magyarországéval, a koczka el van vetve, fel ne rázzanak! megsirathatnák.

Magdaléna halvány arczán nemes harag pirja vonult fel. - Ferencz! - szólt mély érzelemmel, - minket az ármány erőszakosan választa el egymástól, de a szövetségnek, melyet sziveink kötöttek, nem szabad megszakadni.

- Oh soha! - kiáltott fel Rákóczi szenvedélylyel, ki most látta, minő összhangzó lélek az, melyet álnokul halottnak hirdettek, hogy tőle örökre elszakítsák.

- A viszony közöttünk - folytatá a szép herczegnő - olyan leend, melyért ne kelljen sem Isten, sem ember előtt pirulnunk.

- Ne szabjuk ki határit, - mond Rákóczi, - ne kössük le a boldogságot, melyet ezen óra adott, bízzuk a jövőt sziveinkre s a végzetre, mely felettünk őrködik. Oh Magdaléna, gyermekkorom óta gyakorlatában voltam a bocsánatnak s önfeláldozásnak; hálára s hódolatra tanítottak azok iránt, kik mindenből kifosztottak s czélul tűzték ki, hogy velem hazámat s annak hős faját meggyűlöltessék: nem sikerült, s most azért gyűlölnek, miért egykor, ha jutalom vár földi küzdéseinkért a felhők fölött, - koszorút reméllek.

- Mert félnek tőled! - mond Magdaléna, fényes, büszke tekintetet vetvén Rákóczira. - Légy jámbor vagy álnok, gyáva vagy erős, egyre megy, e rettegés nem fog szűnni s az ármány tovább intézi cseleit. A félelem természete felidézni a rémeket, melyek nincsenek, s mindenkori cselszövények által felkölteni az oroszlánt, mely alszik. Utálom a hatalom ezen embereit, kik a fejedelmeket körül állják, elrabolván tőlök a bizodalmat szintúgy, mint a hatalmat. Ne csald magadat: ezen emberek azt hiszik, hogy beolvaszthatják a legszabadabb nemzetet Európában azon fajok közé, melyek egytől-egyig a római fönség rabszolgái voltak: e járomhoz szokott népek közé, kiknek oly kevés eszméjük van a valódi szabadságról, hogy a rabságot, melyben élnek, féktelenségnek tartják. Hizeleg nekik benneteket hódított népnek kikiáltani, miután a törököt veletek győzték le; ismerem Magyarország történelmét, azért üres hang volt előttem mindig, a mit e nép ellenetek mondott. Te nagy nevet viselsz, rajtad függ Magyarország reménye, tégedet a sors nagyszerű dolgok kivitelére választott. Ne nyomja szivedet, hogy ellenségeid vannak, hogy meg akarnak szegényítni, s miután gondolják, hogy már hiteledet aláásták, szeretnék, ha gondatlan hevességgel megelőznéd az órát, mely még nem ütött. Ne feledd ezt, s ha egy Rákóczi félni tudna, azt javalnám neked, barátidtól inkább tarts, mint ellenségeidtől.

- Ismerem őket,- felelt Rákóczi komolyan, - szemem nyitva leend.

- Jól mondtad - folytatá Magdaléna - ne szabjunk korlátot ama nemes és kivételes viszonynak, mely közé e nép egy sírkövet gördített, s melléje egy angyalt - nődet állított, magunk s jellemünk fog őrködni felettünk; de ha akarod, hogy lelkem egész bensőségével tied legyek, tisztába kell jönnünk jövőnk felett.

- Tárva áll ez előttünk, - felelt Rákóczi szivélyes hangon, szövetség ez örökre, mely nem az oltár előtt köttetett, de az Isten színe előtt, kedélyeink szentélyében. Oh, ha lehettél volna nőm, oldalam mellett mindig, osztozva sorsomban, szenvedve s örülve velem, minő erős lennék akkor!

- Oldalad mellett leendek mindig, barátom, - felelt Magdaléna ihletett hangon - titkon s láthatlanul osztozva jó és balsorsodban, csak benned élve s lélekben barátnéd és nőd! Van két élet, mely bennünket szorosabban összeköt, mint rövid egyéni életünk: egy itt a földön, nemzeted élete a hazáé, a népé; s egy másik, túl a földi léten, melyet senki sem ért, senki sem fejtett meg s titka Isten kezében van.

Rákóczi elragadtatással hallgatta Magdalénát; új s magasztos életeszmék ébredtek keblében, a költőiség azon dicsövében, melyet a keleti faj sohasem fog egészen nélkülözni.

- Oh szép Egériám - kiáltott fel, - kisérj mindenhova, míg te mellettem állsz, nem fogom az utat elveszteni soha.

- Bízzál bennem, - felelt a hölgy szelíd komolysággal, - az életnek e magasztos köre nyitva áll előttünk. Ifjuságom szép álmai közé tartozott, a legszabadabb nemzet, legszabadabb jellemű neve történeti örökösének oldala mellett, engesztelni nemzetedet a német névvel, - veled együtt elkövetni mindent, hogy a nagy és gazdag ország, melynek fia vagy, visszafoglalja helyét Európában, melyet egy Mátyás és Nagy Lajos korában viselt a világ történelmében. Isten nem úgy akarta! de bennem egy hit, nevezd előérzetnek, él, hogy a gondviselésnek nagy czéljai lehetnek hazáddal; mert oly sokszor felvétette vele a tűz és vérnek keresztségét, hogy példáját adja a világ előtt, egy romlatlan faj állhatatosságának és kitartásának.

- Igy legyünk tehát egymáséi, - mond Rákóczi, - nem fogsz gyöngének találni soha!

Rákóczi szivéhez ölelte a szép hölgyet, ki szenvedélylyel a bizalommal simult kebléhez; egyét ünnepelték azon ritka óráknak az életben, melyek néha ütnek, hogy az embernek hitét erősítsék meg, s egy tekintetet nyissanak magasb nemére a boldogságnak s élvezetnek, minőt Isten a jobbak és erősbek számára fenntart valaha, hol? és mikor? miért fürkészné az emberi elme? a porszem s a harmat csöppje el nem vesznek, minden a mi létezik, örök enyészhetlen s a lélek, mely gondol, mely nevet ád érzéseinek, mely magasra túl emel, a földön elenyésznék? - lehetetlen!

A ki Magdaléna szavaiban valami megállapított tervet s ingatlan elveit az erkölcsi erőnek, s öntagadásnak keresné, emberien felül becsülné őt; a pillanat lendülete volt, a mi ajkaira szállt, érezte e helyzetben, hogy a szerelem, mely egész szivét elfoglalta, s melynek ellentállani nem tudott s nem akart, oly kivételes korlátok közé idéztetett, melyeket áthágni igazságérzete tiltá. Tudta jól, hogy nincsen feljogosítva, Amália boldogságát leölni s hitét férjében megtörni; lelke tehát feltörekedett, hogy szerelmének nemes öntagadás szárnyain fönségesebb pályát tűzzön ki.

Mindezt úgy, miként mondá, akarta is, gazdag s tiszta kedélye megfejti ezt, csak egy maradt ki a számításból, a számítás maga.

Rákóczi úgy érzett mint Magdaléna, e két lélek egy mintába volt öntve; minden gondolataik találkoztak, s a mit e kedves nő hitt s feltett magában, ő is vallá.

Nála még ez hihetőbb, mint a fiatal hölgynél, ki mint ily zsenge özvegy, ünnepelten s óhajtva annyiaktól, de egyedül s önállólag úrnője sorsának, s nem volt felelős érzéseiről senkinek, csak magának.

Rákóczi ellenben azon hatás alatt volt, mely oly közvetlen szövetségben mint az övé Amáliával, természetes s könnyen indokolható.

A szerelemnek azonban egyik sajátja lévén, érzése tárgyát kívül s magasabban helyezni minden egyében túl, nincsen helye s módja összehasonlításokra. Ez oka, hogy a hála s tisztelet, sőt a hosszas együttlét hatalmas lelki s érzéki befolyásai által előidézett rokonszenvnek nincsen hatalma a szerelem fölött.

Maga, ki az ily befolyások egész erejét tapasztalja, nevet gondol s nevet ád e hatásnak, s mind a mellett érzi, hogy ez könnyen megállhat a mellett, a mi mindenen felül van, a szerelem mellett; mert ez nem ismer más felelősséget, mint az egyetlent - önmagát.

Rákóczi, úgy mint Magdaléna, a legnemesebbet akarták, de a viszontlátás e pillanataiban nem volt sejtelmük e perczeknek veszélyéről s varázsáról.

Mikor egy magasztosb szövetségnek oltárköveit emelték, s a tisztaság edényeiben e tömjén terjedett, akkor a szerelem minden jogait s előnyeit érővé tette, s szárnyai, miként a viharnak haladtában, - növekedtek.

Magdaléna mikor Rákóczi karjai közől kifejledezett, mintegy elragadtatásból ébredt fel, s kezdett annak sejtelmével birni, hogy lelkének több erőt, elveinek több szilárdságot tulajdonított, mint a mennyit azok megbirnak. De oly boldog volt, oly üdve az örömnek karolta őt körül, hogy képtelen lőn magának, vagy másnak szemrehányást tenni. Rákóczi hasonló varázs alatt volt, úgy tetszett neki, mintha elvitathatlan joga lenne visszafoglalni elvesztett kincsét s védeni azt minden újabb ármány ellen.

- Oh Ferencz! - kiáltott fel Magdaléna, még egész hatalmában a hosszú ölelés üdvének, - mennyire szeretlek, minő boldog vagyok! - azután fehér kezét vonta homlokán végig, s majdnem reszketve rebegte: - s mindez csak álom, egy rövid óra, egy pillanat!

- Nem, nem, - mond Rákóczi, - ha egy pillanat ez, óhajtanám, hogy örökké tartson.

- És Amália? - szólt a hölgy.

- Kegyetlen! - mond Rákóczi.

- Nem vagyok kegyetlen, Ferencz, nézz szemembe s merd mondani, hogy valami egyéb jutott eszembe, mint téged karjaim közt tartani? de fösvény vagyok kincsemmel, azért e szűkön mért időt, bárminő nehéz nekem, arra akarom használni, hogy a boldogságot, mely számunkra fennmarad, s az egyedül lehető, biztosítsuk. Légy béketürő s hallj engemet.

Magdaléna halk hangon folytatá: - Amália előtt a szellemi szövetség, mely köztünk létezik, örökre titok maradjon. Nem szabad őt sem szomorítanunk, sem sértenünk; azért itt e jó emberek előtt, kik találkozásunk tanúi, örök bucsút veendünk egymástól.

- Örök bucsút! hogyan kivánhatod, hogy erre reáálljak?

- Rá fogsz állani, ha mondom, hogy ezen örök bucsúnak csak másokra nézve leend jelentősége; ha csak két ember tudja titkunkat, fel leend az fedezve. Itt Bécsben engemet senki sem ismer, utazásomat a legmélyebb titok leple födte, csak ifjukori barátném Hedwig, Salis grófnő és Stratmann tudják azt. Kénytelen valók felfödözni magamat előttök, s így azon lehetlenséget legyőzni, mely első találkozásunk előtt állt. A mi ezután történik, az kettőnk titka, senkinek sem szabad tudni, sőt még gyanítani is, hogy többször mint egyszer találkoztunk egymással.

- Stratmann és Salisné sokkal biztosb jelemmel birnak, mint hogy tőlök félnünk lehetne - mond Rákóczi.

- Félni! - viszonzá Magdaléna, nyiltan szegezvén szép szemeit Rákóczira, - miért félni? mivel vádolhatjuk magunkat? de azért nem merném tűzbe tenni kezemet, hogy e találkozásunk is rejtély marad. Azon titkok, melyeket nehezebb felfödözni s néha egy életen át két összhangzó lélek kirekesztő birtokai maradnak, mélyebbek s más természetűek.

- Mikor ide jöttem, - folytatá rövid szünet után, - nem tudtam még, él-e emlékezetem szivedben, vagy földi életemet visszanyervén, erkölcsi halott vagyok-e? íme vedd e kis könyvecskét, - ezzel kebléből egyet a legkisebb s legfinomabb kötésű könyveknek vette ki, s adta át Rákóczinak, - ne bontsd fel, - folytatá, - megtalálsz abban mindent, rejtsd el, szánj egy magános órát, hogy tartalmával megismerkedjél; mert ha nem tudtam, a mi reám vár, hittem, reméltem és szerettem, azért tervemmel készen valék. Bízom benned és biztam mindig; ha csalatkoztam volna, e kis könyv minden titka a lángok martaléka leende.

- Látni foglak tehát s nem válunk el egymástól?

- Soha, soha! - mond Magdaléna bensőséggel, - de e pillanat óta bármi s minő váratlan történjék, igérj nekem hitet, hűséget.

- És engedelmességet! - tevé hozzá Rákóczi.

- Legyen - viszonzá a hölgy, - de én szigorú parancsnoknő vagyok országom határáig, mely a szerelem.

- Tehát határtalan!

Magdaléna egy angyali tekintete volt a felelet e felkiáltásra.

- Később jobban meg fogsz engemet érteni, - folytatá azután szelid hangon; - a hol én téged akarlak látni, hová lelkem ihlettsége helyhezett, az engedelmesség s öntagadás gyakorlata - az én osztályrészem.

- Hogyan értselek?

- Majd meg fogsz érteni: esküdj tehát, hogy akármi s akármikép, most vagy később, vagy akármikor történjék, bármit mondjak én és mondjál te tanuk előtt, s szóljon bármit más valaki, szövetségünkben semmi sem változik. Esküdj, hogy a mit mások előtt mondunk, annak értelme s befolyása nincsen viszonyunkra, s akármi válaszszon el színleg, akármi! nem leendünk elválva.

- Térdeidnél szeretném ezt esküdni, - mond Rákóczi, fölemelvén két ujját.

- Vedd az én eskümet is, - viszonzá Magdaléna átszellemült vonásokkal, e csókom tüzi azt homlokodra. Evvel a hölgy üde ajkaival érinté Rákóczi magas fehér homlokát.

- Hol foglak újra láthatni, és mikor? - kérdé Rákóczi, ölelve tartván Magdalénát.

- Ne kérdezz semmit! - felelt ez, - én sokat akarok és sokat várok tőled, azért méltányos, hogy nekem is jusson teendő; légy nyugodt mindig s mindent fogsz tudni.

A kedves fiatal nő kifejlett a gyöngéden ölelő karok közől és fölkelt, Rákóczi követte példáját.

- Az idő késő, - szólt Magdaléna, - mikép az óra mutatja; fel tehát az álarczczal, barátom, mely ezután a világ előtt födözendi vonásainkat, hogy lelkeink mindig álarcz nélkül maradhassanak.

- Hedvig! - kiáltott fel az utóbbi szavak után, a nélkül, hogy e felszólításra feleletet nyerne.

E pillanatban a tulsó ajtó megnyilt, s azon egy fönséges hölgy lépett be, ékes, fénylő, mint egy királynő, oly arczczal, melynek nemes, komoly vonásai sem haragot, sem meglepetést el nem árultak; olyannal, mint a tiszta ég, homálytalannal, hogy a lelket gondolnád rajta átsugározni látni.

Magdaléna sokat jelentő tekintetet vetett Rákóczira, azután fönséggel, melylyel nyájasság s udvariság párult, sietett az előtte ismeretlen elé.

Rákóczi szive gyorsan vert s bár tartása semmit sem változott, vonásai elhalványodtak.

A jött Amália, Rákóczi Ferenczné volt!

KÉT NŐ.

Ott szakasztottuk félbe történetünket, hol Amália belépett s Rákóczi legyőzte a hatást, melyet a váratlan megjelenés neki okozott.

Magdaléna, ki Amáliát nem látta soha, őt Salis grófnő számos ösmerői egyikének gondolta. E nő akkor tájban igen kellemes házat tartott Bécsben, s derült jellemeért s feltünő jeles alkalmazásáért kedvelték, még az annyira kimért és feszes udvarnál is.

Amália volt első, ki félbeszakítá a kínos hallgatást, mert hogy a helyzet Magdalénára nézve is terhelő, nem szükség indokolnunk; miután tudjuk, hogy ismeretlen akart maradni, s Salis grófné távolléte is tétovába hozta őt.

- Kedves rokonom! - szólt Amália elébb gyöngéd kezét nyújtván férjének, azután megölelvén Magdalénát, - megbocsáss, ha váratlan jövök, de első találkozásunk alkalmával azon bensőséggel és rokonszenvvel közelítek hozzád, melyet óhajtok s reméllek örökíteni köztünk. Én e barátodnak neje, közeli rokonod s ismeretlenül barátnéd vagyok, Amália.

Sok oly helyzet van az életben, melybe ha a sors vezetett, ha egyszer abban találjuk magunkat, csudásan meglepetünk az által: minő különség létezik a közt, a mit gondolunk, remélünk, vagy a mitől félünk, s a közt, mibe reménytelenül s minden előkészület nélkül sodratunk.

Magdalénát s Rákóczit rövid negyed órával ezelőtt, azon eszme, hogy őket Amália meglephetné, nem csekély aggodalomba hozandá; de ez oly hihetlen is volt, hogy az erkölcsi lehetlenségek közé látszott tartozni; most ellenben, midőn - bár különböző érzések közt - látták azon nyilt s nemes bizodalmat, melylyel Amália e veszedelmes vetélytársnője elé lépett, mindketten könnyebbülést ugyan, de egyszersmind titkos vádat éreztek.

Rákóczi nem tagadhatá magától, minő érdekes oldalról ismerteti meg vele e pillanat azon szép és kedves teremtést, kit pár perczczel előbb majdnem megtagadott. Magdaléna ellenben szerető kedélye egész érzékenységével látta magát új választás s újabb elhatározás küszöbén. Nem fért szivéhez ily őszinte bizodalmat másként, mint bensőséggel fogadni, s bármennyire kezdett szerelme e meglepetés első perczében már ügyvédkedni s őt és czéljait menteni és igazolni, Magdaléna szivélyesen viszonzá az ölelést.

- Gondolom - felelt azután - a bocsánatkérés sora rajtam van, hogy együtt s egyedül találsz bennünket, ismeretlen rokonodat s a herczeget, ki szives volt saját felszólításomra ide jőni.

- És örülök ez elhatározásomnak, - mond Rákóczi, - mi egyébiránt nem több mint kötelességem, mert alig várhatott reám kellemesb érzés, mint itt kegyedet, herczegnő, Amália karjai közt látni.

Amália bájos vonásai változatlanul megtarták azon nemes bizodalom s ártatlanság kifejezését, melyet jelleme fejt meg, s miután Magdaléna kinálására helyet foglalt a pamlagon s Rákóczi egy székre ült a két nő közelében, Amália nyájasan szólt:

- Kedves Magdaléna, én, ki legjobban tudom, bár csak azóta, mióta a mi van, meg nem történtté nem tehetem, minő, valóban jelelhetlen ármány választá el kezeiteket, s talán sziveiteket; nagyon érzéketlen s igazságtalan lennék, ha e találkozásban egyebet látnék, mint a mi mindkettőtök becsületére válik, s a mi bizodalmamat azon nemes férfiú iránt, kit szerencsés vagyok férjemnek nevezhetni, még növeli. Azért bocsánatról részemről szó nem lehet; ellenben én tartozom nektek magyarázattal, hogy a gyűlöletes színt, melyet e meglepetés visel, egyszerű elemeire visszavezessem.

- Kedves Amáliám, - viszonzá Magdaléna, - légy meggyőződve, hogy jelenléted távol attól, csak pillanatig is gyűlöletes színt viselné, az első percz óta, reám kedves és jótevő hatással volt.

- Minden indokolás, jó Amáliám - szólt közbe Rákóczi - felesleges, csak jó és nemes lehet, a mi tőled jő. -

- Köszönöm - felelt Amália, bájos, szelíd tekintettel hálálván meg férje elismerését, ezután folytatá - hibáztok mindketten, ha e magyarázatban bármi nemét a mentegetődzéseknek keresitek. Halljátok a mit nektek meg kell mondanom, s a mi megfejti ittlétemet.

- Te Ferencz, kémekkel vagy körözve, minden lépted tudva van, s ezen embereknek egyik nagy baja, hogy semmin sem érhetnek utól, a mit vesztünkre felhasználhatnának. Minő ellenére volt az udvarnak s mindazoknak, kik tégedet minden jelentőségekből kivetkőzve szeretnének a nagy számba beolvasztani, Magdalénávali viszonyod s az ahhoz függesztett remények: - úgy magad tudod, mennyire boszantotta ellenségeidet s ezek közt a legveszedelmesbet - mert leghatalmasb - az udvart, a mi szövetségünk. Te nem ismered a mindenre használható eszközök mély romlottságát, ha azt véled, hogy e faja az embereknek fel bír mondani az üldözéssel: soha! ha az ok félelemre megszünik, fennmarad az irigység, a haszonvágy, a középszerűség azon örökös betegsége, mikép nem tűrheti, hogy nem neki, hanem másnak legyen igaza.

Hihetlen és mégis úgy van, hogy már engemet is többször igyekeztek elidegeníteni tőled, szivemben gyanút gerjeszteni, a bizodalmat elfojtani, de hála Istennek! vértezett kebelre találtak s a mérges nyilak lepattantak hitem tiszta tükréről.

Mondom, mindent tudnak ők! és többet gyanítanak még, legtöbbet pedig keresnek, hol nincsen. Te azt hitted, kedves szelid Magdalénám, hogy jöttöd titok? csalatkozol, én három nappal ezelőtt, majdnem azon órában tudtam azt, mikor ide megérkeztél.

- Ez csudával határos! - kiált fel Magdaléna, - mert titkomat senkinek sem árultam el.

- Tudva s akarattal kedvesem, - jegyzé meg Amália, - de ne feledd, hogy talán pillanatig sem valál felügyelő nélkül, ki ha nem sejté szándékodat, hatalmában volt tégedet kisérni s látta, hova érkeztél.

- Gyalázatos kémkedés! - mond Rákóczi.

- Úgy van, s még inkább meg fog benneteket lepni, ha megmondom, kitől tudtam meg Magdaléna megérkeztét, és ma - hogy te Ferencz ide jöttél.

- Oh! kérlek, mondd, ki volt? - kérdé Rákóczi.

- Kellio - felelt Amália.

- Kellio! - kiáltott fel Rákóczi, a legnagyobb meglepetéssel - s minő ürügy alatt?

- Hogy nekem bizonyítsa, minő álnok, elaljasodott faj a magyar, s minő elkerülhetlen szükség, hogy köztünk - lelkem üdvére - oly szövetség létezzék, minő szent Imre herczeg s neje közt volt egykor, a szent férfiak tanácsára.

- Lehetlen! ezen ember, kinek minden harmadik szava Isten, igazság s vallásosság!

- Mégis úgy van s nem példanélküli e rendben, mely mindig örökségekre s hatalma növekedésére számít; gondolod-e, hogy ezek a czélt, melyet akkor tűztek ki, mikor téged és Juliát egyházi pályára készítettek elő, vagy inkább kényszerítettek, feledték? s hogy a Rákóczi-birtokok nagy részének öröklése csak pillanatig is megszünt utógondolataik közé tartozni? Úgy nem ismered őket! Nincs az, a mire készek ne lennének! E szent emberek sohasem éreznék magukat jobban, mint ha erkölcsileg elaljasodva s testileg megtörve tégedet - a sír szélén látnának.

- S ezek a vallás emberei! - mond Magdaléna.

- Folytasd, kérlek, - szólt Rákóczi.

- Igen, Kellio az, kitől megtudtam Magdaléna megérkezését, s ki ma e sorokat küldé nekem az udvarhoz, Eleonora császárné belső szobáiba, melyeket Kinszky[cxlviii] adott kezembe.

Evvel Amália egy szelet papirost vett ki kebléből s átadta férjének, míg életteljes szemei a nyiltság s bizodalom utánozhatlan kifejezésével nyugodtak vonásain; hasonlított e szép pillanatban Nagy Sándorhoz, mikor Philep orvosától a gyógy-kelyhet átvette.

Rákóczi átfutotta e sorokat, melyeknek jellemző tartalmát nem akarjuk elhallgatni.

«Ezen órában Fönségednek hűtelen férje együtt van Hessen Darmstadti Magdalénával, ki elég rosszlelkű arra, hogy csábításaival fel ne hagyjon. Tiltom Fönségednek, gyóntató atyai minőségemben, e gyalázatról tudomást venni, s eszébe juttatom, mivel tartozik magának s az ég kiengesztelésére azon lépésért, hogy a buzgó és istenes császári pár nézetei s érdekei ellen, annak kibékülhetlen, erkölcsileg megvesztegetett ellenségével szövetkezett. Égesse el Fönséged e levelet. Kellio.»

- Nem saját keze, - mond Rákóczi.

- Nem ismerem irását, - viszonzá Amália, - de a levél tőle jő.

- A szemtelen! - kiáltott hévvel Rákóczi, ki a levelet meg nem mutatván Magdalénának, ujjai közt gyűrte össze. - Kérdőre fogom őt vonni!

- Azt nem teendi, herczeg, - mondá Magdaléna szigorú, majdnem parancsoló hangon, - ezen emberek meg nem érdemlik, hogy rólok tudomást vegyünk. Te is, kedves Amáliám, helyesen cselekszel, ha e közléseket meg nem történteknek tekintended.

- Igazad van, Magdaléna, - viszonzá Amália kezét nyújtván rokonának, - elhiheted, hogy gondolataink találkoztak; mert mikép Kellio első közlését felelet nélkül hagytam, úgy e másodikról sem teendek említést.

- A mi még sértőbb, az, hogy e levelet nem is maga írta, - mond Rákóczi, kinek arcza mutatá, mennyire fel van ingerelve, - én azt hiszem, hogy ha az ember mindent elhallgat, vakmerőkké teszi e szemteleneket! Kedvem volna maga a császár előtt neki s mindazoknak, kik ellenünk szövik a cselt, nyiltan kimondani, mikép lépteiket tudom, s kész vagyok minden becsületes biztosítékra, hogy e nemtelen gyanúsításoknak véget vessek.

Amália ajkai körül keserű mosoly lebegett. - Ah! barátom - szólt azután a kétkedés hangján - nem ismered őket! Nem azt akarják ők, hogy magadviselete vádtalan legyen, hogy minden biztosítékkal birjanak, s így a titkos ármányoknak útja legyen szegve. - Igen magasan helyzed őket! aljas nép ez! röpte a földet szegi szárnyaival; éppen ellenkezőt akarnak: azt, hogy gyanúra adj okot, s valamit tégy, miért beléd akadhassanak. Te nem ismered a félelmet, hiszen magyar és Rákóczi vagy! azért nem csodálom, ha azt gondolhatod, hogy az meg fog szűnni, ha a kevély oroszlán szándékosan kalitba vonul.

- Nem fognak soha megszűnni kegyedet üldözni, herczeg! - mond Magdaléna, - ellenök csak egy fegyver, egy menedék van: tenni, a mi helyes, bevárni, a mi jő.

- Úgy van - mond Amália, - de halljatok végig: én Ferenczet ismerem, természetesnek találtam e gyalázatos játék után, mely vele űzetett, hogy előtted, Magdaléna, igazolni akarja magát. Annyira szeretek magam, mikép jobb ügyvédetek nincsen, mint éppen én, s mivel nem lehetlen, hogy e találkozás talán utolsó az életben, nyiltan gyanú s féltékenység nélkül részt akartam abban venni; részese óhajtottam lenni ama nemes szövetségnek, mely köztetek ezután létezni fog: a barátság, a rokonszenv szövetségének. Mondjátok, ki tudnátok-e abból rekeszteni? s érdemetlen vagyok-e arra, hogy saját férjem s az, ki e szeretett férj első szerelmét birta, nekem baráti kezet nyujtsanak?

Magdaléna szemei könnyekkel teltek meg, azután nem birván egy szót kiejteni, Amália karjai közé vetette magát és csendesen sírt.

Rákóczi el volt fogódva; neje annyira hasonlított angyalhoz, hogy nem bámulhatnánk, ha e megható pillanatban, az ég dicsövét látandá világolni körüle.

- Oh! - szólt Magdaléna, - ki lenne érdemesb a legbensőbb bizodalomra, mint te, szent és nemes teremtés!

Amália egyik kezét Rákóczinak, a másikat Magdalénának nyujtá, azután reszkető hangon szólt: - Szeressetek s bízzatok bennem!

Hosszú szünet lőn. Hogyan tudnók mind azt ismételni, mi e szép órában mondatott! de ti, kik még érezni s hinni tudtok, térjetek vissza másfél századig, lépjetek e szobába, éljétek végig a jeleneteket; a mit mi képesek vagyunk adni, az csak élvonalokat képez, a szineket a képzelőtehetség s rokonlelkek sugallata egészíti ki.

Magdaléna gyöngéden fejlett ki Amália karjai közől: - Én halott vagyok! - szólt rövid szünet után. - Képzeljetek mindketten ti, kik a legkedvesebbek vagytok, mit e földön birok, képzeljetek, magasan fölöttetek egy szebb és jobb életben, honnan szemeim rajtatok kémelnek, s lelkem sugallatai érintik halló érzékeiteket. Te szép, tiszta liliom Amália, élsz, meg vannak a szerepek osztva közöttünk; mindketten szeretünk, őrködjünk mindketten fölötte: én láthatlan, mint a gondviselés, távol és tisztán, mint a szellemek országának lakója; te, drága Amália, rózsákat fogsz földi pályájára hinteni, osztozni örömeiben, szenvedéseiben. Én látni fogok és hallani - héjázva fölöttetek. Nem fogja e szemet, e szívet semmi megcsalni, s mikor a baj legnagyobb, közel leendek hozzátok. Ha a boldogság közös, ha a bajok árja megszünik, akkor gondolkozzatok néha rólam: mert akkor leszek legtávolabb, bár lelkem itt marad köztetek, felfogni mint a paizs az ostrom köveit.

- És most - mond Amália, - adjatok kezet egymásnak; te Ferencz, szeretett férjem, légy teljes bizodalommal irántam, szivemnek semmi sem fájna inkább, mint titkolódzás előttem, és te kedves teremtés, kit ez óra szeretni és becsülni tanított, engedd, hogy leghűbb, legbensőbb barátnémnak tartsalak; szivemnek szüksége van mindkettőtök szeretetére és bizalmára, hogy legyen ereje megbirni azon gondolatot, hogy nem első, ki azt, kit e földön leginkább szeret, megismertette a szerelemmel s annak boldogságával, s lelke e gondolat alatt össze ne roskadjon, hogy a legszeretetreméltóbb teremtés, kit ismer - vetélytársa!

- Amália! - kiáltott fel Magdaléna mélyen megindulva, - vetélytársadnak tartasz-e, s hiszed-e, mióta egy tekintetet vetettem lelkedbe, hogy szomoritani tudnálak? Oh, te szerény vagy! mert most inkább mint valaha érzem, hogy neked ellenállni nem lehet s férjedet ez óra megtanította a különbségre, mely köztünk van.

- Ne tovább, - mond Amália, - mi barátnők vagyunk, s ha nehéz napok jőnek, a mint jőni fognak, mert előérzeteim nem csalnak: íme szavamat adom neked, hogy te leendesz első, ki mindent tudni fogsz, mi lelkemet nyomja.

Ha Rákóczi e sajátos vetély közben a két nemesen magasztos hölgy közt nem szólt, ha szeme váltva egyikről a másikra esett, ha nem tudott eszmére jőni érzései fölött, s bámulat s vonzalom kemény harczot vívtak kedélyében, ki bámulna! ki csodálná, ha hímes szavakat nem függesztünk ajkaira, melyeken, ne kétkedjünk, szavak lebegtek, de kimondhatlanok.

Kevésbbé kivételes körülmények közt, a helyzet - éppen magasztossága miatt - majdnem a nevetségesség határain állanda; de minden, a mi történt, a mi mondatott, oly tiszta, oly higgadt kifolyása volt két fenkölt természetnek, hogy - már csak ezért - elveszté azon feszességet, mely egy árnya által a negélynek, vagy színlésnek a köznapiság s nevetségesség határit megközelítendi.

Emlékezzünk vissza Magdaléna szavaira: hogy bármit mondjon ő és Rákóczi tanuk s bárki előtt, azt titkos szövetségük irányában nem létezőnek tekintendik; - jusson eszünkbe a fényes, sokat igérő és jelentő tekintet, melyet Magdaléna azon pillanatban vetett Rákóczira, mikor a még előtte ismeretlen Amália a szobába lépett, s tegyük ehhez, hogy a társalgás kezdetén Magdaléna szemei, arczának kifejezése, nem egyszer látszattak Rákóczinak eszébe juttatni ama sokat jelentő szavait, melyek szerelmük természetét s jövőjük tervét és alapját körülirták. Ha mind ez eszünkbe jut, s nem feledtük, mennyire feléledt Rákócziban első szerelmének egész üdve és boldogsága: világos fogalmunk leend azon hatásról, melyet ily emberekre s ily jellemekre Amália nyiltsága és becsületessége gyakorolt.

Magdaléna vonásai, miként a megismerés világa, utat tört lelkébe, az alázat, megszégyenülés és megbánás kifejezését nyerték: ellenállhatlan vonzalmat kezdett a kedves teremtés iránt érezni, ki életének egyik legválságosb perczében oly feltétlen hitet, oly határtalan bizodalmat tanusított iránta, azon órában, midőn őt egy ellene - mint nő és rokon - elkövetett vétken tetten érte.

Rákóczinak éles esze, s azon gyöngédség, mit egész élete tanusított, nem mellőzheté az észrevételt, hogy Magdaléna meg van ingatva. A szem, mely csak kevéssel ezelőtt nem egy lángoló sugárral növelte a szivében égő tüzet, most az elszánás s öntagadás szelid kifejezésével nyugodott rajta.

Minden e nevezetes napon oly rohamokban lepte meg őt s oly végleteire a feszültségnek tágította szivét össze, hogy az emberi természetet nem kellene ismernünk, ha most, ez órában nyilatkozni mernénk mindarról, mi e három lény kedélyének legtitkosb rejtélyeiben szülemlett vagy kiérleltetett.

- Az idő késő, - mond Amália, - Salisnénak együtt kell látni bennünket, Stratmann is itt van, s én Salis gróf kiséretében jöttem. Te, kedves Magdalénám, mint házi és barátnő, hívd elé Hedvigünket s engedjétek nekem, hogy szivem s érzéseim szerint fejezzem be életem e szép és jelentésteljes óráját.

* * *

Rákóczi illőbbnek tartotta Salis grófnét, ki a melléktermek harmadikában volt, előszólítani.

Míg ő távozott, Magdaléna még egyszer átölelte Amáliát s ez - suttogó hangon mondá neki:

- Ennyi ármány, ennyi gyanusítás közt, kénytelen az ember szinészszé lenni, s az igazat álarcz alá rejteni, hogy ne árthasson; azért engedj engemet szólni: a magyarázat leggyanúsabb, mikor az emberek azt szükségesnek gondolják, tehát mellőzni fogjuk.

Mikor e szavakat kimondá s Magdalénának egy tekintete s hirtelen kézszorítása adá reá a feleletet, Salis grófné férjével, Stratmannal s Rákóczival belépett a terembe.

Annyi lelki erő volt a két fiatal herczegnőben, mikép arczuknak derült, nyugodt kifejezése távolról sem lőn képes sejteni, hogy életüknek egyik legnehezebb, bár egyszersmind legérdekesb óráját élték át.

Mikor Salis grófnő s kisérői a terembe jöttek, Amália Magdalénának kezét tartotta s vidáman szólt: - Salis grófné, nekem kegyeddel perelnem kellene, hogy e kedves-kedves rokonommal csak ma ismerkedhetem meg, de bocsánatomat adom, mert Ferencznek előjoga volt s így tőle kellett ezt megtudnom, nem mástól.

Evvel Amália, azon tapintattal, mely sajátja volt, Eleonora császárné estélyéről szólt s néhány idegenről, kikkel ott találkozott; mindezt oly természetesen tevé, oly jókedvvel s néha egy-egy csintalan észrevétellel fűszerezve, hogy a jelenlevők mindnyájan önkénytelenül elvonatva a jelen körületeitől, tréfás társalgás közepette találták magukat.

Ebben Rákóczi és Stratmann is élénk részt vettek, s Magdalénának alkalma lőn egy más, igen szeretetreméltó oldalról ismertetni meg magát új barátnőjével, szövetségesével s vetélytársával - ha így akarjuk, - elmésségével.

Az idő haladott, akkor tájban a késő látogatások nem voltak még divatban, el kelle válni, s midőn Salisné csengetett s parancsot adott, hogy a kocsik előálljanak, Amália a fiatal grófnő kezét ragadta s tréfás komolysággal szólt:

- Grófné, kegyed felelős nekem Magdaléna itt maradásáról; három napi mulatást igért, de kegyed szeretetreméltóságára bizom ezt három hétre nyujtani, mely idő alatt csak akkor nem leendek itt, mikor e drága angyal nálam fog mulatni.

- Herczegséged számot tarthat, hogy mindent elkövetendek, mi tőlem kitelik, hogy a heteket hónapokra nyujtsam, - felelt a fiatal hölgy.

Magdaléna nevetett és igen jó kedvvel mondá: - Látom, kedves Amáliám, hogy ha e tárgyról még tovább beszélünk, utoljára évekig leendek a vidám Bécs lakója! szabad vagyok, azért számot tarthatsz reá, hogy szabadságommal élni fogok s míg itt lehetek, minden időmet neked s jó embereimnek szentelem.

Mikor végre bucsút vettek, Amália megölelte Magdalénát ki Rákóczinak derült arczczal s a bensőség szivélyes kifejezésével nyujtá kezét. - Viszontlátásra! - szólt. - Stratmann az egészet nem tudta magának megfejteni, Rákóczi pedig kerülte az alkalmat, hogy vele magánosan beszéljen.

Igy végződött a nevezetes nap.

*

Magdaléna két hétig mulatott Bécsben s Amáliával elválhatlanok lőnek, s mindazok, kik őket részint az udvarnál, részint Amáliánál, vagy Salis grófnénál látták, kénytelenek valának fölismerni, hogy Rákóczi és Magdaléna közt minden egyéb viszony mint az, mely ismerők és rokonok közt létezik, megszűnt, s hogy Amália és Magdaléna közt, sokkal derültebb s bensőbb barátság van, mint hogy bennök bárki vetélytársakat gyaníthatna: főleg, miután mindenki tapasztalta, hogy Rákóczi bensőbben, mint valaha, ragaszkodik Amáliához.

Mikor egy napon Kellio Amália herczegnőt meglátogatta, a szép nő, a hosszú sermora készült száraz úrnak nevetve mondá: - Kellio - Kellio! ön remek ember! nem mondhatom, mennyire hálás vagyok, hogy engemet hűtelen, Istentől elfordult férjem titkaival, s rettenetes vetélytársammal megismertetett.

Kellio nem volt azon ember, kit valami tétovába hozhatna; szigorú komolysággal kezdé a herczegnőt vakságára s a hálózatra figyelmeztetni, mely alá öntudatlan keríttetik; de Amália szemébe nevetett, s rég terhére lévén e savanyú, mindig mogorva, s a jó Istent, mint valami kibékülhetlen zsarnokot inkább ijesztőnek, mint vigasztalónak festő egyéniség, használni akarta az alkalmat.

Kellio minden gyanusításait pár csipős élczczel ad hominem rögtön, csapással csapásra visszautasította, s elvesztvén az álnok roszszivű emberrel szemközt béketürését, utánozhatlan kifejezésével a hozzá közelíthetlen méltóságnak s jó adagjával a csipősségnek mondá:

- Kellio! a vallás komoly dolog, s engemet terhel, hogy azon embert nevetségesnek tartsam, kinek bűneimet vallom meg, azért feloldom gyóntató atyai tisztétől, igen sokszor megnevettet; - őszintén nem tartom önt jó embernek.

Evvel a herczegnő, mielőtt Kellio a magas bámulatból kiocsudna, belső szobáiba vonult, s az epés lelkészt a faképnél hagyta.

Kellio szemei kimeredtek, ajkait szorította össze, aztán dühösen távozott.

SÁROS.

Néhány hónap mulva, a nevezetes jelenet után, melynek tanúi valánk, Rákóczi Ferencz nejével s egész udvarával sárosi várában vette lakását, hol vele, fényes háztartásával - a régi magyar főurak szellemében - s mindazokkal találkozandunk, kik őt szerették, vagy kiknek érdekében volt őt szemmel tartani, s a barátság s részvét szine alatt, titkait - ha ilyenek voltak - kilesni, ha nem voltak, mindent elkövetni, hogy veszélyes titkokat előidézzenek.

Rákóczi Ferenczet 25 éves korában, élete egyik legmeghatóbb, s talán nem tévedünk, ha kimondjuk, legválságosabb perczében láttuk utoljára Bécsben.

Hogy tiszta fogalmunk legyen helyzetéről, elkerülhetlen röviden érintenünk viszonyait, miként ezek e nevezetes szakában ifjú, remény és bánatteljes életének fejlettek ki.

Mondva volt, hogy anyja, a híres Zrinyi Ilona, Tökölyiné, végre ezer akadály és vitatkozás után visszaadatott férjének: ő jelenben még Konstantinápolyban lakott, a legegyszerűbb módon s nélkülözések közt. Rákóczi távolról sem birta a gazdag örökséget, mely anyjának oklevélileg biztosítva volt, csak néhány uradalmát nyerheté vissza, s ezek egy részében Aspermont mint Julia férje osztozott. Szorosan meg lőn neki tiltva minden levelezés anyjával, kitől akkortájban a bécsi kormány - orsója s fejkötője daczára, majdnem úgy rettegett, mint Tökölyitől magától. E nő s férje jelenléte Konstantinápolyban, folytonos remegésekre adott okot mindaddig, míg sikerült a portától belzésöket Nicodémiába, Kis-Ázsiában, igéretek s ajándékok által kieszközölni.

Mindez a bécsi kormányt csak színleg nyugtatta meg: mert tudva volt, hogy a török divánban olykor igen szépen elfogadják az ajándékokat, s történik is valami ezek következtében, de sehol sem változik oly gyakran a lég, mint e tanácsban, melynek egyeseit a padisah kedve-kénye szerint egy veres zsinórkával elnémíthatja s másokkal cserélheti föl.

A félelem minden időben azon alkalmatlan vendégek egyike volt, kik a kalappal vagy süveggel kezükben, végtelen hosszú látogatás után - a küszöb előtt folytonosan bucsúznak s még sem távoznak.

Féltek tehát Rákóczitól s a bécsi kormány elvül tűzte ki, hogy őt minden úton végkép megsemmisítse. Semmi börtön, semmi biztosság nem látszott elég erősnek, hogy míg ezen ember él, a bécsi s prágai hatalmasok egy nyugodt éjet tölthessenek.

Gyakran a titkos tanácsban tartózkodás nélkül kimondatott, hogy bárminő biztosságot igérjen Rákóczinak szelid, békére hajló s vallásos jelleme, a tulajdonképi veszély nevében s e névhez csatlakozó visszaemlékezésekben rejlik. Míg Rákóczi él, míg e családból egy ágacska teng, addig ha e név birtokosa nyugszik is, egész serege a nyugtalanoknak és elégületleneknek, e rokonszenves s Magyarhonban oly kedves hangzású névhez fogja reményeit és átkos terveit ragasztani.

A császárt, mikép azt a történelem világosan tanusítja, bár akárminő lett légyen egyéni nézete, oda tudták ezen emberek vinni, hogy Rákóczi üldözésébe világosan beleegyezett. Magas állásában sértő, de igaztalan is lenne semlegességet, vagy nemtudást gyanítni. Az udvarnál szintúgy mint a kormánynál egy czélra törekedtek: Rákóczi megsemmisítésére.

Ez fejti meg, hogy akadtak - talán kéretlen - szolgálati készségek, melyek következtében Rákóczi élete nem egyszer lőn orgyilkosság s mérgezés veszélyének kitéve. E megsemmisítési szándék akkor nyert új, ingerlőbb tápot és indomot, mikor Rákóczi jószágaiba költözvén, azon fénynyel s kényelemmel kezdett élni, melyet még ennyire megtizedelt birtoka is játszva elbirt. Uradalmai közől, melyek történetünk e szakában kezei közt valának, megemlítjük a pataki, makoviczi és sárosi várakat: ezek mindegyikében német őrizet volt.

E katonaság Rákóczitól egészen független állásban maradott, s inkább mint bármi más a világon, a legalkalmatlanabb nemét a kéretlen s hivatlan vendégeknek képezte. Rákóczi s mindazok, kik hozzá közelítettek, vagy udvarához tartoztak, pillanatig sem éltek csalódásban a felett, hogy ezen emberek - olykor igen tisztes férfiak - kénytelenek valának a kémkedés szerepét játszani, sőt nem egyszer abban kedvet látszattak találni.

Rákóczinak e tájban még semmi oly összeköttetései sem voltak, melyek a német kormánynak alapos okot adhatának gyanúra és félelemre. Számosan jártak hozzá, s ezek közt legtöbbször Bercsényi Miklós, Okolicsányi Pál, Vay Ádám, László s néha Mihály, Szluha Ferencz, Orbán Pál és Sárosi István.

Háztartása, melyre vissza fogunk térni, eredeti képét nyujtá azon magyarosan aggszerű fényüzésnek, mely most eltűnt az életből.

Mindenki szivesen láttatott, s az ifjú herczeg egész körözete fejedelmi udvarhoz hasonlított.

El lehet mondani, hogy termei gyülhelyei lőnek mindazoknak, kik Magyarhonban s Erdélyben némi jelentőséggel s befolyással birtak.

Ezekhez járult egész serege a császári tiszteknek, s mindennemű idegeneknek, kik Rákóczinál őszinte, nyilt s gyanútlan szivességgel fogadtattak, bár sokan voltak, kiket inkább a kiváncsiság mint szivesség s tisztelet vezettek hozzá.

Legnagyobb ellenségei a bécsi és prágai hatalmasok s azon külhoniak közt valának, kiknek a gazdag magyar nemes vagyona, herczegi czíme, nagy befolyása s az általános, olykor túlbuzgó és szenvedélyes rokonszenv, melyet előidézett, szálka, hogy ne mondjuk, gerenda volt szemükben.

A franczia udvar, az orosz czár s a lengyel nemesség nagy része, figyelemmel kisérték Rákóczit s már ez időtájban terveket építettek e névre s annak hatására.

A franczia követ, Villars Hector gróf, Rákóczit nemcsak megkülönböztette, de annak gyakori Bécsben mulatása közben vele megismerkedvén, azonnal átlátta: minő hatalmas eszközzé válhatik azon érdekek kivivásában, melyek XIV. Lajos politikájában az első szerepet játszották.

A török udvar a maga részéről, mikép azt már számtalanszor bebizonyította, mindig szerette, ha valaki volt Magyarországon, kit a német érdek ellen felhasználhatónak vélt.

Rákóczi fontos személy volt a török udvarnál, főleg Buda visszavétele s a zentai csata után. Tökölyit is még mindig kímélték, s oly eszköznek tartották, melyet szükség esetére kézügyben kell tartaniok. Rákócziban jókor kitalálták azon üldözendők egyikét, kit az üldözés maga a török udvarhoz fog közelíteni, s talán arra birni, hogy annak érdekeit előmozdítsa.

Igy álltak a dolgok, midőn Rákóczi közelébe sietünk.

Az ifjú herczeg a sárosi várat választotta lakásul s többi uradalmaiban csak rövidebb időre jelent meg.

Ki most ama magas bérczen, a terjedt romokat látja: tanúit a hajdani fénynek és dicsőségnek; ki föltekint a fellegek e szomszédságába, hol a sas költi ki fiait, hol a villám legelébb beköszön, alig gyanítja, mi volt a sárosi vár Rákóczi Ferencz idejében.

Emeljük ki a régiség visszaemlékezéseiből e valóban fejedelmi lakot.

Mennyire a szem lát, fönn ama fokról, hol a nagy kiterjedésű építmény áll, minden oldalról völgyekkel s hegyekkel találkozik, s a várfok oly magasra emelkedik, hogy Eperjesig el lehet látni. Mindennel bir e vidék, mi azon örök igazságot bizonyíthatja, hogy az emberi kéz mívei soha a természetet utól nem érik: mert éppen attól távoznak el, mi a természetben a legszebb s minden időben gyakorolja hatását: tudniillik a szabálytalanságtól s azon fesztelenségtől, mely minden pillanatban az újulás és ujjászületés eszméjét idézi föl, mintegy képviselvén az örök mozgást a mindenségben. Csak egy hiányzik itt: ama csillámló fátyol, mely egy nagyszerű vidéken átvonulva, az élet üterét képzi, mert a vár közelében nincs hatalmas folyó.

A Tarcza lejt a völgyek alján, zöld bérczek közt; de oly csekély folyó ez, mintha egyetlen ezüst hajszál heverne a földön; vagy ez ősképezetű alakzatok közé valami félénk kigyó csúszott volna, inkább rejtőzni, mint feltűnni.

Olykor nyári vagy őszi napokon, főleg esteli órákban, mikor a nap az erdős hegyek csúcsát megközelítette, s az egész látkört vérgyűrűvel övezte körül, valami elragadó volt a pont, honnan ez ősi lak a fellegekbe nézett.

Ilyenkor a hegyek minden színöntetet fölvettek, s míg a távoli bérczek kéken olvadtak be az esthajnalba, túl majdnem feketén rajzolák le magukat.

A magasból fönséges szemle volt a világítás e tündérjátékát kisérni: nézni, miként ömlenek el sötéten s mindig sötétebben a hosszú árnyak, miként födi az esti szürkület a távoli völgyeket s lassanként minden a gyász szinét ölti magára, sötét halmokra dagadt tengerhez hasonlítván, melyet egy hatalmas tündér varázsvesszeje, dühének iszonyai közt jéggé meresztett.

E felséges látványt nemsokára más követte: a hegyek gerinczei világolni kezdettek, mintha átlátszók lennének, s az éjen sötéten kékes ár vonult keresztül, tovább-tovább gyűrűzve, míg egy új kép világíttatva szelidebb csillagzattól, felmerülve mint az álmok honából, mosódott mindig tisztábbá s szellemiebbé; ilyenkor a vár fokáról egy ábrándszőnyegre esett a szem, a hold fényének kétes fátylai közt hullámzó ködökben.

A vár terjedtségéről annak mostani maradványai tanuskodnak. Azon időben, mikor Rákóczi Ferencz bájos nejét először ide hozta, a lak legnagyobb épségben volt.

A falak kiigazítva, kitakarítva minden, s oly tele emberekkel, hogy a herczegnőre az első elfogadás azon kedves benyomást tevé, melyet akkor érzünk, mikor hosszasan feszes társalgásra kényszeríttetve, egyszerre vidám, nyilt arczú emberek körébe lépünk, hol a vonásokból derültséget s őszinte szivességet olvashatunk.

Mintegy közepe táján az erős, izmos falakkal kerített várnak, a Rákócziak pártolása alatti egyház emelkedett, körözve szabad tértől s körülárnyékolva százados tölgyektől, a sötét, szigorú tekintetű egyháznak magas fedeléig érő koronáikkal.

Ezen épület, bár gót ízlésű, nem különböztette magát azon szorgalommal készült faragványokkal s merész ivezetekkel, melyek az építési rendszer főékei. Hideg, komoly épület volt ez, csak magas ablakainak festett üvegei adának neki választékosb tekintetet. Vékony, magas tornya hasonlított a keleti minaretekhez s karcsú födele, a kettős kereszttel tetején, tökéletes összhangzásban volt szürke falaival.

A várban, a herczegi palotán kívül, még más épületek is léteztek. Ezeket egykor a Rákócziak családjuk híveinek adományozták, kik heteket s hónapokat töltvén itt, azon elevenséget idézték elő, mely e híres ház tagjainál minden időben napirenden volt. A várfalak hosszában a cselédek osztálya, ólak, raktárak voltak.

Rákóczi Ferencznek udvarához tartozó számos nemes ifjú[clv] a főépület egyik szárnyában bő és kényelmes lakásra talált. Aminő fösvény volt Kolonics s a mennyire takarékos Klobusiczki, kinek sikerült a herczeg bizodalmát megnyerni, s ki később minden javainak kormányzója lön:[clvi] annyira nem ismerte Rákóczi s neje azon nemét a gazdálkodásnak, mely megszorításokból áll.

Rákóczi háztartása egészen magyaros volt. Fényes cselédség, számtalan ló, a legjobban ellátott vadászkiséret minden hozzátartozandóival, zenekar s élénk sürgés megvoltak abban, s a régi magyar háztartások keleti eredetére emlékeztettek. Mindezt száraz leirás helyett igyekezni fogunk valami ünnepélyes alkalomkor felujítani az emlékezetben, mennyiben régi krónikák s levéltári hagyományok után képesek leendünk ezt hamisítás nélkül tenni.

Rákóczi udvarában jelenben, a számos cselédeket csak összesen említve, a mikor háznagy, vagy miként régi irományokban említve van, a hopmester - (Hofmeister) neme a majordomónak - volt cselédi osztályban a főszemély. Rákóczi ezen embert csak azért tartotta meg, mivel már atyjánál szolgált, s egészen be volt avatva az akkori főnemesség ízlésébe s igényeibe, s aztán mivel azt akarta, hogy az első személy, sok idegen s külhoni cselédei közt magyar legyen.

Orbán deák, valódi nevén Bányai Orbán, jelleget képez az akkori cseléd-világban. Ő valóságos szótára s postillája volt mindazon rendszabályoknak, még pedig a legapróbb részletekig, melyek egy nagy udvartartás igényeihez tartoztak.

Hosszas beleélés, mert e derék úr a hetven évet meghaladta, szenvedélyt fejtettek ki benne: annyira, hogy sohasem volt boldogabb, mint ha szerfelett sok vendég érkezett s rendezési képességét egész fényében kitüntethette.

A cselédség közt oly tekintélylyel birt, minővel nem oly régen még a tekintetes szolgabírák, kik, miként tudjuk, a királyhoz legközelebb álltak a nép hitében.

A mi különös, az, hogy Orbán deák sem írni, sem olvasni nem tudott, mind a mellett számadásai - pedig nem csekélyek - a legjobb rendben voltak. Orbán deák irnokának mindent farovásokról mondott tollába, azután az irottat más által olvastatta el magának, fapálczáján a rovatokat kisérvén szemeivel. Világos, hogy a deák név reá oly okból ragadott, mint latinul a lucus az erdőre.

Rákóczinak belső cselédei, az akkori divat szerinti fényes magyar öltözéket nyertek, míg a külsők, a gyalog szolgák, csatlós név alatt, horvát dolmányokat viseltek s szárnyas csákókkal födték fejeiket.[clvii] Mindezen öltözeteken arany s ezüst nem hiányzott s 24 huszárja tigris-kaczagányokkal különböztette meg magát.

Mikor Rákóczi vadászatra ment, vagy utazott, egész kis hadcsapat volt kiséretében, s ezt vadászat alkalmával nagy serege a kopóknak kisérte, kettejével összeczorkázva, nehány szénfekete, szeszélyesen öltözött czigány peczér felügyelete alatt, kik az egész vidéken híres kürtfuvók valának.

Rákóczi az udvarában lévő nemes ifjakat nagy óvatossággal s többnyire meghitt barátai javallására s ajánlatára választotta. Egytől-egyig törzsökös nemes családokból eredtek ezek, s egyről-egyig magyarok voltak.[clviii]

Rákóczi félelem, irigység s vetély tárgya volt egyszerre, mikép mondtuk: semmi sem lőn tehát elmulasztva e közvetlen körözetében lévő ifjak megvesztegetésére, s mégis egész udvarában egyetlen sem találtatott, ki olykor a legpazarabb igéretek mellett a kém s áruló szerepét akarta volna felvállalni.[clix] - Idegen kellett! - de ne előzzünk semmit.

Mihelyt a bécsi udvarnál a nehéz áldozat, Rákóczi Ferencz szabad szárnyra bocsájtása, megtörtént, azonnal gondoskodtak, hogy a sárosi vár közelében valóságos titkos rendőrség vegyen állomást. A kormány folytonosan tudott a legapróbb részletekig mindent, a mi Rákóczi közelében történt: kik látogatják, kikkel van nagyobb bensőségben s kikkel levelezik.[clx]

E kémek egyről-egyig nem voltak magyarok: megtette a bécsi kormány minden időben azon néma vallomást a magyar jellemről: hogy orgyilkolásra s kémkedésre bennünket igen ostobáknak tartott. A sárosi várban találkoztak a német őrizet közt árulók, kik színlett tisztelettel s szivességgel részesültek mindazon előnyökben, melyeket a fényteljes háztartás nyujtott.

A tapasztalás s főleg Bercsényi s másoknak gyakori figyelmeztetései Rákóczit annyira óvatossá tevék már, hogy az őrizet parancsnoka s tisztei, minden színlett barátságuk s tiszteletük daczára, Rákóczihoz csak annyiban közelíthettek, a mennyiben ezt helyzetük természete megfejti, a nélkül, hogy egyiknek is sikerülne a herczeg vagy neje bizodalmát megnyerni.

Mi okozta inkább, mint minden tanácsa barátinak óvatosságát, s honnan tevék sokan azon tapasztalást, hogy ő - nehány látogatói iránt tökéletesen elzárt s velök minden közvetlen érintkezést feltünő tapintattal tud mellőzni - csak sejtenünk lehet; de annyi igaz, hogy valami más titkos befolyás gyakorlá mind Rákóczira, mind nejére hatását. Ez - mely reájok elhatározó volt - titok maradt azon serege előtt a kémeknek s tányérürítőknek, kik udvarát körülrajongták.

Mikor valamit keresünk, mindig utoljára akadunk arra, a mit elvesztettünk, s mikor a végzet hatalmában vagyunk, gyakran sikerül mindent kerülnünk azon az egyen kívül, a mi vesztésre visz s gonosz-szellemként van a sorstól kiséretünkbe adva.

Igy történt, hogy míg Rákóczi a legpontosabban tudta a kibékülhetlen Kolonics, a bécsi és prágai hatalmasok minden cseleit és tőreit, s ezeket, ellenségeinek növekedő dühére és kárhozatára, meglepő tapintattal ki tudta játszani: - nem vette észre a közvetlen veszélyt, mely nyerge mögött ült.

Egyike azon embereknek, kiknek arczára a véletlen hazugságot írt s kiknek vonásai ellenkezőjét tükrözik vissza valódi érzeményeiknek, nemcsak gyakori látogatója lőn a sárosi várnak, hanem Rákóczi kedvencze, s később titoknoka.

Ezen igénytelen ember volt az egyedüli, titkos ellenségei közt, - ha ezen elvetemült neme a hinár békáinak ellenség névvel megtisztelhető, - kire őt senki sem figyelmeztette, sőt ki ellen éppen azok hallaták csipős észrevételeiket, kik Rákóczi és neje előtt méltán gyanúsak valának.

E férfiú, Longueval; - német lovas ezredben volt hadnagy s állomása mintegy két órányira esett a sárosi vártól. - A császári seregben, mikép mondottuk, akkortájban is nagy száma volt az idegeneknek a világ minden részéből. Ezen emberek az uralkodó ház iránti hódolat mellett saját érdekeikhez szítottak s legkevésbbé sem a hazához, főleg a rettegett és elnyomott Magyarországhoz; ellenben zászlóikhoz s egyenruháikhoz tántoríthatlan hűséget tanusítottak: hasonlók e részben azon európai hirű svájczi bérnökökhez, kik még a közelebbi multban az önkény feltétlen szolgálatában, oly jobb sorsra érdemes önfeláldozást tanusítottak. Kebleikben mindig valami titkos gyűlölséget s ellenzéki ösztönt éreztek ezek az állomány nemesb töredéke, azaz: mindenki iránt, ki szabad intézvények védelme alatt az önkényt s elnyomattatást gyűlölte.

Van elég példa reá minden időben, hogy a legszabadabb nemzet szabadelvű s a szabadság legében fölnevelkedett fia, mihelyt személyét, szolgálatát bérbe adta, a leghasználhatóbb s legvakabb eszköze lőn a legégbekiáltóbb önkénynek. E hűség a hősiesség szinét vette föl s a történelemben oly áldozatkészséggel találkozunk - a legszabadabb nemzet fiai közt - az önkény s igazságtalan szigor szolgálatában, mely minden lélektani megfejtést zavarba hoz.

Rákóczi oly elzárt életet élt ifjú éveiben, a kifejlés, az eleven behatások e fogamzatos korában, hogy tapasztalás s életbölcseség tekintetében, 25 éves korában még serdülőnek mondhatjuk. A mi őt a viszonyok hullámain becsülettel fenntartotta, az ösztönszerű volt: kiáradása azon nemesebb természetnek, mely nem a nagy nevek, nem a születés és visszaemlékezések eredménye és gyümölcse, hanem a természet adománya.

Őszinteség, nyiltság, feddhetlen becsületesség s a kedély azon ritka tisztasága, mely a nemtelent s aljast ösztönből - nem mondjuk gyűlöli, mert e kifejezés nem adja vissza gondolatunkat, hanem idegen attól: nem találván egyéniségében semmi érintkezési pontot aljassal és szenynyel.

Innen megfogható, hogy olykor itéletét - legtöbbször méltánylását - saját magából szőtte ki, s nála a mérleg benső meggyőződései eredménye lévén, nem ütközött a tapasztalás s kiábrándulások komoly intéseivel össze.

Longueval liègei - lüttichi fi - belga volt: Rákóczi ismerte e fajnak történelmeit, onnan a gall és germán hadviselések korából. E nemzet ama sötét századok óta, míg szabad volt, inkább egy családot képezett mint állományt és soha szomszédaival békében nem élt. A rómaiak felsősége óta pedig részint szolgaságban sinlődött, részint egy idegen kézből a másikba vettetett, de folytonosan törekedett önállásra és szabadságra. Csuda-e, ha Rákóczi párvonalítván a magyar nemzetet ezen éjszaki fajjal, a magyart, az egyedüli fajt Európában, mely sohasem ismerte a szolgaságot, azzal, mely századok óta az alatt sinlett, de megtörhetlenül szabadságra vágyott: bizodalmat érzett Longueval iránt s tapasztalván egész alkalmazásban azon nyiltságot és erélyt, mi csak a szabadságnak, vagy az arrai hivatásnak s képességnek kiáradása, rokonszenve még növekedett; olyan volt ez, mint a parton állóé a hullámokon vergődő hajóval szemközt.

Ugy tetszett Rákóczinak, hogy éppen e nehéz napokban, mikor Magyarország önállása ellen minden összeesküdt, mikor e nagylelkű nemzetben éppen azt akarták elfojtani, a mi elfojthatlan, önérzetét s belső, romlatlan erejének öntudatát: Longueval eredeténél fogva nem állt oly távol azon érdekektől, melyeknek családi hasonlatossága, minden vegyítékek daczára, felismerhetlen. Ha a magyar nemzetiségben valami ihletszerű s magasztos van, mit mások nem értenek, nem kell csudálni: rajtuk a szolgaság egy járomforgácsát sem lehet fölfedezni; nyelvünk, nemzeti öltönyünk, érzésünk s jellemünk eredeti. A latin vegyítékű nemzetiségek a római iga bélyegét nem tagadhatják, sem nyelvben, sem szokásaikban, a szláv fajok szláv önkénynek köszönhetik, hogy nyelvüket, bár éppen oly különbséggel - mint a román vegyítékű nyelvek - megtartották, míg a török s annyi más fajok e mai napig szolgaság alatt vannak.

Longueval mintegy 28-30 éves férfiú lehetett, s bár magát belgának nevezte, félreismerhetlen volt képében a flamand jelleg; az erős arczcsontok, a velős vonások, a vastag orr, apró szemek s termetének tömöttsége.

Sehol széles e világon annyi nyomorékot s annyi sinlő torzalakot nem lehet látni, mint jelenben Belgiumban; ama régi fajra, melyet Caesar leír, nem igen lehet többé ismerni; legfeltünőbbek e fajnak lábai, 100 közt alig lehet két egyenes lábszárt s magas gerinczű lábat találni: mit lehetetlen egyébnek, mint nevelési gondatlanságnak, elfajzásnak tulajdonítani; kikben az eredeti ősjelleg megmaradott, felséges alakok, tele élettel és erélylyel. Longueval e részben kivétel volt, s rövid, tömött termetének idomai ellen nem lehete kifogás. Arczában e fölött az önhittség s fontosság azon feltünő kifejezése, melyet Belgiumban s Francziaországban még gyermekeknél is találunk, vagy meg nem volt, vagy legalább Rákóczivali érintkezéseiben szelid s mind a mellett elhatározott kifejezésnek adott helyet.

Rákóczi már az első egy-két látogatása után, a mívelt ifjut, ki hibátlanul beszélt francziául s olvasottsággal birt, nagyon megkedvelte. A franczia nyelv iránt mindig előszeretetet érzett: a mint később e nyelven írta le emléklapjait is. E mellett Longueval nyilatkozatai összhangzásban valának saját érzéseivel, s a mi őt különösen megnyerte, az ifjunak mesterileg színlett rokonszenve Magyarország iránt, volt.

Sokszor, de csak magános órákban nyiltan kimondotta ő Rákóczinak: mennyire igazságtalannak tartja azon üldözési, elszegényítési s elnyomási rendszert, mely Magyarországon napirenden van; minő jól megfoghatja a keserűséget, melyet Magyarországon az idegenek uralkodása és hatalmaskodása okoz.

De ha Rákóczinak rokonszenvét nem is volt nehéz felidézni, s ha mívelt társalgó nála mindig szives elfogadtatásra számíthatott, bizodalmát megnyerni nem volt oly könnyű. - Sokkal több esze s világosabb belátása lévén, mint hogy azt, a mi titkon egész elméjét elfoglalta, Magyarhonnak dicsőségét s önállását, mástól, mint Magyarországtól s annak fiaitól várná. - Idegen - ezt gondolá - birhat rokonszenvvel, méltányossággal, lehet mint eszköz hű és használható, de a rokonszenv s azon hév és meleg érzés közt, mely a hazaszeretetet s a ragaszkodást annak visszaemlékezéseihez képezi, még nagy a különbség: s főleg ama nemes, kényes becsületkérdést, mely egy szabad nemzetben elolthatlan, tudniillik: a fennállás, a nemzeti érték kérdését, hogyan érezné idegen! s mit lehet idegentől akkor várni, mikor a választás nehéz órái ütnek s mindent egy koczkavetésre kell tenni!

Ha Rákóczi Francziaország irányában sem feledi ezt; ha, a mit elvonva oly helyesen tudott méltányolni, XIV. Lajos ellenében is érzendé, bizonyosan sok nem olyan - s ne kételkedjünk - jobb fordulatot veende.

Longueval fél évig járt már Sárosra s még semmisem történt közte s Rákóczi közt, mi valami bensőbb meghittségről tanuskodna.

Mint szenvedélyes vadász, mindig a herczeg kiséretében volt, s mivel összeköttetéseinél fogva a legújabb franczia könyveket meg tudta magának szerezni, ilyenekkel ellátva, kedves és várt vendég lőn Sároson.

A herczegnő ösztönszerű ellenszenvet érzett ezen ember iránt, mindig tisztes távolban tartá őt, de férje előszeretetét látván, sokáig nem nyilatkozott ellene. Később Longueval Rákóczi titkára lőn, annyiban, hogy fontosb, franczia nyelven írt leveleit az ő tollába mondá.

Igy kezdődött Rákóczi egyéni élete: semmi hivatalt sem fogadott el, annál kevésbbé keresett. A mely arányban növekedett népszerűsége Magyarországban, oly arányban terjedt a bécsi kormány rettegése s féltékenysége!

Rákóczi 26-dik születési napja közeledett. Hogy mindazon készületeket, melyeket neje ezen érdekes ünnepélyre elintézett, nagyobb titokban tartsa, nem is említvén a közeledő napot, rábirta férjét, hogy a nem igen távol lévő zborói kastélyba ránduljanak, mi gyakran megtörtént; mert ez Rákóczinak kedvencz mulatóhelye volt, s okleveleiben óriási hársaiért castrum ad centum tilias név alatt jő elő.

A nevezetes nap előtti estvére Rákóczi csekély kiséretével visszatért Sárosra, hol őt az egész vidéki nemesség várta s várát fényesen kivilágítva találta.

Már akkor neve oly jól hangzott Magyarországon, hogy annak minden vidéke képviselve volt a nagyszámú vendégkoszorúban, mely a várban kényelmes szállásokra talált. Rákóczinak fel sem tűnt, hogy Bécsből, Prágából is érkeztek látogatói s ezek közt pár ismeretlen: mert a mindennapi események közé tartozott nála, egészen idegen emberek bevezettetése.

Apagyi is egy volt azok közül, kiket Rákóczi születése napjának előestélyén látott először: ő Bercsényi kiséretében jött.

Vannak arczok, melyek első tekintetre megtetszenek; különös ugyan, de tapasztalás tanította igazság marad, hogy éppen azon neme az arczoknak, melyek ily hatást gyakorolnak, képesek ellenszenvet is előidézni. - Minden attól függ, minő emberekkel jőnek érintkezésbe s minő összhangban van az ily arczokból lehellő érzések kifejezése azokkal, kikkel találkoznak. Rákóczinak Apagyi azonnal, első látásra megtetszett s a fiatal herczegnő maga, iránta szembetünő szivességet mutatott; ellenben Longueval nem jól érezte magát közelében. A sebhelyekkel elárasztott arcz oly kifejezésével birt a nyiltságnak s erőérzetnek, mi Longuevalt tétovába hozta; mivel a mi nála tanulmány, színlés és ámítás volt, azzal ezen ész- és szigorteljes arczban, mint valósággal találkozott.

Apagyinak a belga hasonlóul feltűnt, s első volt, kinek neve után tudakozódott.

- Valami német, - felelt Bercsényi, nyers modorában. Fájdalom, a magyarnak nem egyszer égette meg ajkait e fitymálása ellenségeinek.

- Nekem e ficzkónak vastag, sima képe s fényes pofája nem tetszik, - mond Apagyi, - kémnek tartom s annál veszedelmesebbnek, mennyivel inkább törekedik igénytelennek látszani.

- Mi fontosság lehet ez árva legényben! - fejezte be Bercsényi megvetőleg.

Rákóczinak régi ismerősei közől Villars Hectort, a franczia követet és az ifjú Montecuccolit, ki mint vasas ezredes szolgált a császári seregben, látjuk itt; az utóbbi nejét hozta magával, s ez nem volt más, mint Balbi marchesa, kivel Veronában ismerkedtünk meg.

Aspermont el nem jöhetett, de Julia herczegnő nem akarta ezen alkalmat elmulasztani, hogy testvére háztartásával s jelen életével megismerkedjék.

Mindez mutatja, minő nevezetes, de egyszersmind vegyült s minden szinű társasággal vezetett itt a sors össze.

* * *

A következő nap reggelén az istenitisztelet a már említett nagy egyházban s nem a várkápolnában tartatott. Pompás tekintetet adtak a sötét falak magas, merész boltozataikkal s festett üvegű ablakaikkal. Számos czímeres paizs, török zászlók, lófarkok s fegyverek minden üres helyet a falakon betöltöttek.

A nagy oltár egészen kékes aczél fényében csillogott: mintha szobrai, oszlopai, szentélysátra egy darab aczélból lennének. Mikor a lóczákat s a szentély melletti zárt üléseket a fényesen öltözött vendégsereg elfoglalta, egyét adá az egyház a legszebb s meglepőbb szemléknek.

A mise és szónoklat után a nővendégek eloszlottak szállásaikra, a férfiak a fejedelmet kisérték. Rákóczi a magas boltozatú ó-lak felé intézte lépteit s ott a nyitott lovarda közelében magas karzatos emelvényen foglalt helyet, hová őt a vendégek legelőbbkelői követték, míg a többiek számos csoportozatot képeztek a kastély gyepes terén.

A herczeg parancsára egyenként vezették ki a felséges paripákat. Mindezek tökéletesen fel valának készülve, mintha azonnal rájok akartak volna ülni.

Az erdélyi, még akkor elegyítlen fajú lovak, magyarosan csillogva arany s ezüst sallangoktól, tigris, párducz és hermelin bőrrel födött nyergekkel s gazdagon hímzett takarókkal hozattak elő; - a török és tatár mének pedig, eredeti keleti pikkelyes kantárokkal, ezüst hálókkal és csujtárokkal, végre a roppant nagyságú, nehéz német lovak, egészen tornára készen, vassal borítva, lecsüngő nehéz terítőkkel jelentek meg.

A magyar a legrégibb idők óta nagy előszeretetet tanusított a nemes állat iránt, mely őt hátán hordá csatáiban s nem egy veszélyben osztozott vele. E kegyelés mind e mai napig fennmaradott, bár külsőleg itt is a magyaros szellem áldozata lőn a különböző fajok mindig növekedő közeledésének, mely méhében hordja ama nagy változásokat, melyekről sokan alig álmodnak.

Sehol sem sikerült kevésbbé a ferde pedánsoknak s tintahősöknek a férfiasságot s a harczias szellemet kiirtani, mint Magyarhonban; hol az elaltatás és beboldogítás az álmak kék honába csak arra szolgál, hogy a nemzetet edzettebbé tegye az ébredésre.

A társalgás e szemle közben igen élénk, változatos volt s Rákóczi a szokottnál derültebb, - mert kedélyének szinezete eleitől óta búskomolyságra hajlott.

A déli s akkor ebédi óra előtt, a vendégsereg a várat övedző erdőség és bérczkeblezetek árnyas útjaiba oszlott szét. Itt már könnyen észre lehetett venni, hogy a különböző apró társaságok, miként szövetkeztek s hogyan találkoztak, kik egymást keresték s régibb ismerők valának. - Bercsényi, Apagyi, Petróczi, ugyan az, kivel Tökölyi táborában megismerkedtünk s néhány erdélyi úr, együtt valának.

Longueval fehér egyenruhájában, melyről a mellvasat lecsatolta s alacsony háromszögű kalapjával tetején sűrű barna fürtöktől ellepett fejének, egy hímzett bársony öltözetű éltes úrral társalgott, kinek egész megjelenése fontos személyre s német születésű úrra gyaníttatott.

Úgy látszott, mindketten bizodalmasan beszélhetnek s szándékosan váltak el a többiektől.

- Ne feszítse, barátom, a béketürését, - szólt az idősb németül, - egy nap alatt le nem vágjuk a fát, én az eddigi eredménynyel meg vagyok elégedve.

- Ez igen csekély, kénytelen vagyok őszintén bevallani, - felelt Longueval.

- Kegyed tehát a mellett marad, - kérdé ujra a hímzett úr, - hogy Rákóczinak semmi veszélyes összeköttetései nincsenek az elégületlenekkel? kik közől pedig itt, néhány igen ismeretes arczot látok, például Petróczit, e, gazdag urat, ki mint fejedelem élhetne birtokaiban s nem szünik újabb s újabb ármányokat szőni.

- Először látom itt, - felelt Longueval - mint szintén egy forradásos arczú kalandort, kinek visszataszító vonásai aligha fel nem tűntek nagyméltóságodnak.

- Valóban, észrevettem e bús magyart, még pedig a herczegnővel beszélgetve, tudja kegyed nevét?

- Apagyinak hivják, - felelt a kérdezett, - szegény, tiszántúli nemes, ki Isten tudja mikép, mint hallom, gazdag örökséghez jutott s most a nagyobb urakkal kezd szövetkezni. Ezen ember gyanús előttem, nem tudom, mikép van, de ösztönszerű ellenszenvet érzek iránta.

- Én - szólt ujra a másik - csekély fontosságot tulajdonítok neki; de nem tudná kegyed megmondani, ki az a magas, szőke ifjú, azokkal az önhitt vonásokkal s villámló szemekkel, ki a lovarda előtt oly hosszasan beszélgetett Bercsényivel?

- Nekem azt mondották, hogy neve Clermont, de senki sem tud egyebet róla, mint hogy tanulmányait Párizsban végezte s két évet töltött Olaszhonban, hol a herczeggel megismerkedett.

- Clermont! egy volna ez a híres Clermont Tonnere névvel? Miként jő ezen ember ide! Meg nem foghatom.

- Én még kevésbbé, - felelt Longueval, - de ez egyike azoknak, kiket ma, vagy inkább tegnap láttam először. Szembetünő, hogy az itt lévő magyar urak őt mind igen jól ismerik, rendelkeztem is, hogy embereink szemmel tartsák.

- Nekem úgy tetszik, s szemeimet nem igen csalja meg valami - folytatá Longueval, - hogy Rákóczit most kezdik e jó urak kitapogatni, - hogy érdekeik előnyére megnyerjék: nem kell tehát késnünk, őt oly hálózatba kerítni, melynek szálai s hurkai hatalmunkban legyenek mindig.

E szavak után a két beszélgető a bokrok közt tűnt el.

- Ezen ember Kinszki! - szólt a meggyőződés hangján latin nyelven Clermont, fenséges tekintetű, magas karcsú ifjú, ki társaival oly ponton állt, honnan elragadó kilátás nyilt egy hosszú széles völgyre, hol a Tarcza partjain fehér marhákat lehete legelni látni s a nyájőrök sípjának búskomoly hangjai reszkettek fel a távoli mélyedésekből.

- Kegyed ismeri őt? - kérdé Apagyi, Longueval és társa után nézve.

- Most igen, - felelt a másik, - e két ember egyetért!

Úgy látszott, hogy a rejtélyes ifjú nyilatkozata valami babonás hatással volt a jelenlévőkre, kik tudni látszattak, hogy Kinszkit sohasem látta.

E közben a déli óra közeledett s a szétoszlott vendégsereg a herczegi lakban kezdett összegyűlni.

Roppant kiterjedésű teremben találkozunk velök.

E karcsú merész íveken s tizenkét vályúzott oszlopon nyugvó hézagnak egyik végét - jó magasan - széles karzat foglalá el, hova a hölgyek gyűlöngtek lassankint.

A terem padolata fehér és szürke márványnyal koczkázva, tükörsima volt. A sok fényesen öltözött s többnyire harczias tekintetű férfi-alak annak hosszában sétálgatott, vagy a festett üvegekkel lemezelt magas ablakok mélyedéseiben beszélgetett.

A kétes világítás, a hölgyek pompás aggszerű öltözete s többnyire ifjan üde, bájos vonásaik még növelték a szemle érdekét.

A nagy hézag középben magas kúpot képezett, világíttatva kristálytiszta üveg ablakoktól, melyek sugárabroncsot látszattak körüle vonni. Alant a fehér falak egész hosszát, természeti nagyságban festett családi képek, aggszerű arany keretekben töltötték el: a Rákóczi, Báthori, Tökölyi, Zrinyi és Frangepán régi nemzetségekből; a két mellékboltozat tetejéről pedig óriási velenczei csillárok függöttek, egész erdejével az üvegből utánzott minden szinű cserleveleknek s metszett csöppeknek. A karzat, az oszlopfőték s ajtók aranyozásai az egésznek valami ódon s szigorú szellemet kölcsönöztek, minek a roppant négyszög bútortalansága egyházian ünnepélyes tekintetet adott.

Nemsokára Rákóczi többek kiséretében megjelent vendégei közt. - Öltözete, mint mindig, egyszerű, de ízlésteljes volt: a sötétzöld bársony, mely tagjait födé, csak keskeny arany hímzéseket láttatott, s nyuszt-kalpagjának kincset érő gyémánt boglára volt leginkább, mi a gazdag Rákóczi utódra emlékeztetett.

Az egész társaságban feltünő volt, mennyire igyekezett kiki a tőle kitelhető fénynyel megjelenni. A hímzésekkel s paszománttal terhelt német szabású öltönyök s az utánozhatlan keleti magyar viselet közt nevezetesen kitűnt a különbség. A két herczegnő hófehér, ezüst hímzésekkel gazdag ruházata, a sok minden szinű, s az övéknél sokkal fényesebb öltönyök közt, azon benyomást tevé, melyet a fehér liliom változatos virág-szőnyegen.

Az ebéd más teremben várt a vendégekre. Kinek-kinek ízlésére s étvágyára bízzuk mind az étlapot, mind a hosszu U betűt képező asztal - valóban fejedelmi - diszítményeit, s a számos fényes cselédséget elméje elé idézni.

E másik teremben keskeny karzaton a zenészkar, e mellőzhetlen járuléka a régi magyar ünnepélyeknek, foglal helyet, s az egész jóval elevenebb s derültebb színezettel birt, mint bárhol az ily ünnepélyes etetések.

Maga a terem nem láttatá azon szigorú, komoly tekintetet, melyet ama nagyobb. Selyem kárpitok födték itt a falakat s történelmi rajzok pótolták ki a családi képeket. A hosszú állványok meg voltak rakva a magyar gazdag urak kedvencz fényüzési czikkeivel: ezüsttel s nagy méretű arany és kristály billikomokkal, mi a chinai és francziaországi porczellán edényekkel együtt kellemes telettséget adott e szép teremnek.

Délután az egész társaság lóháton egy gyönyörű völgybe ment, hol a herczeg tiszteletére a vidékiek, régi magyar szokás szerint, falusi ünnepélyt rendeztek el.

Rákóczinak nagy selyem sátora, bálványszerű hársak árnyában volt kifeszítve s törökös kerevetekkel ellátva.

A szép tisztásban előtte a vidéki nép vasárnapi öltönyében jelent meg, s miután a lelkész vezénylete alatt, a különböző helységek főnökei, küldöttségi szerepükben egyszerű szivességgel s őszinteséggel eljártak, a zenekar hangoztatni kezdé ama villanyozó csárdások egyikét, melyeknek honunkban a nép nem tud ellenállani.

A vendégek közül, a magyar szellemmel kevésbbé ismeretesek, meg valának azon mesterkéletlen derültség által lepetve, melylyel a nép az alkalmat vigadásra használta, s kénytelenek lőnek megvallani, a mit minden idegen megvall, ha honunkban huzamosb ideig lakik, hogy köznépünk sok tekintetben sajátos érdekkel bir s valami oly ösztönszerű becsületességgel, mely rokonszenvet idéz elő.

Régi szokás szerint pár ökröt sütöttek nyárson s a hordók tartalma gyorsan ürült, a nélkül, hogy legkisebb rendetlenség történnék.

Most e régi képek eltüntek az életből! Hol vannak a nyerítő mének, a vidor, hangos zene erdők magányiban? - Hova tüntek ama fényes, keletiesen férfias alakok?

Kevés embernek van fogalma arról, mennyiben különbözött mindez attól, a mit jelenben a legpompásabb ünnepélyek alkalmával látunk.

Rákóczi Ferencz s többen vendégei közől, a szép vidéki leánykákkal egy-egy csárdást eltánczoltak, s a herczegnő maga a lassú magyart meg nem tagadta a csinosan öltözött nép fiától, ki, egy szép vágással homlokán keresztül, őt tisztelettel felszólította.

- Ember vagy Gyárfás! - mond neki Rákóczi a táncz után, - oly ajánló levéllel, minő homlokodra írva van, a királynét is felszólíthatod tánczra!

- A török írta rá - felelt az ifjú, kinek arczából látszott, minő sokat képzel magának, hogy Rákóczi Ferencznével tánczolhatott.

Már a nap a hegyek gerinczét elérte; úgy rémlett, mintha azokat tűznyelve ragadná meg, hogy az erdőt felemészsze, mikor az egész társaság ujra lovon ült, magára hagyván a késő éjfélig vigadó népet.

Az erdőségből a szabadba érvén: fenséges látvány lepte meg őket. Az egész vár mindmegannyi csillagokkal volt elhintve: mogorva falai tűzboronával kerítve, tündér kastélyként rajzolák le magukat a fekete fellegeken, melyek mögötte kelet felé vonultak: talán vihart hordva sötét lepleik közt, talán áldást, a rég várt esőt, de nem háborítva e szép napot.

A világítás, melyet a herczegnő terve szerint rendeztek el tisztjei, annyira hozzásímult a vár ódon jellegéhez, oly ízlésteljes és nagyszerű volt egyszerre, hogy a jelenlévők kivétel nélkül el valának ragadtatva.

Volt köztük, kiket e fény, e tisztelet s általános rokonszenv kettőzött irigységre ingerelt; kik ennyi gazdagságban nem láttak egyebet, mint a tehetséget, mindig növekedő népszerűség szerzésére.

Olyanok voltak ezek, mint a pók, mérget szedvén mindenből s martalékra esengve ülvén széles hálóinak odujában.

Longueval számított. - Túlbecsülnők őt, ha a gyalázatos szerepben, melyet játszott, egyebet, mint puszta pénzszámítást keresnénk. - Hányszor nevezzük gonoszságnak és árulásnak, mi gyávaság vagy alacsony pénzkereset eredménye, nem több! Hányszor tiszteljük meg e nyomorú faját az embereknek avval, hogy legalább a rosszban tartjuk őket feltünőknek, míg nem egyebek, mint élődő naplopók s kifütyült szinészek!

Kinszki, kivel Longuevalt e napon át többször láttuk beszédben, a herczeg ellenségeinek magasb osztályához tartozott.

Ő Rákócziban mindenekfölött a szabad alkotmányos magyart gyűlölte; azon mély, kibékülhetlen gyűlölettel, melylyel a szolgai szellem mindazokat kiséri, kiknek szabad lelke semmi nemébe az igának bele nem tud okulni.

Magyarországnak szomszédai sokat meg tudtak bocsátani, szellemét s osztályrészét az uralkodásban soha! - Semmi sem sérté ellenségeit inkább, mint ama nyilt s erőérzetében nyugodt kifejezés a keleti magyar arczokon, - mely mellett meghunyászkodásuk s hódolati elmállásuk a nevetségesség szinét ölté fel.

De ha Magyarhon összes lakosságának hazafiszeretete szálka volt szemeikben, a nemesség kincsei s kiváltságai őket dühösekké tették.

Kinszki s többen, kiknek neveik történelmünk vérlapján visszhangoznak, e számhoz tartoztak: kétszeresen érezték az arany iga nyomását - a magyar kis királyok közelében.

Rákóczinak egész vára, annak nagyobb termei s lakosztályának egész végtelen szobafolyama világárban fürdött. Oly ízléssel s derült szinezettel öntette el Amália herczegnő ezen érdekes estélyt s vidám tánczünnepélyt, mikép látszott, hogy ez elrendezésben mindenütt a szerelem gondos, gyöngéd keze működött; a fény és csillám csak keretéül szolgált a tiszta gyöngynek, melyet e jámbor, szerető hölgy szíve érlelt kedélyében.

Azon ünnepélyekhez tartozott ez, melyekkel végre - rokon, s ellenszenv daczára - barát s ellenség kibékül. Maga az irigység s titkos gyűlölet megpirult a kedves házi úr színletlen szivélyessége s vendégszeretete előtt.

De midőn a zene elhangzott, mikor a szép herczegnő angyali arcza nem gyakorlá hatását s végre a hajnal derűje fogadta a vendégeket szállásaikon, a varázs szűnni kezdett, s kiki halkkal visszanyerte rokon- és ellenszenvét.

Mi érleltetett ki e nevezetes napon, mi várt azon emberekre, kik mások vesztében találják a legszebb gyönyört, nemsokára látni fogjuk.

LONGUEVAL.

Undorral közelítünk a gyalázatos névhez, mely e czikk élén áll. - Az erkölcstelenedésnek s elvetemültségnek nem ismerjük gyávább s émelyítőbb nemét, mint az árulás. Vegyen bármi színt, öltse fel bár magára az emberszeretet, a gonosz elleni kényszerült védelem s a legigazságosabb ügy mentésének szerepét vagy álczáját: az áruló mindig az emberi szenny legalantibb üledéke marad. Egy árulóval, vagy csak a ki árulás hírében van s nem tisztítja ki magát: éppen úgy nem lehet társalogni, mint kiről az mondatik, hogy lop vagy hazug. De fájdalom, ki nem kerülhetjük e nevet; mert e külhoni virágszál történelmünkben azon szerepet játszá, melyet égésben a titkos gyujtogató. Longueval, mikép láttuk, meghitten s bizodalommal társalgott Kinszkivel, ki őt pedig jól ismerte, s gyanítanunk kell, hogy az ünnepély után még egyszer titkon összejöttek. Mielőtt azonban Longueval első elhatározó lépteire fordítanók figyelmünket, elkerülhetlen röviden Rákóczi Ferencznek nőtlenkori bécsi mulatására visszatérnünk.

A franczia követ, gróf Villars, XIV. Lajos legbizodalmasb emberei egyike volt. A franczia kormány gyűlölsége s vetélyvágya Ausztria ellenében sokkal ismeretesb s inkább a történelem rovatába tartozik, mint hogy arra itt hosszasan kiterjeszkednünk kellene.

Villars, ki a bécsi hatalmasok ármányait mindig előre tudta, mert a számos idegenek közt, kik annak minden időben kedvenczei valának, talált néhány hozzáférhető egyéniséget; - látta, miként bánnak Rákóczival s azonnal fel tudta fogni, minő hatalmas eszköz leendne az ifjú herczeg XIV. Lajos érdekeire nézve.

A herczeg szelid természete ismeretes lévén, Villars óvakodott neki őszinte ajánlatokat tenni. Rákóczi a maga részéről semmit el nem mulasztott, hogy minden gyanút elhárítson magáról. A császári udvarnál, még akkor is, mikor már az ármány elintézte ellene s gazdag birtokai ellen tőreit, gyakran s őszinte hódolattal jelent meg, hol színlett s álnok szivességgel fogadtatott.[clxiii]

Ez Villars grófot meg nem lepte. Ő tökéletesen beleokult a légbe, melyben élt.

Rákóczinak nemes kedélye ki nem tudott a folytonos gyanusításokkal békülni: valami oly sértőnek s szégyenítőnek tartotta azon eszmét, hogy örökös rendőrségi felügyelet alatt, mindig kémekkel van körözve: hogy egyszerre ketté akarta vágni a dolgot s a kormányt minden ürügyétől az ellenei áskálódásoknak, megfosztani.

Ekkortájban tevé először a bécsi kormánynak s a császárnak azon nevezetes ajánlatot, mely a német történészeknél ritkán s csak futólag említtetik: hogy kész minden magyarhoni birtokát, valami német herczegségért cserébe adni, s Magyarhonból egészen kiköltözni.

Mennyire rosszul esett e hontalanítási terv a magyarországi elégületleneknek, úgy Rákóczi népszerűségében és hitelében nevezetes csorbát ütött. Jobb emberei a bécsi udvarnál csudálkoztak, hogy e nagyszerű ajánlat el nem fogadtatott.

Tudva volt minden elfogulatlan előtt, miként szoktak a bécsi kormány által az ily cserék végrehajtatni: Báthori Zsigmondot a nagy és gazdag erdélyi fejedelemségért a kis opoli és ratibori herczegséggel elégítették ki; II. Apafi Mihálynak pedig hasonló kárpótlásul 12,000 forint évi bért adtak! Kik e kormány jezsuitai szellemével mélyebben ismeretesek valának, s tanúi az eperjesi mészárláskor is azon fő törekedéseknek, hogy az ártatlanul elítéltek javait elkobozzák: előre kezdettek attól tartani, hogy a szenteskedő el nem fogadásnak oka valami veszedelmes utógondolat, a remény tudniillik, olcsóbb áron kifoszthatni a herczeget, mint bármi nyomorúságos csere által.[clxv]

Rákóczi, hosszas bécsi tartózkodása közben, gróf Villarssal gyakran találkozott, s mikor pataki várát és uradalmát Vaudemont herczeg lázadási egyetértés hazug ürügye alatt kizsákmányoltatta,[clxvi] elérkezettnek gondolta az eszes franczia az időt, hogy Rákóczival nyiltan szóljon.

Bizonyossá tevé őt hímezés nélkül: hogy ha kedve volna, gazdag örökségének erőszakosan letartóztatott részét visszanyerni, s az erdélyi fejedelemségre jutni - biztosan számíthat XIV. Lajos segítségére.[clxvii]

Rákóczi az ajánlatra inkább tagadó, mint kikerülő feleletet adott. Ez időben még kevés bizodalma volt a francziákban, kik éppen oly nagyok voltak tett igéretek nem teljesítésében, mint most, s minő nagy a bécsi kormány a gazdag nemesség kizsebelésében s gyógyíthatlan - bár hizelgő - rettegésében a magyaroktól.

Longuevalnak sikerült óvatos közelítései alkalmával, Rákóczit meggyőzni arról: hogy ha a franczia kormány s az egész nemzet természetes vérmességénél fogva, mikor igér, nem is számítja ki mindig a teljesítés lehetőségét: - egyben az ifjú herczeg nem kétkedhetik, abban tudniillik, hogy XIV. Lajos maga mindent a legnagyobb készséggel el fog követni, mivel a német császárnak árthat.[clxviii]

A büszke király azon eszmével ki nem tudott békülni, hogy a kis habsburgi gróf - a lábainál két térden hűbéri megerősítését a barri herczegségben elfogadó lotharingiai herczeg - császári czímet visel. - Azon időben divattá vált a gazdag, régi franczia arisztokraták közt, a lorraini herczeget a legnagyobb hetykeséggel lenézni.[clxix]

A mi Villarsnak nem sikerült egyelőre, arra Longueval kedvet kezdett Rákócziban ébreszteni.

Magyarországon annyi irgalom nélküli szenynyes kegyetlenség vitetett véghez, s maga Rákóczi oly szemtelen rablások súlya alatt szenvedett,[clxx] hogy könnyen megfogható, ha oly lépésre határozta magát, mely által a véletlenségek esetére menedéket biztosítson.

Ennyi volt s nem több, a mit tett.

Longueval, ama nevezetes ünnepély után néhány hetet töltött állomásában, a nélkül, hogy a herczeg udvarában megjelenne.

E visszavonulásban kettős számítás volt: az álnok áruló egyrészt azt akarta, hogy a vidékieket azon eszmére hozza, hogy ő a herczegi udvart nem keresi oly gyakran mint azelőtt; másrészt azt óhajtotta, a mi meg is történt: hogy a herczeg maga tudakozódjék felőle s őt meghivja.

Számítása nem csalt; mert a kiknek gyanuját ez idegen tolakodónak beszínlelése a sárosi várba az utóbbi időben felélesztette, látván, hogy ott hetek óta meg nem fordul, azt hitték, hogy gyanújukban csalatkoztak. Rákóczi pedig, kit már többen figyelmeztettek Longuevalra, ennek elmaradásában a gyanusítást megczáfolva látta. Ő egyáltalában nem birt gyanakodó kedélylyel: - tízszer könnyebb volt bizodalmát megnyerni, mintha egyszer valakit avval megajándékozott, azt elveszteni.

Longueval a felszólításra legnagyobb készséggel megjelent Sároson, Rákócziné nem csekély bosszúságára. De annál nagyobb örömére férjének.

Ezen első találkozás alkalmával nem is hozott semmit elő, mi legtávolabbról Rákóczi viszonyaira vonatkoznék.

Néhány hét telt el így, midőn egy napon megjelenvén ujra a sárosi várban, jelenté a herczegnek, hogy néhány hónapi szabadságot nyert hazájába menni. Mikor Rákóczi sajnálkozását jelenté ki, a belga életében legelőször kezdett vele egészen nyiltan s őszintén szólni. Kérte a herczeget, hogy őt bizodalmával ajándékozza meg; s engedje neki azon szerencsét, hogy a herczeg sok szivességét viszonszolgálattal hálálhassa meg; legyen az a legfontosabb s legveszedelmesebb bár.

Rákóczi még gondolkozott, azután az egyenes feleletet kerülve kérdé: - Mit gondol Longueval, mikor tájban láthatjuk itt kegyedet ujra?

- Remélem, - viszonzá a kérdett, - három hónap mulva legkésőbben visszatérek; hamarább is tehetném ezt, de szándékom néhány hetet Párizsban tölteni, hol sok ismerőim s pártolóim vannak.

- Igyekezzék minél elébb hazajőni; - folytatá Rákóczi, - egy könyvjegyzéket adandok át, ezeknek vagyunk itt legnagyobb híjával.

- Akármivel bíz meg herczegséged, meg lehet győződve, hogy azt a legpontosabban viendem véghez; - felelt a belga. - De bocsánat, ha nyiltan kimondom, hogy alig kinálkozik jobb alkalom, mint ez, ott kissé kitapogatni a tért. Herczegséged ősei folytonos összeköttetésben voltak a franczia udvarral, és ott, a mívelt ízlés s gyöngédebb társalgás ama világvárosában, Párizsban, sok rokonszenvvel birnak a magyarországi érdekek.

- Tudja-e Fönséged, hogy Voltaire maga, kinek neve most egyszerre annyira hangzani kezd, valódi szenvedélylyel vesz részt főleg Erdély sorsán?[clxxii]

- Annál jobb, - viszonzá Rákóczi mosolylyal, - remélem, kegyed majd sok érdekest beszélhet Párizsról s XIV. Lajos fényes udvaráról.

- Higyje herczegséged, pár bizodalmas sor, nem diplomatikai alakban, a nagy király előtt több nyomatékkal és súlylyal birna, mint mindaz, a mit én mondhatnék. Ne feledje herczegséged, hogy sok ellenségei vannak s éppen mivel ezeknek többsége, nem személyének, hanem magas és fontos polgári helyzetének ellensége, veszedelmesebbek! Egyes emberrel, kinek szálka vagyunk szemében, könnyen lehet végezni; de midőn érdekek ütköznek össze, akkor készen kell lennünk az ármány egész makacsságára. Nem akarok baljós lenni s a mit koczkáztatva mondok, meglehet - sóhajtom ezt, - talán sohasem fog történni; de nem árt véletlenségek esetére, oly hatalmas s Európában oly súlylyal biró barátnak védelméről és barátságáról biztosítni magát, minő XIV. Lajos!

- Köszönöm, Longueval, részvétét, de tanácsával nem fogok élni. Meg nem foghatom, mi ürügye lehetne a bécsi kormánynak belém akadni. Annyi gyilkosság, annyi mészárlás után, mennyinek ez árva ország ki volt és van téve, higyje nekem, lelkiismeretet csinálnék magamnak újabb iszonyokat fölidézni. Magyarországnak pihenni kell: elég vér folyt már! De az örök gondviselésre is bízni kell valamit, mely minden igazságtalan hatalomhoz azon átkot adta kiséretül, hogy öntudatlan maga ássa meg sírját.

- Távol legyen tőlem - kezdé ujra Longueval - a gondolat lázadás, úgy pártütés felidézésére! de éppen mivel a gondviselés maga, makacsságig szokja a felülkerekedett gyávaságot fokozni, hogy hatalma megtörjön; ez esetre jó a menedék, jó tudnunk, kihez szóljunk nehéz napokban. Herczegséged irántam annyi részvéttel volt, s kegyét oly nagy mértékben árasztotta reám,[clxxiii] hogy fekete hálátlanságnak tartanám, ha most, midőn holdakra távozom innen, legbensőbb meggyőződéseimet elhallgatnám. Ne kétkedjék, Fönség! Ürügy mindig kéznél van, hol az akarat ártani valakinek kész. Gondolja-e herczegséged, hogy ama nép, mely most a császár trónja körül róla nélküle, néha, ellene parancsol és határoz, a császárnak magának, pillanatra is tudná feledni, hogy herczegségednek csak egy nyilatkozatától függ, hogy az erdélyi fejedelemségre megválasztassék?

- Nem keresem azt! - mond Rákóczi.

- Ez mitse határoz: a félénk politika természetében van inkább rettegni a lehetőségektől, mint magától a bekövetkezett veszélytől. És miért? azért, mert veszedelem idejében, ama sok külföldi, kinek e felséges ország sem inge, sem galléra, első, ki tele zsebbel kereket old; lehetőségek pedig közvetlen nyugtalanítják s korlátolják dics- és haszonvágyukat. - Ezt a külföldi - pirulás nélkül mondá a csalás órájában!

- Mind igaz, Longueval, de mit nyerek, ha lelkemet azon öntudattal terhelem, hogy félelmükre valódi okot adok? Erdély le van igázva s ott is él nagy száma azon embereknek, kik mindennel kibékülnek. Szenvedett e szegény ország eleget, ne idézzük fel az Eumenidákat!

- Fel fognak pedig idéztetni, - felelt a meggyőződés keserű hangján a belga; - mert herczegséged jobban tudja mint én, hogy a túlfeszített húr megpattan, hol véleményük szerint nincs gyengébb láncza a hűségnek, mint a félelem s erőszak. Ők idézik fel naponkint a pokol s kárhozat szellemeit! Nem fognak azok késni, mint soha sem késtek, mikor az ily felidézés hangja megcsendült. Herczegséged kénytelen leend azon állást elfogadni, melyre hivatva van, hogy Erdély s Magyarhon védbástyája legyen: herczegséged erdélyi fejedelem leend, akaratja ellen! Oh ha én ezt úgy tudnám lelkébe átirni, mint ez világosan áll meggyőződésem előtt! Ez az, mitől ama tanácsosok és hatalmasok rettegnek! Ha Erdély önállóságát visszanyeri, míg az tart, Magyarországnak mindig biztos támaszpontja leend.

- De mit tehetnek ellenem, - kiáltott fel Rákóczi, - míg nyugodtan élek jószágaimban, sem hivatalt nem keresek, sem az erdélyi fejedelemségre nem vágyom? sőt miként most állanak a dolgok, el sem fogadnám azt.[clxxvi]

- Mikép most állanak! - szólt alig hallható hangon Longueval, - de mindig állhatnak e így? ennyi titkos gyűlölség, elfojtott bosszú s felingerlett nemzeti önérzet közben! herczegséged bűnt követ el, bocsánat vakmerőségemért, - ha pillanatig feledi a lehetőségeket.

- Kegyed kisért engemet, Longueval! - mond Rákóczi, - felvisz a lomniczi csúcsra, mint a gonosz szellem s a dicsvágy varázsában mutatja nekem a jövőt! Szóljon, ha lépéseket teszek, mikép kegyed tanácsolja, véletlenségek esetére, s ezek fölfedeztetnek, mi történik akkor?

- Ez lehetlen! - kiáltott fel Longueval; - herczegséged felteszi rólam, gyanítom, hogy a mivel én megbizatom, az csak annak jövend tudomására, kinek azt tudni kell; XIV. Lajosnak érdekében áll a titkot megóvni.

- Emlékeztetem kegyedet Tökölyi sorsára, - veté közbe Rákóczi, - kik árulták el őt, kik okai, hogy Magyarország annyi véráldozat után, most minden erőszaknak, vagyon, személy és vallás ellen martalékul esett? Nemde a török udvar, oktalanul beleesve a tőrbe, mely neki a német kormánytól, legnagyobb ellenségétől, intéztetett? Ismeri-e kegyed a franczia nemzetet? Mennyi igéretet tett már olykor; és mindig akkor tagadta meg pártolását, mikor a veszélyt felidézte, s a lángot maga felszította! Én tisztelem XIV. Lajos személyét, de udvarát feslettnek és jellemtelennek tartom. A franczia bátor és hiú, de nem biztos! XIV. Lajos igéretei belevezethetnek a bajba, kivezetni abból sohasem fognak!

- Ah, mily kevéssé ismeri Fönséged a nagy királyt! Nem Francziaországról van szó, hiszen az állomány a király, mikép XIV. Lajos szokja mondani: minden attól függ, hogy a nagylelkű királytól nyerjen biztosítást, tőle magától, akkor felelek mindenről!

- Mindenről?

- Igen Fönség, mindenről! ha XIV. Lajos Magyarország mellett nyilatkozik, minden meg van nyerve. Mondottam, hogy nincsen diplomatikai okiratról szó, hanem bizodalmas levélről, melyet az erdélyi fejedelmek utolsó sarjadéka Európa legnagyobb emberének ír. Én biztosíthatom herczegségedet, hogy levele a nagy király tulajdon kezébe jő, s arról soha senki más nem fog valamit tudni.

- Scripta manent, verba volant, - mond Rákóczi.

Ha itt félbeszakítjuk e párbeszédet, oka az, mivel a történelem kétségtelenné teszi, hogy Longuevalnak sikerült Rákóczi Ferenczet egy általános kitételekben fogalmazott levél irására birni, s így csak megakasztanók eseményeink folyamát, mely éppen most kezd válságteljes szakába lépni, hol Rákóczi Ferencz nagyszerű életének változatai legördülnek előttünk.

Néhány hétre a leírt búcsú-jelenet után, - mert Longueval három nap mulva elindult, mikép mondá, Liègebe, hazájába, Rákóczi Ferencz a sárosi vár egyik nyilt erkélyében ült nejével.

Szép őszi este volt, a nap arany mezőkre osztotta az eget, sugarait, mint széles szárnyait egy tágas karajnak, árasztván a nyugati látkörre.

A várban kevés látogató volt s ezek elszéledtek a várt övedző - kertté alakított - erdőségbe, vagy szállásaikon mulattak.

Egyike volt ez azon kedves, csendes óráknak, hol zajos napok után rövid pihenés perczei állnak be, s azok, kik legközelebb vannak egymáshoz, összébb vonulnak: megmondván mindazt, mit zaj és emberek közepette mondani nem lehet.

Rákóczi szép nejével elmerülve ült a felséges kép tekintetében, mely a völgyből nézett fel reájok, s a bérczek éleiről a búcsúzó napnak sugárival üdvözlé őket!

- Minő felséges ország! - sóhajtott Rákóczi; - mennyi erő, mennyi gazdagság, mennyi dicső, magasztos visszaemlékezések! Oh! a lelket felrázza ha meggondolom, minő gyilkos nép dúlja azt, s nem engedi erőérzetre emelkedni.

- Van e szép földnek jövője! - mond szeliden a herczegnő; - a népek sorsa nem egyszer olyan, mint ama kláris-sziklák a tenger örvényében, melyeken milliomjai a láthatlan állatkáknak építenek: lassan, észrevehetlenül emelkednek e sziklák mindig felebb és felebb, aztán a sima víztükör fodrokat kap s a hajós, ha évek után visszatér e helyre, egy setét gyürűt vesz észre, mely tágan s hullámfödve emeli ki hátát. Jőnek évek s zöld sziget növekedik, telve pálmákkal és dús tenyészettel! Ne essünk kétségbe! E nemes, e szent föld, a vértanuk e sírja fölött, építsünk és legyen munkánk egy és egy czélra! A népben, mely hisz magában s mert erejét gyűjti, szenvedni és tenni tud egyszerre, abban nem vesztem el bizodalmamat.

- Sohasem hittem, - mond Rákóczi keserűn, - hogy türelemre több erőfeszítés kell, mint tettre; a mit ezen emberek cselekszenek, iszonyú! Minden határt, minden mértéket halad: kérjük az Istent, Amáliám, hogy tanítson bennünket alázatra és türelemre! mert érzem, hogy őseim meleg vére felforr bennem s Istenemre! a türelem határin állok.

- Az enyim megtört már, - viszonzá a nő, - kinek szemeiben egy villáma az erélynek sugárzott, melyet benne Rákóczi csak olykor kezdett sejteni, - de semmit sem tehetünk, míg személyesen meg nem támadtatunk.

- Ez megtörtént már Vaudemont által, - mond Rákóczi, - ki szennyes zsebeléseit és dúlásait avval takarja, hogy egy gonoszságból kettőt csinál: miután tudniillik pataki váramban úgy gazdálkodott mint a tatár, most mindenkép törekedik a pórnépnek, általam leginkább kárhoztatott kihágásait[clxxvii] nekem tulajdonítani.

- Hazugságot s igazságtalanságot elkövetni együtt jár, - viszonzá Amália, - azért volt minden időben hasonló sértés, ha hazugnak vagy gyávának neveztek valakit. Mi az igazság mellett maradjunk s kisértsük meg erőnket a türelemben, mig személyesen meg nem támadtatunk.

Mintegy félóráig beszélgettek így együtt, midőn a szolgálatot tevő nemes ifjak egyike idegen urat jelentett be, a nélkül, hogy nevét mondaná.

- Idegen? - kérdé az udvari szertartásokhoz szokott s azokról nem keveset tartó herczegnő; - tudja meg kegyed nevét, bejelenteni mindenkit nevénél és czíménél fogva szokás.

- Kérdeztem, - szólt az ifjú, - de azt felelte, hogy herczegségtek elfogadandják, ha annyit mondok, hogy neve két szótagból áll.

- Ah! - kiáltott fel Rákóczi, azután mérsékelvén hangját, a lehető egykedvűséggel tevé hozzá: - vezesse be kegyed, majd megtudjuk. -

Az ifjú kissé felingerelt kiváncsisággal távozott.

Mikor az ajtót behúzta, Rákóczi nejének kezét ragadta meg s nem minden felindulás nélkül szólt: - Ha tőle jő s ezt kell hinnünk, valami nevezetes történt.

A herczegnőnek nem maradt ideje feleletre, mert az ajtó szárnyai felnyiltak s egy magas, karcsú ifjú lépett be, kire lehetlen rá nem ismernünk. Nem volt az más, mint a magas szőke ifjú, kire Longueval Kinszkit figyelmessé tette az utóbbi ünnepély alkalmával.

- Ah! Clermont gróf! - kiáltott fel a herczegnő meglepetve.[clxxix] Kegyed! minő váratlan meglepetés!

- Üdvözlöm kegyedet, gróf! - szólt Rákóczi, - s remélem jó, nem balszerencse hozta ide?

Egyike volt e fiatal franczia lovag azon embereknek, kikkel a sors sajátos játékot űz, s kiknek regényes élete s viszontagságai elég anyagot adnának egy különös munkára.

Első tekintetre rá lehetett benne a legmagasb körök fiára ismerni. Öltözete a legegyszerűbb s mégis minden, a mi rajta volt, nemes és higgadt ízlésre mutatott. Tagjait mély gyász födte. Sötét boglárokból szerkesztett széles lánczon csüggött válláról az egyszerű, de súlyos arab kard, egyetlen fekete bőrtokjában, átlátszó csontmarkolatával.

- Adná Isten, - szólt Clermont, - hogy a mit hozok, jó lenne! de bármiként mutatkozik a jelen, jó lehet egykor belőle! Ha most ily váratlanul jövök, e levél ki fog menteni s megfejtend mindent.

Clermont egy feketén pecsételt levelet vont ki kebléből s átnyujtá a herczegnőnek.

- A levél nekem szól? - kérdé Amália.

- Igen Fönség, s a mi a levélben csak érintve van, azt minden részleteivel én fogom kiegészíteni.

A herczegnő elhalványodott, az ifjú szép arczának komoly kifejezése semmi kedvezőt nem látszott jósolni, azután felbontotta a levelet s olvasá.

«Tegnap reggel kilencz óra tájban Longueval nevű tisztet, bádeni Károly herczeg ezredéből, Linczben elfogtak. Mondják, hogy nála több magyar elégületlentől leveleket találtak, melyek egyikét el is akarta nyelni, de szándékában akadályozva lőn. Emlékezz, drága Amáliám, utóbbi levelemben tett figyelmeztetésemre! Ezen ember áruló! - - a veszély a küszöb előtt van, számíts rám, de bird férjedet arra, hogy Lengyel országba vonuljon az első roham elől. Magdaléna.»

- Longueval! - kiáltott fel a herczegnő, kire e körülmény nagy hatást látszott gyakorolni.

- Én meg nem foghatom az egész dolgot, - mond Rákóczi, - egyébiránt nincs is annak reánk nézve semmi különös fontossága.

- S a levél, melyet írtál? - kérdé Amália élénken, - mert Clermont gróf előtt szabadon szólhatunk.

- A levél általános kitételekben volt írva, - viszonzá Rákóczi, kinek vonásai semmi legkisebb aggodalmat sem árultak el; - megvallom, - tevé hozzá, - hogy én e becsületes embert nem tudom árulónak tartani, bár megfoghatom, hogy a ki a császári egyenruhát viseli, irányomban mindig a veszély szinében fog előtűnni barátim előtt.

- Herczegséged meg fog nekem bocsátani, ha én e körülményt igen fontosnak tartom, - szólt Clermont. - Hallja figyelemmel, a mit szerettem volna jobbkor közleni, ha serényebb postára akadtam volna, mint a minő magam vagyok: Longueval Bécsben hosszasan mulatott gróf Kinszkinél, s annyi bizonyos, hogy egész elfogatása Linczben nem egyéb színjátéknál. Jól tudta ezen áruló, hogy őt szemközt fogják állítani herczegségeddel, azért akarta a becsületesség külszinét legalább annyiban megóvni, hogy nem szándékos feladó, hanem el lévén fogva, a kénytelenségnek enged.

- Lehetlen! - kiált fel Rákóczi, - megbocsásson gróf, ha kimondom egyenesen, hogy ezuttal buzgósága agyrémeket lát. Longueval pár év óta gyakori vendégünk volt s majdnem titoknokom, nincs okom elhallgatni, hogy sokat tevék érte s oly móddal, hogy azt szégyenülés nélkül elfogadhatá. Mióta ismerem, semmit sem tett és szólt, mi a legtávolabbi gyanúra adhatna okot. Mívelt emberről, ki maga elégületlen volt, Magyarország minden viszonyait tudja, mint azt is, hogy e sérelmek daczára hajszálnyira sem tértem ki semlegességemből eddig, hogyan tehetném fel azon mély elvetemültséget, melyet ily árulás föltételez? De lehet-e ama szemtelen cynismust gyanítani egy kormánynál, hogy ne piruljon ily embert állítani velem szemközt? nem, nem? sunt certi denique fines! lehetlen?

Clermontnak nemes vonásai mély keserűség kifejezését nyerték. Oh, - szólt azután, - visszaóhajtanám azon órákat, mikor így hittem emberekben! Nincs elvetemültség, mire ember képtelen, mióta a leggazabb, a mi létezik s a legmagasztosb oly közel vannak állítva s annyiszor fölcseréltetnek az emberek által, hogy ugyanazon tett, mely koszorúkra számíthat itt, amott a vérpadra vezet! Longueval azon nyomorultak egyike, kik minden szerepre megvásárolhatók. Legtávolabb eszméje sincs e fajnak arról, hogy a legüdvösebbnek hitt czél vétkes uton elérve, bélyegző! de mi gondja ezeknek a czélra, önzés náluk a végczél, nem egyéb.

- Mindig erősítettem ezt, - szólt a herczegnő szomorúan.

- Én részemről sohasem éreztem legkisebb ellenszenvet iránta, - mond Rákóczi komolyan, de gyanú nélkül, - sőt tudománya s míveltsége szintoly kedvessé tevék őt nekem, mint józan s érett magaviselete, melyről csak egy a vélemény, egyéb iránt elég garázda van ezredében. Ha elfogták, meg vagyok győződve, hogy ártatlan levelemet megsemmisítette.

- Én pedig ellenkezőt hiszek, - mond Clermont nemes haraggal, - azt tudniillik, hogy meg volt vesztegetve, s a kormánytól ide rendelve, herczegséged titkait kilesni.

- Titkaimat! - kiáltott fel Rákóczi derülten, - e részben felhivom az egész bécsi kormányt, hogy egyetlennek nyitjára akadjon.

- S a levél, melyet mindig feledsz, melyet saját kezeddel írtál s utánozható a gonoszság műhelyében? - szólt közbe Amália, ki Longueval elfogattatásának egész horderejét fel bírta számítni.

- Ha azt titoknak veszed, kedves Amáliám, mit ama levélben fenszínleg érintettem, akkor azt is titoknak kell nyilvánítanod, a mi az ország egyik végétől a másikig visszhangzik. Mióta lenne tilos alkotmányos országban a törvényszerző országgyűlés egyik tagjának, a magyar mágnásnak, szót emelni ama sok tanácstalanság és baromiság ellen, mely egyesek, néha ma a kormány által gyakran az uralkodó tudta nélkül s ellene történik? Mióta tilos a királyt rossz tanácsadóira s az idegenek parasita seregére figyelmeztetni? mikor a rossz tanácsadókra a törvény maga ítéletet hoz.

- Alkotmány, törvényhozó országgyűlés! - kiáltott fel Clermont, - hol van mindez, papiroson kívül! Ez költőiség! a való, a rideg való szava így hangzik: van Magyarhonban egy ifjú, kinek neve Rákóczi Ferencz, kinek vagyona kis királyság, kinek - legyen gerle vagy sas - neve olyan, mint a pusztán átragyogó csillag, mely a Messiásig vezetett - - ezen embernek veszni kell!

- Legyen csalódás vagy igaz bizodalmam a császár személyes jelleme iránt, - szólt Rákóczi, - erről lelkemnek tartozom csak felelősséggel, holnap Bécsbe indulok. Szeme közé nézek ellenségeimnek s meglátom, mi és mennyi igaz!

- Halaszszuk, - mond Amália hirtelen, - mostani megjelenésünk gyanút gerjesztene, várjuk be Longueval elfogattatásának következéseit.

- Bevárni! Istenért, minő gondolat! - mond Clermont, - kezemben tartom egész szövedékét ez ármányoknak s kimondom világosan, hogy várni nem lehet, nem szabad! A bécsi út szintoly koczkáztatott merény, mint a békés veszteglés itt; feledte-e herczegséged, hogy váraiban német őrizet van s ezen embereknek egy parancs elég, hogy fogoly legyen?

Rákócziról mindazok, kik e végzetszerű életet leírták, azt törekedtek bizonyítani, hogy benne a legfeltünőbb, a legnemesebb tulajdonok mellett - kevés önállás volt. Ezen emberek hibáztak! A mit jellem-ingatagságnak, vagy gyengeségnek tulajdonítottak, az kivétel nélkül a körülményekben találja megfejtését, miként azt e munka folyamában látandjuk. Mindenhol, mikor a kiindulási pont erkölcsi alapból ment ki, azaz Rákóczinak tehetségében állt saját elvei szerint cselekedni, jelleme sohasem ingadozott, soha magát meg nem czáfolta. Nála a becsületesség ösztönszerű volt, az első lépés pedig a legnehezebb körülmények közt engesztelés és szelidség. Csak mikor ez nem használt, vagy gyöngédtelenül s néha vadsággal visszaodáztatott, lépett fel Rákóczi erélylyel s magas lelki fönségének egész súlyával. Jelenben is maga iránti gyöngédsége, nem akart Longueval elfogattatásának magára nézve illetlen s gyanusító fontosságot adni. XIV. Lajoshoz írt levele - mikép érintve volt - semmit sem foglalt magában, mit írni alkotmányos államban szabad férfiúnak jogában nem leende. Mert politikai véleménykülönbség s a kormány oktalan féltékenységeinek megrovása mindenkinek szabadságában állt.

Rákóczinak nyilt feje jól látta, hol és miként kell végződni az ily erőszakoskodásoknak. Távol volt azon szégyenítő előitéletétől s elfogultságától az idegen hatalmaskodóknak, hogy a magyar király gyáva nemzetek felett uralkodik. Ez oka, hogy nyiltan, de jó szándékból megírta a franczia királynak Magyarhon jelen állását, s a szükséget, hogy a kormányzás elvei mielébb megváltoztassanak, ha akarják, hogy az erőszak s önkény saját jármán meg ne törjön.

Ez volt mindaz, a mit írt, ki bámulna, hogy nem félt, s feltette magában nyiltan megmondani éppen azt, a mit írt. Azonban Amália észrevételét helyesnek találta, hogy a bécsi utat még halaszsza.

- Bevárjuk, - mond Rákóczi, - bármi egyebet tennénk, időelőtti vagy czéltévesztő lenne; én nem félek semmitől.

Clermont vonásai mindig komolyabbakká lettek. Darabig hallgatott, azután a meggyőződés hangján szólt: Megmondjam, mi fog történni?

- Halljuk, - felelt Rákóczi nyugodtan.

- Longueval mint vádló fog fellépni, minden rendelés meg leend téve herczegséged elfogatására s akkor ott leszünk, a hol jelenben vagyunk, de kevesebb előnynyel. Most nincsen könnyebb mint Lengyelországba átmenni s ott biztosságban felelni az igaztalan vádakra, vagy királyom védelme alá sietni Párizsba, mi nehezebb, de felelek sikeréről. Egész Magyarország a Rákóczi-név mellett van, Istenemre! ne sokat hetykélkedjenek, még nem vált a jó magyar vér vízzé s a jó király még él!

- Gróf úr, - mond Rákóczi, - kegyed egyike azoknak, kik előtt tisztán szólok s utógondolat nélkül. Igaza van sokban és én inkább mint bárki átlátom, hogy itt elébb-utóbb megtörik, a mit óvatossággal és kímélettel talán századig lehetende a sír nyugalmába ringatni. Megtörik mondom s félre nem ismerem e végzetszerű szerepet, mely nekem e leendő drámában a gondviselés által kitűzetett. De éppen mivel ezt látom, mindent ki akarok kerülni, mi az igazságtalanság legtávolabb árnyát reánk, azokra vethetné, kik alatta szenvedünk. Várunk, míg megtámadtatunk, aztán a koczka vetve leend, s bennem Magyarország csalatkozni nem fog!

Amália és Clermont meggyőződtek Rákóczi ingatlan következetességéről s hallgattak. Amália örült, hogy férjét bécsi útjáról feltartóztathatta, Clermont búsan nézett a jövő elé, mert tudta, mennyit veszt Magyarország, ha sikerül a nemzet ellenségeinek Rákóczit tehetlenné tenni, s kézhez keríteni. Clermont pedig szerette Magyarországot, az idő megfejti miért s minő forrón.

Az ifjú két napot töltött a sárosi várban, gyakran lehete őt Rákóczival egyedül, mély közlésben s élénk társalgásban látni. Mit végeztek, nehéz elhatározni; de alig hihető, hogy Clermont mindenre ne gondolt volna. Természetében volt e hatalmas embernek, kinek fontossága később a német kormány vastag szemhályogára sem hibázta el hatását, a véletlenségeket ki nem feledni a számításból, bár véletlenségekre sohasem építette reményeit s terveit.

Mikor végre a sárosi várból ép oly zajtalanul s majdnem észrevétlen eltűnt, mikép oda érkezett, Rákóczi szokott fényes életét szőtte odább. Ha a délelőtti órákat tanulmánynak, írás- és olvasásnak szánta s azok egy része fennmaradott lovaglásra, vadászatra, a sárosi vár esti órái híresekké váltak, a vidékben, mint a mívelt, fesztelen társalgás és derült együttlét kedves órái.

Rákóczinál egy napon azon férfiút látjuk, kit beszélyünk elején többszörös érdekkel kisértünk, Bercsényi Miklóst, ki az utóbbi időben háttérbe látszott vonulni.

Némi változást veszünk rajta észre, de az egészen előnyére szolgál.

Nem szabályos, de szép és férfias arcza sokat nyert sűrűbb haj és szakálla által, s azon ember, kivel először álruhában, azután táborozások közepette találkoztunk, itt egyszerre az érdekes, mivel Rákóczi termeiben új és kellemes oldalról ismerteti meg magát.

A minő nyers, önakaratú, heves és makacs volt Bercsényi, annyira tudta indulatosságát s természetes viszketegét a gúnyra[clxxx] fékezni, ha akarta.

A velős vonások kifejezése a dacz s erő helyett, melyet azok majd mindig leheltek, most a búskomolyság árnyával birtak. Félreismerhetlen volt bennök a titkolt bánat s szórakodottság, a mi arczának kifejezését szelidítvén, érdekét növelte.

Mi, kik e történetben őt életének egyik legmeghatóbb pillanatában láttuk, némi sejtelmével birhatunk annak, a mi e nyers és erélyes férfiút most lehűtötte!

Nem leend időnkívüli, ha egy tekintetet vetünk lelkébe s hogy ezt biztosabban tehessük, kissé visszatérünk azon időre, hol Bercsényit utoljára cselekvő szerepben találtuk: tudniillik a zernesti csatára, mikor Amadil nemét elárulta.

Bercsényi ez órában először életében érzett valamit, minek maga sem tudott egyelőre nevet adni. Oly érzést, mely őt hevességének egész indomával hirtelen s rohamszerűen ragadta meg.

Mikor Tökölyi felszólítására kénytelen volt Amadilt Brenkovics felügyeletére bízni: nem volt egyébről tisztában magával, mint hogy az ifjú Kálmán a legérdekesb hölgyek egyikévé változott, hogy erről homályos sejtelme volt s e hölgyet szereti, sőt szerette rég öntudatlan. Mit teend tovább? erre ideje nem volt gondolkozni.

Hasonlított a vándorhoz, ki késő éjjel többekkel halad mély erdőségben s a hold sugárinak egy csilláma kincset födöz fel előtte; hallgat, hogy óvatosan megőrizze titkát: körültekint, a helyet jegyzi meg magának s azon gondolattal távozik: visszatérek - e kincs enyim!

De a csata után, mikor Magnus Castel sikeretlen üldözéséből visszatért, Brenkovics már eltávozott, az orvos megsebesülve eszmélet nélkül feküdt egy szekeren, maga is rászorulva segélyre, s Bercsényinek társzekerén Kálmánnak sem híre, sem hamva. Csak másnap tudta meg, a mi addig történt Amadillal, mikor az orvos maga félholtan hagyatott, de nem azt, él-e vagy meghalt a hölgy?

Bercsényi pár hű emberétől kisértetve visszatért Tökölyinek gyorsan előrehaladó táborából és sietett a harczmezőre, éjjel érkezett azon helyre, hol Amadilt hagyta, s melyre azonnal ráismert.

A halottak el voltak már takarítva, de mindenütt lehetett a vér és halál nyomát látni. A föld össze volt taposva, látszott, hogy itt lovasság járt s összeütközésnek kellett történni; de Amadilnak semmi nyoma.

Ez idő óta Bercsényin nagy változás történt: jelleme szigorúbb, hidegebb szinezetet vőn, s olykor félreismerhetlen jeleit adá a búskomolyságnak. Ellenben mit benne e nevezetes esemény előtt senki sem vette észre, voltak órái, mikor ellenállhatlan ösztöne a szelídségnek gyakorlá reá hatását, s éppen ezen órák voltak azok, melyekben legszeretetreméltóbb lőn.

Hogy Bercsényi egyike volt a legeszesebb embereknek s szabadelműsége néha messze túlhaladta az elfogult s babonateljes kort, ezt krónikáink tanusítják; e részben nem csekély befolyása volt főleg a franczia irodalomnak, melyet nagy előszeretettel élvezett.

Bercsényi Tökölyi csillagának letűnte után darabig jószágaiban lakott s főleg az első időben mindent megtett, hogy Amadilnak nyomába akadhasson, de siker nélkül. Úgy tetszett, mintha ezen érdekes teremtés eltünt volna a föld szinéről.

Minő hihetlennek látszassék, a következés megmutatta, hogy Bercsényinek szenvedélye ennyi remény meghiusulása után is inkább növekedett mint megszünt, és hogy a szépnemtől - melynek éppen nem volt ellensége azelőtt - tökéletesen visszavonta magát. Különös ebben az, hogy vele semmi sem birta elhitetni Amadil halálát: mi pedig igen valószínű volt, mert tudjuk, mennyire kimerítette őt a vérvesztés, s megmentését minő nehéz volt feltenni, s bebizonyítni, miután a vidéki nép a zernesti csatatéren a halottakat eltakarította.

Később Bercsényi gyakrabban megfordult Rákóczinál, kivel már darab idő óta szoros barátságot kötött, s kinek ifjú fogékony kedélyére már ekkor kezde hatást és befolyást gyakorolni.

E hatás távolról sem tanusítá Rákóczi jellemének gyengeségét, legfelebb gyöngédségét bizonyítja s azon tiszta felfogását a körülményeknek, melyek előre nem látott esetekre, Bercsényi nagy befolyását az akkori nemes ifjuságra igen használható, sőt mellőzhetlen kelléknek jelelték ki.

Ha Bercsényi külsőleg láthatólag igénytelen és semleges szerepet játszott, nincs kétség benne, hogy szoros összeköttetésben volt azokkal, kik pillanatig sem vesztvén el reményüket a jobb jövőben, résen álltak s készek valának első kedvező alkalomkor azt a sorstól kidaczolni.

Bercsényi Rákóczi iránt annyi szeretetet s tiszteletet bizonyított mindig, sorsán oly buzgó részt vett, mikép igen természetes, hogy ez Rákóczi részéről is hasonló érzeményeket idézett elő. Ez indokolja nagy részt az engedékenységet, melyet Rákóczi e legrégibb s legmeghittebb barátai egyike iránt változhatlan kitartással, olykor saját hátrányára, számtalanszor bosszúságára bizonyított.

Jelenben Bercsényit nem puszta látogatási szándék hozta ide. Ő tudta már, hogy Longueval Rákóczi ellen nyiltan mint vádló lépett fel.

Ennek következtében azok, kik e külhoni kalandort kémül és csábítóul használták a sárosi várban, azt hitték, hogy Rákóczi kezeik közt van, s a gazdag jószágokról rendelkezhetnek.

Sikerült, főleg gróf Kinszkinek a császárt meggyőzni, hogy Rákóczi tökéletesen rendezett, veszélyes összeesküvésnek feje, a franczia udvarral titkos egyetértésben van, s nem lehet jobbat és üdvösebbet tenni, mint személyében a lehető forradalom sárkányfejét összetiporni.

Nagy Leopold - ha nagy volt - nem tagadhatni, hogy e nagyság főleg azon vak és kényelmes bizodalomban mutatkozott, melyet kiválólag azok iránt tanusított, kik nevére homályt és szégyent hoztak, s kik közől egy-kettőre később ráismert.[clxxxii]

Azon ellenszenv, mely Rákóczi iránt a császári udvarban létezett, tetőpontját érte Longueval feladásai után, nem csudálhatjuk tehát, hogy a jó, mindenek felett rossz tanácsosai iránt jó császár beleegyezett elfogatásába.

Bercsényi ezt tudtára adta Rákóczinak, figyelmeztetvén, hogy ha kézre keríttetni engedi magát, minden veszve van, erősítvén ő is, mikép legtanácsosabb a veszélyt jókor kikerülni s a szomszéd Lengyelországba sietni. Báthori-ágon Rákóczinak ott több rokonai voltak s neve nagy becsben állt a nemesség előtt.

Bercsényi felfödözése meg nem lepte Rákóczit, mert alig egy órával e hű barátjának megérkezése előtt megfoghatlan úton Magdalénának egy tudósítása előkészítette őt. E levelet Rákóczi iróasztalán találta a nélkül, hogy valaha végire járhatna, miként került oda.

Magdaléna nemcsak azt írta meg, a mit most Bercsényitől megtudott, hanem többet és hihetlenebbet.

A bécsi udvar tudniillik - a Rákóczi-ház e titkos őrangyalának sorai szerint, - elfogattatását oly férfiúra bízta, kitől Rákóczi védelmet és határozott rokonszenvet várt, s ez utóbbit tapasztalta is nem egyszer bő mértékben.

Ezen ember gróf Solari tábornok volt, ki nem sok idővel ezelőtt Konstantinápolyban mint követ a háború ideje alatt a Héttoronyban fogva tartatott.

Tökölyiné, ki Konstantinápolyban élt, daczára a német udvar kifogyhatlan ármányainak s üldözéseinek, szánakozásból a német tábornok sorsának enyhítésére mindent elkövetett: Solari főkép neki köszönhette, hogy jobbkor visszanyerte szabadságát, mint remélte.

Lehetlen volt Rákóczinak elhitetni magával, hogy e férfiú, ki iránta minden alkalommal a legnagyobb szivességet tanusította, oly kevés jellemmel birjon, hogy vissza ne merje utasítni a poroszló eljárást, melyre a császári udvar körében száz más, a legnagyobb készséggel ajánlkozanda; mert ha gyakran volt is híján becsületes erélyű hadvezéreknek, a Caraffák, Basták stb. sehol sem teremtek oly bőségben, mint az akkori udvari légben.

Kevés emberisméret Rákóczi részéről! - ezt fogják a legtöbben mondani s talán nem csalatkoznak; de nem kell felednünk, mikép nemesb természetek tulajdona, elvitatni maguktól néha legvilágosb sejtelmeiket, s hogy neme az elégtétnek magunk iránt létezik abban, ha gazságot és gyávaságot fel nem teszünk másokról, míg bizonyost nem tudunk.

Rákóczi tapasztalta az utóbbi időkben, hogy merev ellenszegülés barátinak jó tanácsára, ezeket nemcsak bosszantja, hanem szomorítja s a bizodalmatlanság szinében tünik fel.

Főleg Clermont nem tudta titkolni, minő nehezen esik neki Rákóczinak makacs bizodalma a császár személyességében, miután Nagy Leopoldnak egész uralkodása folytonos lánczolata volt az idegenek befolyásának, s az ellentétnek a császár személyes jelleme s a közt, a mi uralkodása alatt iszonyú és istentelen történt.

Bercsényi hevesebb ember volt Clermontnál; talán élesebb észszel birt, de nem azon csudás hirtelen felfogással s mély átlátással, melylyel az utóbbi.

Rákóczi nyugalommal, de egyszersmind figyelemmel hallgatta végig Bercsényit.

- Ha ezen emberek ellened föllépnek, akkor ne kétkedj, engemet és többeket üldözőbe veendnek, kik veled szoros összeköttetésben élünk, - szólt Bercsényi a társalgás folyamában. - Engemet el nem fognak! - tevé hozzá élénken, - arról biztosítlak, de arról is, hogy mihelyt észreveszem, a mit ellenünk főznek és szőnek, túljárok eszükön!

- Nem kétkedem, - felelt Rákóczi, - hogy a bécsi kormány csak örülni tudna az alkalomnak, ha engemet valamiben érhetne, de mielőtt végletekre s kenyértörésre kerül a dolog, magamhoz s mindnyájunkhoz illőbbnek látnám, nyiltan eléjük lépni s Bécsbe menni; - nekem ott sok jó emberem van - - -

- Solari, Kinszki, Stratmann! - tevé gúnynyal hozzá Bercsényi.

- Ezekben legkevesebbet bízom, - viszonzá Rákóczi, - bár Stratmannak fiát leghűbb barátim egyikének tartom.

- Legyen, - mond Bercsényi, - de mit tehet ez, mit Montecuccoli, s Aspermont maga! Azok, kik vesztünket óhajtják, nem akarnak jobbról meggyőződni, kéretlenebb vendég, kedvetlenebb ügyvéd nem közelítheti meg őket, mint ki ártatlanságunkat bizonyítaná.

- Van oly neme a szemtelenségnek, - viszonzá Rákóczi hévvel, melyet lehetlen föltennem lovagias férfiakban, főleg ha nyiltan föllépek s magam megyek Bécsbe!

- Bécsben talán el nem fognak? - kezdé ujra Bercsényi, - találsz ott egész sergére az embereknek, kik mindent elkövetnek megnyugtatásodra, abban semmi kétségem. Van egy faja a botránynak, melyet az ily emberek, a míg lehet, kerülni szoktak: - a közvetlen, egyenes kegyetlenség és igazságtalanság által okozott botrány. Nem lehetlen, hogy kellemetlenül ütközne útjokba valami túlbuzgó magyarevő, ha téged Bécsben fogna el. - Miért? halld! - akkor azt mondaná a világ: íme Rákóczi nemes bizodalommal Bécsbe jött s a császár elfogatta. - Szörnyűség! - A részeg és gyáva mindig titkolja állapotát. Be fogják valószinűleg várni, kedves barátom, még pedig nagy béketüréssel, míg magadat Bécsben tökéletesen beoktattattad s elringattattad, azután ha visszatérsz jószágodba, ott fognak el - ne kétkedj!

- Hogyan, miután Bécsben megszüntettem a gyanút?

- A gyanút! - kiáltott föl békétlenül Bercsényi, - mi köze a gyanúnak avval, mit ezen emberek akarnak!

- Minden gyanú nélkül tehát? - mond Rákóczi, kissé veszteni kezdvén egykedvűségét, - csak úgy vaktában s felteheted, hogy saját jószágomban megrohanjanak?

- Nem értettél! ürügyet fognak minden esetre keresni s ürügy sohasem hiányzik, - felelt Bercsényi; - ha azt mondom, hogy gyanúra nincsen ok, nem mondom, hogy ürügyről nem leend gondoskodva. Oh barátom! hazánk történelmének vérlapjaival kezedben s annak emlékezetével, mi jelenben történt és történik, nem látsz-e még tisztán? Nem, nem lesz béke és nyugalom soha! ha nyugszunk, maguk felráznak, hogy eltiporhassanak! Választás, fájdalom, e kettő közt van: vesznünk vagy veszniök!

- Úgy van, veszniök kell! - mond Rákóczi keserűn, - ha Isten úgy akarja! de éppen a mit mondasz, a mit úgy hiszek mint te s mindenki, ha szándékosan nem vakítja magát, megerősít föltételemben. Bécsben nem fenyeget veszély; mert hiszen nem a gonoszságról van szó, csak annak külszinéről, azért kerülni fogják a botrányt, hogy annál biztosabban követhessék sötét utaikat. Látni akarom őket, belenyulni a darázsfészekbe! Világos, hogy végzetemet ki nem kerülhetem, de legalább ne mondhassák, hogy elbizottan s vakmerően én idéztem föl, minek jönni kell.

- Legyen! - felelt Bercsényi, elhatározásod férfias és lovagias! - Nincs ez ellen eddig szólóm, adja Isten, hogy reményed ne csaljon! E nép azt hiszi, hogy mi forradalmakra vágyunk! egek ura! mi, kik éppen ellenkezőjét, Magyarország oly boldogságát óhajtjuk, mely minden forradalmat feleslegessé tesz! A félelmet semmi sem győzi meg, hogy bőre nincsen veszélyben! Ne ítéld az embereket magadról, Ferencz, keserűen fogsz csalódni! pedig nem tagadhatod, hogy tiszta lelked még mindig épít mások nemesb érzéseire, igen, nem tagadhatod ezt! - folytatá Bercsényi szigorú hangon. - Ha reményed csal, szólj! fel fogod-e a magad s e nagylelkű nemzet önállását s alkotmányos létét, azon emberek önkényének áldozni, kik maguk személyére féktelen szabadságot követelnek s igát készítenek nyakunkra? Mondd, játékai leendünk-e tovább is ezen állomány-hevenyészeknek, e rendszeres zsebelőknek, e király- és nemzetsértőknek, kik mindent, a történelem lapjait ki nem véve, bepiszkolnak maguk körül?

Bercsényi elhallgatott, szíve hevesen vert s felindulása oly félreismerhetlen lőn, hogy vonásai egészen visszanyerték azon nyers és daczos kifejezést, mely gyengébbekre oly elhatározott hatást gyakorolt.

- Ime kezem! - kiáltott fel Rákóczi, - hogy bárminő kedvezés mutatkozzék saját személyem iránt, bármennyi kincscsel, fénynyel és dicsőséggel halmozzanak, legyen ez félelemből, vagy számításból, soha, de soha sem fogom magamat kielégitettnek tartani, míg ez ország járom alatt nyög! Vedd eskümet, hogy azon pillanatban, mikor a meggyőződésre jutok, hogy föllépésem hasznára, nem kárára leend az országnak, saját személyemet kifeledve mindent koczkára teendek!

Bercsényi barátja karjai közé vetette magát! - Ah! - kiáltott fel szenvedélylyel, - te szép, te dicső ország, nem vagy veszve még! mert fiaid szivét semmi sem vesztegetheti meg! - azután legyőzvén felhevülését, szilárd hangon s nyilt őszinteséggel folytatá:

- Egy kő esett le szivemről! nemesnek hittelek mindig! Isten tanum, de megbocsáss, hogy okosabbnak s óvatosabbnak tartottalak, mint a minőnek lenni kell, ki nagy mozgalmak élére van hivatva a gondviseléstől. Az okosabb enged, a merész ellenáll! azért vannak esetek, hol az okosság gyávasággá lesz s maga a vakmerőség hősiesség és erény szinét veszi fel! Oh barátom, nem tudom néked kifejezni e szép óra boldogságát! Hadd kiáltsa a hideg bölcseség, hogy vesztünkre rohanunk, hogy a fenséges czél elérhetetlen! Mi gondom erre! vértanúi szentség van azon eszmében: feledni mindent, az iszonyúval, sértővel és szégyenítővel szemközt, mi ez árva hazán nemtelen sulyával hever! Nem ismerek nagyobb, nem alkalmatlanabb zsarnokságot, mint az egyoldalúság boldogítási vágyát, melylyel hős nemzetekkel kiskorúságukat akarják elhitetni!

* * *

Nem akarjuk e párbeszédet tovább folytatni, csak végszavait említjük meg.

Miután a két férfiú mindent megmondott egymásnak, mit a közelgő veszély s magasztosb czéljaik megfejtenek, Rákóczi útjáról beszélgettek, - el lőn határozva, hogy másnap hajnalban Bécsbe indul s ügyekezend tisztába jönni ellenségei tervei felől.

Aspermont - mikép azt Rákóczi folytonos levelezése által Juliával tudta - jelenben Bécsben mulatott, az ifjú Stratmann és számosan azok közől, kikben még Rákóczi bizott, ott voltak s így ha egyéb nyereséget és előnyt nem is várt útjából, legalább azt hitte, hogy barátai az ármány szövedékének néhány szálait felfödözendik előtte.

Különös, hogy Rákóczinak még a jezsuiták közt is voltak barátjai, vagy legalább olyanok, kikről hitte, hogy őt nem képesek megcsalni! - Igaza volt-e, vagy csalódott, nem akarjuk elhatározni, de hogy nem egészen vaktában számított, a történelem elég világosan sejteti.

- Mihelyt Bécsbe érkezel s ott kissé megismerkedendsz a léggel, - mond Bercsényi, - tudósíts! reám számíthatsz! Ha a veszély fenyegetőbb s közelibb, mint gondolod, tudni fogom, mit kell tennünk, - Lengyelországba megyek s ott előkészítem utadat.

* * *

Rákóczi másnap reggel Bécsbe indult, neje nem kisérte őt, mert férje mindent került, mi által gyanút gerjeszthetne, vagy félelmet árulna el. Kassán az ottani hadi kormányzótól, Nigrellitől hallotta újra, hogy elfogattatására a parancs már ki van adva.

Mit végzett Bécsben, a történelem jegyezte föl s mi azt itt csak röviden említjük.

Rákóczi megtudta, hogy a nyomorú Longueval leemelte egészen az álczát, s mint nyilt vádló akar Rákóczival szembesíttetni. Marilli gróf, Kinszki meghittje, tudtára adá, hogy a belga kalandor meg van vesztegetve s kész a Rákóczivali találkozás nehéz kisérletét kiállani.

Ennyire ment önzése! csak azért, hogy magának külföldön kényelmes sorsot biztosítson árulása által! - Fájdalom, a hadseregben találkoztak árulók! de az is igaz, hogy ha az árulás megtörtént, az árulóval senki sem akart szolgálni. A jezsuitai ál-okok s ál-megnyugtatások annyira elharapóztak már, hogy elismert aljasságra akadt ember elég, de kik ezeket használták és gazdagon jutalmazták, a pirulás külszinezetét meg akarták óvni.

Maga Aspermont ügyekezett Rákóczit arra birni, hogy legalább félévre távozzék Magyarországból, ő és neje igérték, hogy mindent elkövetnek addig a császár megengesztelésére, kit csak az ármánynak sikerült ellene fölingerelni. - De Rákóczi kinyilatkoztatta, hogy gyávaságnak tartja nem csak azt, hogy vagyonát feláldozza, hanem megszökése által maga és számtalan mások ellen gyanút gerjeszteni.

Mind e mellett nem tudott arról meggyőződni, hogy ellene nyilt erőszakkal merjenek föllépni. - Voltak sokan, kik őt bizodalmában megerősítették, míg mások, kik tisztábban láttak, nyiltan megmondották, hogy szabadsága, élete veszélyben van s nem tehet sietőbbet, mint menekülni, s távol a veszélytől bevárni a fergeteget! vagy szerencsés esetben annak elvonulását.

Néhány napi mulatás után Rákóczi visszatért a sárosi várba, hol már több figyelmeztető levél várt reá. - Kik Rákóczinak ingatlan bizodalmát a császár személyében meg nem foghatták, természetesen észhiánynak, legjobb esetben pedig makacsságnak nevezték megfoghatlan időzését és semlegességét. Különös marad mindenesetre, hogy Rákóczi annyi s oly nemtelen bosszantások után sem akart mindaddig semmit is tenni saját személyének biztosítására, míg nyiltan meg nem támadtatik. Alig tért vissza Sárosra, s volt nehány napig ott, mikor biztos ember által egy levelet vett.

Miután azt átfutotta, minden jele nélkül a felindulásnak átadta Amáliának.

Amália vonásai elhalaványodtak, míg a következő sorokat olvasta:

«Herczeg! A hálátlan Solari, ki a nagylelkű Zrinyi Ilonának majdnem életét köszönheti, magára vállalta kegyed elfogását s már el is indult. Számítson reám a legrosszabb esetben is; de - mivel még lehet - kerülje ki a tőrt. - Lengyelország közel van, s ott mentve leend. Magdaléna.»

- Minden oldalról e tudósítások! - kiáltott fel Amália szomorúan; - ez harmadik levele Magdalénának, látom, ki nem fogjuk a veszélyt kerülni! azért most már az Istenre kérlek, be ne várd azt, mert ha oly emberek, mint Solari, ily megbizást vállalnak, akkor minden lehető.

- Jőjjenek! - mond Rákóczi nemes haraggal, - vágyok tudni, leend-e annyi szemtelenségük, hogy engemet saját váramban elfogjanak.

- Mindenre van ezen embereknek ha nem bátorságuk, szemtelenségük! - mond Bercsényi, ki most lépett be a szobába, tele porral s rendetlen öltözetben, pár perczczel ezelőtt szállván le tajtékzó lováról.

- Te itt, Miklós? - kiáltott fel Rákóczi meglepetve.

- Igen, - felelt Bercsényi, kin a kimerültség látszott, miután egy székre ereszkedett.

- Ugy-e Bercsényi, - kérdé Amália élénken, - nincs több kétség: férjem életére s vagyonára törekednek?

- Ugy van! - viszonzá Bercsényi indulatosan, - te nemcsak magadnak Ferencz! hanem mindnyájunknak tartozol avval, hogy a veszély első rohamát kikerüld.

- E nyomorú sehonnai Longueval elől szökjem meg! e piszkos ármányt magam igazoljam? - szólt Rákóczi, - hadd álljon elém a semmirekellő s merje szemembe mondani hazugságait!

- Meg fogja tenni, - mond Bercsényi, - ezen emberek sem a közvéleménynyel, melyet büszkén megvetnek, sem a törvénynyel nem gondolnak! Bizonyos lehetsz benne, hogy azon arányban fognak mindent megkisérteni s végrehajtani ellened, mely arányban ártatlanságodról meg leendnek győződve. Nincs idő gondolkozásra! siess innen, hol egészen körül vagy kémekkel kerítve, s a várőrizet német bérben van.

- Barátom! - szólt Rákóczi komolyan, - ne gondold, hogy a veszélyt nem ismerem! Látom azt tisztán, úgy mint te s e hű angyal mellettem; de van valami bennem, mi erősb e meggyőződésnél, nem tudok ellenállani azon indulatnak, mely készt minden ily gyáván szőtt veszélyt bevárni s megvetni.

Bercsényi fölkelt üléséből, míg Amália férje kezét megragadván, szeliden szólt:

- Nem akarlak kényszeríteni, ismerem magam az erkölcsi lehetlenségek hatalmát, de egygyel tartozol magadnak s mindnyájunknak: nem feledni, hogy a veszély, melyet megvetsz, bekövetkezhetik s akkor késő leend, óvószerekről gondolkozni.

- Halld barátom, - mond Bercsényi nyers fölhevüléssel, - tedd, mit jobbnak látsz! - Nem az az egy, ki ellen százan szövik sötétben az ármányt, a gyáva, ha kikerüli a tőrt, hanem gyávák e cselszövők, mert neved árnyától is rettegnek! Hagyd elfogatni magadat nemes büszkeségből, ám lásd, miként felelsz lelkiismereted itélőszéke előtt, hogy reményeinket koczkára vetetted! - Én pár óra mulva indulok innen, egy napot töltök legfeljebb otthon, aztán álruhában Pozsonyba megyek, hol egy meghitt emberemnél évek óta meglehetős összeg pénzem s nehány drágaságom van előre nem látott esetekre letéve, magamhoz veendem azokat; bár tettem volna régen már, aztán Lengyelországba sietek s ott mindent előkészítek elfogadásodra. Mirián, kiről többször szóltam veled, a kolostorban vár reám és később mindnyájunkra, kiket a bécsi kormány lázadásra és forradalomra kényszerít és ingerel üldözései által.

Rákóczi kezet adott barátjának, azután nyugodtan szólt:

- Eredj, Miklós! meglátjuk, mennyire megy ezen emberek gyávasága, ha így akarod nevezni, én bevárom a veszélyt.

- Minő megátalkodás! - szólt Bercsényi, majdnem reszketve felindulásában. - Lásd, meg fogod bánni! én ismerem őket, legalább soha sem leend okuk avval dicsekedni, hogy csak pillanatig hittem nekik, csak perczig biztam szavaikban, esküikben és függő pecséteikben! Ha lelküket tennék tenyeremre, el nem szédítenének! Én megyek! mert el nem ismerem jogukat fölöttem; erőszak, orzás és ármány ellen védeni magunkat kötelesség!

Két nappal e beszélgetés után, késő éjjel, nehéz zivatar ömlött a sárosi vár agg rovátkáira s az egész vidékre. A magas hegység fölött nehéz fekete kárpit vonult össze, mintha a fellegek mind ide gyűlnének a terjedt magyar földről. - Alant függöttek azok saját terhük alatt görnyedve s mikor a sűrű villámok kisérteti fényükkel elöntötték a völgyeket, s pillanatra az erdők égni látszottak; könnyen ki lehete venni, hogy a záporfelleg szakadássá fajult s a Tarczát pár óra alatt kidagasztotta medréből.

Nem volt éj alkalmasb a dugárus, rabló vagy orgyilkos terveinek végrehajtására, mint ez. - Ki bámulna, hogy ama földön, hol az ármány meghonosult, hol annyi embernek életneme lőn, mások szerencsétlenségével átkos kereskedést űzni, egy ily éj, e felzendülése az egész természetnek, nem kerülte ki azok figyelmét, kik rosszat és gyávát akartak, azért éjet - és ilyet - kelle választaniuk, hogy a szűz nap ne világítson szemtelen arczaikba.

A vár felé kanyargó széles uton egy lovascsapat vonult fölfelé, közel 200 ember lehetett, küldve egy ellen - a szokott arányban! Mert ily merényekről a történelem elég tanuságot tesz. - 200! egy ellen! - igaz, hogy ez egy - oroszlán volt, ama 200 pedig - - - - de kisérjük őket.

Elől fehér köpenyeikbe burkolva két tiszt lovagolt. Fejeiken rövid, gömbölyű vas sisakok ültek, nyakukra lenyuló pikkelyes rákfarkakkal. Köpenyeikről, lovaikról csorgott az eső. - Lassan és óvatosan haladtak felebb és felebb: a villámok egymást érték s a fél látkört átfogva nappali fényt derítettek, melyet vakító sötétség követett. A felhők a zuhatag robajával hullottak alá, a dörgés morgott s olykor egy-egy csattanással végződött, mintha a hegyek összeomlanának.

- Gyalázatos egy megbizás! - kiáltott fel mérgesen az egyik tiszt.

- Kötelesség! - felelt a másik; - én csak e ruhát ismerem! - - nem okoskodom, hanem engedelmeskedem.

- Gondolom - viszonzá az elébb szóló, - én sem tagadtam meg az engedelmességet, itt vagyok s megteendem kötelességemet; de miután Sároson német őrizet van, nem tagadom, gyávaságnak tartom 200 embert küldeni oly ember elfogatására, ki ha felszólíttatik, önként elmegy Bécsbe.

- Katona dolog! - mond a másik; - tréfa volna az egész, ha kissé jobb időnk lenne. Ne aggódj, barátom, se baj! majd a várban jól tartanak bennünket.

- Van is idő lakomázni! - szólt a másik kedvetlenül: - nem tudod-e a parancsot? hogy ne időzzünk és gyorsan eljárjunk a dicső vállalatban, - ördögben is!

- Hát az az Isten katonája ott a várban, a hős őrizetnek az ő vezére! - szólt közbe a másik;- ki zsebre rakja havi bérét s ingyen él Rákóczi pinczéjéből s konyhájából, nem foghatta volna el? Tudod-e, pajtás, hogy én azt hiszem, hogy a bátorság ellensége a széles paszomántnak: mert mihelyt valaki nálunk 50-60 éves korában felvánszorog valami nagyobb tisztségre, inába száll lelke. Közvitézeink közől akármelyik kettőre bízzuk a dolgot, oly szépen elcsipik ő herczegségét, mint annak a rendi! Ördög vigye e gyalázatos esőt, egy száraz szál nincs rajtam.

- Ah! - kiáltott fel az elébb szóló, - amott egy didergő ázott ficzkó áll: látod-e? pillanatra a villám átgyujtotta árva képét, közel vagyunk.

E beszélgetés közben már jó magasan felértek a várhegyen, s mikép a tisztek egyike észrevette, csakugyan állt valaki emelt pisztolylyal az út szélén, mint háború idejében az előörsök.

- Halt, wer da! - kiáltott most a kiszapult, didergő katona igen rekedt hangon.

- Jó barát! - viszonzá a tiszt, - ébren vannak-e a várban?

- Az őrizet ébren van, a kapu nyitva, - felelt a kérdett, kit ily közelben a mindenkori villámok sűrű világításai egyikében, azonnal altisztnek s mintegy 60 éves férfiúnak lehete ismerni a legsavanyúbb arczczal a világon.

A két tiszt, az itt talált őrsöt maguk mellé vevén, gyorsabban haladtak a vár felé, melynek kapuját nyitva, dobogóját leeresztve találták.

Mihelyt a kapu mélyedésébe érkeztek, azonnal leszálltak lovaikról s ezeket nehányan hosszú üres ólba vezették, míg a tisztek a katonaságot a felső emelet kirugó tornáczai alá állították.

Az őrizet parancsnoka megjelent s bevezetvén az ujdon érkezett tiszteket a várnak egyik alsó folyosójába, tanácskozni kezdettek, mitevők legyenek.

* * *

Rákóczi e napon jóval éjfél előtt feküdt le: nejével egy szobában hált, s talán sohasem sejtették kevesebbé a közelgő veszélyt, mint éppen ez irtózatos éjen.

Hogy e folytonos robajban nem aludtak, igen természetes: mert ily magasokon minden födél recseg, az ablakok reszketnek s kandallókban, kéményekben üvöltő morgás hangzik, mintha kisértetsereg ütné ott fel táborát.

- Ferencz! - szólt egyszerre Amália, hirtelen fölemelkedve ágyában, - nem hallasz semmit?

- A vihar zúg! - mond Rákóczi, - hallom, hogy az ajtók recsegnek.

- Nekem úgy tetszik, mintha nyitogatnák az ajtókat s léptek közelednének.

- Csalódás, - felelt Rákóczi, - az egész estén át ily robaj volt e régi falak közt.

- Hah! - riadt fel Amália, - nem csalódom; ezek gyilkosok! fel - fel! hirtelen a mellékszobába, onnan a rejteken át menekülhetünk.

Amália herczegnő éppen készült kiugrani ágyából, midőn az ajtó nagy csörömpöléssel felnyilt, s a szoba megtelt katonákkal, kikről a víz csurgott, s kiknek a felséges bútorzatra bámuló meredt szemeik, az éji lámpa csekély világításában fénybogarakhoz hasonlítottak.

Egy pillanatra a szép szoba padolata vízben úszott, oly tömege a nedvnek szakadt le ezen emberek ruhájáról.

Mihelyt Rákóczi és Amália látták, hogy császári katonaság rohanta meg a szobát, nyugodtan maradtak ágyaikban. Rákóczi félig fölemelkedett s parancsoló hangon kérdé:

- Kik kegyetek - s mit akarnak?

A két tiszt egészen az ágyig közeledett: azon pillanatban, midőn az idősb, kit e megbizás ellen szólni hallánk, feleletre készült, Amália hirtelen megszorította férje kezét s úgy tetszett, mintha egy árnya a vigasznak derítené szép vonásait.

- Fönség! - szólt a tiszt, - higyje nekem, senki sem érzi inkább a kellemetlen megbizásnak, melynek következtében itt vagyunk, egész súlyát mint én; de szoros parancs következtében herczegségedet foglyomnak kell nyilvánítnom: katona vagyok: ez fejt meg mindent.

- Kétkedem, tiszt úr! - mond Rákóczi szigorú hangon, - hogy parancsa lenne engemet éjjel saját váramban megtámadni, betörni ajtaimat s úgy jönni ide, mint valami haramia!

- Nem érzek hajlamot, Fönség, - szakítá a másik tiszt Rákóczit félbe, - hosszas értekezésekbe ereszkedni: legyen elég annyit befejezésül mondanom, hogy mindketten betüszerint teljesítjük a parancsot, s ha Fönségednek valami kifogása van ezen - megismerem - kellemetlen meglepetés ellen, sziveskedjék azt gróf Solari tábornokkal tudatni, kinek meghagyásából vagyunk itt, bár jobb kedvvel lennénk a Gaura Drakulujban!

Rákóczi az utóbbi szavak után éles tekintetet vetett a haragos tiszt vonásaira, azután hirtelen s kevesebb indulatossággal kérdé:

- Mi okon történik velem e törvénytelen erőszak? én mint magyar nemes csak törvényesen idéztetve fogattathatom el; mint római szent birodalmi herczeg pedig csak birodalmi gyülés határozatára.

- Herczegséged tudhatja, - szólt a szelidebbik tiszt, - hogy mi, kik itt mint a végrehajtó hatalom eszközei jelenünk meg, s csak szomorú kötelességet teljesítünk, képtelenek vagyunk erre feleletet adni de ha megnyugtatására szolgál herczegségednek, annyit mondhatok: hogy a mi itt történik, a császár ő felsége egyenes parancsának következése; azért szivesen kérem, ne nehezítse meg ezen magában is kedvetlen eljárásunkat s méltóztassék bennünket követni.

- Most? éjjel, ezen iszonyú időben? - kiáltott fel Amália.

A két tiszt vállat vonított.

- Uraim! - mond Rákóczi nemes haraggal, - tudom, hogy a mi velem történik, jogtalanság! fájdalom, nem mondhatom, hogy példanélküli: mert éppen a jogos, nyilt eljárás tartozik a kivételek közé; de mivel kegyetek azt erősítik, hogy a parancs ő felségétől a császártól jő, engedelmeskedni fogok és tüstént. Ez által is be akarom ő felsége iránti tiszteletemet bizonyítani;[cxcii] pedig elhihetik kegyetek uraim, hogy egy intésembe kerülne kegyetekre s mindnyájunkra dönteni e szoba falait; nézzék e kanóczot, mely a falból áll ki s ötven mázsa lőporra vezet, - folytatá Rákóczi, fölemelvén a lámpát, s az a fölött függő feszületet, s a kanóczhoz közelítvén azt.

A két tiszt hátra tántorodott s a 20 emberből álló betolakodott kiséret, mely az ágyat fogta körül, hirtelen az ajtó felé tódult![cxciii]

- Nyugalom, uraim! - folytatá Rákóczi gúnyos mosolylyal: - először nyilt lovagias támadók ellen van számítva végveszélyben. Engedjenek kegyetek időt felöltözni s azonnal rendelkezésükre leendek.

GAURA DRAKULUJ.

Míg Rákóczi Ferencznek sorsában e baljóslatú, válságos fordulat további kifejlését kisérnők, elkerülhetlen, messze Sárostól az erdélyi és oláhországi hegységekben azok lépteit kifürkésznünk, kiket regényünk érdekében sem feledni, sem szem elől téveszteni nem szabad.

Felséges, de a rémület s búskomolyság szellemét lehellő képcsarnokot állítna elő, ki a nagy Magyarország s Erdély hegységei s sziklatévetegeinek magasztos titkait tudná előidézni.

Hány rejtek létezik itt, csak azon emberektől ismerve, kiknek minden időben az Isten szabad ege alatt rejtőzni s üldözéstől félni kellett; kiket elhanyagolt nevelés következtében, bűnös elvetemültség a társaság átka alá helyzett, s választásból vagy kényszerítve örökös harczban voltak az emberiséggel. Sokat ezek közől a sors arra kényszerített, hogy minden élettervüket a bizonytalan jövőre számítsák; mert talán nem azt hitték, a mit mások, kik nem tudtak a világ sok szenvedéseivel kibékülni, vagy a gazdagság és szegénység, féktelen szabadság s nemtelen leigázás ellentéte érzéseiket sértette. Csuda-e, ha rejtett búvhelyeken gyültek össze, magasztos, néha ábrándos és eszelős fellegvárakat építeni!

Az emberek nagy száma, kik a mindennapi élet egymást váltó békés vagy zajos jelenetei közt másokat csak magukról s körületeikről itélnek meg, távolról sem álmodják, - a mi pedig kétségtelen, - hogy minden időben s minden kormányrendszer alatt, akadt egy töredéke azoknak, kik a létezővel sohasem voltak megelégedve, kiket vagy magasb röptű eszmék, vagy természetes nyugtalansága a kedélynek elválasztott másoktól. Ne csaljuk magunkat, köztünk, szemeink láttára, századokról századokra létezett neme a titkos egyesülésnek oly emberek közt, kik veszélyes, vagy véleményünk szerint az emberi nem boldogságát egykor eszközlendő terveiket szőtték odább. Követ kőre, olykor homokszemet homokra hordtak; de leölhetlen kitartással, mely minden fürkészettel daczol, mely lassan haladva reng előre, mint a vízbe vetett kő után az örvény gyűrűje szélesül és tágul; elbukva néha, felkelve ujra, s mint a forrás a tengert, a meleg a magasat, a villám az érczet keresi, fürkészve s megtalálva egymást.

Mióta az emberi nem nagyobb társaságokban él; mióta parancsoló s engedelmeskedő, hatalmas és erőtlen, gazdag és szegény, okos és oktalan létezik, - ha a legvégső aggkorra visszamegyünk: mindenkor nyomaira akadunk ama titkos társaságoknak és szövetségeknek, melyek a mindennapin, a bevetten és szokásokon túl, kerestek üdvet magukra és az emberiségre.

Akár a magasztosb érzemény játszsza a főszerepet s elvekről, eszmékről, haladásról legyen szó, akár pusztán anyagi könnyebbülés tüzetik czélul: hősies erényekkel s bűnökkel, gonoszságokkal találkozunk. Hibáznánk, ha e rovatba csak azokat helyeznők, kik ellen a törvény, a rend s jogosság felkél, s méltán védelmi helyzetbe teszi magát. Volt e szövetségek közt nyilt, bevallott, melyek létezése tudva s eltűrve volt; csak működését, s iszonyú titkos bűneit födte sötét lepel.

A világ a vehmbirák s az inquisitio botrányait látta s tűrte századokon át.

De hol az ily szövetségek valami magasztos, nemes eszmét tűztek ki: ott a selejtes nagyobb szám közt, olykor azon ritka nemével az embereknek találkozunk, kik életük magasb s nemesb jelentőségét tudják felfogni: képzetük az örök Istenről s a nagy mindenség czéljairól sokkal messzebbható, mint hogy a rövid emberi életet csak egy jól rendezett háztartás eszméjéből felfogván, tovább ne menjenek a jelennél.

A szomorú az: hogy a jó, a nemes és magasztos e titkos szövetségben egy tekintetben mindig hasonló volt, azaz: éppen oly tilos volt jobbat tenni, mint az emberek nagyobb száma, mint rosszat és kárhozatost; de szembetünő különbséggel: mert a rossz mindig több szerencsével, s kivitele több könnyűséggel találkozott, mint a jó.

Ez fejti meg, hogy néha a nemes czélok kivitelére is az emberek rossz és selejtes eszközökhöz nyultak; olykor a nyers erő s a féktelenség szerencséjét vetvén a nemes czélok, a nehéz kivitelű tervek szokott szerencsétlenségének mérlegébe.

Nem volt e rövid előzmény felesleges annak megfejtésére, minek nemsokára tanúi leendünk.

Magyarországon a két hazát értve, századokon át az érdekek oly zavart, oly rejtélyes alakot vőnek, hogy egészen ellenkező vélemény - egyenlően jó hazafiságnak tartatott s tartatik mindez óráig. - Egy része az embereknek azt hitte: míg jól van dolgom, vagy legalább nem igen rosszul, miért törekedjem változásokra; mások ellenben úgy vélekedtek, hogy éppen annak, kinek jól van dolga, szoros kötelessége nem feledni azokat, kik szenvednek, s minden előnyük az, hogy a vértanúkoszorúval - talán egy jobb világra szereznek érdemeket.

Három felsőség közt volt a vélemény-különbség századokon át. Egy rész hazai kormányt óhajtott; ki szeretné a hazát inkább, mint annak fia s kinek azon kívül és azon túl érdekei nincsenek? mások azon meggyőződésben, hogy Magyarország képtelen többé a Mátyás korának önnállóságát kivívni, azon hitben éltek, hogy a Magyarhon birtokára vágyó hatalmasságok közt nem lehet jobbat választani, mint keresztény felsőséget; - egy nagy rész végre úgy vélekedett: a török pogány, buta nép, - de ha az adót pontosan fizetjük s ha egy tized részét annak, mibe nekünk a német szövetség s annak kimeríthetlen zsarolásai kerülnek, ajándokra szánjuk a török divánnak s egyes szatrapáinak, nyugodtak leendünk; mert a fényes porta nem elegyedik az ország belső szerkezetébe, nem tolja reánk nyelvét s megszenvedi ősi szokásainkat, maradjunk tehát a török mellett.

Mindezek külön-külön magukat jó hazafiaknak, nézeteiket jó czélúaknak, törekvéseiket üdvöseknek tartották, ellenben mindenkit, ha ellenkező véleménynyel bírt, árulónak, eszelősnek vagy kárhozatos elfogultságban szenvedőnek nyilatkoztattak.

E három egyenlően hazafias, jó szándékú, jót akaró párt közt, özöne a vérnek lefolyt s a gyűlölet sárkánya lehelte lángjait.

E három párt egyikének nehány elszánt emberével vezet a sors össze, s meglátjuk, mennyiben fogják a mondottak magukat az életben igazolni s minő eszközökhöz nyultak a jobbak, hogy a rosszabbak segélyét biztosítsák.

Mélyen az oláh és erdélyországi havasok és sziklabérczek közt, magas hegycsúcson állapodunk meg s nem csuda, ha lépteink a földbe legyökereznek. - Igen - a mi előttünk áll, oly meglepő és váratlan, mikép pillanatra azt hiszszük, hogy lábaink nem fogják merni a jövő lépést tenni.

A hegység élén a hajnal hasad, fönn szédítő magasban egy lapos sziklán két férfiú-alakot látunk: mindkettőt durva posztóból készült sötét öltözet fedi: neme a szűrnek vagy dolmánynak, széles tüszővel övedzve karcsú derekaikhoz.

Azonnal ráismerünk mindkettőre, bár aligha őket itt és együtt gondoltuk volna találni. Az egyik Apagyi György félreismerhetlen arczával, a másik Brenkovics, kit ezuttal természetes alakjában látunk, - elmondhatjuk kivételesen, - mert éppen ezen alak volt az, melyet legritkábban lehete benne megismerni.

Mindkettőnek vállán bőrtarisznya függött széles szijjon s tüszőjükben pisztolyok nyugodtak.

Kard nem volt oldalaikon s úgy látszik, hogy egész készületök hosszas gyaloglásra volt számítva.

De a kard helyett egy más, nem kevésbbé súlyos és hatalmas fegyver volt kezeikben, az aczél fokos, ujjnyi hosszú tőralakú éllel fokán.

A kifejezés e szilárd férfias vonásokban, hideg, szigoru, de nem kedvetlen.

Ott álltak s nem mondtunk sokat, mikor állítottuk, hogy a ki e helyre lép, lábai a földbe gyökereznek.

Előttük szédítő mélység ásított: oly sötét a hasadó hajnal daczára, hogy lehetlen volt fenekén a tárgyakat kivenni.

E mélységnek vagy völgyaljnak - ha így akarjuk nevezni, terjedése nem csekély: mert egy negyedórányira nyúlhat átmérője; de e magas pontról tekintve, majdnem feneketlennek látszott az óriási sziklák arányában, melyek azt feketén és kormosan körülkerítették s itt-ott körülboltozták.

Apagyinak és Brenkovicsnak szemei e szédítő fekete örvénybe voltak szegezve: nehéz szürke köd széles terítőkben ömlengett s örvényelt abból felebb és felebb, míg megszakadván, a mindig világosabb hajnal derűjében egy-egy lepel vonult el a természet e romjairól: mert az egész terjedt katlan valami kiégett kráterhez hasonlított.

A két férfiú, miután néhány perczig kémelt a sziklapárkányról, megindult.

- Erre jobbra! - mond Brenkovics, - mindig a gerinczen, vigyázzon kegyed jól lábaira, mert akár egyik, akár másik oldalra hanyatlik, életével játszik.

Valóban a szirttaraj, hol most vigyázva, de a félelem minden jele nélkül s a szokás biztosságával haladtak, egy keskeny élt képezett, melynek egyik oldala simán és meredeken a völgy mélységébe nyúlt le, mint valami fekete kárpit, míg a másik több mint négy-öt ölnyi szakadásnak párkányát képezé, kiálló élekkel és ormokkal, átmetszve esőmosásokkal s telve tövises bokrokkal.

Maga a keskeny ék a tetőn az egyedüli ösvényt képezé s egy szemben jövő elől kitérni, a leghidegebb bátorságot és szédülhetlen főt feltételezé.

Brenkovics elől ment, s mindketten annyira el valának saját egyensúlyozásukkal foglalva, hogy nem akartak beszélgetéssel veszélyes szórakozást előidézni.

Mintegy tíz perczig haladtak, midőn Brenkovics egy óriási hárs mellett megállt. Ez, elég csudásan a szikla repedéséből kiemelkedve, pompás koronáját mint zöld zuhatagot nyujtá le ez örvény felé.

- Itt tágasb a hely, - mondá Brenkovics, leereszkedvén a fa tövébe, melynek kevély sudara alig két ölnyire gyökerezett a meredek sziklafal szélétől.

- Vaszil nemsokára itt leend, - szólt Apagyi, - ez Traján hársa ugy-e?

- Igen - viszonzá a másik, - itt bevárjuk őt, és most tekintsen kegyed alá.

Míg a két férfiú a nyakkoczkáztató utat tevé a Traján hársáig, mert az ezredes erdő-óriást e hegységek gyér látogatói századok óta így nevezték: addig a köd lassankint emelkedve a setét kráter karajáig, egyszerre valami légnyomásnak engedett, s ujra a völgyfenékbe szállt alá s ott, mintha a föld beitta volna, egészen elenyészett.

A tekintet, mely a két kalandor előtt felásított e vadonból, képes vala őket meggyőzni arról, hogy e helynél titkosb s hozzáférhetlenebb rejteket alig tudnak a Kárpátok fő- s oldalágazatai előmutatni.

Az egész völgy alja, melyet a lassankint feljebb és feljebb haladó napnak világernyője mindinkább kifejtett homályából, hasonlított valami elhagyott város romjaihoz.

Alig volt néhány négyszögölnyi tiszta tér helyenkint; mindenhol roppant szikladarabok feküdtek: hasonlók eldőlt tornyokhoz, romba omlott koczkákhoz s idősenyvedt falmaradékhoz; a romoknak s görelynek halmazaitól körözve.

Két patak, ér vagy olvadt hó, nem lehete e magasságról elhatározni, küzdött e sziklaszeleteken át s képezett zöldes vízterítőket, míg két-három helyt megrohanván egyét e szirtköböknek és guláknak, felcsapott magasra, szikrázó vízsugarakat alakítva.

- Ott a Gaura Drakuluj! - kiált fel Brenkovics, rövid pihenés után felkelve s a szédítő mélység széléhez közeledve.

Valóban, miután az utolsó ködszőnyeg, szemközt kalandorainkkal, a völgy fenekéig ért, az átelleni kékes sziklabordák felnyiltak: úgy tetszett, mintha a hegység egyszerre feltárná torkát s valami földalatti világ mélyeibe engedné behatni a tekintetet.

Oly nagyszerű volt a boltozat s oly sötét, mikép megfoghatjuk a név értelmét, melyet annak a babonás nép adott. A legmagasb torony, egész városrész, egy vár dombjával együtt, kényelmesen megfértek volna az óriási ív alatt, melynek boltozatait bokrok s mindennemű havasi növények lepték el, olykor hosszú füzéreket képezve, máskor a vihartól kitépve ingadozván szakadozó gyökerein.

- Isten áldja kegyelmeteket! - kiáltott fel Vaszil, ki e perczben lépett ki egy sűrű fenyőbokor mögől, egészen úgy öltözve, miként őt utoljára láttuk.

- Találunk-e már valakit? - kérdé Brenkovics, kit a jöttnek megérkezése nem látszott meglepni; - Mirian sokat igér mindig s keveset teljesít.

- Gondolom, lesznek már alant, - felelt az oláh; - nem látják kegyetek a tüzeket?

Apagyi élénken közeledett Vaszilhoz, ki Brenkovics mellett állt a mélység szélén. Igen, - szólt, - ott füstgomolyok vonulnak hosszan a földön, azt hittem, hogy a köd maradványai.

- De benn a hegy alatt, - folytatá Vaszil, ki e nagyszerű öblözeteket nem gondolta jól értelmezni, ha azokat barlangnak nevezi.

- Igen, - felelt Brenkovics, - látom mint vörös csillagokat a barlang sötétében pislogni a tüzeket, menjünk! Előre, Vaszil! te vagy az egyedüli, ki e veszett helyen kalauzul szolgálhatsz.

- Csak utánam! - viszonzá ez jókedvvel - utánam!

Mind a hárman megindultak. A hegy-él, melyen őket a nevezetes hársfáig kisértük, ettől nehány ölnyire biztosb lőn; mert az annak egyik meredek oldalát képező szakadás végét érvén, a keskeny ösvény kitágult s az őserdőség szélén folytathatták útjokat.

A ki sohasem járt e rejtett, csak dugárusoktól s haramiáktól ismeretes helyen, alig foghatná meg a lehetőséget, hogy a völgynek aljába lejuthasson s az úgynevezett Gaura Drakuluj rejtekeihez férhessen. Oly meredek s nagyobbrészt sima sziklák feküdték a mély katlant körül s oly hiánya volt minden nyomnak s bejárásnak, hogy Apagyi párszor kétkedni kezdett a vakmerő oláh képességén ennyi akadály legyőzésére.

Brenkovics nem egyszer meglátogatta e buvhelyet: de a tulsó oldalon jött, hol egy nyaktörő meredek szakadás görelyén csúszott inkább, mint jött a völgybe.

A hová végre nehány száz lépésnyi haladás után értek, annyira váratlan volt, hogy csak Vaszil ismeretes vakmerősége nem engedé, hogy Apagyi s Brenkovics szavakat adjanak növekedő aggodalmuknak.

Egyszerre az ösvény megszakadt s az oláh roppant lapos kőszelet mellett állt meg, mely nehány magas fenyő közt hevert a földön.

- Ide, uraim! - mond némi diadallal tekintvén kisérőire, kik meg nem foghatták, mit akar, annyira nem látszott semmi nyoma valami lejárásnak vagy esőmosásnak, hol őket a völgybe vezethetné.

Vaszil lehajlott, és folytatá: - Ide, segítsenek kegyetek, ezt a kőlapot félre kell mozdítani!

- Miért? - kérdé Brenkovics.

- Miért? - ismétlé az oláh; - majd meglátják miért; segítsen Apagyi uram! ott a jobb szélét kell megragadni, alája teheti kezét, mert apró köveken nyugszik; - túl, uram! úgy - - szólt tovább, intvén Brenkovicsnak, ki a sziklalapnak szélét ragadta meg, s erős karjaival kezdé azt emelgetni.

- Nem úgy! nem úgy! - kiáltott fel Vaszil bosszúsan, - nem kell emelni, fordítsák kegyetek a követ amarra, balra - hó! - újra emelik - mondtam már, nem kell emelni!

- Vesztél volna meg! kiáltott Brenkovics, kinek béketürése hamar kimerült, - hogy fordítsuk, ha nem emeljük?

- Teringettét! - viszonzá Vaszil nyersen: - taszítsák kegyetek a követ balra, majd elfordul, ha meg nem fordul.

Brenkovics és Apagyi nyomni kezdték a széles kőlapot balra maguk előtt s nem kevéssé csudálkoztak, hogy az könnyebben enged a nyomásnak, mint gondolták, s nem fordult ugyan fel, mert Vaszil magyarul beszélvén, még mindig nem tudta a leghelyesebb kitételeket használni - - hanem tovább vonult - s mindketten látták, hogy alatta egy lyuk, hasonló valami sötét kémény nyilásához, tűnik elő.

- Csak tovább-tovább! - biztatá őket Vaszil, - úgy - nah - még egy kissé - ásá! - tevé végre oláhul hozzá - a mu binye! - mert meg kell jegyeznünk, hogy az egykori kecskeőr örömét bosszúságát mindig saját nyelvén szerette leginkább kifejezni.

Hogy a kő, mint valami ajtó, a földszinen majdnem sarkon fordult s a nyomásnak engedett, megfejti az, hogy egyik oldala nagy, gömbölyű, kavicsnemü köveken nyugodott s mihelyt a másikat nyomták, természetesen engedett.

Egyébiránt nem volt kétség benne, hogy e bejárás előre el volt készítve.

- Ördögöt! - kiáltott fel Brenkovics, - nem reméllem, Vaszil, hogy e kútba akarsz beszállásolni bennünket?

- Kút? - mond az oláh vigyorogva, - nem kút biz az! hanem lejárás; mondtam előre, hogy a tulsó lejárás kecskéknek való, nem becsületes embereknek, tudom én, mit beszélek! csak utánam, majd elől megyek, de lámpát gyujtok, - evvel kis bádog lámpát vett ki tarisznyájából s az akkori mód szerint kénfácskákkal s taplóval nem csekély csiholás és fuvás után egy faggyú gyertyát gyujtott meg.

Mikor a lámpa égett, Vaszil beereszkedett a gödörbe, melynek szája akkora volt, hogy azt a legkényelmesebben teheté.

Lába már biztos alapot ért, de vállai még künn voltak, egy perczczel azután behúzta fejét s eltűnt a szem elől.

- Ereszszen kegyed engemet, - mond Apagyi Brenkovicsnak, ki a gödör közelébe lépett.

E földalatti lejárás vagy rejtek nem volt egyéb, mint azon szűk és hosszú barlangcsatornák egyike, minőket főleg e vidéken gyakran lehet találni: mélyen befuródnak ezek a hegyekbe, sőt olykor annak oldalát egészen áttörik, valami barlangban végződve, honnan aztán szabadba juthatni.

A különbség csak az, mikép a szűk köz, hová kalandorainkat tűnni láttuk, a helyett, hogy párvonalba futna a föld vagy szikla rétegeivel, örvénylő, menedékes kanyarulatokban lefelé huzódott, egész a völgyfenékig.

Gyaníthatólag azoktól födöztetett fel, kik a gyakori tatárfutások s török és német portyázók idejében a járatlan s ismeretlen előtt hozzáférhetlen természetes aknákban kerestek és találtak menedéket.

Vaszil azon néhány év alatt, mióta őt Brenkovicscsal szövetkezni láttuk, nemcsak a legvakmerőbb martalóczczá, hanem egyszersmind a legfurfangosabb kémmé s ügyvivővé képezte ki magát: főleg Oláhországban, saját faja közt, babonás bámulókra talált. Ennek oka, a mit alig szükség emlékezetbe hoznunk, hogy akkortájban a szerencse és vakmerőség a köznép előtt többnyire babonás hittel vegyült. A cziblesi kecskeőr, a téli magánynak semmit sem gondoló remetéje, mint valami felsőbb képezetű valóság tekintetett; - a nép, sőt még azok is, kik vele a leggyakoribb érintkezésben voltak, őt valódi csudatevőnek s bizonyos tekintetben jósnak tartották.

Tökölyi maga, miután párszor megkisértette, mi telik ki e ficzkóból, igen sokat tartott róla s Brenkovics, e királya a kémeknek, darab idő óta a legnehezebb dolgokat mindig Vaszilra bízta.

A barlang, hol a három férfiút látjuk, hol szűkebb, hol tágabb, olykor csekély terjedésű boltokat képez: ilyenkor embereink egyenesen állhatnak, míg legnagyobb részén útjoknak kénytelenek valának hajolva haladni. Mikor - mindig kigyózó kanyarulatban, lejebb s lejebb menve, e sziklás bércznek mintegy közepe tájáig értek, egy elég tágas hézag fogadta őket. Kissé pihentek, mert hogy e rejteknek alja a lábaknak nem legbiztosb alapot nyujtá s szerfelett fárasztó volt, lehet gondolni.

E pihenő állomásból az út jobbra kanyarodott be a sziklába, egészen ellenkező irányban avval a részével a lejárásnak, melylyel eddig megismerkedtünk.

- Most - szólt Vaszil, - darabig egyenes uton megyünk, sőt itt-ott fölfele, de aztán lekanyarodik az út a völgybe s nemsokára szabadba érünk.

Minden úgy történt, miként az oláh mondotta; kalandoraink fél órai vándorlás után, nyitott barlangba értek, melyből négykézláb kellett kicsúszniok.

- Itt vagyunk a szabadban! - kiáltott fel Vaszil, pattintván ujjával s elfujván a gyertyát.

- Terringettét! - szólt Apagyi megrázkódva, s a homokot s penészt levervén öltönyéről: - gonosz egy bejárás az ördög gödrébe! Ha még egy negyed óráig tart, megfulok.

- Nekem minden idegemet átjárta a hideg, mintha a láz borzogatna, - tevé hozzá Brenkovics. - Előre! Egy kis gyors járás, s megmelegszünk. Előre Vaszil! te tudod az utat.

Hogy a rejtekben, melyet csak most hagyánk el, örökös hideg, majdnem jeges légvonal terjedett, igen természetes, két nyilása levén s mivel a légmérsék közt a völgyfenékben s a bércztetőn nagy volt a különbség.

Miután mind a hárman segítve egymásnak, kissé kitakarították magukat, Vaszil megindult s a többiek gyorsan kisérték.

Szemközt velök amaz óriási nyilt boltozat, vagy nagyszerűbb kifejezés helyett barlang, egész vad pompájában ásított a jövők felé. Mikor egyes kövek segedelmével az első patakon száraz lábbal átjöttek, s egy kis földemeletre értek, a fekete pokolüreg kerete szeszélyes növényövezetével mutatá, minő utánozhatlan kaczérság van a legvadabb természetben s mikép válik az is, a mi borzasztó, széppé és csudássá összeségében.

Most már lehete látni, hogy e titkos búvhelynek alja tele van néppel: mint valami fekete sáskasereg nyüzsgött az, a füsttől kerítve.

A barlang hézagában gyujtott nagy tüzeket igen jól ki lehetett venni, mert a mélység sötét háttere egész élénkségében kitünteté a felcsapkodó lángokat s a fölötte kóválygó nehéz fényes füstvonalakat.

- Sokan vannak! - mond Apagyi, mihelyt azon helyre értek, honnan a barlangot egész pompájában ki lehetett venni.

- Jöhettek volna többen is, - erősíté Vaszil; - de Pintye Gligor embereinek egy része a nagybányai bérczekben rejtőzik s a kalugerek Pintyétől tartanak, pedig tudom, hogy a vén Mirián keményen rájok parancsolt, na hiszen majd látunk csudát, ha az öreg neki búsul.

- Szeretném, ha ezen ember egészen kimaradna, - szólt Apagyi halk hangon Brenkovicshoz: - e szemtelen ficzkókkal végre is mindig meggyűl a baj.

- Hasztalan! - viszonzá hasonló hangon Brenkovics: - mikép a nagy uraknak vannak hőseik, a nép is keres ilyeket magának. Pintye gaz tolvaj, de kivel igen csínyján kell bánnunk, mert nagy befolyása van, s a legvakmerőbb emberek egyike. Nehéz a választás, mert ha mellettünk nincsen - ellenünk leend. Jól teleszivta magát mint a nadály és sok rossz fát tett a tűzre, ha mi kirekesztjük, a némethez szegődik vagy a törökhöz.

- Igaz, - mond Apagyi: - fel kell emelni e népet, hogy mint az arany, mikor forr, kitaszítsa az ily nemtelen salakot maga közől, - addig legyen e gazember az uszály, le fogjuk őt első alkalommal rázni vállunkról.

E beszélgetés latinul folyt: azon nyelven, melyet a míveltebb osztály ez időben mindig használt, ha a nép fiai előtt érthetlenül akart szólni.

Vaszil megszokta Brenkovicsot néha általa nem ismert nyelven szólani hallani, s kisebb gondja is nagyobb volt annál, mit az emberek beszélnek; ő csak arra ügyelt, a mit cselekesznek. Meg kell vallanunk, hogy e részben alig volt ember, kinek esze, szeme inkább résen állt volna, mint a természet e vakmerő fiáé.

Már alig lehettek száz lépésnyire a barlangtól: néhányan, kik őket észrevették, kiáltozni kezdettek: - Ide, ide!

- Látja kegyed Urszát? - kérdé Brenkovics, ki a barlang szélén az agg medvevadásznak félreismerhetlen alakját megpillantotta.

- Látom - felelt Apagyi: - aki mellette áll, Pintye, rá lehet a vörös süvegről s a hosszú török fegyverről ismerni, amott Ráfael!

- Hanest nem látom még, - szólt ujra Brenkovics: - pedig ide rendeltem, de béketűrés, alkalmasint valamelyik tűznek közelében guggol duzzogva s apánkat, anyánkat szidja felséges szász nyelvén!

Most már a barlangban mindnyájan figyelmesekké lőnek a jöttekre s többen a tág torkolat előtt folyó patakon át elejökbe siettek.

A nyilt öböl, melynek végét s csatornáit lehetlen volt világosan kivenni, mikép mondtuk, oly magas, széles és tágas, hogy összehasonlítással világos eszméjét nem adhatjuk. Az aggteleki híres barlang s a wiedlicskai sóakna legtágasb öble csekély boltozatok ezen ősképzetű üreghez mérve.

A legmagasb ismeretes torony s az egyptomi gulák legnagyobbika könnyen állhatna közepében a nélkül, hogy szédítő kúpját megközelítse.

Boltozata részint tömör kőből, részint - s főleg a nyilt tágas kapuzat közelében - csepegvényből állt. Az utóbbi képezet toronynagyságú csapokban nyúlt le s félvilágos domborodásain át a számos tüzek vörös fénye derengett.

Mikép egy régi s ritkán található krónika erősíti, senki sem ismerte e barlangnak egész mélységét. Állítólag szűkebb s tágabb földalatti utczái s csatornái Oláhországig nyúltak s csak egyetlen ember volt, ki később e téveg Ariadne-fonalát birta, a híres Mirián, jós, remete, tündér egy személyben.

Többen 500 embernél gyűltek itt össze, ezek közt számos, vésznek edzett martalócz a Tökölyi seregéből, oláhországi s moldvai kalandorok és sokan, kik e lázas időkben vagy mindenüket vesztették árva életükön kívül, vagy semmivel sem birván, mások birtokára számítottak.

Volt ezek közt, kiket magasztosb eszmék vezéreltek, kiknek e gyülevész nép, e vad és sivár embertömeg, terhükre volt, kiket egyedül saját jellemük tisztasága látszott megóvni, hogy a hinár közt járva saruik tisztán maradjanak.

Ezen utóbbiak sorába tartozott főleg Apagyi, nehány oláh lelkész, pár tanuló s mások, kikkel e történet későbbi jeleneteiben fogunk megismerkedni s kik közől többeknek sikerülend, mint minden forradalomban, a tűz és vérkeresztség által kitisztulni.

A hézag nagy kiterjedésű tért képezvén, a szemnek meg kellett az első benyomás gomolyát szokni s a világítás változó fokozataival ismerkedni, míg a nagyszerű képet maga előtt egész valóságában felfoghatta.

Lépjünk a csepegvények által képezett egy csudás erkélyre, mely a tágas nyilástól jobbra, alig tíz lépésnyire attól, a merész boltozatok alatti sziklafalból rugott ki, s hol Brenkovics és többen foglaltak helyet, az első vidor üdvözletek után.

Erő, szeszély s választékonyság egyesültek a természet játékában: a gót s arab építészet elemeit lehetett itt felfödözni, tanulságául annak, hogy az örök oktató s útmutató a természet maga. Olyan volt e kiemelkedő bástya, mintha az oszlopok s ívek, melyeken nyugodott, csipkékkel lennének körülterítve s a kövülések füzérei ünnepien függenének le sajátos párkányzatairól. Hasonlított óriási szószékhez, melynek természetes rostélyzatai közől itt-ott rémítő állatok s csudás alakzatok kémeltek ki.

E magas helyről az egész földalatti jelenet kifejlett bonyodalmából s a tekintet képes lőn azt felfogni.

Szemben, a barlang tulsó falának irányában, úgy rémlett, mintha véletlenül összehányt talapzaton óriási alakok ülnének magas székeken, mint annyi sella curuliseken, hasonlítottak a titkos birákhoz vagy druidokhoz, kiket tanácskozásaik közepette egy tündér átka kővé változtatott.

Fölöttük a csepegvény irtózatos sárkány alakját látszott magára ölteni, kiterjesztett denevérszárnyakkal.

Köröskörül a roppant öblökből csillárokhoz hasonló csucsorodások nyúltak le, míg itt-ott diadalkapuk s halotti emlékek álltak.

Egyikének e természetes diadalívek közől tetejéről bő patak csattogott le, s a barlang üregein át eltűnt ujra, mintha a föld beinná.

Szemközt az erkélylyel fekete embertömeg bontakozott ki: havasföldi nép volt ez, többnyire törökösen fegyverezve. Ültek, álltak, hevertek, s a zaj, mely ezen oldalról egészen az erkélyig hatott mutatá, minő élénk társalgás foly köztök.

Jobbra az erkélytől a barlang mélyedése felé két nevezetes csoportozat alakult, mindegyik 50-60 főt számíthatott. Az egyik közvetlen az erkély mellett, kétségtelenül haramiákból állt. Mindezen sötét, marczona férfiak bozontos szakállaikkal, megrakva mindennemű fegyverrel, a barlangtetőről leszakadt szirt- és csepegvénydarabokon ültek, vagy ezek körül álltak és járkáltak.

Előttök egy-egy mogorva férfiú szónokolt, kiben azonnal tolvajfőnökökre, vagy harambasákra lehetett ismerni.

A társalgás itt nem volt oly élénk, mint ama tulsó tömegben, de a rekedt felkiáltások s durva hahoták tanusíták, hogy kalandjaikat közlik egymással s talán ittlétük czéljairól vitatkoznak.

Túl e durva tekintetű népen, a második embertömeg egészen más kinézésű volt: azonnal meg lehetett ismerni, hogy nem haramiák, mind öltözetük, mind jó, de nem túlzott fegyverzetük, az itt egybegyűltek nemesebb rétegére gyaníttatott.

Szemközt a hézag torkolatával, legmélyebben a barlang vége felé, több apróbb csomókban igen változatos nép tolongott. Vaszil alighanem csalatkozott, mikor azt állítá, hogy a kalugerek, ez oláhországi remete-barátok, féltek idejönni, mert egy több ölnyi hosszúságú csepegvényen, mely mint valami ezerévű fasudar hevert a földön, egész sorát látjuk e szent férfiaknak.

Mindnyájokat sötétkék egyházi öltöny födi, kötéllel derekaikhoz szorítva, melyről a hosszú nagygyöngyű olvasó függ rézkeresztjével. Fejeikre tágas csuklyájuk van borítva, s arczaikat majdnem egészen elfödi.

E férfiak automatokhoz hasonlítottak, s valóban oly halványak voltak, minőknek itt a kétes világban látszottak.

Nem igen messze tőlük, két oldalra apróbb csomókban vidéki nép állt és hevert. Úgy látszott, hogy nem egészen nyugodtak s valami talányos félelem és aggódás borong ijedt vonásaikon.

Suttogva beszélgettek s szemeik lopva kémeltek a különböző embertömegeken.

Míg így a mint láttuk, a nagy kiterjedésű öböl majdnem egészen kerítve volt mindennemű és alakú néppel, közép tere sem volt üres. Sokan jártak-keltek ott s mentek egy csoportozattól a másikhoz, vagy ketten-hárman beszélgettek együtt, s ha újabb emberek érkeztek, a hullámzó népraj a barlang nyilásához közeledett.

Az egésznek világos felfogására nem szabad a számos tüzet felednünk, melyek körül többen főzéssel, sütéssel valának elfoglalva, míg mások külről nagy fasudarakat s száraz gallyakat hordottak elő.

Apagyi és Brenkovics ama fönséges, természetes erkélyen vagy szószéken álltak s többekkel beszélgettek, kiket itt nem leend felesleges addig is röviden kijelölnünk, míg megtudjuk, mi hozta e sok szinű népet éppen a rengeteg e búvhelyére.

Ismerőseink közől elég ha Ráfaelt, Fenchel Hanest, s az öreg Urszát megnevezzük. Vaszil egyenesen a kalugerek felé tartott, s még kisérői nem értek az erkély tetejére, mikor már az oláh élénken hadonázott kezeivel s nagy tűzzel látszott a mogorva szerzeteseknek valamit magyarázni.

Pintye Gligor is egy volt azok közől, kik a jötteket üdvözlötték; de érdektelenebb embereket hallgatással mellőzve, említetlen nem hagyhatunk egy feltünően szép fiatal lovagot, egyszerű sötét barna magyar öltönyben, nyuszt kalpaggal fején s felséges török karddal oldalán, mely vérvörös, arab ízlésben összebogozott zsinóron függött válláról.

Mind Apagyi, mind Brenkovics kellemes meglepetéssel nyujták e 26-27 éves férfiúnak kezeiket, ki a legnyugodtabb kifejezésével az érettségnek üdvözlé őket.

Mindössze húszan, ha nem többen lehettek, kik Apagyit és Brenkovicsot az erkélybe vezették, hol lapos kövön, mely asztalt képezett, nehány serleg bor, kenyér, sódar és turó hevertek.

Meg kell jegyeznünk, hogy a jelenetnek benyomása ünnepies és fenyegető volt inkább, mint vidor és feszületlen; de ezt csak az első hatásról mondhatjuk, mert alig telt el negyed óra, azonnal észre lehetett venni, hogy e változatos tömeg mindinkább elegyedik s ismerkedik. Az egésznek lassankint oly szine s hangulata keletkezett, minő az akkori táborozásokban feltűnt, hol mindent elébb lehetende feltalálni, mint félelmet vagy rossz kedvet.

Apagyi s azon szép férfiú, ki nemcsak e nagyrészt szennyes, durva nép közt, hanem a legfényesebb teremben is feltünendne, kevés embert ismertek itt, de annál többen közeledtek Brenkovicshoz, Urszához, Ráfaelhez. Feltünő volt különösen, mennyire növekszik Brenkovicsnak derültsége: alkalmasint minden reménye fölött ennyi ismerőjét találván itt.

Nincs kétség benne, hogy ezen összejövetel nagy gonddal s titokban lőn előkészítve, s azok, kik azt elintézték, fontos terveket csatoltak avval össze.

Mielőtt tovább mennénk, engedjünk időt e népnek sejtelmekre s gyanításokra, mert világos, hogy kevesen tudták a valóságot s mindenki saját felfogása szerint igyekezett e gyűlés okát fejtegetni és indokolni.

Igy tért nyerünk egy nevet kiemelni azon sok közől, melyet eddig hallánk: e név Mirián, kiről csak annyit mondtunk, hogy jós, remete és tündér egy személyben.

Mirián egyike volt azon embereknek, kiket a történet, krónikák és emléklapok mint valami odavetett talányt állítnak elénk, a nélkül, hogy a legéberebb fürkészetnek s buvárkodásnak sikerülne őket egészen világosan és födözetlen megismerni. Olyan volt, nem feledvén minden összehasonlítás bénaságát, - mint például Cagliostro vagy Faust, kikről mindenki beszól, a nélkül, hogy a mese a valótól élesen el lenne különözve életükben.

A régi hagyományok annyit mondanak róla: hogy Tökölyi s később II. Rákóczi Ferencz idejében, az Erdély és Havasalföld közti hegységekben egy, több mint száz éves remete lakott, kit senki ifjan nem látott, kiről a legvénebb emberek mint oly férfiúról emlékeztek, kit gyerekkorukban hosszú ezüst szakállal láttak, s már nagyatyjuktól mint száz éves öreg remetét hallának említeni.

A természetben semmi természetfölötti nincsen, ha némely csudás, váratlan jelenetnek megfejtése nem esik kezünk ügyébe, előre bizonyosak lehetünk két dologról: vagy nem igaz, a mi mondatik, vagy ha saját érzékeink tanusítják annak valóságát, akkor abban rejlik a talány kulcsa, a mi e jelenetet megelőzi s a természetfölöttinek eszméjét képviseli. Szóljunk világosabban.

Mirián élt, sokan látták, sokan ismerték őt. Száz évesnek látszott, oly valami elkövült s mégis erőteljes lehelt vonásaiból; de Mirián, kit Rákóczi korában ismert a nép, ugyanaz-e, kiről nagyatyáik szóltak? ez más kérdés: mint szintén az is, ha mind abban, a mi e rendkívüli egyéniséget körözte, nem volt e természetesen megfejthető valóság, a nélkül, hogy az emberi elme babonára és természetfölötti fejtegetésekre szoruljon.

A sok esemény, talán mese közül, melyek a rengeteg e második Rübezaljáról a nép ajkain kerengtek, legnevezetesb egy - a vinnai lakomához hasonló - monda.[cxcviii]

Bethlen Gábor erdélyi fejedelem egy vadászaton eltévedvén, végre a Gaura Drakulujra bukkant. Maga s vadászkisérete fáradtak lévén, a hűs barlangban foglaltak helyet, a vízzuhatagból oltván szomjukat, míg a számos eb ugatásaival visszahangoztatá az öblöket. Egyszerre kürtjel hallatszott s nemsokára egy öreg remete, vörös talárban és csuklyával jelent meg, ki őt s kiséretét udvariasan meghivta ebédre.

Bethlen Gábor vadászai fenyő szövétnekeket gyujtottak s a sajátos lak urát a földalatti utczákon s öblözeteken át kisérték - nem minden babonás félelem nélkül.

Csudás kristálypalotába vagy barlangba érkeztek, hol reájok fényes lakoma várt. - A gazda maga s számos cselédsége - a gazdáéhoz hasonló öltönyben - a lakoma alatt egy szót sem szóltak. Minden némán és csendesen, de a legjobb rendben ment véghez.

Az egészséges étkek, a tüzes borok a vendégeket tökéletesen kielégítették.

Miután mindnyájan jóllaktak, az öreg remete, kinek szakálla övig ért s fehér volt mint az ezüst, számtalan földalatti öblökön s barlangokon át, őket egy szép nyilt völgybe vezette, hol mindnyájok meglepetésére - nyom nélkül eltűnt szem elől.

Tudva van a mondákból, hogy a vinnai lakoma után, melyet majdnem hasonló körülmények közt Ödönfi adott Wesselényi Ferencz nádornak, a vendégek eltávozván, egyszerre kettőzött éhséget éreztek s tarsolyaikban az eltett eleség helyett kő- és tégladarabokat találtak. Bethlen Gábor és kisérete szerencsésebbek voltak, a rege szerint, mert miután az agg remete eltünése által okozott meglepetésből magukhoz tértek s haza siettek, otthon mindenki száz aranyat fedezett föl vadásztarisznyájában, s Bethlen Gábor egy becses gyémánt gyűrűt talált a magáéban, melynek karikája körül ószerű gót betükben Mirian nevét lehete olvasni. E gyűrű - állítólag - a gazdag fejedelem hagyománya közt találtatott. Mennyi igaz ebből, nem vizsgáljuk, de hogy e rejtélyes ember vagy mindazok, kik koronkint e nevet használták, terjedt ismeretségekkel birtak s főleg a havasalföldi martalóczokkal szoros összeköttetésben éltek, azon nem lehet kétkedni, mert a havasalföldi vajdák nem egyszer fürkészték hollétét, bár nyomába sohasem akadhattak.

A nép babonás félelmét leginkább a Gaura Drakulujbani sok kisérteti jelenet növelte, melyekről a vidéken mint kétségtelen dologról beszéltek.

Mindazok, kiket a véletlen a Gaura Drakuluj közelébe vezetett, állhatatosan erősíték, hogy az valóságos ördögök tanyája s a kisértetek s hegyi szellemek légyottja. Állíták, mikép senki sem közelíthet oda a nélkül, hogy egy vagy más módon a bosszantást és zaklatást kikerülje.

Az okosabbak úgy gondolták a sok mondát természetesen megfejteni: hogy Mirián, a ki jelenben él, egészen más, mint az, kiről őseik beszéltek; azért úgy vélekedtek, hogy a Gaura Drakuluj öreg remetéje a havasalföldi rablók orgazdája, kinél azok rablott kincseiket lerakják, s szemfényvesztések s boszorkányságok által igyekeznek eltávolítni a hivatlan látogatókat.

Rákóczi Zsigmond idejében azt beszélték e talányos remetéről: hogy hamis pénzt ver s földalatti lakának száz meg száz kijárása van, úgy hogy lehetlen sem személyére, sem kincseire akadni. Mindezekben lehetett némi - mindenesetre természetes - valóság, de több költemény is.

Vaszil, a cziblesi kecskeőr - bár erről hallgatnak a krónikák - ismerte Miriánt, s nem egyszer esküvel erősíté Brenkovics előtt, mikép ezen embernek ereje s hatalma természetfölötti. Tagadá egyébiránt, hogy mindenkinek ártani szeret, sőt állítá, mikép őt könnyű ajándékokkal megnyerni, lakása pedig oly rejtek, hol ezeren találhatnak menedéket szerencsétlenség esetében.

Brenkovics már régen elhatározta magában, hogy az öreg remetét fölkeresse s hogy neki sikerült vele szoros összeköttetésbe lépni és titkai egy részét - ha ilyenek voltak - kilesni, arra nem kell nagyobb bizonyítvány, mint az, hogy ő, Apagyi és többen e helyet választották azon czélra, melylyel meg fogunk nemsokára ismerkedni.

Ezt előrebocsátva, visszatérünk beszélyünkhez.

Mintegy félóra telhetett el Apagyi s Brenkovics megérkezése óta, midőn egyszerre egy kürt szólalt meg. Oly erős és mély volt a jeladás, s a visszhang annyiszor visszaüvöltötte azt, hogy a jelenlevők, mint varázsvesszőtől illetve, elhallgattak. Az első kürtjeit egy második s ezt nehány percz mulva a harmadik követte.

Úgy tetszett, mintha e hangok a föld alól törnének fel; kürtjelnek is csak más értelmezés híján neveztük, mert némi hasonlatossága volt a hegy e jajjának - ha így szólhatunk - valami óriás méretű kürt rivallásával.

Hogy a meglepetést felfoghassuk, melyet e riadó okozott, nem szabad elhallgatnunk, hogy a nép közt emlékezhetlen idők óta, egy nevezetes jóslat élt: hasonló ahhoz, mely az arabok és beduinok közt létezik, valami neméről a Messiásnak és szabadítónak; a jóslat így hangzott: Mikor a Gaura Drakuluj háromszor három versben megszólal, akkor a nép ujra születik s szabadság fog a földön terjedni.

A jelenlevők közt voltak többen, kiket a félelem a hegytorok rémítő üvöltésére úgy elfogott, hogy odahagyván helyeiket, szabadba siettek. Többen attól tartottak, hogy a barlang megrepedt s össze fog omlani, mert tudva van - legalább erősíttetik - hogy a mély sóaknák, ha saját terhük alatt össze kezdenek roskadni s készülnek betemetni a kivájt hézagot, háromszor megdördülnek, mielőtt összeomlanának s így az első s második intő moraj a munkásokat még nyugodtan hagyja.

Az adott rémletes jel által okozott lázas felindulás még növekedésben volt, mikor újabb három kürtjel, a jóslat szavait elevenebb emlékezetbe hozta.

Ekkor Apagyi, kin - miként Brenkovicson s még néhányon - semmi ijedtség fel nem tűnt, az erkély szélére állt s oláhul felkiáltott:

- Barátim! senki se mozduljon! - hallottátok a Gaura Drakuluj hangját? örüljetek, ez üdvét hoz számunkra! - Ismeritek a jóslat igéit:

Mikor háromszor három versben megszólal Gaura Drakuluj, a nép ujra születik s szabadság fog a földön terjedni. Kétszer három versben hangzott a barlang öble - - csitt! halljátok! le a fövegekkel!

Apagyi a nagyobb számot képező oláhok nyelvén elvégezvén rövid szónoklatát, többen különböző nyelveken tolmácsolták azt egymás után a népnek, s a magyar szónoklat Ráfael által mondatott el.

Ismétlések kikerülése végett megjegyezzük itt, hogy a tolmácsolás ennyi fajú nép közt minden szónoklatot követte.

E pillanatban hangzott ujra háromszor a hegy öble.

Többen, kik a barlangból kisiettek, Apagyi s mások felszólítására visszatértek, s most egyszerre élénk, leírhatatlan szemle bontakozik előttünk.

Ama kalugerek, kiket a kevély boltozatok végső falának irányában, egy csepegvény-sudaron, vagy eldőlt oszlopon ülni láttunk, s kikkel Vaszil beszélgetett, egyszerre fölkeltek s kettenkint haladva előre, a barlang közepe táján megálltak.

A nép közelükbe gyűlt s tágas kört képezett. A kalugerek, felindulástól reszkető hangon ihletteljes kardalt kezdettek énekelni.

Csuklyáikat hátravetették s a szigorú, időrongált vonásokban babonás kifejezése volt a magasztaltságnak.

Oly megható volt maga az ismételt jeladás, az azt követő ijedt forrongás s végre a szentség hírében létező kalugerek kardala, hogy a nép egy része térdeire esett s a csend oly nagy lőn, hogy a dal egészen vad hanglejtésében kivehető lőn.

Az erkélyben lévők levett fövegekkel vettek az elragadtatásban részt, melyet a tömeg sajátos elegye s a természet egész nagyszerű díszítménye eléggé megfejtenek.

Mi hozhatta ezen embereket ide? minő czél lehetett az, melyre ily hatásteljes előkészültség gyaníttatott? ki tudná! De hogy az, a mit eddig láttunk s még látandunk, nem volt a puszta véletlennek, hanem mély számításnak míve, azon nem tehet kétkednünk.

Miután a karének elhangzott, Brenkovics felváltotta Apagyit s jelt adott kezével, hogy szólni akar.

Minden oldalról kiáltoztak: halljuk, halljuk!

Brenkovics teljes férfihangon kezdé:

- Barátim! a Gaura Drakulujban vagyunk, a híres Mirián tündérpalotájában; hallottátok a barlang háromszor három kiáltását, nagy dolgok várnak reánk! Ha eddig mindenki azon igyekezett, hogy saját sorsán segítsen, miként tud, most eljött az idő, hol az egész ország boldogságán kell gondolkoznunk, hogy legyen végre nyugalom és béke.

- Nem kell nyugalom! nem kell béke! - - mit ér a nyugalom nekünk, kiknek semmink sincsen! - kiáltozták a különböző csoportozatokban, csörgetvén fegyvereiket s fenyegetődzve emelvén fel ökleiket.

- Nem kell nyugalom! - kiáltott fel Brenkovics rendítő hangon, - én is azt mondom. A nyugalom rest vánkos, melyen a férfiúi erő elalszik, de barátim! mégis mindennek nyugalom a vége: nyugalom a sírban a föld alatt.

- Igaz, igaz! - üvöltöttek a kalugerek, vervén melleiket.

- Messze van még az! - kiáltott fel nyersen nehány fiatal suhancz, - addig mozogjunk - - majd ráérünk alunni, ha eltelik az élet!

- Mozogjunk! - folytatá Brenkovics nyersen, - de azért barátim, hogy az ember, kinek az Isten e szép és gazdag világot adta, itt a földön is pihenhessen s ne kellessék futni s izzadnia a sírig!

- Mit beszél? - nem értjük! - zajongtak többen.

- Meg fogtok érteni mindnyájan, - mond Brenkovics emeltebb hangon, - de jól vigyázzatok minden szavamra.

- Én gyermekéveim óta nem tudom, mi a nyugalom és pihenés. - Éheztem, szomjaztam mint ti; fáztam s a nap heve elsorvasztott! Nincsen házam, nincsen sátram, ágyam és sírom a széles föld, födelem az ég boltja s szövétnekem a nap és hold! Szegény vagyok mint a meztelen gyermek, mely a világra jő! - És nézzetek magatok körül, barátim, a világ oly szép és nagy, van elég hely mindnyájunk számára, ha még annyian volnánk is! Ez nem jól van így! - A hazában nem régen a török uralkodott s most a német parancsol, pedig e föld a miénk, mindnyájunké! Egyiket ősei sírja és bölcsője köti ide, másokat atyái vére, melylyel azt megvásárolták. És mi, mi csak nézzük ezt! Megelégszünk, ha annyit csikartunk ki a sorstól, hogy az eső meg ne verjen, tagjainkat befedhessük s éhen ne haljunk! Minő nyomorú nép vagyunk mi!

- Azért gyűltünk itt egybe a Gaura Drakulujba, a hatalmas Mirián védelme alatt, hogy adja reánk áldását! - szentelje meg fegyverünket s avasson fel bennünket.

- Ki kell az idegen hatalmaskodókat vernünk, hogy legyen miből élnünk mindnyájunknak, s ne kellessék a falatot éhségünk enyhítésére bűnnel s vérrel megvásárolnunk!

Brenkovics e szavait rémítő zsinat követte: sok idő kellett, míg az okosabbaknak sikerült a butábbakkal a szónok beszédét megértetni. Brenkovicsnak csak hosszú szünet és csitítások után lehete szóhoz jutni.

Emeltebb hangon folytatá azután:

- A német elbízta magát, nem elég neki egy, két, három korona, újabbat keres s kivitte seregit az országból, hogy Spanyolországot megszerezze magának.

- Sohasem volt oly kevés idegen katona hazánkban, azért most ideje, hogy készen legyünk első felszólításra!

- Menjünk! nem félünk senkitől! - ordított a tömeg.

- Ugy van! - kiáltott fel Brenkovics, - férfiak vagyunk, mindenki szemébe nézzünk, nem félünk senkitől!

Brenkovicsnak utolsó szavait lázas zajongás kisérte, vegyülve rémletes üvöltéssel, melylyel mindenki saját felfogása szerint fejtvén meg a szónok beszédét, tanusítni akarta, hogy ő sem fél, ő is büszke, ő is tenni akar!

- Örülök, barátim! - folytatá Brenkovics derült hangon, - hogy megértettetek; azért nyiltan fogok veletek szólni.

- Tökölyi Imre, kinek seregében sokan közületek szolgáltak, számkivetve van, talán meg is halt! Ha egy évig haladnátok, nem érnétek oda, hová őt az ármány és oktalanság eltávolitotta. Messze van - ha még él - tőlünk, más világ részében, pogányok és vad emberek közt, elevenen eltemetve, meghalva reánk nézve! de él a híres Zrinyi Ilonának, Tököly nejének fia, kinek nagyatyját Zrinyi Pétert, a németek lefejezték.

- Él fia, Rákóczi Ferencz! - most őt is üldözőbe vették, megfosztották jószágai nagy részétől s lest intéztek ellene, megrohanták éjnek idején saját várában s Bécsbe vagy Isten tudja, hova hurczolták. - Megengedjük-e, barátim, hogy őt is számkivessék, mint híres atyját, Tökölyit? vagy neki is fejét vegyék, mint híres nagyatyjának, Zrinyi Péternek? Szóljatok, barátim, megengeditek-e ti! kik urak vagytok e földön, hogy sehonnaiak legyilkolják az egyedüli embert, ki megválthat bennünket?

- Nem - soha! - Menjünk, szabadítsuk meg! - sokan vagyunk! - így ordítoztak mindenfelől s a visszhang százszorosan visszadörgötte a zajt.

- Azt teendjük! - mond Brenkovics, - de az ellenség ravasz, azért társakat kell szereznünk, hogy megfelelhessünk neki. - Mindenekfelett, barátim, ha van kéz és láb elég, fő is kell, jó és egészséges fő, ki gondolkozni is tudjon, tenni is merjen! Ilyen jó erős feje van Rákóczi Ferencznek! - de addig várt és nézett maga körül, ha van-e nép, ki ráismerjen, míg tőrbe került.

- Ott ült Sároson, mint a sas ül a sziklán s hajnal elé kémel, várva a nap első sugarait! És mi, a nép, időztünk s el hagytuk őt fogatni!

- Szabadítsuk ki, hol van? - ordított a tömeg.

- Isten visszaadja őt népének! - kiáltott fel Brenkovics, addig mi gyűljünk s készüljünk!

- Akartok vele tartani! szabadok lenni? - folytatá, - akarjátok-e a vér és tűznek keresztségét fölvenni, hogy büszkén nézhessetek bárki szemébe, s mondhassátok: mi váltottuk meg a hazát?

- Akarjuk - akarjuk! fegyverre mindnyájan! - hova kell menni? - kit kell ütni? - kiáltozott a nép.

- Mindezt megtudjátok annak idejében, - mond Brenkovics, - a haza számít rátok!

A kilátás csatákra és hadi életre, sokkal inkább ínye szerint volt e népnek, mint mindaz, a mit Brenkovics és társai békéről és nyugalomról mondhattak volna.

Tökölyi a hevenyészett élet, a hadi események, az örökös mozgás embere volt. Míg rettegett fegyverét ki nem csikarták kezéből, özönlött hozzá a nép, főleg ama vésznek edzett martalócz s kalózfaj, mely máról holnapra élt.

Neve olyan volt, mint a zászló, - de nem feledteté el a Rákóczi-nevet, e riadóját és tárogatóját a szabadságnak és függetlenségnek.

A Rákóczi-név olyan volt, mint az ég villáma; tisztította a léget maga körül s az áldás enyhítő záporának szolgált előjelül.

A Tökölyi, Zrinyi, Rákóczi és Frangepán-nevek egyesültek azon erőteljes ifjúban, kit Brenkovics e vad csoportnak bemutatott - mint üdvözítőt!

Vérengző gyilkosokkal, haramiákkal s tolvajokkal találkozunk itt, a hinárnak ez üledékében, mint a felhők sűrűjében, egyes szikrákban lappang a tiszta égi tűz, melyeknek egyesülni kell, hogy egész fényükben és dicsőségükben felgyuljon ez; de ne feledjük, hogy a forradalomnak szintúgy, mint a nagyszerű állományok első kezdetének, egyik kiváltsága az, hogy a nemtelen rétegből kifejtse a szeplőtlen gyémántot. Róma rablókból lett a világ ura s az első hadviselések és népvándorlások nem voltak egyéb, mint rablás és zsákmányolás - nagy mérvben.

Olyan volt a rohanó emberözön, mint a chaos, melynek rétegeit, durva kezek nemes harcza különözte el egymástól.

Brenkovics s mindazok, kik e kétélű, veszélyes eszközhez nyúltak, jól tudták, kikkel van dolguk; de egyszersmind érezték, hogy a rugalmat s ösztönt adó nemes aczélrugó mit sem ér, ha nem állnak kerekek s emeltyűk rendelkezésére, melyek idomát elfogadják.

Nem akarjuk hosszasan ismételni mindazt, a mi ez órákban mondatott, nem kisérjük az egyes csapatok főnökeinek szavait; messze vinne, ha előadnók, miként sikerült e rakonczátlan tömeget lassankint, nem a legösszefüggőbb, de mégis némileg alakulni kezdő géppé összeverni.

Azok, kik e népet ide tudták gyűjteni, mindenről gondoskodtak. Érdekükben volt a közelgő forradalomnak magvat teremteni s megadni, miből aztán a többi önként foly, - az első idomot.

De hatni kellett e népnek babonateljes s a csudás által magát ragadtatni engedő kedélyére; meglátjuk, mennyiben sikerült ez.

* * *

Majd négy-öt óráig folyt a tanácskozás és vitatkozás, főnökök, tisztek választása, lecsapása, feltolása.

E közben ettek, ittak, énekeltek, a tüzek vígan s vörösen lobogtak, s az egésznek utánozhatlan varázstekintete volt.

Míg a nap magasan égett az özön előtti katlan fölött, dicső fénye a barlang tágas nyilásán beáradva, félkört rajzolt annak homokjára s visszaszikrázott óriási csepegvényeiről; mikor a völgy szűk látkörén túl kezdett haladni, lassan kivonult a Gaura Drakuluj telt színteréből; de világította a hűvös völgyeket, s még sokáig égett a magasok csúcsain.

A barlang mindig sötétebb és sötétebb lőn, az est árnyai fekete szemfödelet szőttek e mogorva odura. Brenkovics s mindazok, kik a tömegben a higgadtabb anyagot képezték, az erkélyben s a körül gyűltek össze, míg a kalugerek egyenkint eltűntek a különböző sötét utczák mélyeibe, mintha szándékosan ellopódznának.

Egyszerre, a már egészen besötétedett s csak a tüzektől világított barlang azon részét, hol a kürtjei előtt a kalugereket ülni láttuk, saját világítás kezdé halkkal deríteni, mintha a sziklaboltok alatt második hajnal hasadna.

Brenkovics s azok, kik az erkélyben vele voltak, azonnal lesiettek, s hozzájuk szövetkezett a mogorva Fenchel Hanes csudásan felizgatva.

A nép önkénytelen félelemtől megkapatva, visszavonult s tágas kört képezett, melynek belső karaja egészen üres maradott.

A várakozásnak inkább elfogódott, mint kínos nehány percze után, oly jelenet bontakozott ki, mely e nagyszerű, hegyfödte természetes egyházban, a mindig tovább s tovább terjedő világításban, kevesebbé babonás kedélyekben is lázas feszültséget, ha nem félelmet is gerjesztende.

Mondva volt, hogy a Gaura Drakulujból számtalan sötét utcza, mint annyi boltozott csatorna nyúlt be a hegységbe, most ezek legtágasbikából szokatlan tekintetű díszmenet bontakozott ki.

Elől hófehér gyolcstalárban, melyet semmi öv le nem szorított, s hajadon fővel magas ifjú jött, kezében fekete zászlót tartva, melyre fehér latin betűkkel e szavak voltak hímezve: Contra paucos omnes. Az ifjú csendesen haladott az embertömeg által képezett tág tér felé; arczának kifejezése oly szórakozott és ábránd-tekintetű volt, hogy inkább sírból kelt szellemhez, mint földi lényhez hasonlított.

Utána mintegy 20-24 kaluger jött, nagyobb részt azok, kiket pár órával ezelőtt nyom nélkül eltűnni láttunk, avval a különbséggel, hogy kék, durva remete öltönyük helyett, fehér gyolcs egyházi ümegekben, tágas fejeikre vont fehér csuklyákkal jelentek meg s különös szövétnekeket tartottak, melyeknek kékes kisérteti lángja orczáikat halotti sápadtsággal öntötte el.

Néhány lépésre utánok, egyet a meglepőbb alakok közől pillantunk meg; vörös öltönye, mint redőtelt palást sarkig ért, csuklyája hátravetve, a legszebb aggfőt, melyet valaha szem látott, födötlen engedé kivenni; kezében hosszú, fényes pallost tartott. E férfiúnak korát senki sem leende képes elhatározni. A magas homlok kevés, de mélyen beszántott redői nem gyaníttatának többre 80 évnél; de sűrű ezüst haja, mely fodraival vállait födte s széles szakálla övén alól nyúlva, hasonlítottak századok havához, míg a fénylő, parancsoló fekete szem egész erejét s melegét megtartotta.

Termete emberien túlinak látszott, majd ölnyi magasságával, széles vállaival s az erély ős kifejezésével járásában.

Mellette jobbra alig 14 éves gyermek jött, kezében vastag, sárga viaszgyertyával, melyre egész serege a csudás állatoknak volt festve, lángja vörös fényben égett s arczát gyöngéd pírral öntötte el. A gyerkőcze hasonlóul hófehér, földig érő talárban volt, a legfinomabb szövetből vállán átvetett széles vörös szalagján különös jegyek és vonalok tűntek fel.

Oly gyöngéd s annyira megkapó szépségű volt e zsenge alak, mikép csak a szárnyak hibáztak, hogy őt a némán s föndobogó szívvel várakozó nép angyalnak tartsa.

Ha mindabban, a mit látunk, számítás volt: meg kell vallanunk, hogy azok, kik e meglepetést elintézték, tökéletesen ismerték a népet, melyre hatni akartak.

Balra az agg férfiútól Vaszil jött; nem változtatva semmit hadiasan szigorú és egyszerű öltönyén, csak hogy hajadon fővel volt s kezében fehér bőrbe kötött, fénylő kapcsokkal leszorított roppant könyvet emelt.

Mihelyt az öreg a tündér világításban először a nézők szemébe tűnt, azon csoportozatban, hol Brenkovics és társai legközelebb a hegyalatti utcza nyilásánál álltak, egy felkiáltás hangzott.

- Mirián - Mirián - Mirián!

Az egész néptömeg a csudálat harsány, de reszkető hangján ismétlé: - Mirián a jós! Mirián, Mirián!

Éppen a jelenet váratlansága fejti meg, hogy a nép meg nem mozdult, s valami önkénytelen óvakodás tartá azt lekötve.

A százados vagy ha a babona és néphiedelem ajkáról lessük a szót, az ezredes agg, nem volt más, mint azon férfiú, kinek neve e tájon mindenki ajkán lebegett, de kit az itt egybegyűltek közől kevesen láttak eddig színről-színre, bár néhányról hinnünk kell, hogy vele, ha nem közvetlen, legalább közvetett összeköttetésben valának.

Mirián a nyilt üres hézag közepe tájáig érkezvén, a kalugerek félkört képeztek körüle, azon ifjú pedig, ki a zászlót tartotta, az agg jobbján foglalt helyet, míg a gyermek Vaszil mellé állt.

Mindez némán történt, s az egész álomjelenethez hasonlított inkább, mint valósághoz, olyanhoz, melyről ébredés után az emlékezet nem tud világosan számot adni.

A mély, ünnepi csendet csak a leszakadó patak dalszerű csapkodása szakítá félbe.

Apagyi, Brenkovics s ama csinosan öltözött ifjú, kiről e találkozás elején említést tevénk, kiválva a többiektől, Miriánhoz közelítettek. A jós csendesen s arczának ihletett, látói elragadtatást lehelő kifejezésével tekintett az őt körülövedző sokaságra, mely elől a szövétnekektől világíttatva, hátrább a barlang homályiba volt burkolva.

Mikor Mirián előtt megálltak, Apagyi magyarul szólt:

- Atyánk Mirián! századok óta lakod az Istennek e csudás egyházát, láttad, hogy a nép, mely e gazdag földön él, szegény s az önkény igája alatt nyög: emeld szemedet éghez, imádkozzál érettünk!

- Azért gyűltünk itt össze, hogy a haza szabadságát kivívjuk, add áldásodat reánk és fegyverünkre öreg atyánk, Mirián!

- Áldj meg, áldj meg! - kiáltott fel az egész tömeg, leírhatatlan elragadtatásban.

E pillanatban bús, az idegeket megkapó zene hangzott távolról, mintha a csepegvények fordított tornyai mögől s a csipkézett ívezetek alól sóhajtana fel.

Egy volt ez azon szép, dallamos zenék közől, melyekkel Magyarhon népét a Vörös-tengeren átvezetheted.

Minden fuvalma panaszt emelt szárnyain, minden felzajgása a harag, átok és bánat rohamát készté föl a kedélyben; azután mondhatlan melegségre olvadt össze, hogy égi engeszteltség s ihletett ima harmatával oltsa el a düh s kínos visszaemlékezések villámait.

A vad nép, súlyos fegyvereire támaszkodva, szemeit érzé nedvesedni s lágyulni szivét, míg úgy tetszett ujra, mintha erélyének s bátorságának szárnya nőne s magasra emelné tett és merény-szomját.

Senki sem tudta, honnan jőnek e kedves, honias hangok, minő láthatlan zenekar rázza fel e végzetes éjnek csendét.

Mikor a dal elhangzott, Mirián előre lépett, arcza felgyúlt, tekintete mint a kevély sasé átfutotta az egész kört, azután messze előre nyujtván áldó kezeit a népre, majdnem emberientúli hangon mondá az áldás szavait.

Nép! az élő Isten, ki minden mindenben, kié az erő, a jóság és a hatalom, áldjon meg titeket! küldje angyalát a magasból, hogy seregeitek előtt haladjon s vezessen győzelemről győzelemre!

Isten áldjon meg s küldje mennyei tüzét, hogy legyetek tiszták előtte, s az emberek előtt! mert a szabadság, melyért vívni fogtok, égszülötte és Istentől jő!

Isten áldjon meg! világítsa az értelmet, legdicsőbb ajándokát, hogy míg a szabadság szent zászlói alatt harczoltok, ne feledjétek, hogy a szabadság közös birtok, s csak addig erős, míg nemes és tiszta! Legyetek testvérek, s a mit tesztek, tegyétek az egész hazáért!

Nép! a szikrát a lehellet elfujja, feliszsza a harmatcsöpp! a forrást ivószarvval felfoghatod, de az égés lángja iszonyú, s a tengerbe olvadt forrás gályákat vet a fellegeknek. Tartsatok össze, mindnyájan kevesek ellen! mert a rossz a világon kevesektől jő, kik a hatalommal visszaélnek.

Minden csöpp vér, melyet ontani fogtok, testvéreitek vérébe kerül! azért gazdálkodjatok s szemeitek a hazán függjenek, mert a hazát kell megváltani, hogy a megváltás áldása mindnyájunké legyen...

Mirián elhallgatott, minden szavát hallotta a nép, értette-e? nem tudjuk: de e pillanatban a legvadabbnak, a kárhozat fiának keblébe enyh szállt.

A nép önkénytelen lehajlott, míg az áldás szavai tartottak, mikor azok elnémultak, az egész tömeg térdre omlott s Mirián átvevén a könyvet Vasziltól, nehány percznyi szünet után rendítő hangon szólt:

- Ime! tekintsetek e gyász zászlóra! e könyvet nyitom fel, melybe az evangélium írva van, emeljétek fel kezeiteket esküre!

Mint varázstól indítva, egyszerre a százak jobb keze magasan fel volt emelve s a nép térden, a zászlóra szegzett szemekkel, mondá Mirián után az eskü szavait:

Esküszöm az élő Istenre, ki szavaimat hallja, s az esküszegést megbosszulja, esküszöm az élő Istenre: hogy fegyvert nem önzésből, nem bosszúvágyból, hanem törvényért és igazságért fogok! Esküszöm, hogy a férfiút, kit Isten Magyarország megváltására küldeni fog, el nem hagyom végső leheletemig! követni fogom zászlóit, vivok a csatákban, áldozok életet, vért, vagyont, erős leendek és megállok utolsó emberig.

Isten úgy segéljen! s bosszulja meg, ha esküt szegek - emészszen föl mint a villám - s ne legyen irgalom és bocsánat számomra sem a földön, sem a síron túl! Isten úgy segéljen!

Ő AZ!

Ha e magasztos perczben szakítjuk félbe e jelenetet, azért teszszük: mivel mindaz, a mi e hevenyészett seregnek megható beesketése után történt, a tettek mezején találandja bővebb kifejlését, s mivel ideje történetünk többi személyzetét fölkeresnünk.

Tartsunk rövid szemlét közöttök. Tökölyi híres nejével már Nikodemiában volt. Annyira őrködtek személyeik fölött, hogy sorsuk inkább tisztességes fogsághoz, mint valódi vendégszeretethez hasonlított.

Tökölyin az idők nyoma látszott már; megvoltak a szép, eltökélt kifejezésű vonások; termete, bár izmosabb mint régen, megtartotta épségét s vasedzettségét, de finom élvonalait elvesztette! Nem volt e férfiú komor; sőt azok, kik vele éltek és számkivetésében osztoztak, állíták, hogy szelidebb mint egykor s vannak órái, hol azon szép időnek egész derültségével s szeretetreméltóságával bir, mikor egy Zrinyi Ilona szerelmét meg tudta nyerni.

Neje csudásan tanusítá a Zrinyiek osztályrészét, a szépség tartósságát. E fölséges vonásokban a kor haladása félreismerhetlen volt ugyan, de nem redőkben, nem a szem sugárainak eltompult élében, hanem azon érett, mondanánk kiábrándult kifejezésben, mely e még ifjan ép arczban oly ellentétet képezett bőre bársonyával s szemeinek életteljes sugárival.

Kimondhatlan kedves és szeretetreméltó volt e nagyszerű történelmi jellem, keleties háztartása körében. Tökölyi ezen angyal mellett nem érezte mindazon nélkülözéseket, melyeket Ilona gyöngéd keze, a nőiség eltanulhatlan tapintatával eltüntetett körüle.

A kényelmetlen lak sok üres hézagaival, védelmet nem adva sem hideg, sem meleg ellen, inkább nagy sírbolthoz, mint oly férfiú lakához hasonlított, ki igen közel volt egykor Magyarország koronájához.

Nem a bátortalanság s csüggedés érzete volt az, mely őt akkor meglepte, mikor konstantinápolyi lakából először e puszta falak közt látta magát, - nem, mert Tökölyi nem tudta, mi a félelem sorsától vagy veszélytől, hanem a megszokottságé.

Ilona imádta férjét, vele volt: ez adott neki bátorságot szembe nézni az órákkal, melyek jőni fognak. Miként a nap sugára észrevehetlenül csalja ki a rózsákat szunnyadó kelyheikből, miként a harmat zománcza olvad a rétek hímein, úgy munkált e remek nő szelleme azon kisded körben, melyet neki gazdag reményei után a végzet meghagyott. Ah! minő nagy volt annyi magas kicsinységekkel összehasonlítva! Mikor a roppant karaván-szerailhoz hasonló faltömeg egyik szürke hézagába léptek, így szólt: Imre! szabadok vagyunk! Isten nem hagy el bennünket!

- Tágasb kalit! s messzebb a kék Kárpátoktól! - mond Tökölyi szomorún: - miért kell oh Ilonám! éppen nekünk, kik ama dicső földet inkább szeretjük, mint minden idegen zsarolója, oly messze lennünk tőle!

- Szivünk ott van: - felelt Ilona fénylő szemekkel. - Oh ott! mindig ott! s a ki fölöttünk őrködik, meghallgatja könyörgéseinket, Magyarország boldogságára!

Annyi elszántság oly szent erény, oly lendülete a szívnek s léleknek élt e nőben, hogy magához emelte erőben és érzésben azokat, kik vele voltak.

Néhány hét alig telt el s Tökölyi puszta falak helyett, több kényelmet s választékosb fényt talált lakában, mint azt a háborgós idők Magyarországon lehetővé tevék egykor.

Tökölyiről a történészek azt szeretik mondani, hogy tömérdek kincset gyűjtött még a zentai csata után is. Fessler maga, leghitelesb íróink egyike, rablással vádolja őt, csak az a különös, hogy ugyan azok, kik őt rágalmazzák, egytől egyig bevallják, hogy Konstantinápolyban öt tallérból élt naponkint.

Zrinyi Ilona sok ékszerét megmentette; de nem akarta azok árát Konstantinápolyban elkölteni: akkor még táplálta őt a remény, hogy az idő jobbra fordulhat. Nikodemiában e remény végkép letűnt s e nő gyakorlatibb szellemű volt, mint hogy át ne látná, mikép évek teltével, szép remények kilátásával is jobb a rövid létet élvezni. De gondolta, hogy férje kedélyére is jobb hatással leend, ha elevenebb világot teremt körüle, s mindent elkövet őt elfoglalni s elméjét annyi bánat okaitól elvonni.

Mikor Tökölyi Nikodemiába költözött, megszűnt nem a pán rettegés Bécsben ezen iszonyú névtől, hanem annak éle. Igy történt, hogy a figyelem közte s azon számtalanok közt feloszolván, kiket a német kormány, az elégületlenekhez számított, Rákóczinak s Tökölyi számos titkos barátinak sikerült, itt-ott biztos kezeknél elrejtett romjait egykori gazdagságának lassankint kezeihez juttatni.

Senki sem volt ezen ügyes eltakarításában a kapzsi szaglálók elől Tökölyi s neje kincseinek fáradhatlanabb, mint Clermont és Brenkovics, kiknek csatlakozása Tökölyihez s nejéhez imával határos volt.

Igy sikerült a lelkes nőnek lassankint, nikodemiai mausoleumának egészen keleties tekintetet adni. A legszebb selyemszövetek, szőnyegek s minden neme a kényelmes bútoroknak nehány hónap alatt e lakot ismerhetlenné tevék.

Minden, a mit teremtett, hasonlított a gondviselés jótéteihez, meglepetések valának e kényelmek és jelentőséggel birtak, a mint ezt csak hölgy intézheti el s gondolhatja ki.

Miként fény s kényelem szaporodtak háztartásában, a törökök s ázsiai főnökök tisztelete a magas vendég iránt is növekedett: egy kevés chinaiság van mindenhol s a filleng s csüggevény imádása, régi fettis-szolgálat. Ki Tökölyit pár év mulva meglátogatta, azt hitte, hogy hatalmas keleti fejedelem udvarába lép. Számos cseléd, a legszebb lovak, mindenhol gazdagság és fény, s e tündér palotában a jótevő nemtő örök-ifjú arczával, elhárítva minden felleget férje homlokáról s rózsákkal hintve be ösvényeit.

Igy élt Tökölyi és neje. A bécsi kormány aknászi és kutatói tehetségének daczára, Tökölyi mindent tudott, a mi a világban történt. Egyetlen óra alatt jobb s biztosabb tanácsot adhatott volna a császárnak, mint podagrás, rémeket látó tanácsosai egész életükben. De történelmi fontossága megszűnt; az idő lassankint moha rétegét vonta a két nemes élet fölé, beolvasztván azt is a multnak nagy könyvébe.

Keveset tehettek Rákócziért, de Magyarhonban oly sokan voltak, kik véletlenségekre számítottak, hogy ha e két személytől bucsút veszünk, lesznek elegen, kikkel találkoznunk, érdekkel birand.

A német kormány Tökölyi belzése s az eperjesi s ehhez hasonló vérvásárok után azt hitte, hogy Magyarország le van igázva: hogy ereje, önérzete megtörvén, vele mindent el lehet követni.

Mindig saját rettegéseire illesztvén a mérleget, nem ismert más tényezőt a félelemnél: oderint dum metuant. Az állományi bölcseség alapköve mindig ijesztés és üldözés maradtak.

A vakság annyira ment, hogy lassankint minden katonaság kivonatott az országból. Kettőzött sóvárgással lőn minden elkövetve a spanyol öröködési háború előnyére. Ama kormánynak régi betegsége volt minden időben, egy végletből a másikba esni: fűhöz-fához kapaszkodni a veszély napjaiban, foglalásokról álmodni és pöffeszkedni, mihelyt magát veszélytől mentve hitte.

Magyarország alatt éppen ez időben vulkán égett, titkon és mélyen. Azon irányban, melyben a romlatlan erejű fajt véroszlásban s aszkórban hitték, az őserő összpontosult. Minden egyes város és helység, a gazdagabbak várai, a hegyek és bérczek rejtekei gyűlhelyekké lőnek. Oly magas elszántság volt a népben, mikép azok, kik vele érintkezésbe jöttek, igen jól tudták, hogy az általános égésre nem az anyag hiányzik már, csak a gyujtó szikra.

Azon emberek, és számosan mások, kiknek összeesküvési ünnepélyét kilestük, a régi készülés összpontosított erélyével léptek föl. Szerte az országban, víg s igénytelen összejövetelek színe alatt a beavattak minden rokonkeblet kifürkésztek s társakat gyűjtöttek. A legvakmerőbbek folytonosan tanácskoztak együtt s összeköttetéseik messze elharapóztak, a két Havasalföldre, Lengyel- és Oroszországba. Mindenütt voltak embereik s csak a kedvező pillanatra vártak, hogy nyiltan a tettek terére lépjenek.

Rákóczi, bár az utóbbi pár év alatt némileg vesztett népszerűségéből, tétlen semlegessége által, oly csudás volt még mindig a varázs, mely nevét kisérte, hogy ha vezérről volt szó, a különböző érdekek egyesítésére e név nyerte a túlsúlyt.

Kik Rákóczit személyesen ismerték, éppen higgadtságában találták erejét s bíztak azon férfiúban ki koczkára nem veti a haza sorsát, s várni tud.

Néma, de kitartó készület tanyája lőn a vérrel áztatott ország. A kegyetlenséget megszokott s a végrehajtott iszonyokkal kibékülni mindig kész hatalmasok azt hitték, hogy a magyar mindent feledni tud. Oh! pedig sokat kelle feledni tudni ez időben! A Caraffákat s Bastákat, az eltiport alkotmányt, a hatalmas ország dicső nevének kitörlését!

De a magyar, ha ritkán tanult kárán, feledni sem tudott. Nincs elaltatására példa a történelemben, a sír és tetszhalál zsibbadtsága mindig csalt. Sohasem volt éberebb e faj, mint mikor bölcső dalát énekelték Bécsben és Prágában, készebb mint azon pillanatban, mikor az első barázdát szántatták vele új igájában.

Zrinyi, Bercsényi, a Vayak hárman és számtalanok, kik közől néhányat már említettünk, a közöny hideg kifejezésével hallgatva számították az országból kirendelt seregeket, titkos gúnynyal s a bosszúvágy éhes sovárgásával néztek a spanyol háborúra. Voltak, kik ha Rákóczi elfogatásáról, s minden üldözésről s nyomorról az országban szó volt, felkiáltottak: Ugy kell! minél több kegyetlenség s jogtalanság, mennyivel több kizsebeltetés és üldözés, annál jobb. Meg kell pattanni, meg fog pattanni végre a húr! mert van Isten s ezt a mi jó magyar vérünket egy tengernek vize sem higgasztja meg!

Igy gondolkoztak az elégületlenek s ezek száma millió volt.

Bercsényi egyike lőn a legtevékenyebbeknek: ő érezte inkább, mint bárki más, minő rémítő csapás e nemzetre s annak reményeire Rákóczi elfogatása.

Nem remélt sem kegyet, sem igazságot, annyira el volt keseredve, mikép feltette magában, hogy kivándorol inkább, mint kibéküljön avval, mit Magyarországnak tűrni kell.

Bercsényi tudta, mennyi hatalmas név, hány buzgó kebel, mennyi ifjú vér és akarat leend érdekelve Rákóczi elfogattatása által: ezekben remélt, de legtöbbet magában.

Elhatározott jelleme nem szerette a gyávaság ellenvetéseit megczáfolni, azért mindent titkolt leghűbb baráti előtt, mit azok vakmerőségnek hivén, ellenezhetnének.

- Megyek Pozsonyba! - szólt magában; - aztán távozom! Hadd mondják, hogy futottam, ha tetszik! Sokszor több bátorság kell a futáshoz, mint maradáshoz, mikor éppen azok maradoznak, kik fejüket vesztik s a futás több veszélylyel jár, mint a maradás.

Bercsényi Izekucz kiséretében déltájban érkezett Pozsonyba. Az utóbbi segedelmével annyira tudta magát elváltoztatni, hogy legjobb barátja sem ismerhetende reá. Brenkovics az utóbbi időkben gyakran mulatott Bercsényinél, még pedig a bécsi kormány tudtával, hol Brenkovicsra számítottak, kinek sikerült kettős szerepét ritka szerencsével játszani.

Izekucz, a vakmerő örmény, jelenben Bercsényi titkára volt s őt mindenüvé követte. Bercsényi külvárosi csapszékbe szállt, hol őt legfeljebb marhakereskedőnek tartották s távolról sem sejték, minő hatalmas úri ember.

Mi hozta őt Pozsonyba, tudjuk, s hogy Izekuczczal együtt használták az időt s felosztották a teendőket, - nem szükség mondanunk.

Bercsényi rövid pihenés után a város felé indult. Mintegy közepe táján lehetett a térnek, mely a mostani sétány elején terjed, midőn egy pompás üveges hintó jött szemközt vele.

A tágas jármű, melynek ajtai aranyozott szegélyt s grófi kettős czímert mutattak, lassan közeledett, mert éppen vásár napja lévén, még sok nép tolongott a városnak e részében.

Bercsényi setétkék, ólomgombos ujjasában, báránykucsmával fején, nehéz botjára támaszkodva éppen megállt, hogy az úti módon felpodgyászolt kocsi elől kitérjen, midőn szemét felemelte s egyszerre szoborrá vált.

Oly váratlan volt, a mit látott, hogy az első pillanatban minden ereje megzsibbadt s a hang torkán rekedt.

A kocsiban, feléje fordított arczczal, a legszebb szőke hölgyek egyike ült. E vonások, e merész makacs tekintet, a liliom havával vetekedő arczbőr, mindez egy ismert képet ébresztett föl emlékezetében, vagy inkább életbe léptette azt. A nő, mert a magyaros, csipkékkel terhelt fejkötő mutatá, hogy nő, nem volt más mint Amadil, mint Kálmán.

Kocsi, lovak, az útiasan, de gazdagon öltözött cselédség, minden arra mutatott, hogy a legelőkelőbbek egyike.

Nem volt kétség benne! Amadilnak egész lényében, főleg nemesen nyilt tekintetében, valami félreismerhetlen létezett.

Szemeik egy másodperczre találkoztak. Bercsényi e szép arczban semmi nyomát nem látta a meglepetésnek s azt hidegnek s büszkének találta. A nő mellett 15-16 éves leányka ült, ismeretlen arczczal, melyre Bercsényi alig vetett egy tekintetet.

A csinos kocsi után nem nagy távolban a társzekér jött, hol csomó podgyász mellett pár nőcseléd ült.

Bercsényi nem tudta, mit tegyen s éppen készült a kocsit követni, midőn a kocsis kiérvén az embertömegből, lovaira vert s a négy pompás szürke gyorsan perzselte patkói alatt a száraz gört.

- Ő az! az élő Istenre! - kiáltott fel Bercsényi, még mindig legyökerezett lábakkal. - Ő, Amadil, e pompás nő!

Ezzel körültekintett, s gyors léptekkel indult el azon irányban, merre a kocsit a Duna felé haladni látta.

Bercsényihez közel egy fiatal férfiú ment, kinek szemei szintúgy, mint a Bercsényiéi, a kocsit kisérték.

- Uram! - mond Bercsényi, megszólítván az ifjút, nem tudná kegyelmed nekem megmondani, kié ama szép hintó, mely csak most tűnt el szemünk elől?

- A szürkékkel? - viszonzá az ifjú kissé büszkén tekintvén Bercsényire, - azt megmondhatom földi, gróf Erdődi Miklósnéé s a bánné maga ült benne.

- A bánné! - kiáltott fel Bercsényi, - hogyan? Hiszen a bán ezelőtt néhány évvel meghalt.

- Az mitsem tesz, földi! - felelt felsőségi szellemmel az ifjú, kin látszott, hogy a földi iránti leereszkedésének egész öntudatával bir, - azért szép özvegye kocsikázhat, ha kedve tartja - he - he - he.

- Bocsánat uram! ha alkalmatlan vagyok kérdésemmel, de okaim vannak reá, - kezdé ujra Bercsényi.

- Okai? kendnek földi! - szólt a kérdett, nem minden gúny nélkül méregetvén szemeivel Bercsényit tetőtől talpig - no csak kérdezzen, barátom, felelek, míg tudok.

- Nem mondhatná meg nekem, kegyelmed - folytatá Bercsényi színlett alázattal, - minő születés a bánné?

- Messziről jő földi, ha azt sem tudja. Petróczi leány! a híres Petróczi-családból; minden gyermek ismeri itt.

- Petróczi? - kiáltott fel Bercsényi, egyik meglepetésből a másikba esve, azután folytatá: - itt lakik-e Pozsonyban?

- Földi, - mond az ifjú, ki únni látszott a benevolumot, - hallja, a mit tudok, aztán bocsásson meg, ha nem felelek többet, mert el vagyok foglalva, s eddig is késtem.

- Bocsánat! - szólt közbe Bercsényi mentegetődzve.

- Hallja tehát: a bánné darab ideig itt lakott, aztán elment Isten tudja hová: jelenben - úgy hiszem - csak átutazott városunkon, a kocsi, miként látta, fel van podgyászolva, de hová megy s vissza jő-e? meg nem mondhatom s gyanítom, kendnek koma, sem szenved álma s étvágya, ha meg nem tudja, és most Isten velünk!

Ezzel a dominus emelített csalmáján s igen hosszú s szintoly gyors lépésekkel sietett a város felé.

- Szamár! - mormogta Bercsényi, - bizonyosan valami gombkötő-legény, sok zsinór van kopott dolmányán. De teringettét, a nő Amadil! erre megesküszöm. Mennyi talány! - Erdődiné - Petróczi-leány? hogyan jőnek e nevek össze? A kor találkozik - ha él - ilyennek kell lenni. Istenem, minő felséges nő és özvegy!

Bercsényi mindezt gyorsan, a város felé sietve gondolta s bár jól tudta, hogy a bécsi kormány őt is szemmel tartja s főleg Pozsony, Bécsnek közelében mindig tele van kémekkel, mindent feledett s feltette magában, hogy e rejtélyek nyitjára akad.

Estve volt már, mikor őt ujra a csapszék füstös szobájában pillantjuk meg, még pedig egyedül s igen komor kifejezésű arczczal.

A kis szoba úgy tele volt magasra vetett ágyakkal, festett ládákkal és székekkel, hogy a közepében álló asztalka körül csekély ür maradott.

A kakuk, egy avult tekintetű faórán, mely hosszú nehezékével az ajtó és kemencze közt függött a falon, éppen hetet ütött. - Ékszereim kezeim közt vannak, - mond Bercsényi magában, ha Izekucz kevesebb szerencsével járt, még ma felkeresem barátimat.

Látszott, hogy szórakodott; festett széken ült az asztal mellett s könyökére nyugasztott állal tünődött magában. Erdődiné! senki sem tud többet róla, mint hogy Erdődi özvegye s Petróczi leány. Mégis ő az - Amadil! - ily hasonlatosság nincsen e világon! Meg kell őt találnom, ha mindent koczkáztatok is.

E pillanatban lépett be Izekucz, kissé gajdosan, de oly állapotban, hogy még lehetett vele értekezni.

- No szolgám! - kezdé Bercsényi, mihelyt az örmény benyitott s leemelte borzas fejéről a süveget, - ülj ide és beszéld el hamar, mit végeztél?

- Mindent jól, - mond az örmény, - itt a pénz tüszőmben, csupa arany!

Ezzel lecsatolta tüszőjét, mely oly nehéz volt, hogy csudálni lehetett, miként birta el, főleg mostani állapotában, midőn lábai szerfelett kaszáltak kétfelé.

- Mennykő ember! - mond Bercsényi emelgetvén a tüszőt, sohasem hittem volna, hogy ily hamar eljárj a dologban. E kis pénz tíz helyt volt lerakva. Szólj, mind otthon találtad őket?

- Otthon? - felelt az örmény hetykén, - igen ám, de csak hármat.

- Hát a többi?

- A többit majd felkeresi az a három jóféle úr. Nincs oly ember, mint a magyar! barátnak is jó, ellenségnek is. Ha barát, megosztja falatját, ha ellenség - szembe jő, sohasem kerül hátul. Mihelyt megtudták azok a jó urak kegyelmed ittlétét, mind ide futott volna! No de volt eszem! Megmondtam, hogy bujdosunk, s mit tettek? a három becsületes ember lefizette, mi tiznél volt letéve. Kergettek a pénzzel, mintha égne a ház, mihelyt megtudták, hogy nyakunk körül jár a kés, minő emberek!

Valóban, kevés föld van a világon, hol nehéz napokban az üldözöttek annyi nyilt szívvel s nyitott erszénynyel találkoztak, mint akkortájban Magyarországon s e fajban minden erény örökös.

Bercsényi, mint sokan, vagyonát nem egy helyt tartotta, a rablás, elkobzás napirenden valának. Ha aztán valakit egy helyt a jégre tettek s tökéletesen kitisztázták, összeszedte, a mit itt-ott félretett jó embereinél.

* * *

Bercsényi annyira el volt Amadillal foglalva, hogy az idő nagyobb részét tudakozódással töltötte. Megtudta a bánnénak lakását, s hogy csak a mult napon érkezett Horvátországból s Bécsbe utazott, - de semmit, mi bizonyítaná, hogy a szép özvegy s Amadil ugyanazon egy személy.

Mihelyt Bercsényinek pénze együtt volt, be nem várta a hajnalt, hanem még azon éjen elindult - hová? meg nem mondotta. Izekuczot Miriánhoz indította, hogy ott néhány hű embert magához vevén, őt brunoki kastélyában várja be.

BOSSZÚTERV.

Míg Bercsényi s Izekucz útban vannak, igyekezzünk megtudni, Amadil volt-e valóban, kit Bercsényi a bájos hölgyben gondolt megismerni?

A fiatal özvegy, kinek férje Erdődi Miklós horvátországi bán, nagy és szerencsés részt vett a törökök elleni csatákban, Bécsbe sietett. - Neve ott jól hangzott, bár testvérét Petróczi Istvánt, mint Tökölyinek egykori buzgó párthivét, gyanús szemmel kisérte a kormány.

A fiatal grófné azon osztályához sorozandó a nőknek, kik a lehető legkevesebb gyanút gerjesztik. Fényes házat tartott, elébb Zágrábban, később Pozsonyban, hol mindenki szivesen láttatott, s oly vidám, eredeti szeszélylyel birt, annyira csak felszinét az életnek látszott kedve szárnyaival érinteni, hogy rá sem érhetett veszedelmes lenni. A korlátlan hatalom önkénye alatt, minden időben azon életembereknek volt legjobb dolguk, kik saját semmiségükkel elfoglalva, pazar kénynyel élvezték át a napokat, mit sem gondolva, a haza egeret vagy macskát szül-e! Hadd éljenek! - mondta a kormány, - nem veszedelmesek; boldogság ily ürütömlőket kormányozni.

Ha egykor a szép nőnek férje, mint minden tehetős magyar, irigység tárgya volt is: a császár személyes rokonszenvével birt s egyike volt azoknak, kiket a mindig éber gyanusítóknak nem sikerült a fekete könyvbe iktatni. Neje, míg Horvátországban lakott, csak háztartásával elfoglalva, szalmaözvegységét gond nélkül s kifogyhatlan mulatságok közt töltötte. Férje a csatákban vevén élénk részt, ritkán volt otthon s mindenki azt állította, hogy nejét vagyonáért vette el, bár mások azt erősítek, hogy a nő egészen meg tudta nyerni szivét s férje őt a féltékenységig szerette.

Mi igaz ebből, nem bir reánk s történetünkre fontossággal, de igaz az, hogy e nő férjhez nem szeretetből ment, hanem a körülmények súlya kényszeríté őt e házasságot mint valódi szerencsét s önállása alapkövét tekinteni.

Hogy önálló volt e nő, azon senki sem kétkedett, ki őt csak párszor látta, s férje míg élt, nem ismert más akaratot, mint nejéét.

Volt e hölgyben valami felsőségi szellem, melyet nem akarunk esze s értelme túlságából származtatni; benne mindenek felett az akarat ereje volt kifejtve, azért makacsul s minden áron kivitte, a mit feltett magában. Hol szilárd fellépés czélra nem vezetett, senki se birt úgy, mint e nő, a behizelgés és beszélés tehetségével.

Ha aztán a semlegesség, vagy közönyösség álczája alatt annyira puhította az ellenzéket, mennyire akarta s czélnál állt, félreismerhetlen lőn vonásaiban a diadalérzet, mintha magának mondaná, tudtam hogy kiviszem, ha így nem, - amúgy! de mindegy, csakhogy czélt értem.

Senki sem hozandja kétségbe, hogy az ily jellemek sokat kivisznek, mert ha nem jókedvből, az emberek néha az unalom súlyától legyőzetve, engednek. Azért van, hogy olykor igen csekély itélő tehetségű, néha megromlott szivű egyéniségek diadalt vivnak ki érzés és okosság fölött.

Erdődinében állítólag sok büszkeség, gúny, inger s nem csekély bosszúvágy voltak együtt; kedélye hidegnek s minden bensőség nélkülinek tartatott azok által, kik kevesebbé ismerték. Tettekben legjobban kitünend ez; de annyit elárulhatunk, hogy bár szeszély néha a túlságig, de egy csöpp nemtelen vér sem folyt ereiben. Maga a bosszuvágy nála könnyen engesztelhető, csipős, nem mérges visszatorlás volt, sohasem több, vagy egyéb.

Ha czélt ért s e részben kitartása párját kereste, sohasem nyult nemtelen eszközökhöz. Távolról sem tartozott azon aljas neméhez a hölgyeknek, kik a gyöngédség ellen botránynyal lépnek fel, mások nemességére számítván, aljasokká és nemtelenekké lesznek, hogy a pír és szégyen érzete azokat, kik botránytól irtóznak, engedékenységre birja.

Férjhezmenetele óta Erdődiné nem volt Bécsben. Míg férje élt, ezrei az akadályoknak tűzték magukat ily út ellen. Pedig nem tudjuk, mi okon, ellenállhatatlan vágyat, talán viszketeget érzett oda menni.

Szerfölött jókedve volt egész útjában s a mellette ülő fiatal hölgygyel derülten társalgott.

Mihelyt Bécsbe megérkezett s ott a legjobb vendéglők egyikébe beszállt, azonnal felhozatá podgyászát. Minden szék és ágy tele volt a legszebb és legfényesebb női öltönyökkel, csipkékkel, ékszerekkel, mintha boltot akarna nyitni.

A fiatal leányka jókedvűen részt vett e kitárásában az öltözéki kincseknek.

E kedves gyermeket - nem lehet feltünő szépségnek nevezni; de a jámborság s bensőség angyali kifejezésével biró vonásai, értékesb s tartalmasb bájjal birtak, mint hogy a figyelmet kikerülhetnék. Első tekintetre látni lehetett, hogy nemével az istenítésnek ragaszkodik Erdődinéhez, s annyira azonítni igyekszik érzéseit az övéivel, hogy mindenben, mit e nő tett, saját érdekében osztozni látszott.

- Rózsám! - mond Erdődiné, a fiatal hölgyhöz intézvén szavait, - mit gondolsz, mit mondanak a jámbor szüzek, főleg a szemtelen Ágnes soror, ha még él, mikor egyszerre megjelenek ékszereimben, biborban s bársonyban előttök? Istenem, be örülök! - folytatá gyermekes szeszélylyel, - évek óta készülök e tréfára.

- Csudálkozni fognak! - mond Rózsa szelid mosolylyal - meg nem álmodják.

- És mérgelődni - tevé hozzá a nő, - kiugranak bőrükből, főleg Ágnes soror - ha - ha - ha! Isteni egy tréfa lesz.

- Meglehet - felelt a leány - de mégis szeretni fogják kegyedet. Oh! hogy ne szeretnék! hiszen nincsen a földön jobb, kegyesebb, szentebb! - Valami ihlettség volt a gyermeknek e szenvedélyes kitörésében. Midőn ábránd kifejezésű, felséges barna szemeit függesztette a grófnőre, lehetlen volt kétkedni, hogy minden szava szivéből ered.

- Bohó gyermek! - viszonzá a nő, két ujjával meglegyintve Rózsának üde arczát, - még szentet csinálsz belőlem! minő bolond gondolat. Na, hiszen szépen megköszönnék a sugáros urak ott fönn a jó Istennél, ha egyszerre soraikban látnának. Mindez attól van, mert szeretsz kedvesem s ez csak méltányos, tudván, mennyire, de mennyire kedves vagy nekem!

Rózsa mindkét kezét megragadta Erdődinének s ajkaihoz vonta azokat, szemei megteltek könynyel, egy szót sem birt kiejteni.

A nő csókot nyomott szép fehér homlokára, melyről a barna fürtöket elhárította, aztán jókedvvel szólt: Rózsa tanácskozzunk; - nézd itt e nehéz halvány violaszín ruhát, melyet arany füzérek futnak át, némbereim állítják, hogy ebben legkarcsúbb vagyok, mit gondolsz, ezt vegyem-e fel, vagy a fellegzett fehéret amott, vagy ama feketét áttörve arany pálmalevelekkel? Mert tudd meg gyermekem, holnap egyszer rendkívülien szép és fönséges akarok lenni.

- Ez nem sok fáradságba kerülend! - mond Rózsa.

- Gondolod? - szólt a nő - No, mit határoztál? én a violaszínre szavazok, és te?

- Én is, - bár a fehér!...

- Jó, legyen, a fehér üdébb, könnyebb amannál - s végre fehérhez minden ékszer oly jól illik! s én ragyogó akarok lenni, mint a nap.

- Van miből, - felelt nevetve Rózsa.

Erdődiné azonnal csengetett s a két szobaleány belépvén, parancsaira várt. - Miután a fehér selyemruhát félretette, a csipkefátylat, fejkötőt kiválasztotta s a számtalan hüvelyekből az egyik asztalra kirakott ékszerek közől jó csomót külön tett, a szobaleányok minden egyebet elrakosgattak s azután eltávoztak.

- Szeretnélek magammal vinni, kedves Rózsám! - mond Erdődiné. - Isten tudja, de a tréfa egyedül mit sem ér, te tanúm leendesz!

- Ha kegyed akarja, miért nem asszonyom, - mond Rózsa.

- Szégyenlem, hogy ily gyermek vagyok kedvesem, de ellen nem állhatok e visszatorlási viszketegnek, - szólt nevetve Erdődiné. Sok borsot törtek orrom alá egykor e jámbor szüzek, ez még mi sem volna, de hogy barátnémat, Rákóczi Juliát sem kímélték, ezen angyalt, minő több nincsen! - ezt meg nem bocsáthatom nekik, - várjatok majd -

* * *

Másnap tíz óra tájban, a grófnő Rózsa társaságában, pompás kocsiján megindult azon kolostor felé, melyet történetünk kezdetétől ismerünk.

Ha a változatosságnak vannak kellemei, ha a nagy és rendítő játék, melyet élet és halál, enyészet és születés tárnak a földön szemeink elé, a félelem és csudálat bájával bir; van a csendnek, a változatlan békének is sajátos érdeke.

Az első, rohanó folyam zuhatagaihoz s áradozásaihoz hasonlít, a másik olyan, mint a csendes tó virágos partok közt. A kolostori élet eszünkbe juttatja a csillagok örök útját, a hajnalt, mely hasad és hirnöke a napnak, a napot magát, mely kél és leáldozik, hogy a hold csillagudvarával kövesse, s a fénylő nap forrósága után enyhet és hüvet hozzon, szóval mindig hasonló magához.

A léleknek a csendes falak közt nincsen földien magasztos röpte, nem játszanak vágyak és remények a jövő óra szerencséjével, minden esemény egyszerű, hangtalan, de békés és békítő.

Mater Honoria, azon egész hosszú idő óta, mióta Juliával s Amadillal, minden földi érdek, minden óvatosság s félelem kiköltözött a setét falak közől, egy napot úgy töltött, mint a másikat. Ha reggel az egyházba ment, szintazon szelid tiszteletteljes arczok tekintettek reá, szintúgy nyiltak a rózsák a növendékek üde arczain, míg az éltesb szüzek fehér homlokára oly észrevétlenül rajzolá le magát a kor, hogy Honoriának e változás fel sem tűnt.

Ujra a csendes, fönséges karének hangzott, körüle s a földről a kedélyek magasra szálltak, keresvén fön csillagok honában az örök intéző szellemet, változatlan vaskövetkezetességű törvényeivel, melyeknek ég s föld engedelmeskedik önkénytelen s ellenszegülés nélkül.

Ki csudálná, hogy a szent arczon az idő nem hagyott nyomot, hogy a fönséges hölgy alig látszott egy évvel korosabbnak, mint akkor, mikor Julia e kolostort elhagyta.

A kis Ágnes soror is, szintoly heves, kövér és indulatos volt, de ez nála annyira természetté vált, hogy senkinek sem ötlött fel, s ha kissé kibeszélhette magát s vére lecsillapodott, egy sem tudott neheztelni reá.

A növendékek egy-két csintalan tréfát engedtek maguknak vele, haragja mit sem használt, mert e fiatal gyermekek elnevették azt, s pár engesztelő szóval le tudták fegyverezni: a mindig zajgó kis apácza nem volt oly hamis, minőnek látszatni törekedett.

* * *

A kapuőrné a csengetésre azonnal felnyitotta a magas bejárást. A grófné büszke tekintetet vetett reá, s megmondván nevét, czímét, a fejedelemnőhez akart vezettetni.

- Méltóztassék nagyságod ide a beszélőterembe lépni, - mond a soror, - kiről nem szükség megjegyeznünk, hogy nem az, kit egykor ott láttunk.

Erdődiné összevonta szemöldeit: - Szeretnék a fejedelemnő szállására vezettetni - szólt azután.

- Bocsánat - felelt a kapusnő - ha ezt bejelentés nélkül nem tehetem, de tüstént itt leendek ujra.

Erdődiné a beszélőszobába lépett, hol semmi sem változott: szint azon egyszerű bútorzat, ugyan azon elválasztó rostély.

- Mintha tegnap lettem volna itt! - mond Rózsához fordulva, ki csendesen foglalt mellette egy széken helyet.

E szavak után a nő arcza sajátos kifejezést nyert; nem nevezhetjük azt búskomolynak, vagy alázatosnak, de neme az elfogultságnak lepte meg ezen erélyes természetet.

Pár percz mulva a rostélyzaton túli osztálynak ajtaja megnyilt, s azon egy magas apácza lépett be. Öltözete finomabb szövetből készült, mint a többieké, s egész tartásában a ház főnöke félreismerhetlen volt.

Erdődiné rátekintett, s alig hitt szemeinek, mikor azok egy előtte egészen idegen arczczal találkoztak.

A fejedelemnő a maga részéről udvariasan köszönt s kérdé, mivel lehet szolgálatára a grófnőnek.

- Tisztelendő fejedelemnő, - mond Erdődiné, azonnal visszanyervén lélekjelenlétét: - kegyed elfogultságomon nem fog csudálkozni, ha megtudandja, hogy én mater Honoriát, a fejedelemnőt keresem, de úgy látom, hogy a kolostor jelenben más kormány alatt van.

- Ez semmi különbséget nem teend, - felelt a fejedelemasszony, ki mintegy 40 éves lehetett, s feltünő szép vonásokkal birt, bár azok távol estek azon érdektől, melyet mater Honoria egész megjelenése előidézett, - mondja meg kedves grófnő kivánságát s tapasztalandja, hogy mindenben igyekezni fogok szolgálatára lenni.

Mater Eucharis, ki néhány év óta a prágai kolostorból jött ide, abban a véleményben volt, hogy a grófnő Rózsát akarja a kolostorba adni nevelés végett - s szembetünő volt a kellemes benyomás, melyet a kedves gyermek szerény s igénytelen tartása előidézett.

- Látogatásomnak czélja csak az volt - felelt a kérdett - hogy Mater Honoriát s még nehányat a kolostor régiebb lakói közől lássak, mint a ki több időt e kolostorban töltöttem.

- Mater Honoria, - felelt Eucharis - nehány évvel ezelőtt lemondott hivataláról, de a kolostorban van, s mindjárt rendelést teendek, hogy lejőjjön. Remélem azonban kedves grófnő, szerencsém leend kegyedet saját szobáimban is üdvözölni.

A fejedelemnő csengetett, s Erdődiné majdnem felkiáltott, mikor a belépőben a kis kövér, még mindig piros és mozgékony Ágnes sororra ismert, ki udvariasan meghajtotta magát előtte.

- Eredj Ágnes s vezesd ide mater Honoriát, kivel gróf Erdődiné tisztelt látogatónk szólni kiván: mond a fejedelemnő és nyájasan, bár némi feszességgel köszönvén, eltávozott.

Ágnes helyet engedett neki, s mikor követni akarta, Erdődiné megszólalt: - Ágnes soror! - kérem időzzék még pár pillanatig.

Az apácza tüstént megfordult, s a rostélyzathoz közeledett, míg vonásai nem csekély meglepetést árultak el.

- Ismer-e még, Ágnes soror? - kérdé Erdődiné, ki könnyebben érezte magát, miután a fejedelemnő eltávozott.

Az apácza nagy figyelemmel tekintett reá: azután csóválta fejét.

- Kegyed nem ismer, a mint látom, - kezdé ujra igen csipős hangon a nő - nézzen csak jobban szemeim közé: - jut-e még azon átkozott, Istentől elfordult, garázda Amadil eszébe, ki kegyedet szépen elzárta, mikor Julia herczegnő iránt oly hatalmas pajzánságot fejtett ki?

- Ah! - kiáltott fel Ágnes, - állásba tevé magát: - kegyed az! kegyed Erdődi grófné?

- Én, igen - a horvátországi bán Özvegye - Petróczi Amadea, az egykori Amadil egy személyben. Így változik a sors: a legutolsók lesznek a legelsők - s azok, kik egykor oly büszkék és hatalmasok voltak ellenem, csak ott vannak, a hol voltak.

- Kegyed - a csintalan Amadil! - Isten bizony igaz: most ismerek reá, ah minő dicső, ki gondolta volna! Megyek, futok, sietek tüstént mater Honoriához - lesz öröm! minő szép, hogy kegyed nem feledte el e csendes falakat s felkeresett bennünket. De én is nagyot haladtam azóta, mert nem Ágnes soror többé, hanem mater Ágnes vagyok! Mater Ágnes arczán oly félreismerhetlen volt az öröm, hogy Erdődiné nem tudott magához térni álmélkodásából.

Hogyan? gondolá magában, míg én éveken át azon gyermekes viszketeggel vesződöm, hogy e szegény apáczát itt megszégyenítsem, ez mindent feledett s éppen annak látszik örülni, mit én diadalként akartam ellene használni.

Ágnes elsietett, míg Amadil, kit régi nevén nevezhetünk már, megszégyenülve szólt:

- Kedvesem, - lefegyverzett e szegény apácza! nem tudnék egy éles hangot neki mondani. Ezek valódi szentek, mert csak szeretni s megbocsájtani tudnak.

- Nekem nem egyszer tele töltötte edényemet meleg levessel - mond Rózsa: - higyje asszonyom, mind jók ezek a szüzek.

- Minő különös! - sóhajtott Amadil - igaz! annyira lemondottak a világ minden fényéről s öröméről, hogy meg sem illeti őket annak kitárása. Talán egyszerű házi öltönyömben több hatást teendék! Nem tudom, miként van, de szégyelni kezdem, hogy ennyi ékszert raktam magamra.

Még el nem végezte jól szavait, mikor mater Ágnes visszatért, de nem a rostélyzat felől, hanem azon az ajtón, melyen Amadil a beszélő terembe lépett.

- Kedves szép grófné - mond az apácza, kinek gömbölyű arcza sugárzott: - jőjjön, egyenesen mater Honoriához vezetem, saját czellájában akarja kegyedet üdvözölni. Ma el nem bocsátjuk; ah - folytatá tréfásan, megveregetvén Rózsa arczát; - minő csintalan volt a grófné! na - párját kereste! - mindnyájunkat kétségbe ejtett, mégis megsirattuk, mikor elment. Istenem! - azóta sem nevettünk jóizűen: - jőjjön grófné, Amadil! azt sem tudom, mit beszélek. Emlékezik-e még, mikor altomban fekete keresztet rajzolt orromra? ha - ha - ha! a mi igaz - igaz, hamis egy csont volt!

Ezt mondván, nagy sietséggel kihempergett az ajtón, folytonosan nevetve s beszélgetve.

- Nézze mater Amáta, - szólt egy öreg apáczához, ki a folyosón szemközt jött velök: - ez a szép fényes úrhölgy - ki? ezt kérdem - na mater Amáta - hadd halljuk, úgy-e el nem találja: ez a mi csintalan Amadilunk! jó, hogy itt van - folytatá nevetve - befalazzuk! - természetes, megszökött a kolostorból!

Mater Amáta mihelyt Amadilra ismert, hasonló örömet tanusított, s Erdődiné úgy ki volt szedve sodrából, hogy azt sem tudta, mit feleljen; de alapszínben jó szive, s derült kedélye azonnal beletalálta magát helyzetébe, s Ágnes sorornak nem lehete panasza azon nyájas társalgás ellen, melyet a grófnő vele folytatott, míg a folyosó végén a czellák egyikébe benyitottak.

Egy szűk szobácska volt ez. Minden bútorzata egyszerű: szegényes nyoszolya, térdelő asztal s két szalmaszék: a falon egy fogas zöld függöny alatt. A bútorok ezüst színre festett fából, az ablakok gyolcs függönyökkel s a kis bádog kemencze mutaták, minő kevés követelései vannak azon valóban feltünő s bájos teremtésnek, mely itt Amadil elé jött.

Mater Honoria, miként Aspermontnak megmondotta, letette fejedelemnői hivatalát: minden el lőn követve, hogy elhatározását megváltoztassa, de siker nélkül. Kis czellájával cserélte fel kényelmes lakását, s a rend igénytelen öltönyéről eltűnt minden megkülönböztető jel.

Amadil meg volt hatva, midőn mater Honoriát megpillantotta. A kedves, fönséges vonások keveset változtak, mikép mondtuk; volt valami elszánt és kibékült ezen arczban, mi szenthez hasonlított. A büszke szeszélyes nő, kinek utógondolata bosszúviszketeg és diadalvágy volt, könnyeket érze gyűlni szemeibe, s önkénytelen vonta mater Honoria gyöngéd kezeit ajkaihoz.

- Isten vezette kegyedet ide - jó grófné! - mond Honoria alázattal visszavonván kezét, megölelvén Amadilt s nyájasan üdvözölvén Rózsát.

Amadil heves természete nem kevésbbé tudott maga, mint mások ellen felindulni. E pillanatban úgy tetszett neki, mintha büntetésül e szerény, nemes teremtés lábaihoz kellene omlania, s tőle vétkes szándokáért bocsánatot kérni.

De a gyöngédségben éppen az a kiváltságos tulajdon van, hogy mások terhelő helyzetét tudja könnyíteni s tért nem ád annak, a mi saját érzéseire is sértőleg hathat.

Mater Honoria, ha talán sejtelmével birt annak, hogy az egykor oly makacs és vásott gyermek, most a fény és bőség ölében, diadalt jött ünnepelni e falak közt, ezt azon eszmével odázta el magától, hogy a világ hiuságainak önkénytelen eredménye, s nem a szivből jő. Amadil, ki Rákóczi Julia iránt annyi hűséget, oly mély ragaszkodást tanusított, mater Honoria érzése és hite szerint bensőleg nemes és jó volt.

Az első üdvözlések után egy kis társalgási kör szövetkezett e szűk czellában: Amadil mater Honoriával a keskeny ágyra ült, míg Ágnes és Rózsa a székeken foglaltak helyet.

Honoria elbeszélte, mikép gróf Aspermontné őt többször meglátogatta s mennyire örül, hogy végre minden békésen ment véghez, bár meg van győződve, hogy a bibornoknak ellenkező szándékában nem volt egyéb, mint azon meggyőződés, hogy minden földi dicsőségnél jobb a kolostori csend és béke.

Amadil nem tudott mater Honoriával vitatkozni, bár erre nagy hajlamot érzett: úgy tetszett neki, mintha az öntagadás ezen áldozatával - büntetésül büszkeségeért - tartozna annak, ki őt - az ellenséges szándékkal jöttet - öleléssel fogadta.

Miután mater Honoria és Ágnes sokat előhoztak, mi Amadilnak e kolostorbani mulatására vonatkozott, s mindezt oly negélytelen jókedvvel, hogy Amadilnak szive tágult, az egykori fejedelemnő rövid szünet után kérdé:

- Mondja nekem grófné, szabad-e kérdeznem, miként történt sorsában e nagy s úgy vélem, kedvező változás.

Amadil egy tekintetet vetett Rózsára, azután mater Ágneshez fordulva szólt: - Kedves mater Ágnes, nem lenne-e kegyed oly szives e kis barátnémat a kolostorral megismertetni, míg én itt gyónásomat végzem: mert szeretném azt tanuk nélkül tenni.

Rózsa mater Ágnessel eltávozott, de elébb Amadil kezet adott Ágnesnek, azután leülvén Honoria mellé, egy sóhajjal könnyített keblén, s így kezdé:

- Kedves mater Honoria, a boldogság ritka gyümölcs a földön s talán a lemondás a legjobb óvszer minden elégületlenség ellen. Kegyed engem boldognak hisz? - Nem vagyok az! - bár hibáznám, ha magamat szerencsétlennek nevezném. Önállás és szabadság volt éltem vezéreszméje mindig: önálló vagyok - emberien szólva - és szabad, higyje nekem kegyed, mennyire gazdagság s függetlenség mások szeszélyétől s részvététől - szabaddá tehetnek. A részvét, s mások szeretete és rokonszenve olykor inkább korlátolja szabadságunkat, mint ellenséges indulat és üldözés; - szabad vagyok, de nem ismerem azon boldogságot, mely benn a szívben honol, melynek csendes oltártüze világít életünkbe.

- Kegyed alig ért engemet! Hallja életrajzomat, s érteni fog mindent.

SETÉT TÖRTÉNET.

Oly meglepő volt az ellentét Erdődiné életteljes arcza, s a közt, mit bevezető szavai sejteni engedtek, hogy Honoriának kiváncsisága, vagy inkább részvéte fel volt ingerelve.

Nem ismételjük Amadil első vallomásait, mivel ezek semmi újat sem födöznek fel előttünk, s így a meghitt beszélgetésnek csak egy részét adjuk.

- S aztán, kedves grófné? - szólt Honoria, mintegy félórai beszélgetés után.

- Oh! - szólt Amadil, ellenkezése daczára ajkaihoz vonván az apácza kezét, nevezzen kegyed leányának! mint azon időben, mikor e szent falaknak érdemetlen lakója voltam.

Honoria megcsókolta Amadil homlokát, és szeliden viszonzá: - Örömest, kedves leányom, ha ezt inkább szereted; mondd meg tehát nekem Amadil: mert erről még nem szóltál, mi birhatta szülőidet arra, hogy téged megtagadjanak, s nevedtől, javaidtól megfoszszanak? Előttem ily természetelleni bűn lehetlennek látszik.

- Önzés! ez mindig a forrás, - felelt a nő. Egy két-három éves gyermeket feláldozni, egy kis leánykát, hogy a két-három napos fiút, ki a család nevét fentartja, nehány uradalommal tehetősbnek tegyük, nem oly megfoghatatlan dolog! - De hallja kegyed röviden, mit történetemből tudok.

- Atyám Nándor-Fehérvár alatt esett el. Nagybátyám Petróczi Gábor, egy évvel atyám halála után, - kinek kívülem még egy 14 éves, beteges és gyenge fia, István maradott, - annak özvegyét, anyámat vette nőül.

- A roppant Petróczi-birtokok ez időben mind anyámnak s mostoha atyámnak, nagybátyámnak kezei közt valának, s mivel ezek fiat, leányt egyenlően illettek, én és István voltunk mindaddig az egyedüli örökösök, míg anyánk második házassága gyermektelen marad.

- Nagybátyám, ki önző, fukar ember volt, számításból nősült; anyám ellenben szenvedélylyel ragaszkodott második férjéhez, s így annyira hatalmában volt, hogy akaratának soha és semmiben sem tudott pillanatig is ellenszegülni.

- István fivéremet - mostoha atyám gyáva, férfiatlan ifjúnak nevezte, s őt kérlelhetlen szigorral a legfárasztóbb testi gyakorlatokra szorította. Ezt állítólag azért tevé, hogy erejét eddze meg, de a minek éppen ellenkező eredménye lőn, mert szegény István egyelőre annyira kimerült, mikép senki sem hitte, hogy valaha férfi-kort érjen.

- Mikor anyámnak egy másik fia, - öcsém, Mihály született, a szülők szeretete a szerelem e gyermekében központosult. Istvánt mostoha atyám még kevesebbet kímélte mint valaha, engemet pedig, ki egykor a Petrócziak fejedelmi birtoka egy harmadát öröklendő valék, szülőim egészen a cselédekre biztak, úgy, hogy valódi hamupipőke valék a fényes háznál.

- Egy reggel - mondják - senki sem tudott nyomomra akadni, eltüntem, mintha a föld nyelt volna el.

- Zajt ütöttek, mindenütt kerestek, de senkisem látott azon percz óta többé mostoha atyám udvarában.

- Petróczi Gábor és anyám színleg mindent elkövettek, hogy nyomomba akadjanak, de végre felhagytak a sikeretlen kereséssel.

- Ekkortájban hallották, hogy néhány órányira kastélyunktól, az áradás után egy holt gyermeket találtak az iszapban, ki már hetek óta ott lehetett. Mostoha atyám a sírt, hova az ismerhetlenné vált kisdedet a falusiak temették, felásatta, s minden jeleivel a fájdalomnak erősíté, hogy a halott én vagyok.

- Egy szép kőkereszt - nevemmel áll ama kis temetőben! - magam láttam azt, - tevé Amadil hozzá, míg köny lopódzott szemeibe. Egy miatyánkat mondottam az ismeretlen árva fölött, ki nevemet vitte a sírba!

- Két évvel eltünésem után, a gondviselés mostoha atyám szívtelen számításait meghiusította. István bátyám, talán egyrészt a szigorú bánásmód által - lassankint erősödni kezdett s egyszerre egész erejét visszanyerte, Mihály öcsém ellenben, a szerető ápolás és elkényeztetés tárgya, himlőben halt meg.

- Ezen idő óta történetem homályos.

- Mint álom, úgy jut eszembe még, nehány talányos jelenet első gyermekségemből. - A kastélyban egy magas boltozatú szobának képe dereng át olykor elmémen, aranyozott s nehéz vérvörös selyemmel bevont bútorokkal. Azután úgy tetszik, mintha valamikor roppant termet láttam volna, életnagyságú képekkel s óriási csillárral; e hézagban sok népet fényesen aranytól s drága kövektől. Egy középnagyságú testes nőalak tünedez fel még e képek közt, - alkalmasint a nőcseléd, kire bízva valék, de két arcz elmoshatlanul rajzolta le magát emlékembe. Egy magas parancsoló tekintetű nőalak, szép, de mogorva vonásokkal s egy izmos férfiú, kinek arczában a ragya nyomai látszottak. Alkalmasint anyám s nagybátyám, anyámnak második férje.

- Ezen árnyát a multnak, lassankint mindinkább világuló visszaemlékezések követik. Egy borzasztó éj, süvöltő viharral s czikázó villámaival zajong szemeim előtt. Úgy rémlik, mintha valakinek köpenye alá rejtve sűrű erdőn vinnének keresztül. - Később hézag terül a kétes multnak a homályában, egy üres lap, gyanítom, sokáig beteg voltam, vagy setét rejtekben, nem tudom, meddig és hol.

- Iszonyú! - mond Honoria, növekedő részvéttel hallgatván Amadil előadását.

- Úgy van! mater Honoria, iszonyú? - Oh! az emberek mindenre képesek, ha magán érdekük jő kérdésbe. Meg nem haltam tehát, elraboltak, vagy szándékosan eltávolítottak, ezt sejtettem mindig, mikor visszaemlékezéseim tévegében a szakadozott fonal körül tapogatództam, de későn tudtam meg a valót!

- Az első egészen homálytalan kép, mely kétségtelenül s foghatólag áll előttem: egy tágas szoba, magas nyitott kemenczével s két szurtos alak, egy férfiú s egy nő. Emlékezem világosan, hogy e szobában töltöttem első gyermekségem nagy részét.

- Mindketten szerettek, nem jut semmi büntetés, semmi durva szó eszembe azon időről, főleg a nő elkényeztetett, órákig tartott ölében s olykor kosárban szép gyümölcsöt hozott számomra.

- Mikor mintegy 6-7 éves lehettem, megszoktam sorsomat, a férfiút atyámnak, a nőt anyámnak neveztem. Már itt a képek tiszták, minden előttem áll. Egy gerendákból rótt elég tágas épület nagy erdőség közepette, azután a helység, hová vasárnaponkint az egyházba jártunk s szüleimnek vagy azon jó embereknek, kiknél laktam, életnemük, szénégetők valának.

- Jó emberek! - kiáltott fel Honoria.

- Igy osztályozza a világ a jóságot kedves anyám, Honoria, - mond Amadil némi keserűséggel. A gonoszság szűk öltönye, dörzsölő, durva szálaival, kitágul s kényelmessé válik végre; azt mondjuk róla, hogy jó öltöny, csak meg kell szokni. Az emberi természetben semmi sem oly talányos, oly szégyenítő és csüggesztő, mint a jó és gonosznak e rávitelessége. Ki pénzért, egy millióktól megfosztott gyermeket eltitkol s igy annak kiraboltatásában közvetve részes: e gyermeket megszereti, vele jól bánik, sőt elkényezteti néha, aztán avval hizeleg magának, hogy jó volt e gyermek iránt! - Így van ez sokban mater Honoria, az emberek úgynevezett jósága furcsa egy szörny, ha kissé szemébe világítunk.

- Az Isten másként itél, - mond az apácza, nála a kezdet és vég; oh Amadil! az élet és igazságszolgáltatás itt a földön még bevégezve nincsenek.

- Nem volt panaszom ellenök, jó anyám! a többi Isten dolga! - folytatá Amadil. - A mult mint talányos álom hevert mögöttem, szénégetők leánya valék s elég szurtos olykor, elmondhatom.

- Mikor a kilenczedik évet betöltöttem, sorsom ujra változott. Egy reggel szegényes lakunk előtt játszottam szelid kecskémmel, melyet gyámjaim ajándékoztak, midőn kunyhónk elé könnyű szekér érkezett.

- Egy legjobb korában levő, erős, izmos férfiú szállt le abból, s a nélkül, hogy szót szólna, elembe állt s hosszasan nézett reám. Nem mondhatom, hogy arcza kellemetlen benyomást idézett elő: de mégis féltem tőle. - Gyámatyám és anyám, kik mindketten otthon voltak, azonnal kiléptek a házból s úgy látszott, a jöttet jól ismerték.

- Nemzetes uram! - szólt a szénégető, míg neje könnyeit törölte, a kis leánykának még nem szóltunk semmit; miért őt előre elkeserítni; most ideje, s mindjárt elmondom neki a mondókáját, ha már csakugyan haza akarja vinni a nemzetes úr.

- Ne csudálkozzék kegyed, jó mater Honoria, ha életem e nevezetes jelenetének emlékezete oly elevenen megragadt elmémben. Nehéz, nehéz óra volt ez! - Éppen azon hatást gyakorlá reám, mintha szülőimtől kellene elválnom, s ez oka, hogy e szegény emberekre nem tudok neheztelni. Többet mondok, felkerestem őket, mióta a sors egyszerre gazdaggá tett, ha nem is boldoggá. A házat üresen találtam, a két öreg a földben nyugodott, sírjok felett bocsájtottam meg, a mit ellenem vétettek s megköszöntem a jót, mit körükben élveztem.

- Oh Amadil! - mond Honoria - minő szép ez! minő emberien alázatos, és isteniesen kibékítő, az embereknek megbocsájtani s a kik kővel hajítanak, könnyet ejteni sírjukra!

Amadil megszorítá az apácza kezeit és folytatá. Egy új camoeleonával az emberi érzések talányainak vezetett a sors össze! Későn ismertem reá, de jellemzeni fogom őt, mert e kolostor szent falai közt az emberek egy öntetbe olvadnak össze; az egyéniségek eltűnnek, az embereket pedig egyesekből ismerjük meg, az általános elvek és szabályok csalnak mindenkor.

- Nem tudom, hallotta-e kegyed Absolon Dániel nevét valaha?

- Emlékezem, - felelt rövid gondolkozás után Honoria, - Aspermont említette ezen embert s egy Radics nevűt, kiknek segedelme által a munkácsi vár ő felségök hatalma alá került.

- Úgy van, - mond Amadil, míg szemeinek egy éles villáma sejteté az undort, mely keblében e két névre keletkezett. - Ugy van, mater Honoria, ezek is becsületes emberek voltak a maguk nemében, legalább jutalomra méltattak, hol ily neme a becsületességnek értékkel bir. Talán pár részlet ezt jobban felvilágosítja. Midőn Tökölyi szerencséje hanyatlott s az Isten dicsőségére a protestánsok üldöztetése nagyban megkezdetett, - Amadil ezen utóbbi szavakat rosszul titkolt gúnynyal ejté ki s Honoriának szeliden feddő tekintetével találkozván, folytatá: - Tökölyi azt írta nejének Munkácsra, hogy a római pápa közbenjárásáért folyamodjék,[cci] igéretet tevén ő szentségének, hogy ha férjének bocsánatot s javai megtarthatását kieszközlendi a császártól, kész leend az, nemcsak maga áttérni a katholikus egyházhoz, hanem hite sorsosait is ily áttérésre birni.

- Vigyázzon most jól, mater Honoria, hogy Radics s főleg Absolon megitélésében igazságtalan ne legyen. Absolon buzgó protestáns lévén, mihelyt Zrinyi Ilona vele mint titoknokával, férje levelét közlötte, feltette magában, vallásérzelemből - Tökölyi tervét kijátszani. - Ki ne kétkedne e szent érzelemben! a ki tudja, minő dicső pártolásban részesültek a protestánsok minden időben a német kormány alatt.

- Amadil! - szólt közbe Honoria, kinek buzgósága mindig kellemetlenül volt érintve, ha valaki azt illette, mit szintoly szentnek hitt mások keblében, mint a magáéban.

Amadil nyilt tekintete találkozott az apácza szemeivel, azután felelet nélkül folytatá: A fenséges nőnek, Ilonának erős szíve volt; nem félt és bízott Istenben! A derék Absolon azonban ellopta s elvesztegette az élelemszereket. - De miért folytassam, - a vár az utolsó falat kenyérrel s miután a herczegnő s mindnyájan oly szárazok valának az éhségtől, mint a len, német kézre került. Absolon lopott, hazudott, levelet sikkasztott, úrnőjét elárulta és - becsületes ember!

- Nem vagy-e igen merész pálczatörésedben Amadil! - mond Honoria.

- Meglehet! - felelt Erdődiné, felvetvén üde ajkait, azután gyorsabban folytatá - ezen ember, Absolon Dániel uram, állt most a szénégető lakja előtt.

- Öreg, szurtos gyámnokom nem sok szót szaporított. Leányom - mondá nekem: nézd e jó urat, ez szép kastélyban lakik, jámbor neje van, asztala mindig rakva, ehhez fogsz menni szolgálatba, nagy leányka vagy már, ideje, hogy tanulj valamit.

- Le valék verve, sírni, jajveszékelni kezdettem, az öregek térdeit öleltem át, hogy el ne taszítsanak maguktól; láttam, hogy sírnak ők is, hasztalan! Absolon úr, kinek nevét csak későbben tudtam meg, a munkácsi várba vitt magával.

- Miként növekedtem ott Rákóczi Julia közelében, miként jöttem ide, ezt kegyed jó mater Honoria tudja; oda értem tehát gyónásomban a mások vétkeiről, hol ideje azt elmondanom, a mi velem tovább történt. - Mikor kegyed kérdésére feleltem, ott valánk, hol lovamról lehanyatlottam a zernesti csatában.

- Mi történt közvetlen ezen ájultságom közben velem, később, hetek mulva tudhattam meg.

- Mikor először egészen magamhoz tértem, szép, kényelmes szobában valék, meleg, finom ágyban, s mellettem egy öreg nő ült.

- Hol vagyok? - mi történik velem? ez volt első kérdésem.

- A nő csendre intett, s mondá, hogy mindent megtudandok, csak legyek nyugodt és ne beszéljek.

- A szoba félhomályában, a nőnek vonásait ki nem vehettem tisztán de hangja meglepett, s mikor lassankint teljes öntudatra jövék, önkénytelen felkiáltottam.

- Kegyed az Absolonné asszonyom? Istenem, hát Munkácson vagyok? hogyan jöttem ide? hol voltam eddig?

- Én vagyok drága kisasszony, - felelt a nő, - kinek vonásain látszott, mennyire örül, hogy eszméletre jöttem.

- Kisasszony, - kiáltottam fel minden csendre intés ellenére, - kisasszony! - ki vagyok én tehát? - mióta nevez kegyed kisasszonynak s nem Amadilnak?

- Kiváncsiságom a legélénkebben fel volt ingerelve, de a nőt nem birhattam vallomásra.

- Nem akarom hosszúra nyujtani életem ezen új s legnevezetesebb fordulatát; legyen elég mondanom mater Honoria, hogy Absolon és neje a munkácsi vár feladása után gróf Erdődi Miklós bán szolgálatába jöttek, én nem Munkácson, hanem Nagy-Váradon valék; hová a bán e két embert parancsolta, egyedül azért, hogy reám ügyeljenek.

- Megtudtam, hogy sebem nem volt halálos, de a forró láz járult kimerültségemhez s okozá, hogy eszméletem nem volt helyén.

- Azon fényes magyar lovag, ki engemet a csatatéren sebesülten talált, nem volt más, mint Erdődi Miklós, a horvátországi bán, ki megszánt, s a csatatérről eszmélet nélkül elvitetvén, azonnal a legélénkebb részvéttel gondoskodott rólam. Nála nélkül nem élnék most!

- Absolon és neje természetesen azonnal reám ismertek s ők azok, kiktől Erdődi születésem titkát megtudta s mindazt megértette, mi velem eddig és mi okon történt.

- S most már kedves anyám Honoria, teendem meg valódi gyónásomat. Megvallom kegyednek őszintén, minő keveset érek s mennyi súlya van előttem soknak, mi pusztán földi s magasbra nem visz. Nem vagyok pedig rossz s mint sokan, kikben gyöngeségek vannak, én is bővelkedem mentségekben. Ezer okot tudok felhozni mindenre, a mit teszek, s mire magamat elhatározom; de nem tartozom a pharizeusi fajhoz mondván: Hála neked Istenem, hogy jobbá tevél másoknál! Itéljen kegyed.

- Bercsényit minden hevessége s indulatossága mellett szerettem, szeretem talán most is, s mégis mikor a nálánál sokkal korosabb bán engemet felkeresett Nagy-Váradon s egészségem helyre állván, igérte, hogy atyám leend s később midőn Horvátországba vitetett s ott a gyámatyából szerető és kérő vált, nem tudtam a fény és kényelem varázsának ellenállani, s neje levék!

- Különös utai a gondviselésnek: - szólt Honoria, - tudtad-e már akkor születésed titkát?

- Semmit sem tudtam; mikor egybekelésünk napján a lelkész Petróczi Jozefa Amadea néven szólított, annyira meg valék lepetve, hogy csak némi szünet után tudtam az igent kimondani.

- Szeretted-e férjedet? - kérdé Honoria.

- Szerettem, de szerelmes sohasem valék bele; mikor nekem a bán keze s neve fényes ajánlatát tevé, szemfényvesztve valék! Egyszerre minden előnye e helyzetnek szemembe tűnt. Idős férjem imádásig szeretett, nem volt más akarata mint az enyim; ha Bercsényi eszembe jutott s szivem hevesebben dobogott, ezt gondolám: Bercsényi nyers, indulatos férfiú; a velei szövetségben, ha valaha erre jövende, önállásom veszve leende. Belevitattam magamba, hogy a bán nagylelkű ajánlatát visszaodázni, szintoly megbocsáthatlan eszelősség, mint fekete hálátlanság leende.

- Én is azt hiszem, Amadil: - mond Honoria - és gondolom, hogy az Isten megáldotta e szövetséget s boldog valál, míg férjed élt?

- Igazságtalan volnék, ha ellene panaszt emelnék, - felelt Amadil - szeretett és megbecsült, szeszélyeim mulattatták, nem haragították s annyi szabadságot engedett mindenben, hogy képtelen leendék nyilt bizodalmával visszaélni.

- Ez melletted szól, kedves leányom, - mond Honoria - az erény annál fönségesebb, mennyivel több öntagadásba kerül.

- Erre nem volt szükség, nem is féltem egyébtől, csak a Bercsényiveli találkozástól, azért rábirtam férjemet, hogy minden titokban maradjon, mi Bercsényit, vagy akárkit azon gondolatra hozhatna, hogy Kálmán az apród, Amadil a szénégető leánya, s gróf Erdődiné ugyanazon egy személy s végre, hogy a gazdag Petróczi-örökség fele engemet illet.

- Tehát vagyonodat vissza nem nyerted? - kérdé kissé meglepetve Honoria.

- Mindent! s elég csudásan, férjem alig ha pusztán szép arczomért vett nőül.

- Hogyan?

- Úgy, kedves mater Honoria, hogy ő is - mikép látta kegyed - igen jó ember volt. - Azon osztályához tartozott a jó lényeknek, kik midőn mások iránt nagylelkűek, magukat sem feledik, a mint illő. Szeresd felebarátodat mint önmagadat, így hangzik a parancs, jobban szeretni, - - ez kivétel a szabályból; még azon esetben is, ha fájdalom, a szabály maga nem lenne kivétel.

- Nem tudom miként, de fivérem, a derék Petróczi István...

- Ugyanaz, ki Tökölyi seregében volt? kérdé Honoria - összevonván szemöldeit.

- Színről színre, mater Honoria, ugyanazon Istentől elfordult lázadó, nemcsak nem ellenkezett, hanem miként azt később megtudtam, évek óta keresett, hogy velem igazságtalan birtokát megoszsza! Ez egy azon rossz emberek közől, mater Honoria, kik számtalanszor több jót tesznek, mint a jó emberek!

- Csintalan! - mond Honoria, kit Amadilnak sajátos eszméje a jó emberekről, annyival inkább mulattatott, mivel e nőben minden csintalansága és hevessége mellett, semmi epe és keserűség nem volt. Ő mindent úgy tudott az emberek szemébe lobbantani, ha erre kedve jött, mikép együtt kelle vele nevetni, a nélkül, hogy meg lehetne neheztelni.

- És Bercsényinek, - kérdé Honoria, miután Amadil életregénye tárva lőn előtte: - nincsen sejtelme arról, hogy Erdődiné és özvegy vagy?

- Nem gondolom, - felelt Amadil - mert Absolon s Petróczi maguk megigérték nekem, hogy hallgatnak, s mindazokat hallgatásra birják, kik Bercsényivel érintkezésbe jőnek, s e titok nyitjára akadhatnának. Kegyed természetesnek találandja, mater Honoria, hogy az indulatos Bercsényit nem akartam személyes ellenségeskedésbe hozni férjemmel, ki mint hű embere a császárnak, őt a leghevesebb elégületlenek egyikét, úgy is gyűlölte, de saját érzéseimet sem akartam elárulni.

- Ez természetes, - mond Honoria: - tökéletesen helybehagyom óvatosságodat. Azt pedig, hogy most is kerülöd, megfoghatom; mert férjed mindig híve volt a császárnak, Bercsényi pedig, félek, éppen most nem csekély veszélyben forog, mert nem titok előtted, hogy az ifjú, vakmerő Rákóczi Ferencz el van fogva.

- Elfogva! - kiáltott fel Amadil, mintha a villám csapott volna le mellette.

- S ezt nem tudtad?

- Most hallom először! igaz, gyakran rebesgették, de hiszen már szokássá vált Rákóczival bibelődni. - Istenem, szegény Julia! - Tüstént fel kell őt keresnem! - - Amadil felkölt, vonásai elhalványodtak, minden idege túlfeszült, egyszerre mater Honoriához fordult és szólt. - Anyai barátném, nekem gyorsan fel kell Aspermontnét keresnem, hol találom őt?

- Prágában, - felelt az apácza.

- Jó, tehát oda megyek: egek ura! a herczeg elfogva! Nincs veszteni idő - még egyet tehát: emlékezik-e még kedves mater Honoria arra a kis koldus leánykára, kinek nem egyszer adtunk ételt s alamizsnát - - a kis Rózsára?

- A szegény gyermek alkalmasint meghalt, - felelt mater Honoria - évek óta nem láttuk őt.

- E kis koldus gyermek mater Honoria, nem más mint a kedves, szép - és hozzátehetem, jó leányka, ki innen mater Ágnessel távozott.

- Ah! minő váratlan! - kiáltott fel Honoria: - de hogyan, mikép?

- Lesz nemsokára talán egy csendes órám, mikor a fájdalom nem ragadja meg görcseivel egész érzelmemet, - akkor elbeszélem. Amadil szivében vihar zúgott, s nem állítunk hihetetlent, ha mondjuk, hogy Bercsényi sorsa nem volt idegen e nehéz óra fájdalmától.

- És te kedves leányom, magadhoz vetted őt! - kiáltott fel Honoria, - oh ez szép és nemes tett, - neveld őt Isten dicsőségére! - Hiszen úgy is koldusok vagyunk mindnyájan, első hangunk a fájdalom s kérésé, mikor a napot megpillantjuk. Ott fönn a világosság árjában lakik a nagy alamizsnár![cciii] - Minden kéz, - minden szem hozzá emelkedik. Koldus az egész emberi nem, s ki hátat fordít Istennek, térdein hever a zsarnok s hatalmas előtt: a szabadság fia, ki nem ismer urat, szeretője lábainál esd egy tekintetért. Királyok koldultak már szőrzsákban az egyház csarnokában, s a gyilkos, ki a világtól fut, éjt és sötétet könyörög a gonosztól, hogy ölhessen és rabolhasson. Oh hidd nekem, bárminő büszke az ember, bármi magasra veti az élet árja, eljő a koldusóra, mikor szivébe száll, hogy a szűk sírban utolsó alamizsnáját megnyerhesse, a marok földet, minden örökségét! Oh miért kell az embereknek e szállást bevárni, hogy megférhessenek egymás mellett!

- Anyám, - mond Amadil ihletve, - kérje a nagy alamizsnárt, ama szent birót a felhők felett: hogy adjon békét e sokszor kisértett hazának!

Honoria szivesen megszorította Amadil kezét.

- Rózsától nem tudok megválni, folytatá Erdődiné rövid szünet után: első gondolatom volt kolostorba adni, de annyira megszerettem! s ő sem tudna el lenni nélkülem.

- És most Isten kegyeddel, viszontlátásra! Mentsen ki kérem a fejedelemnő előtt bucsúzatlan távozásomért, alattam a föld ég!

Néhány percz mulva mater Ágnes, egészen megismerkedve Rózsával, visszatért, s Erdődiné szives, mondhatjuk érzékeny bucsú után eltávozott.

Mikor kocsijához közeledett, Rózsa egyszerre összerázkódott, arcza halavány lett mint a halál s Erdődiné, ki karján vezette őt, érezte, hogy minden tagja reszket.

A leányka egész erejét összeszedte, feltekintett s szemei, egy alig négy-öt lépésnyire a kocsitól álló setét köpenyegbe burkolt férfiú lángoló tekintetével találkoztak. Ki lehetett ezen ember?

BÉCS-UJHELY.

Ama férfiú, kinek látására Rózsa összerázkódott, nem volt más mint Clermont.

Honnan ismerte őt Rózsa? s ha nem ismerte, mi okozta zavarodását? ezek talányok, legalább még eddig; különös főleg az, hogy ki a fiatal szűz arczát közelebbről vizsgálandá, ijedelmét nem sorozná azok közé, melyek fájdalmasan hatnak a kedélyre.

Volt e szép vonások kifejezésében elegye a meglepettetésnek s magasztalásnak, mi azonnal tanusítá, hogy Clermont váratlan megjelenése neki több örömet, mint ijedelmet okozott.

De miért? - hogyan? - béketürés! - senki sem veendi rossz néven, ha az egykori koldus leánykát, mindenesetre a legjobb társaságban, elhagyjuk, s azon férfiú közelébe sietünk, kinek sorsa fölött az ármány és rossz szándék hálóit kezdé összevonni.

Nem gondolunk jobban tehetni, mint ha ezen újabbi találkozásunk alkalmával Rákóczival, őt egyikében azon történelmi jeleneteknek lepjük meg, melyek oly nemes, fönséges világot derítenek arany-tiszta jellemére.

Rákóczit a két tiszt, a lovas csapat őrködése alatt, Kassára kisérte, hol számára egy szobácska tartatott készen, s ajtaja elé őrök állíttattak.

Solári nem birt a szemtelenség azon cynismusával, hogy meg merjen jelenni Tökölyiné fia előtt.

Azonban úgy látszik, nem volt egészen tisztában magával, s újabb parancsra várt, mert foglyát Eperjesre küldötte, s ott tartá szoros féltékeny felügyelet alatt, míg végre utasítások érkeztek, hogy őt Bécsbe szállíttassa.

Mikor egy napi járásra voltak a fővárostól, a tanácstalan tanácsosok rossz tanácsára újabb rendelet jött, melynek következtében Rákóczi Ferenczet Bécs-Ujhelyre vitték.

A bosszú és bosszantás azon neme, mely a veszélytől magát mentnek hivő, s felülkerekedett gyávaságot mindig jellemezte, most is egész, ezuttal konyha-fényében tűnt fel, mert a római szent birodalmi herczeget, s Magyarország legkitünőbb főnemesét, a császári konyhából nyiló éléskamrába zárták, ablakai e díszes szállásnak nagyrészt be voltak falazva, s a kis rés felül nehéz rostélyokkal vértezve. Hogy a bosszút élesebbé s aljasságában mérgezettebbé tegyék, értésére adatott, hogy a kormány egykor, éppen ez úri szállást rendelte nagyatyja, a hősies Zrinyi Péter elfogadására, ki onnan a vérpadra lépett.

Hat hosszú hétig tartották ott Rákóczit, a nélkül, hogy tudtára adnák elfogatása okát.

E közben a bécsi kormány embereket keresett, kikre elitéltetését bízhassa.

Ilyen erős szivű emberek nagy bőségének daczára, mikép láttuk, hat hét telt el, míg egészen biztos eszközökre szert tehettek.

Gróf Buccelini, osztrák korlátnok, s főhaditanácsi előadó, Euler, kinek nevét a magyarok Bagolyfira fordították el, színleg az ügy megvizsgálására, valóságban Rákóczinak mindenesetrei elitélésére[ccviii] hivattak össze.

Az úgynevezett itélőbiróság, az említetteken kívül Ottinger grófból s három osztrák birtokosból állt.

Miután ezen urak sokáig értekeztek Longuevallal, s mindent, a tőlök kitelhető vigyázattal előkészítettek Rákóczi megbuktatására, május 22. 1701 Rákóczi e törvényellenes biróság elé idéztetett.

* * *

A tágas terem, melyben a birák helyet foglaltak, nagyrészt üres volt, néhány avult kép függött a falakon s a hézag közepében állt a zöld posztóval födött asztal, melyen számos irományt, pár nagy könyvet s iróeszközt lehete látni.

Az asztal körül magas hátú karszékeken ültek a birák.

Az elnök gróf Buccelini, kisded, feltünően epés szinű öreg úr, kijelölt éles vonásokkal, melyeknek büszke kifejezése tökéletes összhangzásban volt szemeinek fürkésző, leső tekintetével, a főhelyet foglalta el.

Mellette jobbra ült gróf Ottinger. E férfiú, simára borotvált arczczal, s annak fénylő bőrével különböztette meg magát a többitől. Hosszú lábai magas, izmos termetének, messze nyúltak el az asztal alatt, míg gyürű-telt kövér kezei drága burnót-szelenczét forgattak.

Szemben e hatalmas úri emberrel Euler előadót látjuk. Ezen egyéniség jellegéül szolgálhatanda annak, a mit köznapinak szoktunk az életben nevezni: arcz, minővel húszszor találkozunk egy nap, termet, minő a legtöbb emberé s tekintet, mely tökéletesen semmit sem mond. Így szintén nem voltak sem szépek sem rútak vonásai, minden benne gépiességre mutatott; mint egy kasza, melyet száz közől kiemelünk, vagy egy fazék, melyben mindenféle főtt már, édes és savanyú, ösztövér és zsíros.

Tekintete mindig az elnökön függött, ajkai gépileg kisérték mosolyát, szemei nagy erőködéssel törekedtek visszaadni az elnökéinek olykor villámait.

A három osztrák birtokos, ki ezek után ült, a semlegességet képviselte. Emberi méltóságuk egész érzetével, teljes öntudatával látszottak birni a magas hivatásnak, hogy a három említettnek minden szavára igent mondjanak.

Ezen urak, csinos, németes öltözetekben valának az akkori divat szerint, s oldalaikról vékony gyíklesőik nyúltak le székeik mellett.

Egy hetedik a nemes szövetségben, valami auditor lehetett, kinek a történelem fel nem jegyzé nevét, s ki magát durva, szeplős arcza mellett, hadias öltönyével különböztette meg.

Mintegy kilencz óra volt délelőtt, mikor a teremnek a biróság ülhelyével szemközti ajtaja megnyilt, s miután pár pillanatig a két alabárddal fegyverzett őrt láttatá, azon Rákóczi Ferencz egy tisztnek kiséretében lépett be.

Rákóczi talán soha életében nem nézett oly előnyére ki, a hosszas raboskodás arczának úgy is többnyire halvány bőrét, hófehérre tette, melyen át most a méltó felindulás a pírnak lehét öntötte.

A magas, karcsú termetet, egyszerű fekete bársonydolmány födte, összhangzásban egész öltözetével, melynek minden darabja fekete volt. Kezében egyszerű nyuszt kalpagját tartotta.

A herczeg fesztelen, szabad lépésekkel haladott az asztal körül ülő férfiak felé, arcza világosan tanusítá, hogy legkevesebbé sincs elfogulva, s tudja, minő emberek ülnek előtte. Mikor mintegy 4-5 lépésnyire lehetett az asztaltól, gróf Buccelini büszkén emelte fel hangját, és kezével intve szólt:

- Lehmann százados úr! - kegyed távozhatik.

A tiszt, ki Rákóczit kisérte, szép fiatal ember, lelkes vonásokkal, illedelmesen meghajtotta magát s eltávozott. Ugyanaz volt ez, kit már Sároson Rákóczi elfogatásakor láttunk, még pedig a haragosabbik.

Mind a hét férfiúnak szeme Rákóczira volt szegezve, világosan ki lehete venni, hogy a fönséges ifjú nyilt tekintete, kissé zavarba hozta őket.

- Mondja meg nekünk nevét herczegséged, - így szólítá meg Buccellini Rákóczit.

Rákóczi körültekintett, a közel mellette álló széket elébbre húzta, s feltevén kalpagját, kinálás nélkül leült.

Ottinger mérgében elhalaványodott, s mindnyájan meg voltak lepetve; de nem akarták a szót kivenni az elnök szájából, kinek feddő tekintete alig fékezhető indulatossággal a herczegen nyugodott.

Buccellini a római szent birodalmi herczegek jogát, födött fővel jelenni meg biráik előtt, ismerte, azért rögtön erőt vőn önkénytelen felindulásán, s elég udvariasan, de hidegen ismételte kérdését.

Rákóczi Ferencz ezen egész jelenetben távol volt minden hetykeségtől: tartása, arczának kifejezése, hangja tiszteletet előidéző nyugodtsággal birtak. Meg lehete benne első pillanatban a rendkívüli, önérzetteljes embert ismerni, kitől távol van minden paczkázás s minden aljas hányivetés.

- Uraim! - szólt Rákóczi nyugodtan, - kegyetek előtt tudva van nevem, születésem, minőségem, tudva, hogy római szent birodalmi herczeg s magyar mágnás vagyok. Mind a két minőségemben e biróság illetőségét el nem ismerem, s annak ünnepélyesen ellentmondok. Engemet csak a római szent birodalomnak, vagy Magyarországnak gyűlése idézhet korlátai elé.

Buccellini, ki aligha e feleletre számított, összevonta szemöldeit, mire Euler hasonlóan összerántotta a magáéit s mérges tekintetet lövelt Rákóczira, de ennek nyugodt kifejezésű szemeivel találkozván, le volt hűtve. Buccellini feleletre nyitotta ajkait, midőn Rákóczi folytatá:

- E nyilatkozattal tartoztam magamnak, uraim; de kijelentem egyszersmind, hogy tiszteletem a császár ő felsége személye iránt oly nagy, hogy önkényt, szabad akaratomból kész vagyok a nekem teendő kérdésekre felelni, nem úgy mint itélő-széknek, hanem mint ő felsége a császár által kikérdeztetésemre rendelt férfiaknak.

- Megbízásunk helyes vagy helytelen voltát, sem kegyed herczeg, sem mi el nem határozandjuk itt, - felelt büszkén Buccellini, - örülök egyébiránt, hogy herczegségedet hajlandónak találom engedelmességre ő felsége parancsa iránt; legyen tehát szives felelni kérdéseimre.

Buccellini megtevé a kérdéseket, melyek minden ily vizsgálat alkalmával bevezetésül szolgálnak.

Rákóczi azokra nyugodtan és udvariasan felelt.

Félreismerhetlen volt a hüledezés, melyet Rákóczinak egész megjelenése önkénytelen idézett elő. Alkalmasint nem egy ezen urak közől, feltette magában, a dölyfös magyar herczeggel sorsa egész súlyát éreztetni; kétségtelen, hogy e fölénye Rákóczinak nagyon bosszantotta biráit, s látszott, mennyire törekedtek maguknak méltóságteljes tartást adni, s Rákóczinak fesztelen s udvarias módját kissé ügyetlenül utánozni.

Miután e kérdéseken túl voltak, Buccellini rövid szünet után szólt:

- Mondja meg nekünk herczegséged, miért van itt ezen itélőszék előtt.

- Erről, - felelt Rákóczi, - kegyetektől uraim, várok felvilágosítást, mivel öntudatom semmivel sem vádol, mi elfogatásomat s mindazt, a mi eddig velem történt, megfejthetné, vagy kimenthetné.

- Jól van herczeg, - kezdé újra Buccellini, - kegyednek így kell felelni, de reméllem, ha kétségtelen adatokkal bizonyítandjuk be mind annak jogosságát, és szükségét, mi kegyeddel eddig történt: nem fogja az által nehezítni s veszélyesbbé tenni ügyét, hogy a világos igazságot tagadni törekedik.

- Uraim! - felelt Rákóczi, míg szelid inkább, mint büszke mosoly lebegett ajkain, - kegyetek meg fognak maguk arról győződni, hogy sokkal bensőbb bizodalmam s tiszteletem a császár iránt, mint hogy nevében, kérdeztetve - először életemben - igaztalan, vagy tisztelet elleni szó lebegjen el ajkaimról.

- Kegyed, - folytatá Buccellini, - azt állítja, hogy elfogatása okát nem tudja?

- Semmi jogos okát, igen, - mond Rákóczi.

- Így tehát, - szólt béketürését vesztve s fürkésző tekintetét jártatván Rákóczin Euler, - legyen szabad herczegségedet azon levélre emlékeztetnem, melyet Sároson írt, Longueval nevű tisztnek Badeni Károly herczeg ezredéből átadott, s mely XIV. Lajos franczia király, ő felsége nyilt ellenségének szólt.

- Hogy én XIV. Lajos franczia királynak írtam, legkevesebb okom sincsen tagadni, de ez gondolom, nem ide tartozik, mert tudtomra - eddig legalább - az alkotmányos Magyarországban, sem a levelezés, sem egyéni politikai vélemény kimondása tilos nem volt.

- De e levél herczeg úr! - szólt ujra Buccellini, - nem egyéni levél, hanem ő felsége ellen czélzott pártütésnek tanusága! Herczegséged nem vonandja kétségbe, hogy levél és levél közt nagy különbség van, s a császár ő felsége ellenségével a levelezést éppen akkor kezdeni, mikor a két hatalmasság közt háború ütött ki, nem csak felségsértés, hanem nyilvános árulás.

- Engedjen meg, gróf úr, - felelt Rákóczi minden felindulás nélkül, de fönséggel. - Levelemben semmi nincsen, a mit felségsértésre, vagy pártütésre lehetne magyarázni; én azt hiszem, hogy e bizottság -

- Mondja herczegséged császári királyi tanács, - szakítá őt Ottinger indulatosan félbe.

- Megmondottam uram, - felelt Rákóczi rögtön, - hogy mihelyt kegyetek tőlem azt követelik, hogy itt itélőszéket lássak, azonnal nem fogok többé egy kérdésre is felelhetni.

Ottinger összeharapta ajkait.

- Mivel herczegséged tagadása mellett marad, - szólt közbe Buccellini, - nincsen egyéb hátra, mint a vádlót magát szembesítni herczegségeddel.

- A vádlót? s ki az, ha szabad kérdeznem? - mond Rákóczi.

Euler apró szemeit, mint a kigyó szegezte Rákóczira, s rosszul fékezett kárörömmel viszonzá:

- Longueval százados, herczegséged titoknoka s házi barátja.

- Ő, - mond Rákóczi szárazan, - hadd jőjjön uraim! kiváncsi vagyok látni, mennyire mehet ezen egyetlen vádlóm szemtelensége.

Buccellini csengetett, s a bejött tisztnek mondá, hogy a vádló jelenjék meg.

Alig telt el egy pár percz, midőn az ajtó megnyilt s Longueval jött a terembe. Tiszta fehér egyenruhájában volt, karddal oldalán s a háromszegű alacsony kalappal hóna alatt.

A szolgálatra kész feladónak s fizetett kémnek egész tartásában kínos elfogultság tűnt fel. Arcza oly sárga volt, mint a viasz, ajkai reszkettek s járása maga ingadozó s távol minden katonai tartástól.

Rákóczi birái felé fordulva arczczal, nyugodtan ült székében, vonásai legkisebb aggályt sem árultak el, s nyugodt tekintetében szintazon férfias erély kifejezését lehete olvasni, mely őt élete legveszélyesb perczeiben sem hagyá el.

Midőn Longueval az asztal közelébe érkezett, tisztelettel meghajtotta magát elébb a biróság, azután Rákóczi előtt. Tökéletes színész volt, - főtulajdona fajának - csak több bátorságra leende szüksége, hogy vele a magas nézőség tökéletesen meg legyen elégedve.

Rákóczi emelintett kalpagján, s tekintetében semmi sem volt, mi haragját vagy mély megvetését elárulná. Oly higgadt nemességgel birt e kiváló természet, hogy nem érezte feljogosítva magát egyetlen sértő tekintettel tanusítani undorát e nyomorú ember ellen, míg saját érzékei meg nem győzik annak valóságáról, ha meri-e őt vádolni.

Miután Euler a szokott kérdéseket megtette bevezetésül s Longueval nevét, korát tollába mondá, Buccellini szólt:

- Longueval úr! kész kegyed a szokott esküt letenni, hogy vallomása s feladása, a gróf az utóbbi szóra nyomatékot tőn, eskü erejével s hitelességével birjon?

Alig hallható igen lőn a tiszt felelete, kinek zavarodottsága fő fokát elérte, s minden tagja reszketett.[ccxiv]

- Longueval! - mond Rákóczi az őszinteség kifejezésével szemeiben, melyek most a halvány tiszten függöttek, - megbocsájtom minden utógondolat nélkül kegyednek hálátlanságát, ha igaz, hogy ellenem feladásokat tőn; megbocsájtom e hamis vádakat is, de most, midőn kegyed esküre szólíttatik fel, óva intem Isten színe előtt! ne vigye kárhozatra lelkét, esküvel pecsételvén meg azon igaztalan vádakat, melyeket száz és több nemes tanú, hiteles ellenvallomásaikkal megczáfolandnak.

- Legyen szabad herczegségedet kérnem, - mond Ottinger nyersen és rosszul titkolt indulatossággal, hogy a biróságot ne akadályozza teendőiben. - Euler úr, legyen szives az esküt előmondani.

Longeuval nem merte Rákóczira emelni szemeit, s fenntartott két ujjával az esküt elrebegte inkább, mint mondotta.

- Ismeri-e kegyed a herczeget s minő viszonyban állt vele? - kérdé az elnök.

- Ő herczegsége közelében levén állomásom, gyakran volt szerencsém várában megfordulni. Ő herczegsége nem egyszer bizott meg franczia levelek irásával s hizelgek magamnak, hogy szivesen látott vendég valék.

Longueval a vallatás folyamában lassankint visszanyerte a bátorságot, melyet tőle csatákban vagy párviadalban senki sem tagadhatott meg; tagjai kevésbbé reszkettek, szavait érthetőbben ejté ki s miután szemtelensége az első nehéz kisérletet kiállta, arczát halkkal mindig elevenebb pír futotta el.

Egy az emberi természet legnagyobb talányai közől, ezen saját erejéni felfokozhatása - a nemtelenségnek. A bűn pályáján haladó minden lépéssel bátrabb s lassankint neki edzi magát aljas szerepének; mint a ki egy jeges folyamba lép, elveszti a fagyos borzogatást, mikor abba övig mélyedett.

- Mit felel herczegséged erre? - kérdé Buccellini, kiről meg kell vallanunk, hogy az egész biróságban legtöbb illedelmet és hideg vért tanusított.

- Longueval úrnak minden szava igaz, - felelt Rákóczi.

- Mondja el kegyed - kérdé tovább az elnök - mindazt, a mivel ő herczegségét gróf Kinszki s későbben e biróság előtt vádolta.

E szavakra Rákóczi vonásain élénk kiváncsiság kifejezését lehete észrevenni, s a mosoly, mely ajkain lebegett, nem volt minden gúnytól ment.

- A herczeg - felelt Longueval szembetünő erőködés után, - annyi szivességet s bizodalmat mutatott irántam mindig, hogy nem fognak nagyméltóságtok s ő herczegsége maga csudálkozni, ha életem e legkínosabb perczében csüggedni látnak azon harczban, melyet irthatlan rokonszenvem ő herczegsége iránt s a nehéz alattvalói kötelesség közt vivok.

- Minden előzmény nélkül Longueval, - szólt Rákóczi komolyan, - mondja ki a mit tud, még sejtelmeit is. Látja, minő nyugodt vagyok, mert éppen az igazság az, a mit óhajtok.

Ottinger békétlenül fészkelődött székében, azután némi hevességgel felkiáltott: - Folytassa Longueval, kegyed tiszt a császári seregben s tudni fogja, mi kötelessége, mikor ő felsége szentséges személye, legközelebbi érdekei, s ő herczegsége iránti hajlama közt van választása.

Longueval rövid szünet után, elébb ingadozó, azután mindig erősbülő hangon így kezdé előadását:

- Ő herczegségének jelleme sokkal tisztább és nemesebb, mint hogy mindazt, a mit, fájdalom, hűségesküm kötelességgé tesz itt nyilvánítani, neki magának tulajdonítanám. Ő herczegségét minden bizonynyal mások szédítették el, s hálózták körül, míg azon veszélyes lépésre birták, mely most engemet - nagy keserűségemre - vele szemközt állít.

- Mielőtt kegyed tovább menne, - szólt Rákóczi közbe, - legyen szabad ünnepélyesen kinyilatkoztatnom, hogy annyi önállósággal gondolok birni, mikép mások által semmire sem szoktam magamat elszédíttetni engedni, helyesen teend tehát tiszt úr, ha midőn engemet vádol, másokat bele nem kever árulkodásaiba.

- Folytassa s a dologhoz! - mond Buccellini.

- Meg kell itt jegyeznem, - tevé hozzá Euler édeses lágysággal, - hogy mi mindnyájan a szívnek nemesebb érzeményeit méltánylani tudjuk, s kegyednek tiszt úr csak becsületére válik, hogy azoknak hatását fájdalmasan tapasztalja; de legyen mindenkorra szabad eszébe juttatnom, hogy kegyed komoly itélőszék előtt áll, melynek nem egyéni érzései nyilvánításával, hanem száraz, egyszerű tények vallomásával tartozik. Reméllem, e komoly figyelmeztetés után a tárgynál maradand, s felteszi mind rólunk, mind ő herczegségéről, hogy személyes jellemében s érzései nemességében kétségünk nincsen.

Rákóczi e szavakra összeszorította ajkait, s szemei oly nyilt fönséggel nyugodtak pillanatra Euler uron, hogy ez a magáéit kénytelen volt lesütni.

Longuevalnak e figyelmeztetés még inkább visszaadta erejét, s azután szilárdabb hangon folytatá vádjait, óvatosan kerülvén, hogy szemei Rákócziéval találkozzanak.

- Azok közől, kik legtöbbet jártak Sárosra, meg kell Szirmai István urat, Vay Lászlót, Mihályt és Okolicsányi Pált neveznem.

- Egy napon ezen urak együtt voltak Sároson; a véletlen egy tanácskozás tanujává tőn, melynek nyilt pártütésre czélzó iránya fölött fájdalom nem maradhatott fönn legkisebb kétségem.

- Melyik napon, uram? - kiáltott fel Rákóczi.

Longueval a napot megnevezte.

- Valóban, Longueval! - szólt Rákóczi mosolylyal; - kegyed e napot rosszul választotta, mert ez időben ama jó urak igen távol voltak Sárostól; egyébiránt felhivom kegyedet, bizonyítsa be, hogy e megnevezett barátim valaha nálam együtt és egyszerre lettek volna.

- Herczegségednek alkalma leend mindenre tartózkodás nélkül felelni, s minden tévedést felvilágosítni, - mond Buccellini, - de most Longueval uron van a szó.

Volt valami Rákóczi hangjában, melylyel Longuevalt más szavakkal ugyan, de elég világosan hazugnak nyilvánítá: mi a belga rossz szándékának újabb rugalmat adott. Örök tapasztalás bizonyítja, hogy álnok s rossz lelkiismeretű embereknek vakmerőségét és szemtelenségét semmi sem fokozza fel inkább, mint ha az ártatlan vádlott kitételeiben, vagy hangjában valami van, mit személyes sértésként vehetnek. Azon ügyvéd, ki valami rossz lelkű ember ellen pert folytat, nagyon téved, ha azt hiszi, hogy személyes sértések s kézzel fogható visszaodázások által az ügy előnyére dolgozik. Csalódás! e faja az embereknek várva várja a sértést, örül minden piszoknak, rést engedvén ez hasonlókra, s némi mentségét találván saját aljasságának minden nyersebb helyreigazításban.

Rákóczi szavaiban igazság volt, nem több; de Longueval, ki ez ügyben födött háttal vivott, hiuságában sértve lőn, s érezvén súlyos helyzetét, most először nyert bátorságot Rákóczi szemébe tekinteni s erélylyel s büszkén viszonzá:

- Nem hagyhatom herczegségednek e sértő gyanusítását felelet nélkül. Én ő felsége egyenruháját viselem, s hazudni nem szoktam; hogy alibi által ki lehet terhelő vádak alól okkal-móddal mosakodni, nem ujság s igen ismeretes fogás; de az is tudva van, hogy alibit előkészíteni igen könnyű. Nincsen kétségem benne, hogy az említett urak a nevezett napon - s különösen e napon - máshol is gondosak valának magukat láttatni.

- Uram, ez nem igaz! - kiáltott fel Rákóczi.

- Folytassa Longueval! - mond Ottinger haraggal.

Longueval szilárd hangon, s a vádlott ez utóbbi szavai után már kihivólag tekintve rá - folytatá:

- Igen, uraim! ő herczegségének sértése feljogosít minden kíméletet félretenni, s a puszta igazságot előadni. Ismétlem tehát, a nevezett urak azon napon együtt és egyszerre Sároson voltak: hozzáteszem még, hogy gróf Bercsényi Miklós, Szluha Ferencz, Orbán Pál és Sárosi István gyakran megjelentek Sároson, s ő herczegségével titkon tanácskoztak. Hogy ezen urak által hálóztatott be, s csábíttatott el, ez eddig mély meggyőződésem volt; de mivel magának tetszett hitemet megingatni, s véleményemet megczáfolni, így nem veendi rossz néven ő herczegsége, ha hajlandónak nyilatkozom azt hinni, hogy maga, önakaratúlag feje volt az ő császári királyi felsége ellen czélzott összeesküvésnek.

Rákóczit a feladó növekedő szemtelensége annyira meglepte, s egyszersmind oly mély undorral töltötte el, hogy méltósága alattinak tartotta e halmazát a hevenyészett hazugságoknak félbeszakítani.

Feltünő volt főleg Ottinger s Euler vonásaiban a diadalérzet; minden tekintetök Longuevalt bátorítani látszott.

- Ha ő herczegsége mindezt tagadni akarja, szabadságában áll! - folytatá Longueval éles gúnynyal, - s meg vagyok győződve, azon igazságos és törvényes biróság, mely előtt állunk, ő herczegsége helyes felvilágosításait méltányolandja. Csalódni emberi! De ha csalatkoztam, ha egyetlen szavam nem igaz, illő, hogy a hamis vád egész súlya reám essék. Ha ő herczegsége mindazt, a mit eddig mondottam, kétségbe vonja, nem fogja saját kezeirását eltagadni.

Longuevalnak e szavai közben Buccellini tárczájából egy levelet vont ki, s végig járatta azon szemeit.

- Mikor ő herczegségének tudtul adtam, hogy Liègebe, hazámba megyek szabadsággal, magához hivatott, s egy levéllel bizott meg, mely XIV. Lajos franczia királyhoz van intézve. Azt állítá egyébiránt, hogy e levél által csak személyes tiszteletét akarja a franczia király iránt tanusítni, hogy foglalata nem politikai, de azért még sem szeretné, ha idegen kezekbe jönne; meg kelle tehát igérnem, hogy véletlen feltartóztatás esetében a levelet el fogom égetni. Én ezt örömest megigértem, s hivén ő herczegsége szavainak, elhatározott szándékom is volt ezt tenni: de útközben némi kételyeim emelkedtek. Hogyan? gondolám: hát ha azon nyugtalan s rossz véleményű urak, kik folytonosan ő herczegségéhez tolakodtak, miután már vele titkosan tanácskoztak is, - őt arra birták, hogy XIV. Lajost Magyarország segítségére felszólítsa, - s míg ő felségének győzhetlen seregei külhonban harczolnak, mögöttek pártütést akar felidézni? Mihelyt ezen eszme keletkezett bennem, úgy rémlett előttem, hogy ő herczegségének személyes felszólítása, hogy a franczia királyt figyelmeztessem a sérelmekre, melyek ő herczegsége és baráti előtt törvényellenieseknek látszanak, egészen összhangzásban van gyanúmmal. E kínos helyzetben nem maradt egyéb hátra, mint vagy meggyőződni a levél ártatlanságáról, vagy azt egyenesen oly férfiúval közleni, kinek jelleme biztosított, hogy ő herczegségét nem fogja ártatlanul kárhoztatni.

- Talán, s ez egyéni gyengeségem vallomása, melyért őszinte bocsánatot kérek a császári királyi biróságtól, talán mondom, ő herczegsége iránti vonzalmam, ezen utóbbi tettemet megakadályozandá, ha időm leende magammal tisztába jőni; de miként nagyméltóságtok tudják, Linczben elfogattattam. Nem tagadom azt sem, hogy többen az elégületlen urak közől megbizván állítólag igénytelen leveleikkel, mikor ezek nálam megtaláltattak, a herczeg levelét el akartam nyelni,[ccxviii] de ebben meg levék akadályozva.

- Mondja meg, Longueval úr, - szólítá meg Buccellini komolyan, - hogyan fejti meg, hogy tudván azon uraknak titkos ármánykodásait, s mikép állítá, egyik összejövetelüknek Sároson maga tanúja levén, mégis elvállalta e leveleket?

- Erre nem tudok egyéb feleletet adni, - viszonzá Longueval, mesterileg színlett tétovával, mint azon sajátos habozását véleményemnek, - mi jobb? bedugni füleimet s húnyni szemeimet az előtt, a mit látok és hallok; vagy elvállalni a megbizást, mintsem hogy az más, ő felsége iránt kevésbbé hű kezekbe jövén, kárhozatos következéseket idézzen elő.

- Szóval, - mond Rákóczi meg nem állhatván a feleletet e szövedékére a gazságnak, - szóval, Longueval úr, kegyed ama véleménye szerint veszedelmes, de miként meg vagyok győződve, ártatlan levelek kézbesítését azon dicséretes szándékkal vállalta el, hogy engemet, jótevőjét s barátimat, kik kegyedet bizodalmukkal megtisztelték, eláruljon.

- Herczegséged nem veendi rossz néven, - felelt Longueval gúnyos udvarisággal, - ha ezen újabb sértést hidegen mellőzöm; van abban, a mit herczegséged szeretne alacsonyságnak bélyegezni, az alattvalói hűségnek oly hősiessége, mely legalább titkos ármánykodásokkal kiállja a versenyt.

- Herczegséged tehát, - szólt az elnök, - a császári királyi biróság előtt bevallja, hogy e levelet maga írta? - e szavakra Buccellini egy levelet emelt fel.

- Semmit sem szoktam tagadni, a mit tettem, - felelt Rákóczi, - s így azt sem, hogy ő felségének, a franczia királynak írtam; de hogy a levél, melyről Longueval úr nekem azt erősíté, hogy azt elégette, itt pedig állítá, hogy azt el akarta nyelni, ugyanaz-e, melyet irtam? akkor mondhatandom meg, ha a levelet látom.

- Euler úr! legyen szives e levelet a herczegnek megmutatni, - szólt az elnök.

Euler átvette a levelet, s felkelvén, a vádlotthoz közeledett.

Rákóczi egy tekintetet vetett arra, s minden tartózkodás nélkül szólt.

- E levél az, melylyel Longueval urat saját többszöri felszólítására[ccxx] megbíztam; ezt annál kevesebb okom van tagadni, mivel ebben csak az találhat felségsértést és pártütési szándékot, kinek legtávolabb eszméje sincsen alkotmányos állományról s arról, mit alkotmányos férfiunak mondani szabad a kormánynak szándéka s tévedései ellen.[ccxxi]

- Herczegséged tehát e levelet magáénak vallja? - kérdé Ottinger, - kinek vonásai derültebb kifejezést nyertek.

- Minden kétségen kívül, - felelt Rákóczi.

- Miként értette e levelet a franczia kormány, s különösen XIV. Lajos ő felsége, - mond Buccellini, miután Eulertől Rákóczi levelét visszavette, - kitünik feleleteiből, melyek minden kétséget elodáznak a vétkes szándok fölött.

- Feleleteiből? - kiáltott fel Rákóczi a legnagyobb meglepetéssel, - én soha egy sor feleletet, általában a királytól soha levelet nem kaptam.

- Szerencsém van ezek egyikét itt közleni, - mond Buccellini, éles hangnyomattal, - mely kezünkhöz jött.

Rákóczi, a neki Euler által kézbesített irományt minden jeleivel a növekedő haragnak futotta át, azután Longuevalhoz fordulva szólt: - Hogyan uram! tehát kegyed Párizsban volt, holott elébb azt állítá, hogy elfogattatott?[ccxxii]

- Nem tartozom senki másnak felelettel, mint a mélyen tisztelt császári királyi itélőszéknek, - viszonzá a tiszt büszkén.

- Herczegséged látja, - folytatá Buccellini, - hogy jobbat nem tehet, mintha őszinte megbánását nyilt vallomással tanusítja. Az egész állomány nyugalma s fennmaradása volt koczkára téve: természetesnek találandja tehát herczegséged, hogy az annyira vallásos érzelmű s nemes gondolkozású császár, nem akart addig keresetet indíttatni, míg a vétkes szándokról bizonyosságot nem szerzett magának. Ez oka, hogy Longueval úrnak Párizsba kellett menni, s ott herczegséged megbizásában lelkiismeretesen eljárni. Ő felsége szivéből óhajtotta, hogy a Francziaországból nyert feleletek által megczáfolhassa azokat, kik atyai keblében aggodalmat ébresztettek: akarta, sőt remélte, hogy éppen e levelek fogják herczegséged ártatlanságát bebizonyítani. Fájdalom, ellenkező történt! nem maradt tehát egyéb hátra, mint azt, ki nemcsak hazája, hanem az összes állomány ellen szőtte a pártütés cselét, az egész állományban bevett hadi törvények szerint befogatni.

Mindaz, a mi történt, annyira hatott Rákóczi kedélyére, hogy egy időre nem talált szavakat; később egész öntudata fellázadt, s látván, hogy ellenségeinek sikerült a császárt magát, kit Rákóczi mélyen tisztelt, elámítani s ellene felingerelni: annál kevesebbé fojtotta el méltó felindulását, mennyivel inkább hitte, hogy olyan emberekkel van ügye, kik nem az igazságot keresik, hanem az ürügyet, őt minden áron vétkesnek találni.

Miután Buccellini elvégezte indokolását, Rákóczi méltósággal emelte fel szavát.

- Uraim! mindenekelőtt arra kérem kegyeteket, ne elegyítsék abba, a mi történt, ő felsége szentséges személyét: atyai szive képtelen e gyűlöletes rendszerre, és sokkal magasabban áll, mint hogy ily aljas ármányról csak eszméje is legyen! - - A történelem tanusítja, hogy alárendelt szellemek éltek vissza többnyire jámbor fejedelmek gyengeségével s bizodalmával. Mindenből, mi eddig történt s mi eddig mondatott, világos előttem, hogy Longueval úr, a barátság a rokonszenv álczája alatt, azon szándékkal színlelte be magát nálam s lett ellenségeim aljas eszköze, hogy engemet tőrbe ejtsen. Kegyetek erősíték, hogy szabadon kimondhatom, a mit védelmemre tudok, én e pillanattól kezdve nem védendem magamat! De annyit kimondok, hogy Longueval úr Párizsban levelemnek egészen más értelmet adott, mint a minőt annak félremagyarázhatlan, világos szavai magukban foglalnak.[ccxxiv] Ezt hozza Longueval úr tisztába lelkiismeretével; mert a felelet levelemre, melyet elnök úr kezembe adatott, nem válasz arra, a mit írtam, hanem viszonzás arra, mit Longueval úrnak tetszett levelem magyarázatául Párizsban költeni s hevenyészni.

- Herczeg úr! - kiáltott fel Longueval indulatosan, s annyira különbözvén azon embertől, ki előtte oly őszinte hódolatot színlett, hogy Rákóczi alig ismert reá.

- Nyiltan, Longueval úr! - szakítá őt Rákóczi szilárd hangon félbe, - kegyed egyike azon embereknek, kikkel, ha őket ismerem, sohasem szoktam szóba állni. Senki sem tudja jobban, mint éppen kegyed, hogy levelemben mindaz nincsen meg, mit Párizsban annak magyarázatára saját fejéből költött. - Uraim! bocsánatot kérek, ha itt kimondom, hogy ezek zárszavaim! ő felségét tisztelem, s azért egyenesen hozzá fogom irásban intézni feleleteimet.

Nem akarjuk a kihallgatást hosszúra nyujtani, az eddig mondottak mintául szolgálandnak minden ezutáni kikérdeztetésekre, míg e botrányos perfolyam tartott.

Longuevalnak sikerült, mikép maga vallá, másoktól is leveleket kicsalni, ezek alkalmasint több erélylyel s kevesebb óvatossággal voltak írva, mint a Rákóczié. Főleg miután Longueval számításához tartozott, nekik megsugni, hogy a herczegtől is meg van bízva; meglehet, hogy oly részletekre is terjeszkedtek, melyek Rákóczi egyszerű nyilatkozataira a gyanú árnyát veték.[ccxxvi]

Longueval vallomásaiból világos lőn, hogy ő azok közől, kiket bevádolt, többeket sohasem látott. Már azon körülmény, hogy őt, ki csak színleg fogattatott el, rágalmai s hamis esküje daczára szabadon bocsájtották, eléggé bizonyítja, minő szerepet játszott.

Rákóczit e vallatása után börtönébe kisérték s Longuevallal, ki egyetlen tanú s vádló volt egy személyben, - többé nem szembesítették.

* * *

Nehány hét telt el az utóbbi jelenet óta: Magyarországon nemcsak Rákóczi elfogattatásának híre mint lángfolyam terjedt el, hanem azon közvélemény is, hogy ártatlan, de mégis vesznie kell.

A bécsi kormány részéről minden el lőn követve, hogy a világgal elhitesse: mikép a herczeg a spanyol öröködési háború által szükségelt kiüríttetését Magyarországnak a rendes katonaságtól, mint kedvező alkalmat akarván kiaknázni, Longuevalban használható eszközre gondolt találni, hogy XIV. Lajos franczia királyt Magyarország önállásának visszaszerzésére birja. Ezért őt levelekkel bízta meg, s ezekre minden kétséget elhárító feleletek érkezvén, Rákóczi árulása világos, s annál kárhozatosabb és hálátlanabb, mennyivel inkább tudva van; hogy a császár ő felsége, a herczeg - atyja és nagyatyja pártütésük daczára - iránta mindig nagylelkű kegyét tanusította. Ő felsége ellen tehát leghatalmasb, legmegátalkodottabb ellenségével szövetkezni, oly bűn, melyet nem lehet elég szigorúan megbüntetni.

Hitték-e ezt ama nagy jó urak? vagy gondolták-e, hogy ezt másokkal elhitethetik? ez legkevesebbet sem változtat a dolgon; mert a rossz lelkiismeret, mikor kitisztázási s beszépítési hajlamot mutat, ez többnyire csak saját magára vonatkozik, s evvel mindent meggondolt tenni, a mit az ildom[ccxxix] követel, legkisebb gondja lévén arra, ha elhiszi-e a világ, a mi költészet - üres szavaiban.

Magyarországon egy hang terjedt, átalános, el nem vitatható, hogy Rákóczi, bár a közelebbi időkben buzgón ragaszkodik hazájához, semmi pártütésről nem gondolkozott, mert ha magát hibásnak érezné, s valóban az volna, miért lenne akkor minden, a mi a Rákóczi elleni keresetet képezi, oly féltékeny titok leplébe burkolva? miért nem állítanák őt a hazai törvény szerint, illető biróság elé? E hitében Magyarországot még inkább megerősítette az, hogy Rákóczi békésen és nyugalmasan élt jószágaiban, a császári őrizet mindenkori közelében, az óvatosság legtávolabbi jele nélkül. Ha leveleinek foglalata valóban oly gyanús, a kormány érdekében leende azokat közzé tenni a helyett, hogy foglalatuk eltitkoltassék. Végre mindenki átlátta, hogy semmi sem leende könnyebb Rákóczinak, mint a gyanú első hírére átmenni Lengyelországba, s magát üldözések ellen biztosságba tenni. Midőn a kormányok tanácstalansága odáig jut, hol, mint a híres tizek birósága alatt Velenczében, ijedelme a jót és rosszat egyenlően rettegi, akkor nem kell csudálni, ha senkiben sem marad kétség a fölött, hogy kivétel nélkül minden, a mi nem mer a napfénybe kilépni, szemtelen önkényt, vagy azon nemét a gyáva gonoszságnak rejti redői alatt, mely sima arczczal s mosolygó ajkakkal a legiszonyúbbat képes elkövetni.

Jaj azon országnak, hol a kormány ily elvetemültségig jutott! mert akkor az emelt sisakú szemtelenség még nyeremény!

Így állt a vélemény a két ellenséges párt közt, midőn egy reggel, a bécsújhelyi polgármester Rákóczi börtönébe lépett.

Éltes férfiú volt ez, komor vonásokkal, melyek semmi bizodalmat nem valának képesek előidézni.

Rákóczi asztala mellett ült, olvasással elfoglalva. Mikor az öreg úr bejelentés nélkül a szobába nyitott, a herczeg fölkelt s udvariasan üdvözlé őt.

Volt egész tartásában oly egyszerű fönség, mely annál kevesebbé hibázhatá el hatását, mennyivel többször tanusította Rákóczi, hogy a legkitünőbb emberek részvétét s rokonszenvét képes felidézni.

- Herczegséged ő felségének, dicsőségesen uralkodó császárunknak parancsából lát itt, - szólt a jött.

- Rendelkezésére állok, polgármester úr, - felelt Rákóczi.

- Van szerencsém, vagy inkább fájdalmam, - folytatá amaz, - a vádpontokat átadni; ő felségének azon elhatározott parancsával, hogy azokra a feleleteknek 30 nap alatt készeknek kell lenni, mi ha nem történnék, sajnálattal kell nyilvánítnom, hogy a biróság összeül, s herczegségedet in contumaciam elitélendi.

- Uram! - mond Rákóczi a feléje nyujtott iratot visszaodázván kezével, - bocsánat, ha ezennel ünnepélyesen kinyilatkoztatom, hogy a vádpontokat semmi áron át nem veszem. Sokkal magasb eszmém van ő felsége vallási érzelméről, mint hogy kegyednek, vagy bárkinek sikerüljön velem elhitetni, hogy ő felsége hazám törvényeire s alkotmányára tett szent esküjét ez alkalommal meg akarná szegni. Én római szent birodalmi herczeg, s úgy is mint magyar mágnás és sárosi gróf, készebb vagyok meghalni, mint hogy más birákat elfogadjak, mint kiket fölém ezen országok törvényei tesznek.

- Hogyan! - kiáltott fel a polgármester, - tehát herczegséged ő felsége nyilvános parancsával daczol?

- Ki a törvényt s esküt tiszteli s nem folyamodik álokokhoz, hogy lelkiismeretével alkura lépjen, az nem daczol uram, hanem vallási s erkölcsi kötelességet teljesít; - viszonzá Rákóczi fönséggel. - Én ő felsége személyét nem elegyítem ezen egész minősíthetlen ügybe. Csak kegyeddel szólok polgármester úr: mindaz, a mi eddig történt, nem ő felsége tudtával megy véghez; s ha igen, annál szomorúbb, hogy megromlott emberek vannak, milliomokról felelős uralkodók közelében, kik őket igazságtalanságra birják.

- Herczeg úr! - mond a polgármester, kinek a szabad szó egész epéjét felingerelte, - kegyed feledi: kiről s ki előtt szól!

- Ugyan ezt legyen szabad nekem is uram, kegyednek több joggal és igazsággal mondani. A bécsujhelyi polgármester el akarja velem hitetni, hogy a császár képes esküt szegni; én tagadom ezt, s nem tudom elhinni, ez a különbség kettőnk közt: ki a felségsértő, én-e vagy kegyed? Ha polgármester úr, ha azok, kiknek parancsából itt van, az erkölcsiség ily félremagyarázhatlan szabályait nem értik, nem az én vétkem.

- Nekem parancsom van, - viszonzá a polgármester haraggal, - a vádpontokat azon esetre, ha herczegséged azokat visszautasítani vakmerőködik...

- Legyen szíves polgármester úr szavait jobban választani, - szakítá őt Rákóczi félbe.

- Ha mondom, herczegséged azokat el nem fogadja, - folytatá a német úr, rosszul titkolt lehültséggel, - ide asztalára letenni s kinyilatkoztatni, hogy minden a mellett marad, a mit bevezetésül mondtam.

- Nem tilthatom meg, hogy ezt tegye, - felelt Rákóczi, - de becsületszavamat adom, hogy egy ujjal sem érintendem az iratot, ha avval együtt senyvedek is el e börtönben.

A polgármester, kinek vastag vonásai egészen vörösökké váltak, majdnem reszketve a felindulástól, letette az iratot az asztalra, azután kihivó tekintettel meghajtván magát, némán eltávozott.

Mikor az ajtót külről bezárták, Rákóczi felkiáltott: - Veszve vagyok, mert az igazság eltávozott az uralkodó trónja mellől! veszve? - folytatá, míg vonásai szilárd kifejezést nyertek, - nem! - van Isten - - mentve vagyok!

Ki Rákóczinak vallási érzelmét a történelem egyhangú erősítéséből ismeri, nem fogja hihetlennek találni, hogy ő, ki semmi sem volt kevesebbé, mint optimista, akkor bizott legtöbbet a mindenható gondviselésben, mikor közönségesen az emberek földi határok közé szorítván az Isten mérhetlenségét, félnek, vagy átalják kérni, minek elérése lehetlennek látszik, megadván magokat annak, min emberien gondolkozva segíteni többé nem lehet. Pedig, ha Isten van - éppen ekkor a sor tőle várni a segélyt!

ISTEN KEZE.

Rákóczi jól tette, ha hitte, hogy a gondviselés a hatalmasok számára egy hihetlen s lehetlennek állított leczkét tartott fel, s az elbizottságot megszégyeníteni készül.

Míg Rákóczi jezsuita légben s önző szellemű emberek által növeltetve, anyja s Tökölyi elfogatása, sőt saját kifosztatása után is - még ez időben egész erejéből törekedett a császár iránti bizodalmat rábeszélni magára; míg ellene minden ármány igénybe vétetett, s legjobb barátait igyekeztek pénzzel, igéretekkel megvesztegetni, hogy ellene igaztalanul valljanak:[ccxxxiv] addig azok, kiket az önkénynek nem sikerült kézhez keríteni, vagy szerencsések valának szomjas gyanúját fel nem gerjeszteni, pillanatig nem szűntek meg egész erélyüket felfokozni, hogy őt végveszélytől megőrizzék.

Különösen s első helyen kell itt dicső nejét s ennek meghitt barátnéját, Magdalénát kiemelnünk: e két angyal többet tett, mint azt az udvar s Rákóczi ellenségei a legtávolabbról sejtették.

Amália s Magdaléna, mert e két nő a legbensőbb bizalom összetartásával mindig együtt munkált, - feljárták a külhoni követségeket s mindenütt rokonszenvvel s részvéttel találkoztak, lett légyen ez színlelt vagy való.

Amália herczegnő Orbán deákot, kiről már tevénk rövid említést, - magával hozta Bécsbe, hol az udvar által kolostorba vonulni kényszeríttetett.[ccxxxv] E jó és erélyes öreget küldötte férjéhez, tudtára adatván neki szóval, mert minden levelezés tilos volt, hogy az angol és porosz, a mainzi s hannoverai követ őt biztosították uralkodóik erélyes közbenjárásáról. Magdaléna részéről Orbán deák rövidebb izenetet hozott, de a mely Rákóczit nem kevésbbé meghatotta. A szép herczegnő csak annyit izent: hogy a legnagyobb uralkodóba bízzék, mert ez legtöbbet tehet és tenni fog! ne feledje, hogy barátai vannak, s mikor a szükség legnagyobb, - a jó isten legközelebb.

Orbán deák alkalmasint be nem férhetett volna Rákóczi börtönébe, ha erre őt egy férfiú nem segíti, kiről ideje nehány megfejtő szót mondanunk.

Hogy ezt tehessük, szellőznünk kell kissé, ha nem is egészen, a leplet, mely Magdaléna kitartó s erélyes őrködését Rákóczi sorsa fölött födte eddig.

Magdaléna Clermont lovagot régen ismerte már, mennyiben tudniillik néhány év ily fiatal életben nevezetes időszakot képez. Clermont, miként neve tanusítja, franczia eredetű volt, de magyar anyától, Magyarországon született, s talán később rövid vázlatát adhatjuk életének.

Mikor az ifjú huszadik évét betöltötte, Francziaországba utazott, hogy ott rokonait meglátogassa s családi érdekeiben a lehetőt megtehesse sorsa biztosítására. Ezen alkalmat arra is használta, hogy Némethonnal is megismerkedjék. A darmstadti udvarban is megjelent s ott a legkitünőbb fogadtatásban részesült, mit ismeretes, híres családi neve mellett leginkább szeretetreméltó s bájoló személyességének köszönhetett.

Mikor később Magdaléna vele Bécsben találkozott s tőle Rákóczivali barátságos összeköttetését megtudta, nem csuda, ha már figyelmeztetve reá Amália által is, lassankint bizodalmával ajándékozta meg őt, mint oly férfiút, kinek nyilt, lovagias jelleme s ismeretsége Magyarország legkitünőbb férfiaival, a legnagyobb biztosságot igérték.

Clermont ellenben, mély emberisméjénél fogva, a fiatal herczegnőben azonnal ráismert azon szenvedélyes, ihlet- és erélyteljes természetek egyikére, melyek minden nemesért és szentért felhevülnek, s lelkük iránya, habár szokatlan uton jár s az emberi kétkedéseken felül emeli őket, bensőleg tiszta és vádtalan marad mindig.

Magdalénának családi összeköttetései, az ellenállhatatlan báj, mely minden mozdulatát kisérte, s Rákóczihozi szenvedélyes ragaszkodása, nem maradtak titokban ezen ember előtt, ki a szivekben tudott olvasni, ha szüksége leende is e nyilt jellemmel szemközt rejtélyek igéjét kitalálni. Zárd a gyanakodót s nyilt jelleműt egy szobába, tíz év múlva idegenek maradnak egymáshoz: lelkeikben más betűkkel vannak írva a gondolatok, két különböző nyelven beszél szivük, hogyan érthetnék egymást?

De két, oly sokban rokon irányú kedély, mint Clermont és Magdaléna, jókor megértették egymást. Magdaléna mint Clermont szerettek: egyik, mint a másik szerelme tárgyát felül helyezé mindenen. Annyi érzésben, reményben, s annyi elszántságban érintkeztek, hogy nem bámulhatunk, ha e két lény közt - minden szerelem nélkül - lassankint a hit és bizalom érzetei ingatlan alapokra lőnek helyezve.

Talán éppen mivel mindketten szerettek, de nem egymást szerették, maradt szövetségükben az eszmélet azon higgadtsága s elfogulatlansága, mely tetteikre s intézkedéseikre az erély s állapodottság bélyegét nyomta.

Clermont által lőn Magdaléna beavatva nemcsak Magyarország minden viszonyaiba, hanem azon emberek ismeretségébe is, kik mindig meg vannak nehéz napokban, mintegy örökül rendelve a gondviseléstől, hogy a jégtől vert határban az egyes kalászokat megmentsék, s a magot jobb időkre kebleikben megóvják.

Minő befolyást gyakoroltak a világ minden történelmében azon feltünő hölgyek, kik nemük egyenjogúságát s egyenképességét a büszke férfinemmel kétségtelenné tették: nem szükség indokolnunk; mint szintén alig kell érintenünk, hogy a befolyást nem mindig azon hölgyek gyakorolták, kiknek nevét a történelem feljegyezte, hanem olykor, sőt talán a legtöbbször azok, kik őrangyali szerepükben, szerényen, de kitartólag folytak be azon férfiak tetteire is, kiket a világ nagyoknak nevezett, s kik néha egy gyöngéd kéz szorításának, pár fönséges szem sugárinak hódolva, parancsot, óhajt s vágyakat teljesítettek - engedelmesen, - míg önállóknak látszó tetteiket a történelem jegyezte föl.

E sorába a szerényen, zaj és csatány nélkül működő szellemeknek tartozott Magdaléna. Hibáznánk, ha őt szentként akarnók bemutatni: nem volt az, legalább bizonyosan nem azon önző szentek egyike, kik saját mennyei részük elveszthetésének ijedelmei közt, egész életüket mennyei kincsek kézre kaparítására szentelik, s míg magukról az életen túl gondoskodnak, mások életét elkeserítik, s földien hiúk mennyet ostromló szigorú erényeikre.

Magdaléna szerette a világot, talán véteknek tartandá az életet megvetni, melyet az Isten mint jutalmat tűzött ki azok számára, kik szülőiket szeretik és tisztelik, s így értékkel bir Isten előtt, míg vannak, kik azt negélyteljes elbizottságban megvetik. Nem vetette meg az embereket gyöngeségeikért; ez oka, hogy miután szerelme a földről a higgadt égbe szállt, nemtői szerepében annyi igénytelen nemesség és tisztaság volt, hogy magát mindenből kifeledni látszott. Ez fejti meg azt is, miként sikerült neki Clermont vallomásai után lassankint megismerkedni azon emberekkel, kiknek segítségével mindent tudott, a mi Rákóczit és Amáliát érdekelte, s ezek közt Lehmannal, azon századossal, ki Rákóczi Ferencz mellé őrizetül rendeltetett Bécsujhelyben. Lehman badeni Károly herczeg ezredéből a castelli ezredbe tétetett át, s nem volt más, mint éppen azon tisztek egyike, kikre Solári gróf Rákóczi elfogatását bízta, s kinek szavai, midőn Gaura Drakulujt megemlítette, Rákóczi figyelmét felgerjesztették; - mi okon? később tudjuk meg.

Lassankint az olthatlan szenvedély búskomoly léhe mellett a hölgy szivébe visszatért a béke, nyugalom és derültség: ezekkel egész serege azon szellemeknek, melyek fiatal álmait népesítették. Eszének eredeti iránya nem egyszer tévutakra vezette őt, s ha nem volt önző saját előnyére, önzőnek tevé mások érdekében.

Nem volt ijedős, mikor arról volt kérdés, valakit megmenteni: ilyenkor az embereket saját egyéniségük szerint tudta felhasználni: miként azt legjobban megfejti, a jelenet, melynek küszöbén állunk.

* * *

Komor októberi estén, a XVIII. század első évében, egy férfiú lakásába lépünk, kit nem egészen vesztettünk el szemeink elől.

E férfiú Kellio, a jezsuita.

Tudva volt, hogy őt a legkitünőbb emberek felkeresték olykor, s ezt a jezsuita atyák nagy befolyása mellett, különösen annak lehetett tulajdonítani, hogy Kellio Rómában neveltetvén, ott nevezetes összeköttetései valának. Egyike volt ő e megfejthetetlen szerzet azon férfiainak, kik színlett igénytelenségükben nagy hatalmat gyakoroltak saját szerzetükben is: minek következtében mindig annyi ellenségeik, mint barátaik léteztek; de éppen ezért ellenségeik által kerestettek. Azon pillanatban, mikor szobájába lépünk, ott két hatalmas emberrel találkozunk, kiknek egyike a gyenge kormányok elmaradhatlan kellékéhez, a mindenhatókhoz tartozott.

Gróf Kinszki volt ez, s a másik Stratmann.

Mi hozta őket Kellióhoz, társalgásukból megtudjuk.

Mind a hárman az egyszerű, s egészen tudományokkal elfoglalt férfiú szállását jelelő szobában ültek. Stratmann szólt:

- Ő felségének hatalmában van, ily gyanús, veszedelmes alattvaló ellen törvényen kívüli módokon kiszolgáltatni az igazságot.[ccxxxviii]

- Ebben semmi kétség nincsen, - viszonzá Kellio - bár a világra nézve, mely felsőbb állományi érveket fel nem bir fogni, inkább szerettem volna, ha ellene több vádló lépne fel, mint az egyetlen Longueval.

- Természetesen, Kellio atya, - mond Kinszki - de ki tehet róla, ha egész udvarában s minden barátai s fogolytársai közt egyetlen becsületes ember nincsen! Nem lőn e részben semmi elmulasztva, erről biztosíthatom kegyedet. Minden cselédje, minden tisztviselője a legelfogadhatóbb ajándékokkal megkináltattak, hogy titkait bevallják s az igazságot felderítsék: hasztalan, mindannyian árulók! Barátainak s fogolytársainak a legelőnyösebb ajánlatok tétettek, s oly korlátolt e büszke magyar nemességnek értelme, vagy oly nagy bizodalmatlansága, hogy ajánlataink megfoghatatlan kábasággal és szemtelen büszkeséggel utasíttattak vissza.

- Mindent el kell követni, - mond Stratmann - hogy ő felségével megértessük, mikép minden becsületes ember, kinek szive helyén van, jóvá hagyandja, ha eltérve a törvény nyügöző betűitől, egész hatalmával él, s e veszedelmes embert elítéli!

- Itt az egész ország nyugalma s egy kis formaság közt lévén a kérdés, pillanatig sem lehet kétkedni, hogy mi a helyes és Isten előtt kedves.[ccxl]

- Ő felsége előtt mindent elkövettem, - tevé hozzá Kinszki haragosan - de nem lehet rábirni, hogy erőszakkal éljen. Az a fejedelmek nagy szerencsétlensége, hogy midőn a gondviselés melléjök lovagias s érdekeikhez feltétlenül csatlakozó szolgákat rendel, szavaik hitelt nem nyernek!

- Nem kell kétségbeesni, - mond Kellio - szólok Rákóczi gyóntató atyjával, lehetlen, hogy ezen ember segedelmével, ki iránt legnagyobb bizodalma van, hozzá ne férhessünk: de a törvényes eljárás külsőségét mellőzhetlennek tartom; akkor bátran szeme közé nevethetünk a közvéleménynek, mondván, hogy minden ítéletileg ment, hozzátehetjük, hogy ezt a herczeg saját rokonai s barátai is elismerték.[ccxlii]

- Én úgy tudom, - szólt Kinszki - hogy Rákóczi éppen gyóntató atyja által igyekezett már harmadszor siralmas kérelmeit ő felsége kezeihez juttatni.

- Valóban - kiáltott fel Kellio - ezen ember merészkedett volna ily ármányokba elegyedni, a nélkül, hogy engemet tudósítson? Ismerik nagyméltóságtok ő felsége lágy szivét, e kérelmek újra hátra vetették az ügyet! Pedig ha a pártütő megszűnt élni, minden feledésbe megy. Jó májú nép a magyar, minden hetvenkedése mellett, s miként sejteni engedém, akadunk Rákóczi rokonai s barátai közt is olyanokra, kikre rámondhatjuk, hogy az eljárás igazságát átlátják s nem fognak megczáfolni! - s ez elég.

- Szerencsére volt gondom - mond Kinszki - ő felségét e vakmerő szemtelen alkalmatlankodásoktól megóvni. Az kellene még, hogy a fejedelmek reggeltől estig a vádlottak panaszait hallgassák! miért van törvény és ítélőszék! Ime, itt vannak a magyar szószaporítás e remek művei, - ezzel Kinszki egy csomag iratot az asztalra vetett - olvassa kegyed, Kellio atya, mulattatni fogják.[ccxliii]

- Alkalmasint - tevé éles gúnynyal hozzá - mint gonosz szellemek s rosszlelkű tanácsadók szerepelünk e bölcs iratokban! de kezünkben van üstöke e szép madárnak: leend rá gondunk, legrosszabb esetben is, hogy el ne szalaszszuk.

- Hadd kövesse dicső nagyatyját, az árulót, a vérpadra ő is, - mond Stratmann - míg él, nincsen kilátás nyugalomra.

- Kellio atya! - szólt Kinszki - legyen gondja, hogy Rákóczinéra szorosan felügyeljenek; bizonyos kézből tudom, hogy leveleket küldözget mindenfelé, bár lehetlen tetten érni.

- Kétkedem ebben gróf úr - mond Kellio - a kolostor szüzei éles szemekkel birnak a korlátolt látkörben, mely világuk. Majd azután, ha férje bevégzi, miként reméllem, rövid pályafutását, haza mehet ősi lakába, Némethonba. E szövetséget is meg lehetende gátolni, de bocsánat! nagyméltóságtok mindig késnek: principiis obsta!

- Miért ellenezte éppen kegyed, Kellio atya, - viszonzá Stratmann - hogy Rákóczival alkura ne lépjünk, midőn ő felségét minden javaival megkinálta cserében valami német herczegségért?

- Erre nagyméltóságodnak öt-hat hónap mulva felelek, - mond a jezsuita sajátos mosolyra torzítván el halvány ajkait - most csak annyit, hogy a herczeg az árulást nem tagadhatja, saját levele, s az azokra érkezett feleletek tanuskodnak ellene. 30 napi idő engedtetett, hogy a vádpontokra feleljen, ha ez eltelik s felelet nem jő, - de mit is feleljen ily kétségtelenül világos ügyben? - akkor ki kell a halálos itéletet mondani. Itélet után javai az állomány részére lefoglaltatnak, mi által a büszke magyar arisztokrácziának a szarvát letörjük, s egyét a leggazdagabb családoknak tehetlenné tettük. A Tökölyi, Zrinyi, Frangepán javak nagyobb része kisiklott már e mindig lázongó magyar arisztokraták kezéből; veszszen Rákóczi, s még egy-kettő ezen aranyozott olygarchák közől, ujjaikra tekerik nagyméltóságtok a többit s az egész nemzetet!

- Adja Isten! - mondá Kinszki - rajtunk nem fog múlni, s én számítok a szerzet atyáinak hű és istenes közremunkálására, hogy valahára kormányozhassunk! Mert a magyart kormányozni, s hatalmasan kell kormányozni, ha vele boldogulni akarunk!

* * *

Más napon e jóslatos társalgás után, melyet nem szükség tovább fűznünk, Kelliót ugyan e szobában látjuk újra.

Háttal ül az egyik falat majdnem egészen elborító könyvtárral, bár támlásszékben. Orrán szemüveg, s úgy látszik, inkább világi, mint egyházi irományokkal van elfoglalva.

Kolonics bibornoknak nyitott levele hever az asztalon, s a lámpa fénye egy másik levélre, Rákóczi Ferencz gyóntató atyjának soraira világít.

Kellio mély gondolatokba van merülve.

Rákóczinak gyóntató atyja buzgó jezsuita, de becsületes ember volt, senkinek sem tűnhet fel, ha ő, ki Rákóczi kedélyében olvasott, ellen nem tudott azon rokonszenvnek állani, melyet ily nyilt jellem s tiszta becsületesség előidéztek. Azért Kellióhoz írt leveleiben mindenkép törekedett saját jó véleményét ezzel megosztani.

A jámbor atya nem ismerte Kelliót. Csekély fogalma leende igen világos értelméről, ha kétkedne azon, hogy Kellio, akarata ellen, kénytelen lőn Rákócziban felismerni a jót; de hibázott abban is, ha gondolta, hogy az a vén jezsuita feltételein legkevesebbet billent, s ha hitte, hogy az igazság szava megindítja e jégkedélyt. Nem szükség ismételnünk, mikép őt és Rákóczi több ellenségeit éppen az bántotta, hogy ellene jogosan fel nem léphettek. Kellio hozzáférhető ember volt, de megtérítésére hatalmasabb eszközökre leende szükség. Mindazáltal létezett valami, a mi Kelliónak olykori futó eszméivel találkozott: azon előny tudniillik, melyet Rákóczi befolyása nyujthatand a szerzetnek azon esetben, ha Magyarország önállását visszanyeri. Tünődött tehát, mi jobb, őt feltétlenül veszni hagyni, vagy a jezsuita szerzet számára hátulsó ajtócskát biztosítani véletlenségek esetére? Éppen e tárgyat hányta-vetette elméjében, midőn ajtaja felnyilt s egy fiatal hölgy lépett a szobába.

Öltözete egyszerü, de ízlésteljes volt, s a feltünően szép arcznak kifejezése elegyét láttatá a búskomolyságnak s szilárd elhatározásnak.

Kellio fölkelt székéből, s hibátlan udvariassággal fogadta a jöttet.

- Herczegséged maga! - kiáltott fel, midőn benne darmstadti Magdalénát megismerte.

- Én vagyok, Kellio atya, - mond a hölgy - én magam, s ha e látogatásra határoztam magamat, elgondolhatja, minő fontos okaim lehetnek.

A jezsuita azonnal megkinálta legjobb ülésével, s szemközt foglalt vele helyet.

- Ne csodálkozzék, Kellio, - kezdé Magdaléna, a kiváncsian hallgató férfiúhoz intézvén szavait - hogy e késő órát választottam. A mit mondani akarok, igen fontos, s oly tudósítás következtében történik, melyet alig egy órával ezelőtt vettem, s nem akartam időt veszteni.

- Szabad-e tudnom, kitől jött az?

- Engedjen engemet szólani. Kegyed előtt nem titok, hogy barátnémnak, Rákóczi Ferencznének férje végveszedelemben van. Engemet mindaz, a mi ő felsége kegyességéről mondatik, el nem szédít: nem a császár Rákóczinak ellensége, többen vannak, kiknek érdekökben áll, őt veszni látni. S kérdem most: meggondolta-e Kellio egész horderejét Rákóczi kivégeztetésének?

- Herczegséged szerzetem szigorú elveit ismeri, s meg fog bocsájtani, ha őszintén kimondom, hogy a viszony, mely herczegséged s Rákóczi közt létezett, s miként okom van hinni, még mindig tart, igen gyanússá, nem akarom mondani botrányossá teszi herczegségednek e beavatkozását a császár nyilvános ellenségének sorsába.

- Őszintén, Kellio - viszonzá Magdaléna, fénylő tekintetet vetvén a szerzetesre - kegyed nem hiszi, hogy köztem s Rákóczi közt valaha vétkes viszony létezett. Nem kérdem ezt, hanem állítom.

- Az emberi gyarlóság - felelt Kellio szigorú hangon - szereti bűneire a mentség hímporát lehelni, nem tudom, meddig tart e menthetőségi határ herczegségednél? Rákóczinak neje van, s a valódi gyöngédség a világ véleményét sem feledi ki számításából.

- Nem felelek erre, Kellio, mert nem értem kegyedet. Tudom jól, hogy Rákóczivali viszonyomban semmi vétkest nem gyanít; a mit pedig előbb megjegyzett, igen sokat, tehát semmit sem bizonyít. A világ véleménye forgandó szélkakas, rá számítani köpenyforgatás; a világ sorsát egyesek véleménye vezette, sohasem azok, kik a világ szeszélyei s álhiedelmeinek hódoltak: ennyit feleletül. Én tisztán látok, Kellio, s így tudom azt is, hogy kegyed Rákóczi ártatlanságáról meg van győződve.

- Én! - kiáltott fel Kellio mesterileg színlett meglepetéssel.

- Kegyed, igen. Ha Rákóczi vétkes lenne, jókor tudta ő Longueval elfogattatását, Sáros Lengyelország szomszédságában van, megmenekülhetett volna százszor - játszva! Ha kegyed saját növeltjének erkölcsi tisztaságában kétkedik, nem árulta el soha még, hogy Rákóczi józan eszét hozza kétségbe.

- Bocsánat, ha félbeszakasztom, Kellio, - folytatá Magdaléna, látván, hogy a jezsuita feleletre készül - nem vitatkozni jöttem ide, e részben előre legyőzöttnek vallom magamat, mert tudom, mi fáj kegyednek leginkább: kitaláltatni. Én pedig a szivében olvasok. Proximus ardet Ucalegon! Kellio, nincs hosszas tanácskozásokra idő, hallja tehát, a mit tudtára jöttem adni:

- Rákóczi Ferencz a jezsuita atyák által neveltetett, ha kegyed mindent kétségbe von, egyet nem tagadhat, a herczegnek mély vallási érzelmét. Számítsunk már most: ha Rákóczit kivégeztetik, osztozik-e kegyed azon elbizottak számításában, kik erősítik, hogy a nyugalom az országban azonnal helyreáll? Mert szánnám kegyed értelmét, ha a sír zsibbadtságát, melyet a vérpadok iszonyai előidéztek, nyugalomnak hinné.

- Ha a pártütés feje meg leend törve, - viszonzá Kellio - majd az erélyes kormány elkészül a tagokkal is.

- Azt hiszi-e kegyed, - kérdé a hölgy, - hogy a fő feltétlenül Rákóczi? hát ha áll mind az, a mit a német kormány részéről oly bőbeszédűen erősítnek, hogy Rákóczi rendezett összeesküvés feje? ha kegyed a történelmet olvasta, tudhatja, hogy forradalmakban nem mindig ott a fő, hol a főnök neve. Rákóczi eddig semmit sem tett, békésen ült jószágaiban, gyakran megfordult az udvarnál; a mit róla a nép hisz, nem egyéb reményeknél. De feledte-e, Kellio, hogy Magyarországon egész serege van az elégületleneknek; hadban gyakorlott férfiak, kiket Rákóczi halála nem elijeszteni, hanem fel fog ingerelni? Kegyetek, jezsuita atyák, mindig a béke szelleméről szólnak: s ha nem hibázom, saját érdekükben van a béke, mert a szerzetnek roppant birtokai lévén, háború s zavargás idejében veszthet. Miért tehát a pártokat új kegyetlenséggel felingerelni? nem volna-e okosabb mindent elkövetni, hogy ő felségét ezen új, - égbekiáltó igazságtalanságtól eltartóztassák? Ez által a szerzet Rákóczi örökös háláját idézné föl.

- A vétek sokkal nyilvánosabb, mint hogy a herczeget meg lehetne menteni - mond Kellio.

- Világos? - kiált fel Magdaléna - egyetlen vádló és tanu egy személyben! és minő ember! Alávaló sehonnai, ki pénzért kémszerepet vállal, a herczeget maga tőrbe csalja, azután mint Judás Iscariót eladja! Gondolja-e Kellio, hogy egész Magyarországon legyen egyetlen ember, ki e setét eljárást igazságosnak, s minden külföldi uralkodó közt egy, ki menthetőnek tartsa? Nem szólalt-e fel mellette az angol s porosz király? a hannoverai s mainzi választó fejedelem? Európai botrány leend az ártatlan Rákóczi kivégeztetése! A jezsuiták befolyása a császári udvarnál ismeretes; az egész ország, mely Rákóczit imádja s e rendet gyanús szemmel kiséri, meg leend győződve részvétéről ez ügyben.

Kellio vállat vont.

- Kellio atya, - folytatá Magdaléna - kegyetek örök időkre elvesztették egy nagy és gazdag ország rokonszenvét! olyanét, hol a rendre nagy jövendő várt.

Kellio ajkai körül kétkedő, gyanús mosoly vonult el.

- Kegyed mosolyog! Hibázik, Kellio atya! Magyarország s Erdély sokkal több térrel bir, nagyrészt míveletlen, hivő és babonás népének ki nem aknázott kedélye pedig sokkal tágabb mezővel kinálkozik, mint bárhol a világon.

A herczegnőnek e szavai Kelliónak saját utóeszméivel találkoztak, mert ha a jezsuita hitének és számításainak eleven erét nem is érték, el nem hibázták vágyainak s óhajtásainak nyitját. Kelliót, ki csak szerzetében élt, élénken érdekelte a kilátás, hogy azt Magyarországba befészkelheti, s a babonás nép vakbuzgó kedélyét kiaknázhatja.

- Mindez puszta remény! - felelt Kellio egy sóhajjal.

- Puszta remény! - mond a herczegnő élénken - puszta reménynek nevezi kegyed a legbiztosabb számítást egy férfiú vallási érzelmére, kit a jezsuita szerzet elveiben neveltek? Erősb egyházat nevelhetnek kegyetek e sziklavállakra, mint a söppedék fölé, melyen most terjeszkednek. Oh! Kellio, nem elveszteni, nem megtagadni, hanem pártolni s mindinkább megnyerni kellene Rákóczit!

- Ki felel nekem arról, hogy kegyed, herczegnő, nem saját vérmes sejtelmeire, hanem valóban Rákóczi gondolataira s elveire építi okoskodását? - kiált fel Kellio.

- Ki felel? Mindenki! Kellio, én magam, Rákóczi jelleme, Amália, ha a jezsuita szerzetnek sikerül Rákóczit megmenteni az igazságtalan ítélettől. Ezen egyetlen tettel több tért nyer Magyarország rokonszenvében, mint minden befolyás által a hivők kedélyére. Többet mondok, nemcsak valószinű, hanem bizonyos, hogy Rákóczi Ferencz oly fokára a fénynek s gazdagságnak helyezendi a szerzetet, minőn sehol és soha nem volt.

E szavak után Magdaléna hirtelen elhallgatott. Az eszes nő, ki itt a jezsuita ellen saját szerzetének fegyverével lépett fel, várta nyilatkozatai hatását. Ő Kelliót szive mélyéből megvetette, de látta, mikép jezsuitává kell válnia, hogy jezsuitát valamire birhasson.

Meg akarta őt nyerni, e czélból jött. Kész volt mindenre, hogy a fenyegető veszélyt elháríthassa a szeretett férfiú fejéről. - Ilyen a női szív! - A szenvedély odaengedése csak a sikert számítja, későbbre odázván a kibékülést azon eszközökkel, melyek életmentő ágat képviseltek az örvény fölött. Magdaléna jezsuita volt ez órában, s az egész szerzetben nem találkozanda férfiúval, ki oly makacsul a czélnak tör, s oly úriasan bánik az eszközökkel.

- Legyen szabad egykor Rákóczi, gondolá magában, aztán lássa, miként készül el a végrendeletekre kacsintó szerzettel, melynek országa nem e földön van!

- Ha őt megmentem - gondolá - a jó Isten megbocsátja nekem, hogy elaltattam a kapzsi vén barátot, kinek egyik mérlegében vér, a másikban pénz van.

A minő hihetlennek látszassék is, hogy Magdalénának sikerült egyikét a legszeszélyesebb jezsuitáknak megingatni, oly elvitathatlan érv erre az, a mi bekövetkezett. Későbbi írók hallgatnak e körülményről, de egyike a leghitelesebb, Rákóczi korabeli honi íróinknak, Cserei Mihály erősíti, hogy a jezsuiták meg voltak Rákóczi részére nyerve.[ccxlvi]

Azért nincs is okunk a diplomatikai taglalgatást a gyönyörű fiatal hölgy s egy kiaszott szerzetes közt tovább folytatni; nemsokára megtudandjuk, hogy Magdaléna nem egészen szélből koczkáztatta merész igéreteit, s a tett terén látjuk majd, minő sikerre vezetett a késő esti látogatás! Elég, ha Kellio végszavait említjük:

- Rákóczi menthetetlen, - szólt a jezsuita komolyan - levelei, a franczia kormány válaszai, számos kibékülhetlen ellensége, és mi tagadás benne, saját védelmi rendszerének eszélytelensége őt a vérpadra vezetendik!

- Ennek nem szabad megtörténni! - riadt fel Magdaléna.

- Rajta - folytatá Kellio - csak egy módon lehetne segíteni, ha börtönéből megszökhetne. Herczegséged elhiheti, hogy bár a herczeg elveit kárhoztatom, hiú reményekre pedig semmit sem adok, óhajtanám, mint lelkész, hogy ideje legyen visszatérni azon útra, melyen szerzetünk gondos nevelése ifjú éveit vezette.

- Erre idő és élet kell! - felelt rögtön a hölgy, - engedje meg nekem, hogy holnap visszatérjek, Kellio, addig tisztában leendek tervemmel, s reméllem, kegyed vissza nem utasítja azt, ki bizalommal jött?

Nem oly hihetetlen, hogy egy bájos fiatal hölgynek megjelenése a mogorva szerzetes tanuló-szobájában, már azért sem hibázta el hatását, mivel Magdaléna magas helyzete mellett, egyike volt a legerélyesebb természeteknek, s a jezsuita rend éppen annak köszönhette csudás befolyását, hogy terveinek kitartó, szilárd előmozdítása mellett, szerette főleg nagyok s hatalmasok irányában - magyar közmondás szerint - rendén tartani a szénáját.

A CORNETTE.

Nehány hét telt el újra, s e rövid idő alatt sok, igen sok történt.

Bercsényinek czélja volt Bécsbe menni, egész szenvedélye feléledt, s bár e merény életveszélylyel járt az akkori körülmények közt; nincs kétség benne, hogy azon férfiú, ki nem tudta, mi a félelem, mi a veszély, nemcsak megvetendé ezt, hanem ez inkább ingerül szolgálanda szándoka kivitelében.[ccxlvii]

De útjában Szirmai Istvánnak küldöttjével találkozott, kitől több részletet megtudván a Rákóczi elleni kereset természetéről, s azt is: hogy minden el fog követtetni barátai részéről szabadítására, hajlott a meghitt ember felszólítására, hogy mielőbb Lengyelországba menjen s ott Rákóczi számos jó emberével érintkezésbe jőjjön: nehogy azon esetben, ha remény fölött elébb sikerülne őt kiszabadítni, semmi előkészület ne biztosítsa ottani fogadtatását.

Nehéz szívvel ugyan, de rögtön megtevé Bercsényi a barátságnak azon áldozatát, minőre őt semmi egyéb nem bírhatandá: megfordult tüstént, s haladék nélkül brunoki várába sietett.

Itt maga körül gyüjtvén nehány meghitt emberét, mindazoknak, kikben Rákóczi iránt rokonszenvet gyanított, írt, s a leveleket Izekucz által kézhez juttatá.

Brenkovicsnak szövetsége - társaival még mindig felbonthatlanul állt; ezen emberek hol egynél, hol másnál - a számtalan elégületlenek közől tartózkodtak, s minden pillanatban készen álltak főnökük parancsainak teljesítésére.

Különös ügyességet fejtett ki főleg Fenchel Hannes, ki, mivel a német nyelv hatalmában volt, a legalkalmasb eszközök egyikévé lőn: Bécsben és Prágában mindent ki tudott fürkészni, minek hatása s vonatkozása volt a magyarországi ügyekre.

Vaszil és Ursza az utóbbi időkben Erdélyben tartózkodtak, és szoros összeköttetésben maradtak Miriánnal s azon népnek főnökeivel, melylyel a Gaura Drakulujban találkoztunk.

Ráfaelt Brenkovics mindig kézügyben tartotta, mint a legelszántabb emberek egyikét - ha pénze elég volt - s ki lassankint valódi szenvedélylyel fogta fel a politikai szellemet és irányt, melyet Brenkovics csekély számú, de gazdagon jutalmazott meghittjeinek adni tudott.

Jelenben Ráfael Brenkovicscsal együtt Bécsujhelyben volt; ki e két embert látta, inkább bármit hiende róluk, mint hogy saját ügyeik mellett, a haza érdekei foglalják el őket.

Bercsényi nehány napi mulatása után Brunokon, észre kezdé venni, hogy ott nincsen biztosságban - s elindulását minden áron siettetni kell; bár szerette volna számos barátaitól bevárni a tudósításokat. Főleg Petróczi István feleletére számított, ki jelenben Petróczon, közel a szepesi várhoz lakott, s nem kevés gondot adott a vidéki birtokosok néhányainak, kik a császári pártra szegődtek, félelemből inkább, mint rokonszenvből, mióta az eperjesi mészárlások alatt, a vad Caraffának sikerült a legerényesebbeket és bátrabbakat legyilkoltatni.

Ezen megjobbult Jeremiások mellett, szemmel tartották őt még a szepesi prépost, s a lőcsei német őrizet. Caraffa tökéletes gyilkos volt: azaz, egyike ama szenvedélyes vérontóknak, kik a gyönyörűséget, melyet nekik a kegyetlenség nyújt, annyira természetesnek találják, hogy számos példa van reá, mikép maguknak, a legyilkoltak rokonai és barátai rokonszenvével tudnak hizelegni, s az akasztófáknak s a hóhérpallosnak közelében azok rajongó s olvadozó barátainak nyilatkoznak, kiknek szivébe az olthatatlan gyűlölség s megvetés magvát vetették, mely láthatatlanul tenyészik s rengeteggé növekszik.

Petróczihoz férni sem lőn könnyű, pedig Bercsényinek érdekében volt vele találkozni; ez oka, hogy válasza késett.

Bercsényi megpillantván egy reggel a bérczek élein Uhlemann tábornok - elfogattatására rendelt - egyik osztályát, gyorsan Podolin felé intézte utját, mely, mint a többi szepesi városok, Zsigmond király által Magyarországtól elszakíttatván, a lengyel királynál volt zálogban.

Magyarországon a pártok küldöttei s megbizottai kettőzött hévvel terjesztették az elégületlenséget mindenfelé. A dolog oda ért, mikép az emberek a legvégsőbbre elszánva csak kedvező véletlenre vártak, hogy a forradalom egész lángjával kiüssön.

Igaz! sok vér omlott, sok remény meghiusult, azért az emberek vérmes szenvedélyeik daczára óvatosakká váltak. Nem akartak vaktában nekimenni a veszedelemnek, s minden igyekezetük oda czélzott: barátokat szerezni, s az eseményeket éber figyelemmel kisérni.

Míg így a szenvedélyek forrásai összefolytak, hogy tengerré váljanak, addig Amália s Magdaléna a női hősiesség áldozatkészségével pillanatig sem időztek, mindent Rákóczi érdekében igénybe venni s érővé tenni.

Lehmann századost Magdalénának jókor sikerült megnyerni; de Lehmann nem igért többet, mint lehetőségig könnyíteni Rákóczi sorsán, s mindent elkövetni, hogy a hozzá intézett levelek kezeibe juthassanak s az övéi biztosan megérkezzenek rendeltetésük helyére.

Ez volt mindaz, mire Lehmannt birni lehetett; Magdaléna a szokott módon harmadik, negyedik kéz által ki tudta vinni, hogy Lehmann nyerte meg a Rákóczi őrizetére rendelt csapatnak parancsnokságát.

Ezt az eszélyes hölgy Salvi grófnő által eszközlé, kinek sikerült az ifjú Stratmannt, ennek pedig gyanakodó, de fiát buzgón szerető atyját egy gyenge órában e választás indítványozására birni.

Bár így Amália, Magdaléna és Rákóczi számos barátai mindent tudtak, mi Bécsujhelyen történt s terveztetett, ez még kedvező eredményhez nem vezetende.

A két nőnek igyekezete oda czélzott: hogy Lehmann Rákóczi menekülésében cselekvő részt vegyen.

Az ifjú százados, ki Rákóczit nagyon megszerette, nem soká vonakodott. A jezsuita atyák szokott óvatossággal kikérdezték őt s el lőn határozva, hogy ha a merény sikerül, ő maga is meneküljön hazájába, Poroszhonba. Rákócziné 30,000 forintot, akkortájban majdnem 200,000 forint értéket képviselő összeget - tartott készen számára, melyet neki alkalmasint a jezsuita atyák kölcsönöztek.

Mindezen készületek oly óvatosan történtek, hogy azokról sem Buccellininek és Ottingernek, sem a többi itélőbíráknak legtávolabb sejtelmük sem volt. Ez urak azon hitben ringatták magukat, hogy rövid napon pálczát törhetnek Rákóczi fölött, s ez által a mindenható Kinszki s utána a császárnak magának kegyét megnyerhetik.

Rákóczi a tervezett merényről többet sejtett, mint tudott; mivel Lehmann gyakori látogatás által nem akart gyanút gerjeszteni, a levelek pedig oly óvatosan voltak írva, hogy árulatos részleteket nem foglalhatának magukban.

Egy este Rákóczi csendesen járt fel s alá az éléskamrában, hová őt a hatalom jó-ízlésű gyöngédsége záratta. Gyertyák nem égtek a tágas hézagban: Rákóczi kedélye nyomott volt, s némi enyhet talált a félhomályban, mely őt körözte.

A befalazott ablakok keskeny nyílásán a hold sugara nyúlt be, s a fogoly gondolatai, mint szellemtábor népesítették magányát.

Láttatok-e ezer éves tölgyet, melynek büszke koronáját a vész átölelte s mindig hatalmasabban facsarván gyökereit, sudarát kezdi megingatni? Ilyen volt Rákóczi helyzete. Nem remélt, nem várt semmit! egyetlen gondolata lőn, keresni az archimedesi pontot, hová honszeretetének s buzgóságának erős emelőjét vethesse.

Szabadság, nyilt tér! erre sovárgott. - Hite megtört azokban, kikről ha sokat, nem akart elvetemültséget feltenni. Tisztán látott, nem kétkedett többé pillanatig sem, hogy a császár maga ezen emberek hatalma alatt görnyed, kiknek önzése minden időben oly gyöngédtelen volt, hogy saját érdekükkel szemközt a fejedelmek történelmi hírét is készek voltak elhomályosítani.

Ifjúkori álmai felébredtek újra. Ah, minő egészen más színben látta a dolgokat most, mint akkor, midőn az első szabad szó csendült meg fülében Bercsényi ajkairól!

- Isten! - sóhajtott fel - ha visszaadod szabadságomat: én tartandok itélőszéket e nép fölött! s felelősségre idézem a vérért, mely ontatott, s az istentelenségekért, melyek elkövettettek! igazságos, de szigorú és kérlelhetetlen biró leendek!

Egyszerre az ajtó megnyilt, s Amália, a legegyszerűbb polgári öltönyben belépett a szobába. Lehmann százados, ki őt kisérte, - darabig időzött, az ajtót behúzta maga után s becsületes vonásaiban olvasni lehetett a gyönyört, mikor azon öntudat melegíti szivünket, hogy valakivel a jótettek legnagyobbikát éreztettük.

Mi lehetett pedig boldogítóbb, mint azzal találkozni, kit sohasem nélkülözünk inkább, mint a szerencsétlenség óráiban.

Rákóczi szótlan állt; oly reményfölötti volt az öröm, hogy nejét keblén tartva hosszasan, csak azután ért rá, egész háláját egy tekintetbe összeszorítva, Lehmannak kezét megrázni.

- Megszabadítjuk herczegségedet! - szólt a tiszt a meggyőződés hangján, azután hirtelen távozott.

Feljegyezzük, mit Amália férjével beszélt, azaz, megmondjuk ebből a lehetőt; mert ki birná ily találkozás első szavait a hideg lapra felírni a nélkül, hogy megszégyenülve a nyelv s képzelet szegénységén, újra kitörülje. De miként sikerült Amáliának Bécsujhelybe jutni, később fejtjük meg.

Mondva volt, hogy Amália Bécsbe jött, hol őt s két kisdedét Rákóczi ellenségei azonnal tisztességes fogságra vetették egy kolostorba. Amália el vala erre készülve, mert a bécsi kormány hadviselése a kötények ellen, ismeretes dolog volt ez időben is.

Azon savanyú képpel, olykor önkénytelenül tett bókok közé, melyekkel a magyart ellenségei megtisztelték, az is tartozott, hogy nőitől is rettegtek, s jellemük felsőségét s értelmük túlsúlyát elismerték.

Amália mint Rákócziné, magyar hölgy volt, s oly varázs körözte e minőséget minden időben, miként elégségesnek tartatott arra, hogy hatást gyakoroljon. A kolostor szüzei megszerették e szerény teremtést, s nem csuda, ha az történt, mi ily körülményekben az ijedős szűkkeblűség számításain mindig kívül esik: tudniillik azok, kikre a felügyelet Rákóczinéra bízva volt, felügyelők helyett legbuzgóbb pártolói lőnek.

Orbán deák, Clermont, Brenkovics s Rákóczi Ferencznek mindazon német - azaz valódi német, tehát lovagias s nemes barátai, kik az ügy ellenségei bár, személyének barátai maradtak, gyakran meglátogatták Amáliát. Mindent tudott tehát; mert nem kell felednünk, hogy a szép Magdaléna leggyakoribb látogatója lőn. - Magdaléna azon nevezetes találkozás után Kellióval, melynek tanúi valánk, még párszor fölkereste a jezsuitát s eszélyességének sikerült Kelliónak szerzetesi hiuságát, e tagadott éles rugonyt, oly igéret által feléleszteni, melynek pontos, de feltételes teljesítésére Rákóczi késznek nyilatkozott. - Erre tehát inkább lehete számítani, mint bárminő függő pecsétes oklevelekre, vagy úgynevezett eskükre.

Ezen igéret abból állt: hogy ha a magyar függetlenségi ügy győz, s Rákóczi azon fokon álland, hol rendelkeznie szabad leend, a jezsuitaszerzet nemcsak meg fog Magyarországon szenvedtetni, hanem e fölött Kellio egyházi vezérsége alatt, elválva az osztrák jezsuitáktól; külön provinciát képezni.

Feltételei Rákóczinak annál elfogadhatóbbaknak látszottak, mivel siker esetében, csak a különböző káptalanoktól elármányolt javak visszaadását követelte, s így a jezsuiták legnagyobb részét roppant birtokuknak megtartandák.

Történetünk első kötetében adtuk már rövid jellemzését Kelliónak, s meg kell jegyeznünk - hogy ezen első kötet más körülmények közt iratott, s már 1847 elején ki volt nyomva: mit főleg annak 63. és 64-ik lapjaira nézve, szükségkép meg kell említenünk, mivel a mi azokban a jelen körülményekről mondatik, az akkoriakhoz illett, de most nem alkalmaztatható többé.

Kelliónak egyéni szerénysége párvonalban járt rende- s szerzetének azon magasztos eszméivel s követeléseivel, melyek szegényes, ízléstelen öltönye, ájtatos vonásai s az alázat álczája alatt a leghatártalanabb egyházi hiúságot s türelmetlenséget rejtik.

Kelliónak ama kilátásban, melyet Magdaléna igéretei előtte feltártak, semmi sem tetszett csábítóbbnak, mint a magyarországi jezsuitáknak saját - különvált - egyházi tábornoksága alatt, közvetlen összeköttetésük az anyaszentegyház főnökével, a római pápával. Egészen ínye szerint volt a megkülönzés az osztrák jezsuitáktól, kiket az udvar iránti hódolat nem engedett mindig s mindenben szabadon mozogni.

Ez fejté meg, miként tudta Magdaléna Kelliót arra birni, hogy maga legyen eszköz Rákóczi kiszabadításában.

Lehmann szavai, mikor Amáliával a börtönbe lépett, eléggé bizonyítják, hogy meg van nyerve.

Rákóczi életében annyi magasztos percz volt, annyi óra, mely az életet felfokozza, s a léleknek angyalszárnyakat ad, hogy a sors maga őt drámai hőssé avatta föl.

Ár és apály, vihar és napfény váltakoztak e nagyszerű életben: a végletek néha oly közel estek egymáshoz, mint a nyíl a feszített húrhoz.

- Keblemen tartlak megint, kedves, kedves angyal! - ezek voltak Rákóczi első szavai.

- Reméljünk! - szólt a nő, miután a szegényes börtönben helyet foglalt férje mellett. - A hajnal első sugára a napnak hirnöke: melege, fénye soha el nem marad, bár fellegek borítsák, ha egyszer a hajnal hasadt! - Innen menekülnöd kell, Ferencz! ezen emberekben nincsen irgalom! Itt írta nagyatyád felséges levelét Frangepán Katalinnak; azok, kik e baljóslatú vermet választották számodra, előre elhatározták sorsodat.

- Igazad van! - felelt Rákóczi - menekülnöm kell: érzem, hogy a gondviselés pályát tűzött elém! nem fogsz gyöngének látni, de óvatosak leendünk, mert ha én elvesztem, barátaimat s mindazokat, kik szívemhez közel vannak, utánam rántom az örvénybe. Ha egyszer szabad vagyok, a koczka megfordult: - nem fogják merni bosszúmat az által felingerelni, hogy a velem itt ártatlanúl letartóztatott férfiakat kivégeztessék. Ah, mennyire ismerem őket! mennyire tudom, hogy a bosszú lakatjának elestével a gyávaság rettegései vannak napirenden. Bár szemem jobbkor nyilt volna, - nem vesztendénk ennyi drága időt!

- Nincs még semmi vesztve! - mond a nő - nehány napi türelem, barátom, s minden készen áll! Sietve kell menned, időzés, feltartóztatás nélkül: erélyes eszközök kellenek erre; de minden készület megvan: a villám nem gyorsabb, az éj nem leplezettebb, mint a minő utad leend.

- Mielőtt innen idegen földön keresnék biztosságot - mond Rákóczi, átölelvén nejét - hálát adok Istennek, hogy tégedet, te drága lélek, rendelt mellém! mert eszedre, csudás emlékező tehetségedre s erélyedre sohasem volt nagyobb szükségem, mint most.

- Parancsolj velem, nem fogsz sem hűségemben, sem tevékenységemben csalatkozni, - felelt a nő szenvedélylyel - a legnagyobb áldozatra szántam el magamat, Ferencz! s miután e nagy diadalt vívtam ki szívemben, minden egyéb csak játék, s inkább könnyebbségemre szolgál, mint terhemre.

- Áldozatra! - kiált fel Rákóczi, kit nejének szavai talányos fájdalommal leptek meg.

- Igen, Ferencz; nem foglak kisérni: mert átlátom, hogy könnyebben s biztosabban éred el a határt, mint ha én is veled lennék. - Többet teendek; visszatérek bécsi börtönömbe, hol - ne kétkedj - menekülésed után, kétszeres felügyelet tárgya leendek. Ezt kell tennem, s minél elébb, hogy minden gyanút kerüljünk. Ittlétemről a hatalmasaknak legtávolabb sejtelmük sincsen, a jó apáczák hallgatásában bizhatom, titkom az övék is minden felelősségével, azért el nem fognak árulni.

- De azután követni fogsz! - szólt Rákóczi bensőséggel: - mit érnék nélküled, lelkem fele nálad marad!

- Szeretsz-e tehát? - légy őszinte - szólt a nő szenvedélyesen, míg karjait Rákóczi nyaka körül fűzte s szemeibe könnyek gyűltek - légy őszinte, Ferencz! nem tudod, mennyi szüksége van szivemnek igazságra! - ne kímélj, mert a gondolat, hogy bizodalmadat nem bírom, iszonyúbb, mint a csüggedés, ha szerelmedet nem tudtam megnyerni!

- Szeretlek Amália! - mond Rákóczi mély megindulással: - olyan ezen érzés - mint a nyilvánulás! - mint az ige, mely szivem vallásának rejtélyét fejti meg: - szerelmem csuda és boldogság egyszerre! mert meg vagyok lepetve azon isteni melegségtől, mely lelkemben árad. Szeretlek Amáliám - inkább mint valaha hinni fogod - mint valaha hittem, míg nem ismertelek, s nem olvastam e szép tiszta lélekben. Tündér vagy, Amália! nem sejted a kincset, melyet Isten helyezett kebledbe, - mert nem kérdenél, tudnád, hogy nem lehet téged nem szeretni?

Amália szólni akart, de könnyei eredtek meg; úgy tetszett neki, mintha egyszerre mázsányi teher esne le kebléről; azután elragadtatással kiáltott fel: - Keblem szétreped. Oh, minő boldog vagyok! - Ki ne hinne Istenben - ki egét tudja leszállítani a börtön hideg falai közé! - - Erős vagyok! szerelmed mint aczél, vértezi körül mellemet! - mindent tudok most, mindent merek! - - követni foglak, Ferencz! mihelyt tehetem, de lesz erőm Bécsben kitűrni - míg szükség! - És most ne neheztelj reám, ha e szép órában, az ujjászületés órájában bűnömet vallom meg: - féltékeny valék! - - Magdalénát szeretem és csudálom, de féltem tőle s mégis lelkemet adtam volna kezébe! - Most nyugodt vagyok; szerethetem őt jobban, mint valaha - s nem félek tőle!

Utolsó szavaiban a nőnek valami leírhatatlan báj volt, - mikor mondá: - nem félek tőle! - hangjában, vonásai kifejezésében s tekintetében a bizalom eszményítése s nemes büszkeség egyesültek - azon bájos, csintalan elbizottsággal, melyet a szerelem hite ad.

* * *

Lehmann úgy tudta intézni a dolgot, hogy Rákócziné nehány napot tölthetett Bécsujhelyen; hogy ezen egész idő alatt többet mulatott férjénél, mint rejtett külvárosi szállásában, nem szükség mondanunk.

Az éji órák voltak a legbiztosabbak. - Ezek egyikében Rákóczi és neje Aspermontnénak titkos úton vett levelét olvasták. A hű testvér s férje, a derék Aspermont, mindent elkövettek, hogy a császárhoz juthassanak. - Hasztalan! azok, kiknek érdekében volt Rákóczit elveszteni, gondosak valának - mi eddig sohasem sikerült - a császári pár előtt Aspermontot gyanúba ejteni. Mikép mindig, úgy most is remélte a lovagias tábornok, hogy hűsége tiszta tükréről a gyanusítás nyilai le fognak pattanni, s előbb-utóbb sikerülend ellenségeit megszégyeníteni; de ezen utóbbiaknak elég volt jelenben, őt - ha rövid időre is - eltávolítni a császártól, s Juliának magának ezen ürügy alatt lehetlenné tenni a személyes megjelenést az udvarnál.

Hogy levelei szintúgy, mint azok, melyeket Rákóczi irt, soha a császár kezébe nem jutottak - minő hihetlennek is látszassék - a történelem erősíti.[cclii] Nem maradt tehát egyéb hátra Amáliának a különböző követségeknél tett lépéseit előmozdítani, s azoknak eredményéről közlések által Rákócziban a remény sugarát éleszteni. Aspermont és Julia aligha oly biztató színben látták a külhoni békítők működését, mint azt leveleik erősítették: - de gondolták, hogy legalább a szenvedés napjait tűrhetőkké teendik. Ki Juliának jellemzésére emlékezik történetünk első kötetében, tudhatja, hogy benne, a legtisztább erény mellett hiányzott a tevékenység önálló bátorsága. Nála a nő semmiben sem tagadá meg magát, s mihelyt a bátorság a kiválasztott természetek azon lendületét követelé, melyet például egy Zrinyi Ilona annyiszor tanusított, kénytelen volt a határt megismerni, melyet a gondviselés testi, mint lelki erejének szabott.

Levele mindamellett el nem hibázhatá jótevő hatását Rákóczira. - Ki félne a vihart rejtő fellegtől? - mikor vele szemközt dicsőn és merészen fejleszti ki a szivárvány pompás ívét!

Rákóczi a szabadulás küszöbén állt! Valami jós előérzet honolt keblében, s a bizonytalanság aggálya háttérbe vonult.

A kétes remény, melyet Julia levele nyujtott, olyan volt, mint a magányos ibolya a reménynek zöld füzérében.

Búcsúéje volt az Amáliának; annyit kelle mondani, mi szivében túláradott, hogy mindig tovább és tovább halasztotta a perczet, mely hosszú időszakot vala beékelendő rövid életükbe; egyét azon üres lapoknak, melyeket a fájdalom és remény tele ír rémképeivel s felüdít olykor fellegváraival.

Lehmann ezen egész éjet átvirrasztotta. Napok óta tudva volt már, hogy egy öcscsét várja, ki Montecuccoli ezredében zászlótartó - cornette - volt, mikép akkor nevezték. - A csinos ifjú, ki alig látszott 15-16 évesnek, ezen éjét megelőző késő este érkezett bátyjához, hol számára különszoba tartatott készen.

Rövid időre nyert állítólag szabadságot: mert akkor az országban maradott kevés katonaság nagyon is igénybe vétetett.

Bécsujhelyen senki sem ismerte őt; alig félévvel ezelőtt érkezett honából, Poroszországból, s jött bátyja ajánlatára ezredéhez.

Egyszerre Rákóczi börtönének ajtajában a kulcs megfordult s Lehmann, ki alkalmasint tudta, hogy Rákóczi nejével a búcsú óráit ébren töltendi, halk kopogás után megnyitotta az ajtót.

Kiséretében a fiatal cornette jött.

Mindketten közeledtek Rákóczihoz, miután Lehmann az ajtót gondosan bezárta.

Meg kell jegyeznünk itt, hogy az őrt a börtönajtótól egy kis köz vagy kamra választá el, s az a császári konyhában állt. Így nem hallhatá, a mi Rákóczinál történik.

A cornette jötte kissé kellemetlenül lepte meg Rákóczit és nejét: mert ha Lehmann jelenlétét a búcsúzás magasztosan komoly pillanatában nem is tartották terhelőnek, egy negyedikre s idegenre nem számítottak.

A fiatal hős azonban igen hetykén s katonásan lépett fel: mert Rákóczinak köszönvén, egyenesen Amáliához sietett, s mielőtt ez akadályozhatná, szivéhez szorította őt.

Rákóczinak sem volt ideje a veszélyzett férj mindig kissé nevetséges szerepét játszani; mert a felségesen kinéző kis hős, vakmerő műtéte után, vidor arczát feléje fordította, s Rákóczi majdnem egyszerre Amáliával felkiáltott: Magdaléna!

Ő volt! Lehmann nem csekély mulatságára; az utóbbi felkiáltás után Magdaléna hátralépett s állásba tevén magát, kis kezét pedig a súlyos pallos czifra markolatára, kihivó tekintetet vetett a jelenlévőkre.

Bárminő komoly volt az óra, nem lehete nem nevetni a hölgyön, kit lelki ereje képessé tett ily perczben bohóságokra gondolni.

- Igen, - kiáltott fel Magdaléna - én vagyok! - s most már biztosíthatlak Amália, hogy férjed mentve van - -! E szavak után tekintete Lehmannak nem minden aggály nélküli arczára esett. - Igen - Lehmann! - folytatá - mentve van! érzem azt! s ily tettre, ha nincs jutalom a földön, van ott fenn, hol egy jó s igaz biró lakik, kiből hiába igyekeznek a szent emberek zsarnokot csinálni. - Ott fenn a jutalom! evvel a herczegnő Lehmannak nyujtotta kezét s ihlettséggel szólt: Győzni fogunk.

E pillanatban valamelyik toronyban egyet ütött az óra.

- Hallottátok az igent? - mond Magdaléna, - ércznyelvével szól az idő, s mondják: kinek ideje - élete van!

Mindnyájan helyet foglaltak, a hogy lehetett, s Amália hirtelen kérdé: - Fejtsd meg e talányt, hogy jöttél ide - s e különös öltözékben?

- Mielőtt ezt megtudnád, Amália, mondd te, miként sikerült a szent szüzek figyelmét kikerülnöd s férjedhez jutnod?

- Ezt kevés szóval megfejthetem, - felelt Amália: - akartam jőni s itt vagyok! Lehmann s a jó apáczák segedelmével; a százados lovat, kocsit, az apáczák álöltönyt szereztek; a börtönbe pedig egy kis csel hozott: rosszabbnak tettetém magamat, mint vagyok, s beeresztettek, gondolván, hogy látogatásom a századost érdekli, nem a foglyok egyikét. Most rajtad a sor, Magdaléna.

- Ezt bátyám fejti meg - viszonzá a hölgy nevetve: - halljuk bátyám, - nyilatkozzék kegyed!

- E magyarázat is egyszerű, - felelt a százados: - egy öcsém szolgál Montecuccoli ezredében, írtam neki, hogy pár napi szabadságot kérvén, siessen egy barátomhoz, s ott a lehetőségig elrejtve maradjon, újabb tudósításig. A fiú felséges! csupa erély és élet!

- Miként herczegségtek látják - mond Magdaléna, felkelvén és sarkon fordulván.

Mindnyájan nevettek, - Lehmann folytatá: Engemet nagyon szeret!

- Gondolja kegyed? - szakítá őt Magdaléna félbe - a keresztényi szeretet ellen panasza nem leend, Lehmann! erre senki sem tett több érdemet.

A százados hálás tekintete volt a felelet a herczegnő e szavaira; azután újra kezdé: - Senkiben sem bízhatom inkább mint e fiúban; így tehetém, hogy ő herczegségét tudósítván, s a szükségesekkel ellátván, öcsém helyett bevezessem ide, hol őt még senki sem látta.

Miután Lehmann elvégezte a tőle követelt felvilágosítást, Magdaléna szíves hangon szólt:

- Ha te drága Amáliám itt nem volnál, talán elébb végrehajthatnám a merényt, mely ide hozott, de hogy ezt biztosan tehessem, múlhatatlanul vissza kell sietned Bécsbe. Nem szabad a jámbor uraknak ott legtávolabbról is gyanítani, hogy itt vagy s itt voltál.

- Az én véleményem is ez, barátném! - viszonzá Amália - de meg nem foghatom tervedet!

- Bocsánat, ha itt újra egy kis magyarázatot adok - mond Lehmann. - Mikép herczegségtek tudják, tervem készen volt, de annak részleteihez tartozott öcsém megjelenése; csak miután a dolgot Magdaléna herczegnővel közöltem s levelét vettem, változtattam tervemen, vagy inkább változtatott ő herczegsége annyit, hogy testvéremet ő helyettesíti: ez okon írtam öcsémnek, ki a valót nem is gyanítja, s mivel ily gyönyörű helyettese van itt, elkerülhetlen nehány napi távolléte ezredétől.

- Tudnád-e bámulni, - kiált fel Magdaléna - hogy mikor érettetek valamit tehetek, inkább szeretem azt személyesen tenni? Ha nem volna eszélyesb, hogy te Bécsben légy, míg férjed innen eltünik, nemde te is óhajtandád személyesen meggyőződni a sikerről?

Amália a cornettet megölelte, - s ez mindig mosolyt idézett a jelenlevők ajkaira; mert Magdaléna csintalansága sohasem mulasztotta el Amália kedvezéseit Rákóczira intézett kihivó tekintetekkel fogadni.

- Így minden a legjobban van elintézve, - mond Amália: - ha te vállalatodban dicsőséget aratandsz, én abban, a mit elintéztem, nem kevésbbé büszke vagyok! de most el kell válnunk Ferencz! - mond Amália, kinek arcza elhalványodott: - oh, ez nehéz - nehéz óra!

- Jobbak és szebbek fogják követni - szólt Magdaléna, míg szemeibe könnyek gyűltek.

Rákóczi és neje fölkeltek, hosszasan ölelve tárták egymást. - Isten hozzád, te drága nő! - szólt Rákóczi mély bensőséggel - őrködj fölöttem s ne feledd, hogy életem jelentőségét veszti, ha te, kit mindenek fölött szeretek, távol vagy tőlem!

- Ferencz! - szólt Amália alig hallhatólag - az órákat fogom számlálni, míg újra együtt lehetünk, hogy soha el ne váljunk egymástól, - szívem úgyis itt marad - és most Isten veled!

- Amen! - fejezte be Magdaléna, ihlettséggel.

A MERÉNY.

Nem akartuk a búcsú nehéz órájának részleteit tovább fűzni; búskomoly érdekét és kínait ki ne ismerné?! - Oh! a börtöni búcsúnak az emberi elme találékonysága a kínzásban még e fájdalmas érdekét is elkeseríti.

Az Isten szabad ege alatt - födve légíveitől, messze kilátásával - a búcsú kevesebbé kínos: van ott a boldog együttlét leáldoztának esthajnala; a szem, mely a távozót kiséri, míg halkkal csak árnyát látja, a fehér kendő, mely lobog, ha már a kedves kéz, mely tartja, eltűnt - s a tenger magasztos síkján - a repülő hajó utolsó lobogója - míg hullámiba merül. - A börtönben a búcsú olyan, mint az egyenlítő forró öve alatt a napnak eltünése, hol az hirtelen lebukik a látkör szélein: nem mosolyg vissza az est rózsáiban, - nap és éj kezet adnak.

Amália herczegnő visszatért Bécsbe, hol távollétét - köszönet a jó apáczák titoktartásának - senki sem vette észre.

E közben a teljhatalmasok Rákóczi elfogattatása által elringattatva, felhagytak minden elővigyázattal; nemcsak a német ezredek legtöbbjei, s ezeknek legjobb vezérei, mint a híres savoyai Eugen, Stahremberg és Vaudemont indíttattak Olaszhonba, hanem kettőzött hévvel sürgettetett a Magyarországból kiállítandó 12,000 főre menő sereg fölszerelése, Pálffy Jánosnak, az osztrák kormányhoz minden időben tántoríthatlan hűséggel ragaszkodó Pálffy-család egyik fiának vezérlete alatt. - Bécsben Rákóczi kiszabadíthatásának lehetőségéről ki sem álmodott.

A jezsuiták voltak, kik Kellio befolyása alatt, miként már sejteni engedtük, - titkon a 30,000 forintot biztosították - Rákóczi nevében - Lehmann századosnak, ha kiszabadítását oly óvatosan eszközli, hogy a gyanú a szerzetet ne érhesse.

Lehmann az igért összeget elfogadta; magának is menekülnie kellett s így merényének hozta áldozatúl.

Lehmann századost öt nappal Rákócziné eltávozása után sötét folyosóban találjuk. Egyszerű házi öltönyben, sipkával fején, látjuk őt a császári konyhába - Rákóczi börtönének e díszes előcsarnokába - benyitni, melyet csak a holdnak pár tévedt sugára világított.

- Müller! - szólt az őrhöz, ki mikép mondtuk: a konyhában állt - hozz egy gyertyát az őrhelyről.

- Százados úr! - felelt az őr alázattal - nem hagyhatom el őrhelyemet.

- Becsületes ember vagy! - felelt Lehmann, megveregetvén a ficzkó vállát - azonban a titok kettőnk közt marad, tevé nevetve hozzá: add ide fegyveredet, őrködöm én addig helyetted; de ne mulass soká.

Az őr átadta fegyverét és eltávozott.

Mihelyt a konyha ajtaját bezárta, Lehmann hirtelen benyitott Rákóczihoz, ki alkalmasint mindent előre tudván, készen állt.

- Gyorsan - siessen herczegséged szobámba! - szólt - minden percz drága!

Közvetlen a felszólításra, Rákóczi úgy a miként volt, házi öltönyében kilépett börtönéből: egy szives kézszorítás volt minden felelete.

Gyorsan haladott a konyhán keresztül, s balra fordulva eltűnt a sötét folyosóban.

Nemsokára az őr megjelent a gyertyával, s átvette fegyverét Lehmanntól - ki egész nyugalommal sétálgatott őrhelyén. - A katona, mikép látszott, az egészben semmi gyanúst nem sejtett. A százados oldalzsebéből egy irományt vonván ki, belépett a kis közbe, s onnan Rákóczi börtönébe, honnan mintegy tíz percznyi időzés után visszatért s a konyhán át szótlanúl eltávozott a gyertyával kezében.

Lehetett máskor is a századost ily esti órákban itt látni, egyébiránt nem is volt oly késő még.

Lehmannak szállása közel volt a börtönhöz, s midőn abba benyitott, Rákóczi már a Montecuccoli ezred közvitézévé átöltözködve a kardot övezte derekára.[cclvii]

Mellette Magdaléna állt, teljes hadi ékben.

Lehmann bezárta az ajtót maga után, és szólt: Ne késsünk, senki sem ismer herczegségedre, - csak bátorság!

Rákóczi a százados kezét megragadta s szivére tette: Gyorsabban ver-e, mint szokott? - kérdé, míg mosoly deríté ajkait.

- Ime, itt a köpenyzsák - szólt Magdaléna, egy vörös zsákot nyujtván Rákóczinak. - Így ha! - folytatá derülten - kész a közvitéz, ki tisztét kiséri podgyászával. Ej! ha annyi szerencsénk van, mint bátorságunk, mindent megnyertünk! - Magdaléna válla körül kerítette fehér köpenyét - s kezét nyujtván Lehmannak, szivélyes hangon mondá: Viszontlátásig Lehmann! ne késsék kegyed is, majd a szép Németföldön látjuk egymást.

Rákóczi megölelte a századost, kinek szemei könynyel teltek el. - Ne feledje, Lehmann, - szólt elfogult hangon - hogy bennem hű barátot nyert, ki kész életét kegyedért feláldozni.

- Isten vezérelje herczegségteket! - viszonzá Lehmann, kinyitván az ajtót - gyorsan és szerencsével!

Magdaléna elől ment. Ki őt látta, sohasem gyanítandá, minő életveszélyes merénynyel van elfoglalva, s hogy a nehéz lépésű közvitéz kiséretében egykor, mint hatalmasság hatalmassággal, fog a császárral egyezkedni; - de ne előzzünk meg semmit.

A kastély őrei egytől-egyig megvonták a fegyvert a csinos cornette előtt, egy tekintetre sem méltatva Rákóczit, kinek szive aligha oly nyugodtan vert e válságos átmenet közben, minden császári őr előtt, mint mikor Lehmannak kezét arra tevé. Végre kiértek a kastélyból, s onnan mintegy száz lépésre lehettek, midőn Magdaléna egy szűk utczába tért be. - Istené a dicsőség, sikerült! - szólt - most utánam, s egy szót sem itt!

Rákóczi utczáról utczára követte a cornettek legbájosbikát, ki valaha kardot viselt oldalán, s kinek zászlója alatt alkalmasint sok hű lovag szeretett volna szolgálni.

- Helyt vagyunk! - mond egyszerre a herczegnő, egy kis ház előtt állván meg.

A léczczel kerített udvarnak, mely a belvárosnak egyik távoli helyén létezett, kapuján behaladtak, s az alház tornáczában egy öreg nő üdvözlé őket.

- Nyergelve van-e a ló? - kérdé Magdaléna hirtelen.

- Igen, - felelt a nő, kinek óljába szállíttatta Lehmann az egyik lovat, míg a kiséret a többiekkel a külvárosban várt Rákóczira.[cclviii]

- János! hozd ki a lovat - mond Magdaléna Rákóczihoz fordulva - eredj szállásomra, nyergeld fel a lovamat s várj reám; még egy kis dolgom van a városban: de ne késs, mert a kapukat bezárják.

Rákóczi egész készséggel sietett az ólba, s nemsokára lovon látjuk őt. Oly csinos Montecuccoli közvitéz volt, s oly feszesen ült bőrnyergében, mintha soha huszárt nem látott volna.

Magdaléna a legegykedvűebb arczkifejezéssel állt meg a nő előtt, ki szembetünő megelégedéssel vette át kezéből a szállásbért.

Rákóczira alkalmasint a külvárosban vártak már, s így jelenben csak arról van szó, hogy minél elébb kiérjen a belvárosból, melynek kapuit a polgárőrség bizonyos órában be szokta zárni.

Rákóczi lovat érezvén maga alatt, s körüllengve a szabad légtől, boldog örömben sietett előre.

Ő Bécsujhelyt jól ismerte, de annak távolibb utczáiban sohasem járt, s így történt, mikép majd félórai tévedés után egyszerre oly szűk közben találta magát, melyből nem volt kijárás.

Az est mindig sötétebb lőn, - számítása szerint közel az idő, mikor a kapuk bezáratnak.

Megfordította lovát, s gondolomra a szomszéd utczán végig lovagolt, midőn a kétes sötétben a kastély kapuját megpillantotta, honnan csak kevéssel ezelőtt menekült ki. Itt azonnal tájékozta magát s a város kapuja felé lovagolt.

Mikor oda ért, a polgárőrséget már ott találta, Rákóczi nem volt minden aggály nélkül, s hogy annálinkább elváltoztassa vonásait, ittasnak tetteté magát.[cclix]

- Ho! - kiáltott rekedt hangon - nem kell bezárni a kaput! itt van egy vitéz lovag, ki a külvárosba akar menni, ha kegyeteknek nincsen ellenére.

- Vitéz úr! - szólt a polgárok egyike kissé gúnyos hangon - nem gróf Montecuccoli ezredéből való-e, ha szabad kérdeznem?

- Igen, - felelt Rákóczi, egyensúlyozván magát nyergében - a híres gróf Montecuccoli ezredéből.

- Úgy, tisztelt vitéz, siessen, - viszonzá a polgár - mert éppen most haladt el a tiszt úr, kinek kiséretéhez tartozik alkalmasint, s reánk bízta, hogy sürgessük kegyedet.

Nem lehete kedvezőbb hírt mondani Rákóczinak, ki azonnal sarkantyút adott lovának s pár percz mulva maga mögött hagyta a kaput, mely tüstént bezáratott utána.

Szabad volt! most már valóban szabad. Oh! miként tágult keble - mennyire boldog volt!

Alig haladott száz lépésre, mikor Magdaléna karcsú ménen, köpenyébe burkolva elébe ugratott.

- Üdvözlöm kegyedet, Rákóczi Ferencz, - szólt - szabad légben, Isten tág országában! előre, előre! barátok várnak reánk.

Vígan beszélgetve nyargalt a két lovag, míg a külvárosnak egy távoli házánál megálltak. A kaput a lovak dübörgésének hallatára azonnal felnyitották, s Rákóczi négy ismerőssel állt szemközt.

Clermont, Apagyi, Brenkovics és Ráfael: mindnyájan a Montecuccoli ezred közvitézeivé átöltözködve, üdvözlék őt, ott várván reá cselédeikkel.

Magdaléna leugrott lováról, s Rákóczi követte őt, a szolgák egyike átvette a lovakat, míg mindnyájan a házba siettek.

- Barátaim! - szólt Rákóczi, mihelyt a szegényes szobában ennyi hű emberrel szemközt állt, - Isten visszaadta szabadságomat; életem nem enyém többé, hanem a hazáé! - a hályog lehámlik lassanként szememről, sok hitem csalt, sok szép álmom eloszlott, - kiábrándultam.

- A bizalom - szólt Magdaléna egy árnyával a búskomolyságnak - bájos virág, mely ártatlan kebelben nő, de táplálatára nemes tettek harmata kell; ha ezek nincsenek, a szép virág elhervad, s hol egykor gyökere fészkelt, sebhely marad, mely soha be nem heged egészen.

Nem lehet a lelkesedést kellően visszaadni, mely a férfiak vonásaiban lehelt! Magdaléna arcza sugárzott a boldogságtól.

- Herczegségednek - szólt mély felindulással - nem szabad késni, élete a hazáé, a szép magyar hazáé, - őrködjék e drága élet fölött! Ime jobbomat nyujtom búcsúra s viszontlátásra, ha Isten úgy akarja! minden kész, e hű emberek felelősek a haza előtt herczegséged életeért.

- Elfogadjuk a felelősséget! - kiáltott fel Apagyi hévvel.

E közben a lovakat kihozták az ólból s topogásuk hallatszott az udvaron.

Magdaléna Rákóczi kezét tartotta a magáéban, arczát gyöngéd pír öntötte el, azután Clermonthoz s a többiekhez fordulva, emelt hangon szólt: Urak! Rákóczi Ferenczné férje életét kegyetek őrködésére bízza: - őt a sors ideiglen elválasztja férjétől, - ne feledjék esküiket.

- Ismételjük azt Isten szine előtt! - szóltak a férfiak féltérdre ereszkedve - s esküre felemelvén jobbjaikat.

- Isten velünk! - rebegte Magdaléna - s most lóra, s el - a siető szelekkel.

Magdaléna kiérvén az udvarra, lovára vetette magát, s eltűnt szem elől.

Rákóczi darabig szótlan tekintett utána. Szive szorulva volt, nem tudta, mit érez, mi nyomja őt! azután nehéz sóhaj bontakozott kebléből, s hallhatlanul mondá magában: - - eltűnt! ez árva föld nem angyalok országa.

A szegény özvegy, kinél szállva voltak, nem is sejtvén vendégei minőségét, azt hitte, - mit akárki sem vonanda kétségbe - hogy itt nehány lovas Montecuccoli ezredéből útra készül.

Mikor Rákóczi lóra akart ülni, nehány aranyat nyomott az özvegy kezébe, kinek nem maradt ideje magas bámulatának szavakat adni, mert míg szemeinek vesztett fénye visszatért, Rákóczi és kisérete vágtatva haladtak ki a szabadba.

Késő éjjel érkeztek egy magános malomhoz, lovaikról szakadt a tajték.

Útközben alig váltottak pár szót; Rákóczi csak annyit tudott meg Brenkovicstól, ki szorosan mellette lovagolt, hogy egy malomnál át kell öltözködniök, s azon túl gyanú kikerülésére a herczeget csak ő kisérendi.

Rákóczi iránt börtönében annyi kímélettel voltak, hogy azon nem nagy összeget, melyet Sároson elfogatásakor magához dugott, el nem vették, s később neje jól ellátta őt pénzzel.

Mikor a malom előtt leszálltak lovaikról, már ajtajánál egy vastag férfiú látszott reájok várni. A hold fölségesen világított, talán több fényt is árasztott, mint azt a menekülők óhajták, s így a molnár becsületes, vidor kifejezésű arczát jól lehete kivenni.

Amáliának gondja volt Rákóczi legmeghittebb cselédei közől párt kijelölni, kiket Brenkovics előreküldött ide: ezek vették át a herczeg lovát, míg a molnár hadonázva sipkájával, Brenkovicshoz sietett s felkiáltott németül:

- Sikerült! ez már jól van, minden készen áll, csak beljebb, egyszeriben indulhatnak!

- Köszönöm, Mathis, - mond Brenkovics - nem jövünk üres kézzel, de lakat legyen száján!

- Na, - szólt a molnár - nem ment el az eszem, hogy fejemet nyujtsam a hóhérnak! Csak be, senki sincs szobámban, mind elutasítottam embereimet; szerencsére holnap hetivásár van Bécsujhelyen.

Mindnyájan tágas gerendákkal padolt s apró ablakokkal ellátott szobába léptek.

Brenkovics, ki mikép látszott, az egésznek elintézője volt, felkiáltott: Le az egyenruhákkal! itt a székeken egy halmaz öltözet.

- Ime az egyszerű polgári öltöny herczegséged számára: fölséges, sötétkék bőrbugyogó, vörös mellény, s a nagy gombú szürke kabát, s itt a kissé borzas szőke paróka.

Brenkovics saját nemével a derültségnek birt; valami nyers és rohamos volt annak nyilvánulásában, s erélyes, makacs vonásai nem sokat változtak kifejezésükben, ha a legnagyobb bohóságokat is mondta: mi egyébiránt nem gyakran történt.

Az átöltözködés részleteivel nem akarjuk feltartóztatni történetünk menetét, s úgy véljük, kielégítők leendünk, ha arról röviden megemlítjük, hogy Rákóczit, miután sugár fekete bajuszát már a börtönben áldozatúl hozta merényének, a szőke paróka s az egész öltözet annyira elváltoztatták, hogy maga elmosolyodott kinézésén. Brenkovics - e mestere a metamorphosisoknak - tisztes lelkészi öltönyt vont tagjaira, s miután Clermont, Apagyi és Ráfael, mely utóbbi szerfelett nagy tréfáját találta az egész dologban, különböző polgári öltönyökbe öltözködtek, s a két inas is német bugyogókat s ujjasokat öltött már elébb tagjaira, az egész társaság ráismerhetlen lőn.

- E német bőrt - mond Brenkovics a molnárnak - kegyednek ajándékozza urunk, jó lesz lisztes zsáknak - evvel a Montecuccoli-ezred lemezére mutatott, melynek darabjai széken, asztalon, ágyon és földön a legnagyobb rendetlenségben hevertek.

- Itt az igért 20 arany mellé még 20 - mond Clermont, egy erszényt nyujtván át a molnárnak, ki azt a legmegelégedettebb arczczal s lábainak kifáradhatlan csoszogatásával vette át.

- Itt barátom, Mathis! - szólt Rákóczi, a molnár vállára tevén kezét - valami tőlem is. Evvel a herczeg egy erszényt tett az asztalra, s egy gyűrűt vonván le ujjáról, folytatá: e gyűrű, molnár gazda, nem nagy értékű, de jöhet idő, mikor az, ki e gyűrűt előmutatja, nagy jutalomra tehet szert.

A molnár, miután a gyűrűt átvette és siker nélkül kisérgette azt vastag ujjaira vonni, zsebébe rejtette és kérdé: kinek kell ezt előmutatni?

- Rákóczi Ferencz herczegnek - szólt az ajándékozó.

- Hiszen az fogva van Bécs-Ujhelyen - jegyzé meg a molnár.

- Igaz - veté közbe Clermont - de kiszabadulhat, ha Isten úgy akarja, a mi jó urunk itt rokona.

- No, hiszen azt várjátok, uraim! - mond a molnár - ki egyszer oda kerül, Isten legyen annak irgalmas.

- Tartsa meg molnár gazda a gyűrűt, - mond Rákóczi - a többi majd Isten dolga.

E közben a malom előtt két közönséges szekér már fogva állt, s miután minden elkészült, s Rákóczi és társai a molnár által egy ital borral, kenyérrel és sajttal megvendégeltettek, Rákóczi az első szekeren Brenkovicscsal s egyik inasával helyet foglalt, míg a másik cseléd a gyeplőt vette át.

E járműbe azon pihent lovak voltak fogva, melyeken a cselédek jöttek, s nemsokára csak hosszú porfelleg mutatá nyomát a gyorsan haladóknak.

Mindenből világos, hogy sem Bécs-Ujhelyen sem e malomban, azoknak, kiknél a menekülők megfordultak, nem volt eszméjük arról, hogy vendégeik egyike a már elfogattatása által híressé vált Rákóczi. Egyszersmind az is látszik, hogy azok, kik Rákóczit eddig kisérték, mindent a legeszélyesebben és óvatosabban intéztek el előre.

Miként tudták elenyésztetni az egész merényhez szükségelt tárgyakat, azon részlethez tartozik, melyeket kiki maga kiegészíthet: ha csak tagadni nem akarja, hogy ehhez hasonló, sőt merészebb dolgok végrehajtattak már az életben, hogy semmi sincs könnyebb, mint lovakat, öltönyöket eltenni s küldeni láb alól, vagy azoknak szétválni, kik együtt végrehajtott merények gyanúját el akarják maguktól hárítani.

* * *

Nem fogjuk azokat, kik Rákóczitól Mathis úr magános malmánál búcsút vettek s különböző utakon elszéledtek, állomásról állomásra kisérni, de Rákóczit nem veszítjük el szem elől s van reményünk nemsokára vele újra találkozhatni.

KASPEREK.

Rákóczi gyorsan folytatá útját; hitelt halad a buzgóság, a riadó öröm, melylyel a nemzet szabadulása hírét vevé. Azok, kik Magyarhont csak ama híréről ismerik, melyet ellenségei, irigyei a kék légből szőttek össze s reá hímet varrtak a saját eszük szerint, költeménynek veendik talán, ha mondjuk, hogy Rákóczira mindenütt kész lovak vártak, s mennyire vetélkedtek számosan, kik őt sohasem látták, hogy valamit tehessenek megmentésére. Ha veszély fenyegette, napokig el volt rejtve hű födél alatt, míg újra biztosan folytathatá útját.

Kétszer rohanták meg a császári katonák a házakat, hol ideiglenesen rejtőzött; mert menekülése Bécsben is hirtelen elterjedt, s felrázta a német hatalmasokat elringattatásukból.

A vendégvédelem s az önáldozó óvatosság felséges példáit tudnók ide följegyezni, - miért? hiszen úgy is elég irigyünk van! S habár nép vagyunk, melyet hóhérok száraz-dajkasága alatt kell dédelgetni; pedig le a kalapokat uraim a magyar nép előtt! a világon nincs különb.

Rákóczi végre a szép szepesi hegyek közt volt. Ott állt egy sziklacsúcson, lova sörényét a szellő hullámoztatta. Mögötte a leáldozó nap dicsfényt árasztott, mellette volt Brenkovics és két hű cselédje.

Vértajték ömlengett a hegygerinczeken. Rákóczi szive hevesen vert, egyike volt ő azon embereknek, kikre az örömnek s a honi lég fűszerének több hatása van, mint a veszély minden örvényeinek.

Úgy tetszett neki, mintha az Isten most ajándékozná meg e felséges földdel, e kék hegyekkel! Mintha testvérek nyitott karokat nyujtanának felé! Oh! mert ama földön volt, melyet mi annyira szeretünk, melynek minden göre egy csöpp rokonvért ivott be áldozatul a hazáért.

Búcsút veszünk itt tőled, te nemes történelmi cariatid! olyan vagy, övedzve a leáldozó sugároktól, mint egy fönséges lovagszobor, oda emelve a magas fokra, hogy midőn szivünk csügged, mikor reményeink gazdag aratása elgázolva hever, rád emeljük szemeinket, s el ne tanuljunk hinni egykori jövőnkben.

Szepesben a hány ember, annyi barátja volt Rákóczinak, pedig a szepesi városok zálogban voltak a lengyel királynál, mikép a gazdag Magyarhonban annyi zálogos volt már egyszer-másszor! Zsidó és saracenus, pap és pap és újra pap; veres barát, templár, karthauzi, johannita, s éhes külhoni ivadék végtelenül! Olykor legaljasb, legelvetemültebb hóhérjaink nálunk kerestek védelmet és kenyeret, ha minket és irigyeinket jobban megismerték. Felvevén a nép viseletét, a kék ujjast, a kék foltokért, melyeket egy nagylelkű nemzeten vertek, s a vörös szegélyt a vérért, mely rólok csepeg.

Rákóczit nem látta még e nép, de igen Tökölyit, kinek elkobzott s eladományozott birtokai nagy része a Szepességben volt. Kivételt csak Lőcse vidékének egy része képezett, hol a haza iránti hűség görbe volt, mint a lőcs.

Rákóczi éppen mivel a szepesi városok lengyel birtokban valának, azok körében biztosabbnak hitte mulatását, mint Sárosban, hol az eperjesi iszonyok után, a nép még elkábulva a kiontott vér gőzétől, kémekkel lőn elárasztva.

Jelenben történetünk - nem igen távol azon hegycsúcstól, melyen a szabad Rákóczi a zálogos vidékre kémelt - a poprádi völgybe vezet. E hely s általában a szepesi városok, nem a legjobb hírben voltak ez időben: érdekében lévén a német kormánynak a lengyel kormányt gyűlöletessé tenni s a panaszlókat pártolni. Folytonosan jöttek onnan vádak még az országgyűlés elébe is, mindennemű rabló nép ellen, melynek a lengyel kormány menedéket ád.

Hol e terjedelmes völgy mindinkább szűkül, a Kárpát ős sziklái és a Poprád közti rónamezők domborodni kezdenek, balra a Poprádtól egy kis völgy, vagy inkább lejtő torkolata nyilik.

E völgyben fekszik Toporcz, távol a szepesi vártól, de mintegy közepében a nem messze levő dunajeczi, lublói és késmárki váraknak, mely utóbbi, mivel Tökölyié volt, nagyrészben lerontatott. Szives, jó nép lakja e vidéket, de ha mind ez ideig a babona s álhiedelmek ott nem kevés erővel birnak, történetünk korában valami eszélyes csaló, ha a nép tudatlanságát és félelmét ki tudta aknázni, gazdag aratásra számíthatott.

Talán ezen állításunkat némileg igazolandja a látogatás, melyet egy jámbor toporczi lakosnál teendünk.

Szeniczer, - ez volt neve az öreg földmívelőnek, ki a helység nyugoti végén, mindenkép jól ellátott házban lakott számos családjával, melyet esténkint, a fáradságos munka után maga köré szeretett gyűjteni.

E vidék a természetnek sok előnyeivel bir, de a földnek mívelése kevés hasznot igér; az áldást e magas rónákon - bár a föld maga jó - nehéz munkával lehet csak eldaczolni a hideg égaljtól.

A nép, mint többnyire minden hegyi lakos, erős, vidám, munkás, s ha a nap hevét vagy a gyakori vihar mostohaságait kiállta, szegre aggatja a holnapi nap gondjait, s örül életének.

A szoba, melybe nyitunk, gerendatetőt láttat, a szokott öreg mestergerendával, melyre gót betűkkel a szentírásnak valami mondatát metszették.

Kevés bútor van itt s mégis sok, mert a hat személyből álló család mind e szobában hál, azért ágyakban nincsen fogyatkozás;, ha e fő ékességéhez a tágas hézagnak nehány festett ládát, széket, egy nagy asztalt, s közel a bejárathoz a nyitott, széles kemenczét veszszük, az egészről fogalmunk lehet.

Az öreg Szeniczer viseltes kék ujjasban, avult sipkával a fején, egy kis padkán foglalt helyet, jobbra a kemenczétől, körüle apró székeken s a kemencze széles körezetén ült az egész család.

Az éltes házanya s ennek két leánya fontak, az egyik fiu, mintegy húsz éves suhancz, békésen hallgatott, míg öcscse, alig 17 éves ifjú, a mint látszott, nagy figyelemmel fülelt anyjára, kin a társalgás sora volt.

- Ugy van, Mertine! - folytatá a nő régebben elkezdett előadását - csak oly becsületes protestáns marad biz az, a mint mondtam, azért ha Marichennek jó dolga van, hozzá megy. Becsületes háznép, elmondhatom.

- Már én, - felelt Szeniczer félretolván süvegét - inkább kitekertem volna fiam nyakát, mint hogy Lengyelországba küldjem pápistának!

- Az ám, a bélaiak is azt mondják, de mit használ, a lengyel király megparancsolja, s úgy elszedik a szülőktől a gyermekeket, mint annak a rendje, - szólt a húsz éves suhancz.

- Hja! nagy úr a király s hosszú keze van, - szólt a nő - de ha a király akar, az Isten intézi el a dolgot a maga bölcsesége szerint. Látjuk, mire ment; ott étették, ruházták a szegény gyermekeket, míg azt hitték, hogy kezébe adák a sátánnak, aztán mikor haza jöttek, újra csak a régit vették elő. Na, egyet mondok Mertine! mivel rosszabb protestáns a bélai nálunknál?[cclx]

- Patvar vigye! - kiáltott fel az öreg - csináljatok, a mit akartok, ha Marichen rászánja magát, ő lássa! nekem mi közöm sincs hozzá, a fiu jól birja magát, nem iszákos, aztán nem elegyedik avval a sok czudar néppel össze, mely itt barangol köztünk, s mire kezét teszi, na, hiszen Isten legyen annak irgalmas, kegyelmes!

- Ej uram atyám! - szólt újra a suhancz - nem éppen oly rossz nép az, mint a sárosiak rágalmazzák: hány fordult meg itt, s még egy tyukod sem veszett el.

- Csak a mit megettek, - viszonzá az öreg - szegény vendég sok vendég, gazdag vendég ritka mindig!

- Látja uram atyám, - folytatá az ifjú - míg a vitéz gróf Tökölyi Imre birta itt jószágait, sok mindenféle nép fordult itt meg nálunk, s ki tartotta őket jobban, mint uram atyám? de ám most is kalapot emelnek, még Eperjesen s Szebenben is, ha végig megy az utczán.

- Más idők, más emberek! - sóhajtott az öreg Szeniczer - most édes fiam, csak a sepreje jár a jó bornak, mely akkor pezsgett![cclxi] Hagyjuk ezt, csak hogy mi nem lettünk polyákok még! Hanem, hogy Marichenre visszatérjünk, nah! ne fészkelődj s ne pirulj gyermekem! - veté közben az öreg, idősb leányához intézvén szavait, ki égve, mint a basarózsa, igen vastagon kezdé fonalát sodrani - Isten neki, beleegyezem; úgy-e jól beszélek most? hanem egy, ha máskint lenne, nem rontana az ügyben semmit, ha az az átkozott - -

- Jézus Mária! - kiáltott fel az öreg nő - tudom, mit akarsz mondani! Istenre kérlek, mellesztett tyúk van a konyhán, ki ne mond nevét!

- Ej, ej, ne bomoljatok! - viszonzá az öreg körültekintve - szinte kipottyantám nevét! De sok is megy rovására: a boszorkányok veszett hírét költötték a vidéken, s minden sehonnai tolvajnak, zsiványnak kész vására van, mert a mit lop, ráfogja. Mi tagadás benne, az ily atyafiság nem sok áldást hoz a házhoz.

- Atyafiság! - felelt hirtelen, s maga körül tekintve a nő[cclxii] - sógorság nem atyafiság, aztán annál a becsületes háznál még senki sem látta Kaspereket - - - jaj Istenem, kipottyantám nevét, oda van a tyúk!

E pillanatban megnyilt az ajtó, s az egész jámbor család annyira fejét vesztette, hogy míg Szeniczer lekapta sapkáját, neje s két leánya az asztal alá bujtak, a két suhancz pedig az ágy alatt keresett menedéket.

Az, ki a megnyilt ajtón belépett, valóban igen szokatlan kinézésű egyén volt.

Setét szürke köpeny tág redőkben kerítette termetét, s a fekete bársonybőr-kucsma alól hófehér haj és hosszú szakáll közé kerítve, oly agg arcz nézett az ijedt menekülőkre, hogy Szeniczer maga, ki korántsem volt oly hős, minőnek látszani akart, megesküdött volna, hogy a hivatlan vendég nem más, mint Kasperek színről-színre, s egy sóhajjal keresztet vetett az estebédre.

- Hó, jó emberek - kiáltott fel a jött - mi a patvar; miért ijedtetek meg úgy tőlem, mintha éppen a megtestesült sátán lennék? Áldassék a Jézus!

- Uram! - rebegte az öreg Szeniczer - bocsánat, ez a buta nép itt - -

- Ej, - mond az öreg közelebb lépve - bujjatok elő gyermekeim! ne féljetek semmit, a hol én vagyok, oda nem jő rossz lélek!

Az idegen hangja oly szelid volt, s redőtelt vonásainak kifejezése oly tiszteletet előidéző, hogy Szeniczer kissé magához tért, s végre némi magyarázatok és biztatások után legelébb is Marichen dugta ki arczát az asztal alól, s lassankint a többiek is, élvén mindenesetre a gyanúpörrel, de mégis megszégyenülve előbujtak s nemsokára újra helyet foglaltak a kemencze mellett, hol az idegen kínálás nélkül leült Szeniczer mellé a kis padkára.

A helyzet megfejti, hogy az előbbi jelenet után a társalgás meglehetősen csökönyös és feszült lőn.

- Kedves gazda! - mondá a vendég - öreg legény vagyok, megbocsájt úgy-e jó ember, hogy kínálás nélkül leültem? Igaz, messze földről jövök, s gondolomra benyitottam az első házba a falu végén.

- Szivesen szolgálunk, mivel tudunk - felelt Szeniczerné, ki bár újra elővette guzsalyát, de rosszul haladott a fonással.

- Egy pohár tej s falat kenyér, ennyi nekem elég - mond a vendég - aztán éjre egy csomó szalma, melyre köpenyemet teríthessem s kipihenhessek.

- De bizony ágyat vetünk a jó úrnak - mond az öreg nő, ki az első ijedelem után, s bár még mindig hevesen vert szive, nem akarta férje vendégszeretetének hírét koczkáztatni.

- Igen, igen, - mond Szeniczer felkelvén, még pedig nagy készséggel, mert nem érezte jól magát e szomszédságban - leányok, terítsétek meg az asztalt.

- Fizesse Isten - mond az idegen - s adjon érte ezer annyit; de van erre idő, nem oly késő még. Üljön csak ide mellém, gazda. No, félre kell a szégyent tenni, vallja meg igazán, miért ijedtek meg úgy mindnyájan egy szegény öreg embertől?

- Azaz - rebegte Szeniczer, forgatván sipkáját - nem ijedtünk meg - hanem - mivel - azért - hogy sokat beszél a világ - aztán ugyis mert - azért is - de csakugyan.

- Megálljunk csak, földi! - vágott közbe az öreg oly férfias hangon, mely nem csekély ellentétben volt kiaszott képével, - micsoda zavart beszédek ezek? Mindig motyog földi, és semmit sem süt ki. Csak nem reméllem, hogy Kaspereknek néztek, mikor hirtelen rájok nyitottam az ajtót?

- Jaj a tyúk! - kiáltott fel az öreg nő, míg mindnyájan talpon voltak újra.

- A tyúk, - mond az öreg hangos hahota után - ha tyúk van, ide vele! megeszszük a jámbort együtt. Kasperek uram pedig -

- Jaj, végünk van! - kiáltoztak a háziak nagy zavarodásban, az ajtóra szegezvén szemeiket.

- Ide hozza az orrát! - mond az idegen még mindig nevetve - Kasperek, Kasperek! gaz ficzkó, ide jer, ha jó kell! - folytatá emelt hangon.

Lehetetlen a háznép ijedelmét s növekedő rettegését leírni; de ezen senki sem fog csodálkozni, ha megtudja, mit beszéltek ez időben Kasperek, vagy Kasperkevics varázslóról, e csodatevőről, kinek becsületes családutódjai még élnek Lublón, hol leginkább rettegtek tőle.

A nép azt állítá, sőt - miként az később törvényes vizsgálat által kisült - esküvel is erősíté, hogy a hol Kaspereknek csak nevét említették, azonnal megjelent. Az anyák gyermekeiket ijesztették vele: ne sirj! mert elvisz Kasperek! s azon perczben, melyben e név elrebbent a vigyázatlan ajkakról, a gonosz tündér az ajtóküszöbön állt, vagy valamelyik ablakon nyujtotta be fejét.

Halála után kénytelen volt az előljáróság Kasperek fejét leszegeztetni a koporsóhoz, hogy fel ne keljen. Nem első ily eset ez ama babonás korban. De még ez sem nyugtatta meg a népet, mert számtalanon erősítették, hogy a varázslót, - vagy miként nevezték - tündérfőnököt - látták a roppant vasszöggel együtt, melylyel feje le volt szögezve.

Jelenben az ily kisértetlátónak hánytatót s labdacsokat adnának, hogy visszanyerje híg eszét, akkor más idők jártak. A törvényhatóság halott fölötti vizsgálatot rendelt, a katholikus lelkészség a sátán működését látván e csodában, élénk részt vett a feltámadt kuruzsló holta utáni bűnperében, s a dolog messze vidékre zajt ütött.

Tanukat hallgattak ki, s ezek megesküdtek, hogy Kasperek, mihelyt említették, fényes nappal megjelent s az asztalról a pecsenyét elvitte magával.

A bölcs törvényszék a halottnak felásatását s koporsójávali megégettetését határozta.

De végrehajtás előtt elküldötték az ítéletet a krakkói püspöknek, kinek levele most is tartatik s olvasható.

A püspök úr babonának nyilvánította válaszában az egész dolgot: de - a vakbuzgó nép megnyugtatására - az ítéletet helybenhagyta.

Végre is hajtatott az, számos nép szemeláttára, egész sötét ünnepélyességgel, exorcismus és tömjénfüst kíséretében. Az egybegyűltek egy hangon állíták, hogy mikor minden elhamvadott, rémítő gúnykaczaj hangzott. Egyébiránt nincs okunk a XIX. század erősszivűségével kérkednünk, mert ha a nép kevésbbé babonás, a szent képek még most is sírnak és véreznek itt-ott; sőt a szentek még most is látogatásokat tesznek, miről a bölcseség szövétnekét elől vivő hirlapok a világot azonnal tudósítani szokják. A katholikus papság a művelt Franczia- és Olaszországban e nemben méltó hírkoszorúkat szerzett magának és szentjeinek.

* * *

A mit mondánk, megfejti a vendég vakmerő paczkázása által okozott rémületet.

- Uram! - mond Szeniczer, nagy hajlammal valamely ágy alá surranni, de lakúri méltósága egész érzetében, - fogja be kegyelmed száját! ez már disznóság! veszedelmet hozni a becsületes ember házára!

- Földi, - viszonzá az idegen, felkelvén s egész komolysággal - nem kell félni! Hallották kegyetek, hányszor felszólítottam a gyáva semmirekellőt, még sem meri ide tolni szép képét. Fölöttem s mindazok fölött, kik az én védelmem alatt vannak, Kasperek uramnak nincsen hatalma!

- Jaj Istenem! - kiáltott fel az öreg nő a rejtélyes vendégre meresztvén ijedt szemeit - talán éppen kegyelmed maga Ka-Ka

- Nem vagyok az, jó asszonyom! - felelt a vendég szelid hangon - azért üljünk le ide békésen, s kegyelmed gazda majd elbeszéli nekem, mit tud arról a varázslóról.

- Nem kell említeni! - kiáltották összevissza mindnyájan.

- Jó, jó, - mond az idegen, miután többszöri nógatásra mindnyájan helyet foglaltak újra. - Nem kell nevét kimondani, jól van, nevezze kegyed, a hogy akarja, de tudni akarom, mit fecsegnek róla a vidéken?

Hogy a rettegett varázsló a gyakori gúnyos felhivás után sem merte mutatni magát, természetesen némileg megnyugtatta a házbeli népet; de Szeniczer gazda csak többszöri felszólítás és biztatás után szánta el magát, hogy annyira-mennyire kielégítse az alkalmatlan vendég kiváncsiságát.

- Hej! - így kezdé a gazda, megvakarván fejét s körbe jártatván ijedt tekintetét - nem bolondság uram, a mit mondok! az egész vidék tudja, ezer ember látta és hallotta, nagyobb híre van, mint a pócsi Máriának s a milatini Jézusnak.

A gazda beszédének eleje ismétlése annak, mit fentebb mondánk Kasperek vagy Kasperkovics varázslóról, azért csak ott ragadjuk meg előadását, mikor vallomásai eddigi tudomásunkon túl terjedtek.

- Úgy van, uram! - ezzel rekeszté be Szeniczer beszédének első részét, - ki volt mondva a rettegett név, s ha meg nem jelent, azért vége a tyúknak - -

- Dehogy vége, gazda! eredj csak öcsém a konyhába, nézz kissé körül, - szólt a vendég.

A fiatalabbik suhancz, kihez e szavak intézve valának, összeborzadt, készebb leende jó sort veretni magára, mint most a konyhába menni.

- Ej - mond az öreg Szeniczer elszégyelvén magát egyik ivadékának gyávaságán - Isten neki, majd oda tekintek, tudom, nem lesz köszönet benne. - Ezzel fölkelt helyéről s a konyhába lépett.

- Ah, ah! - hangzott egyszerre künn Szeniczer hangja a legnagyobb bámulás kiejtésével - csuda, boszorkányság! - ide, ide jertek mindnyájan - - áldás, gazdagság!

- Az öreg megbolondult! - kiáltott fel a nagyasszony félreismerhetlen kiváncsisággal, aztán mind kisiettek, csak a vendég maradt csendesen a padkán, hol újra helyet foglalt volt.

A konyhában nem csekély meglepetés várt a jöttekre, mert nemcsak a tyúk bántatlan ott hevert, hanem egy roppant födeles kosarat találtak mindenféle áldással.

Szeniczer éppen a tárgyak vizsgálatában s a kosár kiürítésében működött, mikor őt családja körülfogta.

- Ime, olvassátok, - szólt Szeniczer idősb fiának nyujtván egy papiros szeletet, melyre gyanús szemeket vetett - boszorkányság.

Az irástudó suhancznak nem nagy fáradságába került a nagy betűkkel írt szavakat elolvasni:

«Menyasszonyi ajándék Marichen húgomnak. - Kasperek.»

A fiu nem merte az aláirást kimondani.

- Tűzbe kell mindent dobni! - lármázott az öreg asszony.

- Itt az atyafiság! - mond Szeniczer - egy felséges sódarra kacsingatva, melyet éppen a kosárból kiemelt, aztán felkiáltott: - kolbász, felséges! de biz ezt nem dobjuk a tűzbe! minő gyönyörű sajt! ah, ah! koppasztott pulyka! akkora, mint egy túzok! újra egy sódar! füstölt nyelv!

Míg így előszámlálta a rendre elővont áldást, egyszerre torkán rekedt a szó.

- Nézz ide drága kincsem, leányom Marichen! De már ez nem ördögtől jő, ilyet csak istenes, jámbor ember szokott ajándékozni!

Szeniczer egy tiszta, többrét összehajtott abroszt emelt ki a kosárból s alatta mindennemű szövetet födözött fel! de a mi leginkább meglepte, egy fehér bőrbe kötött, s fényes rézkapcsokkal ellátott könyv volt, még pedig nyitva, és Luther ismeretes arczképével - a biblia.

Míg a vizsgálat tartott, a vendég halkan felkelt üléséről és a konyhába lépett.

- Látja, földi, - szólt az idegen szelid mosolylyal - hogy az én komám Kasperek - -

- Komája? - rikkantott Szeniczer.

- Az ám! - felelt a vendég - látja úgy-e földi, hogy nem oly rossz ember, s nem is az ördöggel van szövetségben. Ki imakönyvet vagy bibliát hoz ajándékba, Istennel tart, nem a sátánnal.

- Tudom én, a mit tudok, - mond Szeniczer, újra egyik sódarra fordítván érzékeny tekintetét - de a mi igaz, az igaz, bárki töltötte meg a kosarat, istenes ember - ha nem is - - a - a.

- Hallgass! riadt reá neje.

Nemsokára minden ki volt tárva, Marichen nemcsak az előbb leírt holmikat, hanem egész ara-öltönyt, minden a vidéken szokásos ékszereivel az egyszerű falusi szüzeknek, talált az ajándékok közt.

A lányka mosolygott, s úgy vélekedett, hogy mindez, tudja jól, kitől jő, s a Kasperek név csak vakulj magyar képében van odabigyesztve.

- Vigan! - kiáltott fel Szeniczer - gyorsan leányok, anyjok, terítsetek. Te Katicze húzd nyársra a tyúkot, elő a kancsókkal, poharakkal! Ha megsült a tyúk, az egyik sódart is megszegjük, ugy-e leányom, Marichen? Atyádat és anyádat tiszteljed, hogy hosszú életű légy a földön. Ne feledjétek a sajtot.

Nem akarjuk a készületeket hosszasan leírni, a tyúk megsült, az asztal terítve lőn.

Patvar vigye, gondolá magában az öreg, bár minő szél hordta ide a vén ránczos vendéget, áldást hozott a házhoz, jól tartom, a mint illő. - Hátha maga az örökös zsidó! olyan bőre van, mintha csizmának csávázták volna. - Ha az örökös zsidó saját személyében, úgy hetedhét országra elviszi hírét Szeniczer vendégszeretetének.

Úgy lőn, miként a gazda határozta: ettek, ittak, s főleg ittak; mert a kosárban pár serleg jó bor is találtatott, ritka áldás e földön, még a lengyel zálogos urak közt is, kik étel közben az erős wudkit itták, mint a vizet.

Estebéd után Szeniczer valódi Ajax lőn: félretolta süvegét, s háromszor is sógorának nevezte Kaspereket, nem éppen a legjobb kedvére nejének, ki inkább a bor és sódarral, mint a boros serlegekkel tartott.

- Marichen! - kiáltott Szeniczer - éljen! éljen! éljen Tökölyi Imre! - - ki a legény? igyék még egyet vendég úr - itt a bor - vivát!

Mikor az idegen vitézül felhajtotta a tele poharat, a lak ura egyet pattintott ujjával, s nagy komolysággal szegezvén szemeit vendégére, szólt:

- Az öreg Szeniczer kapuja uram - uram - mindig nyitva áll!

- Nincs is kapu, atyám! - jegyzé meg Katicze.

- Annál jobb! - erősíté Szeniczer az asztalra csapva kezével - miért kapu a szép magyar földön? Ugy jön itt ki s be a vendég, uram, mint a kérész, ha megindul? jő, megy, azt sem kérdik, ki fia, bornya! De ha meg nem sérteném kegyelmedet, ki légyen becsületes nevén?

- Az én nevem drága gazd’uram Mirián Gáspár. Messzi földről jövök, igaz, de széles Magyarországon mindenütt otthon érzem magamat jó emberek közt.

Szeniczer emelintett süvegén, s az ismeretlen név nem gyakorolt hatást a jelenlevőkre. Csak Marichennek tűnt fel valami, s csintalan kék szemeit nem minden kiváncsiság nélkül nyugtatta az idegenen, ki most újra a padkán ült, s nem sok hajlamot mutatott társaságot bontani, annál is inkább, mivel Szeniczer úr nagy beszédárban lévén, kisebb gondja is nagyobb volt a lefekvésnél.

Furcsa! gondolá Marichen, Kaspereket Kasperek Mártonnak hijják, vendégünket pedig Mirián Gáspárnak, mintha kifordították volna egymás nevét. Aztán az ajándék - éppen ma - és - és, az ám! Ő mondta maga, hogy nézzünk a konyhára, - tudta jól, mi vár ott reánk, - eszemen járok, s kedvét vadászom az öregnek, jó ám az ily atyafi.

Mit gondolt Marichen tovább, s miként i